Leo

Nevetése a legszebb szimfónia. Még Mozart, Bach vagy Beethoven alkotásait is messze felülmúlja.

Nem szeretem, ha sír, mert az azt jelenti, hogy bántották. Márpedig ha ez így van, akkor legszívesebben letépném annak a szemét állatnak a tökét.

Ne most, erre még ráérünk.

Lassan hagyja abba a nevetést. Lassan és fokozatosan. A könnyei által alkotott vízesés mintha kiapadt volna, aminek nagyon örülök.

Ám most mégis komolyan néz rám. Félek, ha most feszegetem a dolgot, ismét elsírja magát, vagy ami a legrosszabb, hogy nem áll majd velem szóba.

Az pedig felérne számomra egy kivégzéssel.

Mert már nem tudom visszafordítani a dolgokat. Nem tudom megparancsolni a szívemnek, hogy „ne olyan gyorsan, ez nem a Nascar-világbajnokság".

Nézem, ahogy ránéz a karórájára. Még ez a mozdulata is annyira érzéki, hogy szinte megbabonáz.

- Vége az ebédszünetnek. Vissza kell mennünk.

És akkor mi lesz az ígérettel?

- Délután 5-ig dolgozom. Utána úgy is együtt megyünk Leah-ért a kórházban, és akkor elmondok mindent - válaszol a fel nem tett kérdésemre.

Bólintok, habár a kíváncsiság majd szétvet.

Gyorsan letörli az arcáról a könnyeket. Nem akar gyengének látszani. Ha ő tudná, hogy ezektől a könnyektől csak még erősebbnek tűnik.

Ezek után csendben haladunk az úton. Nincs messze az épület, szóval elkésni nem fogunk. Nora olyan, mint egy hipnózis alatt álló ember. Csendben van, csak maga elé néz, semmi reakció a külvilágra. Nem szeretem így látni, mert ilyenkor mintha egy hurok szorulna a szívemre.

Mivel fotocellás ajtaja van az épületnek, nem fitogtathatom a jómodoromat, de nem baj. Majd legközelebb.

A lift szerencsénkre épp akkor nyílik ki, amikor megnyomnám a gombot. Üres. Hála az égnek, hogy nincs tömegnyomor. Az egyetlen problémám a dologgal az, hogy csak a 6-dik emeletig élvezhetem a lány társaságát. Ezért szívás, hogy nem egy emeleten vannak az irodáink.

- Pontban 5-kor az irodád előtt vagyok - mosolygok rá, és olyat teszek, amit még soha.

Magamhoz húzom a törékeny testét. Szoros ölelésben forrunk össze. Nem áll ellen, amin egy picit csodálkozom, hiszen heves természet.

A lift idegesítő ping-je jelzi, hogy megérkeztem. Egy nyálas puszit adok a homlokára, amitől egy pici sóhajt ereszt el. Elmosolyodom.

- Viszlát, Törpi - kacsintok rá, mire ő lefagyva áll ott, ahol hagytam.

Már épp csukódik be az ajtó, amikor látom, hogy halkan annyit kérdez magától: „Törpi?"

⏭

Teljesen kész vagyok. Az idegeim nagyon kivannak, vissza kellett fognom magam, nehogy kiüssem a stylist-okat. Nem csak tegnap húzták ki majdnem a gyufát nálam a hülyeségeikkel. Ma is csak az elégedetlenkedésüket hallgattam. Mint minden kicseszett nap! Az a sok alaptalan kritika, mintha ők tökéletesek lennének!

Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom. Meg kell nyugodnom, nem akarom, hogy Nora lássa rajtam a feszültséget. Akkor biztos én lennék a téma, ezért sosem tudnám meg a sztoriját.

Nagyon érdekel, hogy mi van vele. Talán a kelleténél is jobban. És ez megrémít.

A lift hamar felér a 13-dikra. Az órám szerint még van egy percem, szóval nem kések el.

Amint odaérek az irodájához, az ajtó már nyílik, és egy nyúzott Nora lép elő.

- Minél hamarabb elhagyjuk ezt a nyamvadt kócerájt, annál hamarabb visszatér az életkedvem - sóhajt nagyokat. Ezek szerinte nem csak én vagyok agyilag zokni.

- Egyetértek - mondom, és a kis kezecskéjét a nagy mancsom fogságába ejtem.

Egy századmásodpercre furán néz, lassan elfordítja a fejét, és valami olyasmit motyog, hogy "ezt még meg kell szoknom".

Boldogsággal tölt el a tény, hogy már nem próbál távolságot tartani. Mintha feladta volna az erőfeszítéseket, és csak az árral sodródik, amivel - valljuk be - eléggé megkönnyíti a dolgomat. Bár az elején nagyon kemény menet volt, de bátran kijelenthetem, hogy a legkeményebb dió rejti a legfinomabb gyümölcsöt.

Lassan érjük el a földszintet. Még mindig kézenfogva állunk, de tudom, hogy amint leér a lift, Nora elengedi a kezem. Nem amiatt, mert nem jó ez így, inkább a mocskos pletykák elkerülése érdekében.

Amint jelez a lift, ki is kapja a kezét az enyémből, és a füle mögé tűr egy tincset. Zavarban van, látom rajta.

A recepció mellett elhaladva elköszön Katy-től, aki hatalmas mosollyal viszonozza e tettét.

Az ajtó nyílik, mi pedig kilépünk a gyönyörű májusi meleggel megfűszerezett zsúfolt utcára. Nyomban a parkoló felé indulunk, hiszen megígértem Leah-nak, hogy megismerheti Nora-t.

Nem parkoltam messze, így hamar elérjük a fekete bestiát. Egy gombnyomással kinyitom az ajtókat, mindketten beülünk, majd beindítva a motort lassan elhagyjuk a parkolót.

- 20 voltam. Másodéves egyetemista - kezdi megköszörülve a torkát. - Az egyik barátnőm, Luna, elrángatott egy egyetemi bulira. Elég antiszoc voltam, ezért úgy gondolta, hogy kirángat a csigaházamból. Ezen a bulin ismertem meg Dean-t. Eleinte nagyon kedves volt, tényleg mutatott érdeklődést irántam. Persze egyből gondolhattam volna, hogy csak a bugyimba akar mászni - rázza meg a fejét. - Összejöttünk. Boldog voltam. Akkor azt hittem, hogy szerelmes vagyok, de utólag rájöttem, hogy ez kurvára nem volt az! - akad ki egy pillanatra, de folytatja. - Azt hittem, ő más, mint a többi pasi. Két hónap után rajtakaptam, ahogy egy kis ribanccal smárol a lányvécében. Akkor esett le, hogy csak ágyba akart vinni.

És valószínűleg akkor vesztette el minden pasikba vetett hitét. Most már mindent értek.