Hannah szemszöge:

Annyira jó érzés arra a gondolatra ébredni, hogy mellettem fekszik életem szerelme...

Ahogy ott feküdtem mellette, csak néztem az arcát, az álomba merült vonásait, amiket most először, tisztán láttam. A homlokára hullott néhány kócos tincs, és mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt.

Az egész reggelünk nyugodt és békés volt, mintha minden eddigi kételyem az éjszaka folyamán a világ fényébe oldódott volna.

Ez most már több volt annál, amit valaha is álmodtam. Nem egyetlen éjszaka volt, amit együtt töltöttünk. Valami sokkal mélyebb történt - egy új élet kezdete, egy olyan hazatérés, amiről azt hittem, nem valós, és csak a filmeken létezik. Azonban éreztem, hogy mindenem az övé lett az este, ahogyan ő is mindenét nekem adta.

Ránéztem, és csak mosolyogtam; el sem hittem, hogy tényleg én vagyok itt mellette, egy olyan szeretetben, ami kettőnké, és csakis a miénk. Egy olyan szeretetben, amit mi építettünk fel, közös erővel. Már nem rettegek, és egy cseppet sem vagyok összezavarodva. Mostmár tudom, hogy amíg itt vagyunk egymásnak, amíg ilyen mélyen ismerjük és elfogadjuk egymást, addig senki és semmi nem tud belerondítani ebbe a varázslatba.

Robby egyszer csak megmozdult, mintha megérezte volna a tekintetemet. Kicsit összeráncolta a szemöldökét, majd lassan kinyitotta a szemét, és álmos pillantása azonnal rám talált. Ahogy engem nézett, az a tipikus lassú, lágy mosoly szétterült az arcán, amitől megint feléledtek pillangóim. Nyújtózkodott egyet, és ahogy felém fordult, gyengéden megsimította az arcom vonalát.

- Jó reggelt, szerelmem... - mormolta halkan, rekedtes hangján, amitől újra azonnal megremegtem.

- Jó reggelt... - suttogtam vissza, és tartottam a szemkontaktusunkat. Olyan mély, olyan őszinte szeretettel nézett rám, amitől úgy éreztem, mintha minden pillanatban újra és újra beleszeretnék.

Csak feküdtünk egymás mellett, csendben, mintha minden szónál többet mondana ez az egyszerű közelség.

- Már régóta figyelsz, mi? - kérdezte játékos mosollyal.

- Talán - válaszoltam halkan és sejtelmesen, mire elkuncogtuk magunkat.

•••

Robby szemszöge:

Ma nagyon laza napunk volt - Mr. LaRusso lefújta az edzéseket, valami közbejött a munkahelyén. Hannah még semmit nem mesélt el nekem, viszont amikor délután hazajöttünk a dodzsóból, nyilvánvalóan elég feszült volt a légkör a szülei között. Remélem, azért minden megoldódik...

Éppen Hannah egyik képét néztem a házuk nappalijában, amikor kopogásra lettem figyelmes.

- Hannah, kopogott valaki! - próbáltam értesíteni a barátnőmet, aki éppen összepakolt néhány cuccot magának, hogy éjszaka ismét átjöhessen hozzám. - Hann! - kiáltottam, de nem kaptam választ.

Végül az ajtóhoz léptem, és kinyitottam. Arcom elkomorult. Az utálat eluralkodott rajtam, s meghallatszott hangomon, látszott testtartásomon is.

- Mit kerestek itt? - kérdeztem flegmán az előttem álló két sráctól.

- Nem verekedni jöttünk, csak... - kezdte Miguel, - Visszahoztunk valamit. - majd átnyujtotta Mr. Miyagi becsületrendjét.

- Annyira tudtam... - néztem a fiúkra bosszúsan, mire Sólyom csak megforgatta a szemét, Miguel pedig védekezésbe kezdett.

- Nekem semmi közöm ehhez, vagy a történtekhez... Nem mindenki seggfej. - próbálta mosni magát, de értettem a célzást, hogy társa a hibás.

- Azt akarod mondani, hogy csak Sólyom volt, és te nem voltál benne a dodzsónk szétrongálásában? - kérdeztem idegesen, hátha beigazolódik a sejtésem, mert alig hittem el, amire gondoltam.

