Matthew Durran a hálószobája poros sarkában gubbasztott, kezében dögcéduláját markolta, olyan erősen, és oly szenvedélyesen, hogy felsértette a tenyerét. Megmosolyogta a jelenetet; ahogyan a karmazsinvörös massza, lomhán lecsorgott csuklóján és alkarján, aztán egy néma koppanással a porszőnyeggel borított parkettán landolt. Felemelte a karját, hogy szemügyre vehesse a nyaklánc által okozott sérülést, a szüntelenül csorgó vért lenyalta száraz kezéről.

Elégedett morgással könyvelte el, hogy vére még ugyanolyan frissen fémes íze szétfolyik szájában, mint két hónappal ezelőtt történt Irak országában. Jóllehet, Irakban nem célzatosan itta vérét, hiszen akkor egy halántékát eltaláló repesz miatt kénytelen volt azzal a gondolattal törni előre, lőni az ellenségre, hogy vérét issza, de már azokban az időkben sem vetette meg saját vére lecsapolását. Saját vérem, mi? Gondolta magában. Írtom az ellent az övékét kellene szlopálnom.

Hangosan már-már az őrület határát súrolva hahotázott, miközben visszaaggatta nyakába a vérrel pecsételt, számára szent ereklyévé formálódott dögcédulát. Aztán már nem nevetett. Elcsendesedett az elfüggönyözött szobában, úgy, mint a bajtársai azon a borzalmas éjszakán. Sőt érezni is vélte, ahogyan a szoba velőig nyilalló hidegbe bújtatja önmagát.

Durran fejében megtörtént a pukkanás. Ő nevezte így. A nagy pukk. Ilyenkor az emlékképei és jelenlegi helyzete összemosódtak, mint a kietlen tenger a selymes, tengerparti homokkal vagy mint bajtársai vére a sivatag fáradt fövenyével.

Felállt, kezét beletörölte a melegítőnadrágjába, majd a szoba másik végébe támolygott. Tényleg csak támolygott, lábai két hónappal ezelőtt részlegesen felmondták a szolgálatot. A leszakadt ajtajú komódhoz lépett, mely egykoron ő fabrikált két ártatlan kezével, és ő is tette tönkre, mikor jött a nagy pukk, benyelte a háború, s aztán mindenben az ellenséget látta.

Ez pokolgép volt! Tudom én az milyen ám! Láttam én sokat a fronton! Magyarázta hitetlen feleségének. Mikor az asszony nem hitt neki, fröcsögve kiabált rá, aztán ott hagyta a megszeppent asszonyt.

Bolond egy nő! Nem hisz a saját férjének! No, de majd, ha felrobban ez a kóceráj! Na, akkor aztán sírhat a vállamon!

A szekrény lapjának támasztotta két öklét, és akaratlanul is belepillantott a kéznyomoktól és nyáltól mocskos, keresztbe megrepedt tükörbe. Annak képe azonban szörnyű alakot rejtegetett magában. Egy idegen turbános embert, kinek fehér disdása omlott testére. Sűrű, fésületlen szakálla és pödört bajusza alól nevetés foszlány hallatszott. Durran közelebb hajolt a tükör sík lapjához, majd orrát a tükörlapnak nyomta, meggyőződve róla, hogy igazi-e a férfi. Nem volt az. Emlékkép cafatját agya a tükörre vetítette a pukkanás következtében. Néhány tizedmásodperc elteltével már saját magával nézett farkasszemet a tükörben. Legalább egyhetes borostája volt, melyet nem ápolt mióta társai temetése után hazajött feleségével és gyermekével közös vidéki házukba.

Esze azonban továbbra is a disdásás férfit vélte látni a tükörben, támadásra késztette. Felemelte öklét és minden lélek erejét felhasználva a tükörbe ütött. Tükördarabok peregtek a szekrény mögé, egy-egy szeletet megvilágított a Hold ezüstben pompázó fénytöredéke.

