Nora

Az autóban halk jazz szól. Amolyan nyugtató hatással bíró zene. Nem is lehetne jobb!

Lehunyom a szemeimet, homlokomat az ablaknak döntöm. Gondolkodom. Mint mindig.

Gondolkodom azon, hogy milyen fura módon ismertem meg Leo-t. Szó szerint összeütköztünk. De azóta, úgy érzem, csak jó dologok történnek velem.

Munkába állhattam az ország egyik leghíresebb modellügynökségénél, rengeteg híres emberrel találkozhattam, anya büszke rám, és boldog vagyok. Úgy igazán.

- Hé, Törpi, ne aludj el! - szól hozzám gondalataim főszereplője. Úgy teszek, mintha nem hallanám, ekkor viszont egy meleg érintést érzek a térdemen, amitől rendesen megugrom.

- Jézus, ne csináld ezt többet! - teszem a kezem a mellkasomra. Mivel továbbra sem veszi le a kezét a térdemről, rácsapok egyet. - El a kezekkel!

Leo csak kuncog, viszont a keze ugyanott marad, ahol eddig volt. És mivel az érintése szinte perzsel, érzem, ahogy lassan meggyulladok.

Nem sokáig utazunk csendben, hiszen percek múlva egy kis erdei parkolóban leállítja a motort. Nekem semmi bajom az erdőkkel, de már sötétedik, és medvék meg farkasok is lehetnek.

Leo kiszáll, udvariasan kinyitja nekem az ajtót, és a kezét nyújtva segít kiszállni a kocsiból. Az ajtó becsukása és a kocsi lezárása után ismét a félelmetes vadállatokra terelődik a gondolatom, amitől szó szerint kiráz a hideg.

- Mi a baj? Fázol? - kérdi Leo, és már kezdi levetni a felsőjét, de én megakadályozom őt ebben.

- Mennyi az esélye, hogy ma összefutunk egy medvével vagy egy farkassal?

- Semmi, hiszen ez egy elkerített rész. Az erdész naponta ellenőrzi a területet, és esetleges betolakodó esetén egyéni módszerekkel kitessékelik őket innen - magyarázza nekem.

- De ugye nem bántsák az állatokat?

- Dehogy. Állatbarát módszereik vannak.

Halkan kifújom a levegőt. Ez bőven elég információ ahhoz, hogy az első neszig megnyugodjak.

- Na gyere te kis félős, mert még sötétedés előtt oda szeretnék érni - fogja meg a kezemet, és elindul egy kis ösvényen az erdő sűrűjébe.

✨

Egy aranyos tisztásra érkezünk. Amolyan klisés kis tó a közepén, nagy füves rét és persze a fák, amik körülölelik ezt a csodálatos helyet.

- Na, mit gondolunk? - kérdez többesszámba.

Kicsit hirtelen fordulok felé, és tányérszemekkel nézek rá.

- Mi nem gondolunk semmit. Én azt gondolom, hogy ez egy gyönyörű hely. Hogy te mit gondolsz, azt nem tudom - kapom le a fejét, mivel rendesen meglepett ez a "mi"-dolog.

- Szerintem is gyönyörű a hely, de ezen momentumban van gyönyörűbb is itt - mondja, majd jelentőségteljesen rám néz.

- Tényleg?

- Ebben vagyok a legbiztosabb jelen pillanatban.

Elfordulok, hiszen érzem, ahogy rákvörössé válik az arcom. Nem szeretném, hogy lássa, hogy mennyire zavarba tud hozni.

Nem szól többet. A kezében lévő kosárból kivesz egy takarót, amit leterít a földre, és térdre ereszkedve pakolja ki a többi finomságot. Persze egyik sem megengedett vacsorára, hiszen magas a szénhidrát-tartalma.

Pakolás után megpaskolja a pokrócot, hogy én is nyugodtan foglaljak helyet. Én örömmel fogadom a felajánlását, és nem állom meg, hogy be ne szóljak neki.

- Tudod, ez a sok kaja, amit kitettél, rendesen felviszi a vércukorszintet így estére... - dorgálom meg kedvesen.

- Ó, Miss Nutricionista megszólalt - mosolyog rám. - És miért nem jó csokiskekszet vagy édes gyümölcsöt enni este?

- A magas cukortartalmú ételek, mint már mondtam, felviszik a cukorszintet. Igen, a sejtek működéséhez szükség van a glukózra, viszont az a glukóz, amit nem használ fel a szervezet, az mind átalakul zsírsejteké. Ezért mondják, hogy a hízást nem feltétlen a zsíros ételek okozzák, jóval inkább a gyorsan felszívódó cukrok - magyarázom neki a legprofesszionálisabban.

- Hmmm - hallom meg a mellettem ülő reakcióját a hallottakra. - Ez nagyon érdekes, viszont honnan tudod, hogy ma este nem dolgozod le a fogyasztott cukrot? - kérdezi egy Colgate-mosollyal a száján.

Ismét elönt a pír. Ma már sokadjára.

- Csak tudom - erősködöm.

Elkezdünk falatozni, közben rengeteg dologról beszélgetünk. Például megtudtam, hogy az apukája villanyszerelő volt, anyukája pedig idegsebész.

- Nagyon szerették egymást. Tényleg. A probléma az volt, hogy apám meghalt egy munkabalesetben, amikor 16 voltam. Leah csak 12 volt. Nagyon megérintett mindannyiunkat, főleg anyát. Annyira, hogy a munkájába temetkezett, és teljesen megfeledkezett a gyerekeiről. Megvolt mindenünk, viszont a húgomat igazából én neveltem onnantól - súrolja az arcát ingerülten.

- Teljesen megértelek - teszem a kezemet a vállára. - 10 voltam, amikor apám lelépett egy ribanccal. Szerinte anyám nem volt elég jó neki. És én sem, így elhagyott. Eleinte bántott a tény, de most már csak rühellem.

Felemeli a fejét, és a szemembe néz. Mélyen, áthatóan.

- Talán jobban hasonlítunk, mint gondoltuk - suttogja, és hirtelen a számra téved a tekintete.

Én sem bírom tovább. Én is a száját bámulom. Mint egy mágnes ellentétes pólusai, úgy közeledünk egymáshoz. Lassan szűntetjük meg a távolságot magunk között, mígnem a szánk összeér, és ütemesen mozogni kezd.

És eme helyszínen senki sem zavarja meg ezt a tökéletesnek mondható pillanatot.

A mi pillanatunkat.