- Többek között, igen... De nehogy azt hidd, hogy szívesen jöttem ide. - sziszegte a vörös hajú. - Csak... Mondd meg Hannah-nak, hogy sajnálom. - lágyultak el aztán az arckifejezései, de még mindig nem tudtam megmondani, hogy igazat mond-e. Bizonyára nem sajnálja...

Aztán az orrukra csuktam az ajtót, a medállal a kezemben. Óriási idegesség uralkodott rajtam, de arra gondoltam, hogy én legalább nem olyan vagyok, mint ők, hogy bosszúból tegyek valamit. Mint Sólyom. Akár.

Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögött, így gyorsan a zsebembe csúsztattam az apró becsületrendet.
Megkönnyebbülésemre csak Hannah jött le a szobájából, pizsamában, de tudtam, még nem mondhatom el neki az iméntieket.

Nem szerezhet Sólyom ezzel jó pontokat nála, így, hogy mostmár csak az enyém a lány.

Amint mellkasomra helyezte a kezét, teljesen megnyugodtam. Pulzusom csökkent, és éreztem, ahogy az izmaim is ellazultak, amelyek eddig bármelyik pillanatban is képesek lettek volna összeverni valamit.

- Ki volt az? - kérdezte összezavarodottan. "Basszus, remélem nem hallott semmit!" - futott át a fejemen a gondolat.

- Senki. - majd mikor észbekaptam, hogy mennyire átlátszó a hazugságom, folytattam: - Csak eltévedt.

- Furi. - vonta össze szemöldökét. - Na, megyek "aludni". - mondta, de hangjából kihallatszott a huncutság.

Természetesen nem ez volt a tervünk, ám ezt mindketten tudtuk. Majd Hann közelebb hajolt hozzám, és miután körbepillantott, nehogy valaki észrevegyen, megcsókolt. Ajkai forróságot árasztottak, és mire észbekaptam, kezeim már a csípőjén kajtattak.

Hannah vigyorogva megszakította a csókunkat, ezzel jelezve, nem kéne belelendülnünk ismét ebbe az egészbe, és hogy érdemes lenne ezt abbahagynunk a smárolást, ha nem akarjuk növelni a lebukásunk esélyét.

- Szeretlek, Hann. - súgtam az ajkainak, és még behunyt szemmel is éreztem, ahogy mosolyog.

- Én is szeretlek. - mondta, miközben szorosan megölelt, majd sarkonfordult, és felsietett a szobájába. Éreztem magam körül édes illatát, és a forróságot, ami testéből áradt.

•••

Hannah szemszöge:

Jelenleg nagyon besikerültek a dolgok a családommal. Anyu és apu, mint kiderült, újabban fasírtban vannak, és sokat vitáznak. Arról van szó, hogy anyu szerint apu minden idejét a dodzsóba fekteti, és ezért elhanyagol más fontos dolgokat. A munkahelyét, a szalont, például. Vagy anyát. De őt nagyon. Ennyire ritkán látom őt kiakadni.

Nagyi, mintha egy vadászkopó lenne, valahogyan rárzett arra, hogy pont most kell átjönnie néhány napra hozzánk. Kissé aggódok, hogy rosszabbra fordulnak a dolgok, mert talán anyu és nagyi is megint egymásnak esnek - ahogy erre elég gyakran akadt már példa a múltban.

A másik opció, az az volna, hogy lehet, nagyi jelenléte kicsit fejbeveri aput, és talán észbekap, hogy ideje lenne helyrehozni a dolgait, minden téren az életében. Remélem ez fog sikeresen beválni a vendég ittléte folyamán.

Ne értsetek félre, imádom a dodzsót, de a családomat is. De ha választanom kéne, habozás nélkül a családomat választanám, és az sem érdekelne, ha ez a karate rovására menne. Remélem ezt apu is így látja, és ennek fényében tisztában van azzal, hogy mostanában kissé elvesztette az egyensúlyt az élete fölött.

