Nora

Nem tudom, miért vagyok hirtelen ilyen kedves hozzá. A régi Nora letudta volna egy „csá"-val, én meg felajánlom, hogy elviszem a kórházba! Mi a fene történt velem?

Gyorslépésben megyünk vissza a házhoz, ahova parkolta a kocsit. Érzem, hogy nagyon ideges.

Azért mégsem engedhettem, hogy így vezessen! Még a végén ő is egy kórházi ágyon köt ki.

Pár lépéssel a kocsi előtt megtorpanok. Ingerülten fordul felém.

- Most meg mi van? Nincs időnk hülyeségekre! - pirít oda nekem.

- Egy. Te nekem ne! Kettő. Kérem a kulcsot.

Kapkodva túrja fel a zsebeit. A meglelt kocsikulcsot szó szerint hozzám vágja, majd folytatja az utat. Szinte már üget, baszki!

Én elhiszem, hogy ideges, meg minden, de ha még egyszer rámkiabál, pofán baszom, az biztos!

Egy gombnyomással kinyitom ezt a fekete monstrumot. Idegbeteg módjára tépi fel az anyósülés ajtaját. Hát, az ő kocsija.

Én gyorsan, de kultúráltan nyitom ki az ajtót és szállok be. Elindítom, mire a motor felbőg. Egy másodpercre megbabonáz, de erre most nincs időnk.

- Kösd be magad! - szólok rá Leo-ra.

Nem válaszol, csak szinte kitépi a helyéről a szegény övet.

Próbálok gyorsan hajtani. Szerencsémre ilyenkor már senki nincs az utakon, csak a taxisok, de ők is szétszórva.

Pár perc múlva már a kocsit parkolom. Mákom van, hogy találok egy közeli parkolóhelyet. Nem figyelek most a szép és precíz parkolásra, mert ez az idegbeteg még a végén leordítja a fejem.

Ahogy leállítom a motort, ő már szökik is ki a kocsiból.

- Baszd meg, Leo! - motyogom magamnak.

Én is gyorsan kiszállok, lezárom az autót. Futólépésben megyek utána, mert úgy vágtat, mint egy kibaszott ló.

A kórház bejárati ajtaját is feltépi. Egy pillanatig megijedtem, hogy kiszakad a helyéről, de masszív ajtó, és szerintem már hozzászokott a kapkodó emberekhez.

Az információs pulthoz szaladva megtudakolja, hol is fekszik a húga, és szinte már rohan a liftekhez.

Én még nem vagyok hajlandó hazamenni, ezért felkísérem. Nem tudom, miért aggódok hirtelen ezért a seggfejért.

Amint nyílik a lift ajtaja, ő már megint maratonosdit játszik. A fene a fejét megenné, hogy miatta nekem is kardióznom kell!

A megfelelő szobát elérve megáll, és felém fordul.

- Köszönöm, hogy elhoztál! Most már hazamehetsz.

- Egy kis bibi van.

- Kitalálom, nem ez a pénzes nadrágod?

- Valahogy úgy - vakarom meg a tarkóm. Utálok pénzért kuncsorogni, de most tényleg nincs nálam egy fitying sem.

A zsebébe nyúlva elővesz egy igen szép összeget, és felém nyújtja.

- Ennyi elég lesz, sőt, még többet is adok. A visszajárót meg tartsd meg.

- Köszönöm - mondom, mire ő benyit a kórterembe.

Egy ideig nézem az ajtót, és azon gondolkozom, hogy mekkora paraszt, amiért el sem búcsúzott. De nem hibáztatom. Ha anyával történne valami, én sem ragadnék le a formalitásoknál.

Lassan megfordulok, és elindulok a liftek felé.

Basszus, nem hagyhatom itt egyedül!

Vagyis nem tudom itthagyni.

Mázlimra kiszúrok egy kávéautomatát. Szüksége lesz kávéra, ha az egész éjszakát itt akarja tölteni.

Nem habozok. Gyorsan előveszem a legkisebb pénzt. Az a jó, hogy az automata ad visszajárót.

Kiválasztom a legerősebb kávét.

Nem egyet veszek, hanem kettőt. Nem fogom magára hagyni ezt a szerencsétlent!

A kávékkal a kezemben indulok vissza a kórterem felé.

Nagy nehezen kinyitom. Most nem pepecselek a kopogtatással, mert időpocsékolás.

Leo lassan fordul felém, és kérdőn néz rám.

- Hát te?

- Azért mégsem hagyhatom, hogy kávé nélkül vészeld át az éjszakát - mosolygok rá melegen. És közben azon gondolkodom, ki ez a gondoskodó Nora és miért csak most bújik elő.