Elrántotta kezét a tükörről, melyet már nyál ás kézlenyomatok mellett vére is keresztezett. Bütykeiből szökőkútként folyt a vér, beterítve kézfejét és tenyerét. Megbabonázva nézte a kúszó, tekergő vércsíkot, mely hullámokat rajzolt lassacskán a felkarjára is. Izgatottan nézett körbe a félhomályban derengő szobában, hátha mást is agyonverhet, de persze magán kívül senki sem volt a kis helyiségben, leszámítva néhány összekarcolt, leszakadt ajtójú bútort.

Szíve ritmusa a tetőfokára hágott, úgy érezte, sziklák szakadnak le szívéről. Felocsúdott, több vért szeretett volna látni, látását elhomályosította a falánk vágy, mely egész testére morfiumként hatott.

Ölni, ölni, ölni. Erre tanítottak! A haza mindenekfelett!

Pikk-pakk, pakk és pukk, szólt a szíve, verdeste bőrét, ahogyan a szövetekhez simult, de a szenvedélyes mámor hatalmába kerítette testét. A nagy pukk legyőzte őt, megadta Durrannak a kegyelemdöfést.

Fürge, pattogó léptek közelítették meg a szobát, mint Caesar hadserege, amikor átkelt a Rubiconon. Hangos kopogtatás szelte át a levegőt, eljutva Durran fülébe.

A kéz tulajdonosa megsem várta az invitálást; azonnal benyitott a szobába. Egy kisfiú állt a küszöbön, szemében kék kristályként táncolt a gyermeki ifjúság.

Durrannak ezt látni túlságosan eleven volt.

Hirtelenszőke fürtjei a halántékán túl is nőttek már, szemét is már-már takarták a kígyózó tincsek. Kezében egy szuperhős figurát tartott. Durran igen jól emlékezett arra a hősre. Kék, piros, fehér ruhája volt, kezére egy köríves pajzsot feszítettek, melyben a három szín trióján kívül egy csillagot festettek. Amerika kapitány. Akire gyerekként felnézett és gyermeke őt látta benne. Mindig is mondta neki: Apa, te vagy az igazi Amerika kapitány!

Durran el is hitte a fiának, hiszen minden fiú szemében az apja a hőse. Bár arról a kisfiúnak fogalma sem volt, hogy az ő hősének csak a teste tért vissza a frontról, lelke, netán esze is ott ragadt bajtársai lelkével együtt. Ha tudta volna a fia, hogy hány embernek oltotta ki az életét a háborúban, és még csak nem is bánta meg, hogy a fejüket egy puffantással szétloccsantotta, sőt élvezte, ahogyan úgy pukkadtak ki, mint vízzel töltött lufi egy vízi csatában.

A fiú nagy szemekkel mérte fel apja véres kezét, a törött tükröt és a nyakában lengő dögcédulát. Megszeppenve szólalt meg:

– Jössz velem katonásat játszani, apu?

– Most nem, fiam – zsörtölődött Durran. – Fontos dolgot kell elintéznem – nézett a fiára kimeresztett szemekkel, balra-jobbra döntve fejét vizsgálta őt.

Nem a te fiad. Súgta mocskosan egy belső hang. Ez ugyanolyan kis szarcsimbók, mint, aki felrobbantott titeket Irakban. Ártatlan menekülőnek álcázza magát, hogy aztán megpöccintse azt a kis gombot, ami a derekára van rögzítve. Tudod, hogy megy ez, Durran. Egy háborúban nincsenek ellenkező nemek, idős-fiatal kapcsolat, ott csak ellenségek vannak, akiket írtani kell, hogy Amerika becsületét ne tiporják a mocskos földbe.

– Mit kell elintézned, apu? – kérdezte érdeklődve a fiú.

– Meg kell mentenem az országot – felelte bálványozó hangon. – Tudod, a haza mindenekfelett.