Amikor otthon vagyok, általában Sam meséli el, hogy éppen mi zajlik a többiekkel. Nem nagyon folyunk bele az ilyen drámákba, de mindketten le tudjuk állítani a családot, ha eldurvulnának a helyzetek. Ezért is tudom nyugodt szívvel otthagyni éjszakánként a famílíát, ameddig én általában kiosonok, és Robbyhoz, a dodzsóba szökök.

Sam természetesen tudja, hogy végre összejöttünk a sráccal, és ahogyan eddig is, állandóan beszámolok neki a fejleményekről. Azonban néhány apró, intimebb részletet kénytelen vagyok kihagyni mostanság... :)

Robby a legeslegédesebb pasi az egész világon. Említettem volna? Talán. (Egymilliárdszor, csak mióta beleestem.)

Teljesen tiszteletben tartja, hogy nem akarok beszélni erről a szüleimről. Mármint, szerintem tök fölösleges, hogy azzal teljen a közös időnk, hogy a szüleimtől beszéljünk, amikor teljesen tiszta, hogy nem túl rózsás a helyzet köztük. De majd megoldják. Elvégre ezért felnőttek. Én hiába rágom magam ilyesmin, úgysincs beleszólásom az ügyeikbe.

Persze, ott vannak a mi lesz, ha... - kérdések a fejemben, de ez nem jelent semmit. Nem is akarok belegondolni az ilyen rossz dolgokba.

Ebből a szempontból is csodálom Robbyt. A szüleim kapcsolatában az ilyen típusú döccenőknél döbbenek rá, hogy mennyire, de mennyire szerencsés vagyok, hogy egy teljes családban élhetek. Bele se akarok gondolni Robby helyzetébe, akit születésétől fogva csak Shannon nevelt, és Johnny-val meg nagyjából semmilyen kapcsolata nincs. Bár lehet, hogy számára ez vált ideálissá, de egyenlőre én nem tudom elképzelni az életem a teljes családom nélkül. És ez remélem ìgy is marad...

•••

Robby szemszöge:

Mivel, meghatározatlan ideig, Mr. LaRusso nem igazán tud edzéseket tartani a családi komplikációi miatt, az egész "oktatás" ránkzúdult Hannah-val.

Természetesen ennek meglehetősen örültünk, és az időt kihasználva, egymáson csüngtünk, amikor csak tudtunk.

Egyenlőre minden célom az volt, hogy Hannah gondolatait teljes mértékben eltereljem a családi problémáikról, de még egy fontos dolog nagyon az útban volt, amit előbb-utóbb lehetetlen lesz kikerülni; el kell mondanunk a szüleinknek, hogy együtt vagyunk, mert ha ezt nem tesszük meg mihamarabb, mindennél nagyobb, egetrengető karate-lavinát indítunk el önmagunk kárára.

Ezt pedig nagyon nem akartuk, hogy megtörténjen. Egyáltalán nem akartam kitenni Hannah-t annak a mértékű fájdalomnak, ami ezzel járhat. Sólyom egészen biztosan ismét rá fog szállni, amikor megtudja, és az egész Cobra Kai-jal is meg fog gyűlni a bajunk. Ez ilyen, túl sok rosszakarónk van.

Azonban szerintem az is tény, hogy Hannah családja nem fogja könnyen fogadhi ezt a hírt. Bizonyára kedvelnek engem, mint személyt, de jelentősen nem szépít az imidzsemen az, hogy ekkora egy faszkalap apám van, mint Johnny, aki történetesen a szóbanforgó "apósom" ősellensége.

Nagyon régóta kattogok ezen a témán, és mintha Hannah is megérezte volna, megszakította a csókcsatánkat, amit a dodzsóban harcoltunk le, teljesen egymásnak esve.

- Várj, nem a bemelegítést kéne vezetnünk? - tolt el magától egy kicsit, miközben rózsaszín ajkaival levegő után kapkodott.

- De igen, de a nagymamád nálatok van, csak ilyenkor lehetünk kettesben... - És ez igaz is volt.

Napról napra nőtt a lebukásunk veszélye, azonban nagyon jól fogott, hogy Hannah nagyija látogatóba jött, ugyanis neki köszönhetően most a lány egész családja elfoglaltabb.

- Egyszer el kell mondanunk a szüleinknek is. - mosolyodott el idegesen. - Csak nem pont most kellene... Tudod, hogy összevesztek.

