Idegbeteg módjára lököm ki a hivatal ajtaját, hogy szabaduljak attól a légkörtől. Egyszerűen fojtogat.

Nem mintha én nem fojtogatnám Mrs. Ray-t.

Most is ugyanolyan lenézően, elítélően köpte felém a szavakat. Teljesen lehangolt ez a beszélgetés!

Persze megint a kedvenc gyilkosomhoz nyúlok. Már a kezeim is remegnek a hiányától.

Amint meggyújtom és az első slukkot letüdőzöm, elönt egyfajta belső nyugalom.

Gyorsléptekkel közelítem meg az otthonom. Mert randim lesz. És kéne kezdenem valamit magammal.

Jézusom! Nekem RANDIM lesz!

Ó, hogy a lófasz esne belé! Mi a szart veszek fel?

És akkor, hölgyeim és uraim, elérkezett az a minutum, amikor Nora Green teljesen kiakad.

Mondjuk nem lepődöm meg. Rég randiztam már élő férfival. Általában inkább a fiktív pasik felé hajlok.

És ezt mindenki jól tudja.

Épp az ajtón lépek be, amikor is megbotlok a küszöbben. Peches ember létemre akkorát taknyolok, hogy tisztán hallom, ahogy anyám kiejti a kanalat a kezéből.

Épp próbálom összeszedni a maradék büszkeségemet, ami az esést követően még nem hagyott el. És persze hálát adok az égnek, hogy csak anyám láthat így.

- Jézusom, Nora, de megijesztettél! - néz rám hatalmas kékeszöld szemeivel. Hát igen, a szemeimet apámtól örököltem.

- Jól vagyok, anya, kösz a kérdésed - felelem szarkazmussal teli szavakkal.

- Tudom. Mert még élsz. Csak ott fetrengsz az önsajnálatoddal karöltve.

Túl jól ismer. Szememet forgatva szedem össze magam. Még a végén azt hiszi, hogy ezzel az elegáns gönccel törlöm fel a padlót! Ami nem mellesleg félig az övé.

Hálát adok az égnek, hogy a továbbiakban nem töri ez a szar a lábam, és olyan erővel rúgom le magamról, hogy a szűkös előszobánk faláról pattan vissza.

- Megtennéd, hogy nem vandálkodsz tovább? - kiabálja anya a konyhából.

- Az nem én lennék - szólok vissza neki.

A másik cipőmet kultúráltabban hajítom el a lábammal, ezért nem hallom anyám morgását.

A konyhába megyek, hogy pótoljam az elmúlt órában elvesztett vizet a szervezetemből.

Még mindig ráz a hideg, ha arra gondolok, mit mondott az a hárpia.

- Még mindig nem akadt olyan, aki elviselné a stílusodat és munkát adna neked? - néz rám.

- Mint láthattad, nem boldogan léptem át a küszöböt - húzom el a számat.

- Inkább beestél a házba. Ez nálad még belefér az „átléptem a küszöb"-be? - kacagja el magát olyan hangosan, hogy szerintem az egész utca hallja.

- Nagyon vicces - tettetek haragot, ám már én sem bírom sokáig. Muszáj vele együtt nevetnem, hiszen nem elég az én bajom, ma még a küszöb is utál. - Jó, tényleg az.

- Akkor még mindig semmi? - néz rám kíváncsian és egy kicsit szomorkásan.

Tudja jól, mi miatt változtam. Próbálja elérni nálam, hogy kicsit visszafogottabban műveljem az őszinteségesdit, de mind hiába.

- Semmi. Viszont a hárpia megpróbált kioktatni, hogyan viselkedjek. Már megint - vonom meg a vállamat.

- 4 hónap alatt rájöhetett volna, hogy ez egy lehetetlen küldetés - rázza meg a fejét. - Gondolom te meg visszaszóltál neki.

- Még szép! Megmondtam neki, hogy nem ezért vagyok itt, és ha érdekelne, mit gondolnak rólam mások, vennék egy „viselkedés kezdőknek" témájú könyvet, meg eljárnék szakemberekhez. Kevesen múlott csak, hogy ne küldjem el az anyja picsájába.

- Nora Green! Káromkodj, amennyit akarsz, csak hagyd ki az anyákat a dologból! - szól rám egy kicsit keményebben.

Igaza van. Nem az anyákkal kéne bajom legyen. Sokkal inkább az apákkal.