– De apa, itthon vagy itt nincsenek ellenségek – értetlenkedett a fiú. – Csak én vagyok itt, anyu mindjárt hazajön.

– Hülye gyerek! – horkantott fel Durran, majd a fiú felé suhintotta megsebzett kezét. Vére össze-vissza szállva fröcskölődött a mintás szőnyegre és a fiú babaarcára. – Ezek a mai fiatalok nem látnak semmit! Vakok, mint a vakondok! Őrültek! – csapta égbe a kezét, míg hangja volumene egyre feljebb szökött.

– Jól van, apa – sóhajtott beleegyezően a fiú. – Akkor vadászt tovább az ellenséget – ezzel kiment a szobából.

Durran mérgelődve rúgott bele a rojtos levendula színű kanapéba, majd lehuppant az ágyra, hogy aztán elszenderüljön rémálmaiba, amik a mai napig kísértették őt.

*

Újra a fronton találta magát, repeszek repkedtek feje fölött, mint a halálmadarak keringőztek volna az égen. Kiabált, de nem is tudta mit, ment előre, míg nézte, ahogyan a társai sorban hullanak mellőle. Egyiknek karja nem volt, másiknak a lába tűnt el. A fiára gondolt és a feleségére, arra, hogy várják haza és neki kutyakötelessége túlélni a mai napot. Lőtt és csak lőtt, hallotta a golyók rezzenéseit, valamelyik pár centivel suhant el kipirosodott, verejtékben ázó fejétől.

Ratatatata...

Ratatatata...

Kiáltozások, halálsikolyok egyvelege töltötte ki a nyári Irak városát. Hatalmas, fehér kőből épült épületek tornyosultak feléje, eltüntetve előle a Nap fényes sugarait. Gépkarabélyát a mellkasához szorította, és rohant előre, a vesztébe, az esze elvesztéséhez.

Csúszott a meleg homokon, mely a vastag bőrcsizmája ellenére is égették, szúrták talpát. Verejtéke a gerince vonalán gyűlt, aztán lekéredzkedett derekára. Szíve kalimpált, és nagy megdöbbenésére ez volt a leghangosabb ricsaj az összes többi közül.

Aztán csend lett és sötétség. Először társai megdöbbent arcát nézte, aztán már nem volt mit néznie, szénfekete köd szállt alá és a kórházban tért észhez. Akkor mondták el neki, egyedüliként ő élte túl az Iszlám Állam hirtelen lépését. Egyedüliként csakis ő, az ezredes. Lábait hűsítő gélállagú gipsz borította, hiszen mind a két lábikrája megégett a robbanásba, feje turbánszerűen volt bekötve a repesz által a fején okozott sérülés miatt.

Soha többet nem mehetett a frontra, nyugdíjaztatták. Az állam nem foglalkozott vele többet. Eldobták, mint egy szemeteszsákot, nem is sejtve, hogy lelke és esze zátonyra futott élete vad tengerén.

*

Mikor felébredt hasogató fájdalom nyilallt fejébe, mintha valaki leütötte volna. Felkelt az ágyról, majd az éjjeliszekrényre nézett, ahol egy elszakított cetli várta a feleségétől:

Elmentem vásárolni, hamarosan jövök.

Puszil a te Johannád!

Valami csörgött a házban.

Talán egy bomba? Gondolta magában.

Elővette páncélszekrényéből glockját, aztán minden erejét összeszedve lement a földszintre.

Nesztelenül, lábujjhegyen osont a lépcsőn, a korhadt fa meg-meg nyikkant alatta, mintha kiáltozna, figyelmeztetne valakit. A levegő szinte megállt, éket vert Durran és az esze közé. Halk mozdulatokkal húzta fel fegyverét, kattanás jelezte, hogy a tárgy készen áll újfent gyilkolni.

Ölni, ölni, ölni. Ez a feladat, éljen a haza, vesszen Allah! Hahaha...