- Akkor még várunk vele - nyugtattam meg egy bíztató mosoly kíséretében a barátnőmet, de komolyan kezdek érte aggódni, ha már az elején ilyen nagy gondokat okoz számára a kapcsolatunk...

Mintha érezte volna a habozásomat, most ő csókolt meg; lassan, de nyugtatólag. Azt hiszem, ez a féle csók lett a kedvencem az egész közül. Az a csók, amely ezer érzelmet közvetít, de egyszerre forró, és selymes. Egyszerre bódít el, de nyugtat meg. És ami a legfontosabb, hogy eközben végig tudom, hogy szeretve vagyok.

- Srácok, nézzétek! - szólított egy hang odakintről, Hannah-val pedig kénytelenek voltunk szétrebbenni.

Láttam a csalódottságot az arcán, de nem volt mit tenni, ki kellett mennünk, még mielőtt ránk találnak idebent...

Kinyitottuk a dodzsó ajtaját, és kiléptünk a napsütésbe, a többiekhez, akik Demetrit állták körbe.

- Itt találtam. Itt hevert, ezen a kövön - mutatta a langaléta srác, a kis aranymedált a kezei között.

- Ez nem Mr. Miyagi becsületrendje? - döbbent meg Hannah, amint meglátta.

- Őrület, hiszen már mindenhol kerestük - nézett össze az ikrével Sam.

- Hah, végig itt lehetett... - szólaltam meg, és összeszorult a torkom bűntudatomban... Ha tudnák, hogy én tettem oda... Jaj.

Mindenesetre, ez így még mindig jobb, minthogy a Cobra Kai-osok hozták volna vissza...

•••

Sólyom szemszöge:

- Szia.

- Csá! - köszöntem Miguelnek a dodzsóban, miután levettem a cipőm, és meghajoltam.

- Haragszol a múltkoriért? - utalt a Coyote Creek-es harcunkra, majd a medálos ügyre.

- Aznap ellenfelek voltunk. De egy életre Cobra Kai-ok. - nyugtattam meg, majd megcsináltuk a közös kézfogásunkat is.

- Sorakozó! - érkezett meg a szenszei az irodából, és szótlanul mindenki tette, amit kért. - Ma megtanuljuk az egyik legfontosabb leckét, amit egy Cobra Kai-nak tudnia kell.

- Hol van Kreese szenszei? - kérdeztem értetlenül.

- Ja, nem kéne megvárni a szenszei emeritust, mielőtt elkezdjük? - kérdezte a mögöttem álló Rája. Lawrence szenszei természetesen egy gyilkos pillantással beléfolyotta a szót. - Jó, akkor nem...

- Mr. Kreese többet nem jön ide.

Zavarodottan összenéztem Miguel-lel, de a hátunk mögül is néhányan hangot adtak értetlenkedésüknek.

- Szenszeiként ígéretett tettem, hogy a ti érdeketeket nézem. Bármennyire is nehéz ezt elfogadni, kiderült, hogy ő nem ezt tette. Meglehet, ő volt az alapítója, de mégsem azt képviseli, amit ez a dodzsó. Az ő Cobra Kai-a régi, idejétmúlt. Ha nem haladunk előre, mi történik, Mr. Diaz?

- Megkötünk, mint a beton. - válaszolta Miguel azonnal.

- Pontosan. A nagy harcosok alkalmazkodnak. Ezt a hitvallást - bökött a CK falra festett szabályaira -, ha szó szerint követed, erőssé tesz, félelmetessé... Ugyanakkor seggfejjé is tesz. Ez csak fekete szöveg a fehér falon. De az élet, nem fekete-fehér. A legtöbbször szürke. És ezeken a szürke területeken Johnny Lawrence Cobra Kai-a néha kegyelmet gyakorol. Ettől még lehetsz menő, az még mindig követelmény, de gondolkozni kell, nem csak ösztönösen, vagy az öklöddel - rámnézett, amitől lesütöttem szemeim -, hanem használni... ezt. - kopogtatta meg a fejét. - Ezért hát a mai óra anyaga... - A szenszei a hatás kedvéért be is mutatta a gyakorlatot, mire a legtöbben hitetlenkedni kezdtek. - A fejelés. Válassz párt!

