Azonnal elvörösödök, de nem engedem, hogy ez a szokásos mivoltomból kizökkentsen.

- Ilyen esetekben nem szeretnék belelátni a fejedben, mert ebben a pillanatban 1000 százalékig biztos vagyok benne, hogy nagyon piszkos gondolatok keringenek benne - forgatom meg a szemeimet szokásosan.

- Most erre mit mondjak? Ha a világ legszebb nője a barátnője az embernek, nem igen jár máson az agya - vonja meg a vállát kajánul mosolyogva. - Mellesleg nagyon jól áll ez a szín neked - kacsint rám.

- A mai este folyamán kicsit sokat rángatózik a szemed, nem gondolod?

Erre a kérdésemre csak széttárja a karjait.

- Gyere, Törpi, menjünk ki a teraszra, mert mindjárt lemegy a nap - nyújtja felém a tenyerét, amibe azonnal belesimul az enyém.

Imádom a nagy, vaskos tenyerét, amiben eltűnik az én pici kezem. Mindig úgy fogja, mint aki tényleg vigyázni akar rám. És hogy őszinte legyek, még egy barátom sem érte el ezt nálam. Hogy így érezzek, ha az ujjaink összefonódnak.

Mert amikor Leo-val vagyok, úgy érzem magam, mintha 3 méterrel a felhők felett járnék. Úgy bánik velem, mintha egy hercegnő lennék. Vagy egy porcelánbaba, aki rettenetesen törékeny. Nagyon lassan közeledik, mintha az engedélyemre várna. Semmit sem csinál hirtelen, nehogy elijesszen. És ezt tisztelem benne.

Mondjuk a zűrös múltam a kapcsolatokkal és a szerelemmel is szerepet játszhat a dologban. Azóta, mióta elmeséltem neki a Dean-es ügyet, rájött, hogy a rámenősség nálam nem gyere be. Nem is sietteti a dolgokat, holott sokszor látom rajta, hogy hiányzik neki a szex.

De nem. Nem lépi túl a határokat akkor sem, ha tovább kell kínoznia magát miattam. És ez valamilyen szinten jól esik, de bűntudatot is kelt bennem. Mivel miattam szenvednek a golyói. Szóval el sem tudom képzelni, mit érezhet minden alkalommal, amikor együtt vagyunk, és bármi kompromittáló helyzetbe kerülök. Mert hányszor látott már majdnem meztelenül, nemde?

Csakhogy ez nem egy olyan dolog, amit siettethet az ember. Mármint a fiúknak az a céljuk - amikor elérik azt a bizonyos kort -, hogy minél hamarabb megfektessék az első útjukba kerülő lányt, hiszen a mai világban gáz, ha a fiúk az egyetemen még szüzek. És nekik ez nem fáj.

Nekünk viszont tényleg meg kell gondolnunk, hogy kinek és hogyan adjuk oda a szüzességünket. Mert ezt sosem kapjuk vissza. És bár ez egy klisé, és mindenki ezt dumálja, de valamilyen szinten egyetértek velük. Mi lányok sokkal érzelmesebbek vagyunk, és szükségünk van egyfajta kötelékhez ahhoz, hogy eldöntsük, készen állunk az elsőre.

Ha nem így történik, és véletlenül illetéktelen személy karmaiba kerül a mi egyetlen kincsünk, az örökre megbélyegezi a szexuális életünket. És a szerelmi életünket is. Mert megváltozik a hozzáállásunk a pasik iránt, folyton csak arra fogunk gondolni, hogy mindegyik ilyen, nincsenek kivételek. Általánosítani fogunk, és esélyt sem adunk egy újabb kapcsolatnak, pedig ha az ember nem ás elég mélyre, akkor sosem találja meg a kincset, ami ott lapul. Idő előtt feladjuk, és ez kihat az egész életünkre.

Mondjuk ki: bunkó picsák leszünk, akiket nem fognak elviselni, és mindenki utálni fog.

És elérkezik majd az a pillanat, amikor már senki sem próbálkozik tovább. Ott hagynak a saját kis mocsarunkba - amit ez a rossz élmény okozott -, hogy tovább sanyargassuk önmagunkat, és emiatt még magasabb és keményebb falat emelünk magunk köré, amit még a fekete sereg sem képes áttörni.

Ezért vártam ennyi ideig. Ezért nem adtam oda Dean-nek, amit annyira akart. Mert én csak egy trófea voltam számára, amivel kedvére dicsekedhetett volna. „Olyan állatkirály überpöpec vagyok, mert sikerült megfektetnem Nora Green-t!"

Meg a nagy lófaszt! Nem adtam meg neki a lehetőséget, az pedig, hogy megcsalt, ígyis nagy törést okozott a világszemléletembe, ami miatt senkinek sem akartam bebocsájtást engedni az én kis lelki világomba.

És akkor jött Ő. Igen, nagy Ő. Akkor toppant be az életembe, amikor a legkevésbé számítottam rá, és annak ellenére, hogy teljes mellbedobással próbáltam ellökni magamtól, nem sikerült. Nem ment el. Itt maradt. Velem.

Közben ki is érünk a csodálatos teraszra, ami még mindig ámulatbaejtően szép, és leülünk az egyik kikészített, két bambusznádból fonott kertiszékkel rendelkező üvegasztalhoz, és a lemenő nap irányába nézünk.

- Csodálatos ez a naplemente - mondom Leo-nak megbabonázva. Egyik pillanatban meleg ujjak érintik az asztalon heverőkezemet, és hamar fogságba ejtik az ujjaimat. Ám én egy percig sem bánom ezt.

A csodálatos kilátásról a csodálatos barátomra siklik a tekintetem.

- Szerintem te vagy csodálatos - jelenti ki mélyen a szemembe nézve.

Nem bírom tovább, muszáj megcsókolnom őt, így anélkül, hogy az összekulcsolt ujjainkat szétválasztanám felpattanok, és az asztalt megkerülve Leo ölébe ülök, amitől ő nem kicsit lepődik meg, és az ajkaira tapadok.

Hosszasan csókolom meg őt. Mintha ez egy köszönöm lenne. Egy köszönöm mindenért. Hogy elvisel. Hogy kitart mellettem. Hogy támogat.

Hirtelen szakítja meg a csókunkat, amin egy kicsit meg is lepődöm.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de ha nem szállsz ki az ölemből, és tovább fészkelődsz, akkor másodperceken belül nagyon kínos pillanatban lesz részünk - vakarja meg zavartan nevetve a tarkóját.

Azonnal levágom, mi a helyzet, így nevetve pattanok ki az öléből. Kézenfogom, felhúzom, és befelé indulok a színpad elé, ahol percek múlva kezdődik a Maroon 5 koncert.

Gyermekeim!

Tudom, hogy elég komoly témába nyúltam bele, de szeretném, ha tudnátok, hogy ez egyéni vélemény. Én így látom a dolgokat, és nem várom el mindenkitől, hogy egyetértsen velem.
Valamint fontosnak tartom, hogy megkérjem minden kedves női olvasómat, hogy figyeljen magára. Ne érjétek be kevesebbel, és csak akkor vágjatok bele valamibe, ha már készen álltok rá!
Nagyon vigyázzatok magatokra, oké?

Xo. B♥️