A nappaliba ért, az álló óra lándzsa szerű mutatói este nyolc órát mutattak. Durran befordult a sarkon, hogy szemügyre vegye a konyhát. A szétégetett linóleum szúrta a talpát, de ez volt a legkevesebb, amivel foglalkozott. Bedugta hát fegyverét a konyhába, majd siklott vele együtt. A küszöbön megállt.

Megdöbbentette a rozoga asztalnál ülő férfi látványa, ugyanis az a napi újságba mélyedve falatozott a drága Johannája által sütött mézes süteményből. A disdásás férfi volt a tükörből. Pofaszakálla tele volt a sütemény linzeres darabkáival, elégedetten vett ki még egy szeletet a szalma színű kosárból.

Durran rákiáltott:

– Hasaljon a földre! – szegezte rá fegyverét, melynek nézőkéje pontosan a turbán alatti halántékát célozta meg.

A férfi unottan, már-már sértődötten nézett fel a napilap betűi közül. Még egy szelet süteményt bányászott ki a kosárkából, és egy falásra magába tömte, közben le sem vette a tekintetét Durran vizenyős szemeiről.

– Nem gondolja, hogy egy házban nem illik fegyverrel járkálni? – kérdezte tömött szájjal a férfi. Olyan gyerekes hangja volt, hogy Durran elcsodálkozott, és egy pillanatra felvetette, hogy újból előjött a nagy pukk, de hamar tovaszállt a gondolata, hiszen a férfi itt volt, hús-vér formában.

– (Miért van a kezedben fegyver?) – kérdezte egy időben ugyanaz a hang.

– Hasaljon a földre, azt mondtam! – ordította Durran reszelős hangon, nyál fröcsögött szájából. – Mit keres a házamban?

– Gondoltam, meglátogatom. Hiányoltam magát Irakból – engedett meg magának egy tompa mosolyt

– (Nem értem, miről beszélsz, hiszen tudod, miért vagyok itt) – jött megint kórusban a másik válasz.

A férfi újabb falatot kapott be, majd Durrant fürkészve, a háta mögé nyúlt.

– Van itt nálam valami, azt hiszem, érdekelheti, ezzel vetettünk véget a társai életének. – És előhúzott valami kis tárgyat a háta mögül.

Durran nem láthatta mit, felordított, és tüzelt. Háromszor vagy négyszer. Ezt ő sem tudta sosem megmondani.

Az eddig a férfi hangjával kórusba szólt hang késett, s csak elhalva ért el a mondat fele Durranhoz.

– (Játszunk Amerika...) – A hang semmivé foszlott az első lövés után.

Hangos koppanással érte el valami a linóleumot, majd Durran érezte, egy most érkezett, másik jelenlévő a forró levegőt a nyakába fújja.

Hangos sikoly hagyta el a nő száját.

Johanna volt, aki abban a pillanatban érkezett a tetthelyre, mikor Durran lelőtte a betörőt.

A fiát.

Durran elméje csak akkor tisztult ki, mikor meglátta a felesége karjaiban az elernyedten, üveges szemekkel a semmibe néző kisfiút. Halántékán érme nagyságú karizmavörös kör csúfolódott, melyből borként csorgott a ragacsos nedű, beterítve nyakszirtjét és ádámcsutkáját. Öt tenyérnyivel lejjebb pedig egy jókora – vörös tintapecsétre emlékeztető – folt terjedt, egyre nagyjobb területet bekebelezve a szűziesen fehér pólón.

A kisfiú görcsösen szorította markába Amerika kapitányt, amit Durran bombának hitt.

Durran felesége segélykiáltását hallgatva, és a fegyverét révülve nézve, tudta, hibázott, de még inkább hibázott a becses ország, mely engedte szabadon élni, egy csepp segítséget sem adva megtébolyult eszének.

Kirohant a kertbe, a távolban hallotta a szirénák farkasordító hangját. Nagy levegőt vett, elmondott egy imát, és...

Ratatatata...

Minden elcsendesedett.