Vízszintesben ébredek, méghozzá a kórteremben. Egy kar fonódik a derekamra, és szorosan magához von.

Tudom jól, ki a kar tulajdonosa.

A nacim zsebéből előkotrom a telefonomat.

4:57.

Basszus! Még lenne időm aludni, de le kell zuhanyoznom, mert az este elmaradt.

Mocorgok egy kicsit, próbálom ledobni magamról Leo karját, de mintha egy kibaszott százkilós zsákot próbálnék arrébb lökni. Hasztalan.

- Megtennéd, hogy nyugton maradsz? - kérdi rekedtes hangon az említett.

- Már bocs, de 5 óra van, nekem meg 8-ra be kell mennem dolgozni, és nem ártana rendbe raknom magam, hogy ne nézzek ki már az első napomon úgy, mint egy hajléktalan - hadarom el neki.

Nyög egyet.

- Ne menj még el! - kérlel. - Hadd maradjunk még 10 percet így, aztán hazaviszlek.

Sóhajtok egyet.

- Oké.

Erre ő még közelebb von magához. Erősen ölel. Nem tudom, miért kell mindenképpen kinyomnia belőlem a szuszt, de tűröm egy kicsit. Még.

Jó, valljuk be, igazából most jólesik az ölelése. De fogalmam sincs, mi a lófasz ütött belém. Mint egy szerelmes tinilány.

Állj le, Nora! - szólal meg a belső hangom.

Igaza van. Le kell állnom. Nem hiányzik nekem még egy szívfájdalom. Az a szemét Dean után már nem.

De akkor miért érzem úgy, hogy Leo más, mint a többi pasi?

Betartja az ígéretét, pontosan 10 perccel a beszélgetésünk után összeszedi magát - ami abból áll, hogy megsúrolja az arcát, majd a kezébe kapja a zakóját -, aztán int nekem, hogy kövessem.

Még utoljára visszanézek Leah-ra, aki ugyanúgy feküdt az ágyban. A gépek pityegése jelezte csak, hogy még életben van.

Az ajtón kilépve veszem észre, hogy azért Leo már messzi jár. Káromkodva kezdek el szaladni.

Szerencsére a liftnél érem utól.

- Mi tartott ilyen sokáig? - néz rám.

- Csak még utoljára visszanéztem a húgodra. Tudod, nem ismerem, mégis... - nem tudom befejezni a mondatot. Mégis mit mondhatnék?

Halványan elmosolyodik. A vállamra teszi a kezét. Az érintése melegséggel tölt el.

Megérkezik a lift, mi meg beszállunk. Csak ketten vagyunk.

- Még a végén kiderül, hogy van szíved, Nora Green - néz rám fáradt szemekkel.

- Eddig is volt, csak nem kell mindenkinek tudnia róla - vonom meg a vállaimat. Persze egyből fájdalom nyílal beléjük. Fasza! Még a vállaimat is elaludtam...

Halk kuncogást hallok a bal oldalamról.

- Te most kinevettél? - nézek rá hitetlenül.

- Nem, dehogy. Csak aranyosnak találom, hogy próbálod játszani a szívtelen Bádogembert, miközben valójában akkora szíved van, mint egy elefántnak.

- Honnan tudod, mekkora szíve van egy elefántnak?

- Nem tudom, csak következtetek. Nagy állat, nagy szív - emeli fel a kezeit Leo.

- Te most lekövéreztél? - röhögök fel. Persze, csak viccnek szánom, tudom, hogy nem ez volt a célja, mégis élvezem, ha egy picit kínozhatom. Muhaha.

- Ne forgasd ki a szavaimat, asszony! - háborodik fel. Csak teszi az eszét. Látom a nevetőráncokat a szemeinél. Jól szórakozik.

- Asszony? Hah! - nevetek fel.

Abban a pillanatban nyílik az ajtó. Csak annyit látunk, hogy pár orvos - akik valószínűleg most kezdik majd a műszakukat - elég furán néznek ránk.

Nem csodálom. Két röhögő hülyére én sem néznék másképp.

Sietve és - még mindig - nevetve lépünk ki a liftből, hogy minél hamarabb elérjük a parkolóban álló autót.

- Tudod, nem kellene fáradozz. Hívtam volna egy taxit - szólalok meg, miközben bekötöm a magam.

- Ez nem fáradtság! Csak kihasználok minden percet, amit veled tölthetek - mondja nyugodtan, mintha valami semmiségről beszélne.

Elakad a szavam. Eddig minden pasi, akivel Dean után randiztam, sírva szaladt anyucihoz, hogy egy sárkánnyal hozta össze a sors, védje meg őket.

De Leo nem.

- Khm... de neked most a húgod mellett a helyed. Mi van akkor, ha felébred, amíg te engem furikázol? - köszörülöm meg a torkomat.

Kurvára zavarban vagyok!

- Ezért sietek.

Megrázom a fejem. Az nem lehet, hogy pont ő kedveljen. Hiszen mi vagyunk a tűz és víz, sötétség és világosság, jó és rossz. Annyira különbözünk!

Gondolataim azonban megszakadtak, amikor az autó lefékezett a házunk előtt.

Leo leállította a kocsi motrát.

- Köszönöm, hogy hazahoztál - mondom szinte Mickey-Egér hangon.

Szánalmas vagyok!

- Nincs mit. Érted bármikor.

Kinyitom az ajtót, szépen becsukom, majd hátat fordítva veszem az irányt a bejárati ajtó felé.

Arra viszont nem számítok, hogy még egy ajtócsapkodást hallok, majd egy hatalmas kéz fonódik a csuklómra.

Salsa táncosokat megszégyenítő lendülettel perdülök meg. Pont Leo-val szembe kerülök.

- És a búcsú hol marad, hölgyem? - mosolyog rám egy ezerwattos mosollyal.

Hirtelen magához ránt, karjait a derekam köré fonja.

Bennem pedig hosszú idő óta megmozdul valami.

Kedves Olvasó!
Először is köszönöm, hogy vagy! Tudom, nem sokan olvassák a sztorit, de én ennek a kevésnek is örülök.
Sajnos most el vagyok havazva, így lassabban jönnek majd a részek, de jönnek!
Kérdés: kinek a szemszöge tetszik jobban? Esetleg legyen majd egy Judy-s rész is?
Xo. B. ♥️