•••

Hannah szemszöge:

A napokban apu teljesen szétcsúszott. A kanapén aludt, alig beszéltek anyuval is. Csak egyszer jött edzést tartani, akkor is a szalonba vitte a csapatot, ahol a kocsikon az egész diák a "fény fel, fény le"-t gyakorolta.

Anyu természetesen ettől kiakadt, szerinte apu "gyerekmunkára" fogott minket, majd azt mondta, remélem véletlenül, hogy számára a házasság egy fejsérülés. Ez volt az a pont, hogy apu szétesett... Láttam a fájdalmat a szemében.

Aznap este, anya tiszta ideg volt. Próbáltam segíteni rajta, és beszélni vele, hogy próbáljon kibékülni apuval, mert hosszútávon ez az állapot másokra is kihat, de nem jártam sikerrel...

Bár eddig is sejtettem, a vitájuk kiindító oka a karate volt.

A konyhában álltunk, és a levegő már akkor feszültségtől vibrált, amikor még egyikünk sem szólt egy szót sem.

Anya dühösen csapkodta a tányérokat a mosogatóban, mintha azok tehettek volna arról, hogy a családunk széthullóban van. Én az asztalnál ültem, karba tett kézzel, és minden erőmmel próbáltam visszafogni magam. De ahogy hallgattam a csörömpölést, egyre inkább úgy éreztem, hogy ha nem mondok valamit, szét fogok robbanni.

- Anya, nem gondolod, hogy ezt túlzásba viszed? - törtem meg végül a csendet.

Anya hirtelen megállt, és rám nézett. A szeme villámokat szórt.

- Túlzásba? - ismételte gúnyosan. - Hannah, az apád napok óta a kanapén alszik, mert képtelen elismerni, hogy hibázott! Ha valaki túlzásba visz valamit, az ő!

Nagyot sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba.

- Jó, de te is tudod, hogy amikor apu valamibe beleássa magát, egyszerűen megszűnik számára a külvilág. Nem akarattal csinálja...

- Ez nem mentség! - csattant fel anya. - Ez nem egy új tulajdonsága, Hannah. Ez a probléma mindig is létezett, csak eddig elnéztem neki.

A homlokomat ráncoltam.

- Akkor miért most, hirtelen lett ez ekkora gond?

Anya a pultra támaszkodott, és a fogát csikorgatta, mielőtt válaszolt volna.

- Mert eddig legalább próbálkozott tenni ezellen! De most? Most semmi más nem érdekli, csak a dodzsó! Még a munkahelyét is elhanyagolja! Szerinted ez így normális?

Az ajkamba haraptam. Az a helyzet, hogy ebben egyet kellett értenem vele. Apa képes volt elfeledni mindent, ha valamire fókuszált, főleg, ha a karatéról van szó, ami neki köztudottan az élete. És most, hogy anya kimondta ezt, valahol belül tudtam, hogy igaza van.

De attól még rohadtul elegem volt belőle, hogy mindig ő az, aki hibáztatja ezért, és veszekszik.

- Jó, ezt értem, de mi lenne, ha nem folyton veszekednél vele, hanem egyszerűen leülnétek és beszélnétek róla, normálisan?!

Anya megvetően felnevetett.

- Mert az olyan rohadtul könnyű lenne, igaz? Az apád nem hallgat rám, Hannah! Te is tudod, hogy milyen önfejű, mint egy makacs öszvér! És amíg valaki nem veri bele a fejébe, hogy ezt nem így kéne csinálnia, addig ugyanígy fogja folytatni!

- De anya, te sem vagy ártatlan ebben! - csúszott ki a számon, mielőtt átgondolhattam volna.

Anya szeme összeszűkült.

- Hogy mi?

Már nem volt visszaút. Ha már elkezdtem, végigviszem.

- Folyton kritizálod! Folyton azt keresed, miben hibázott! - A kezemet a pultra csaptam. - Talán ha egy kicsit megpróbálnád megérteni, miért ennyire fontos neki a karate, akkor nem kéne állandóan egymás torkának ugrani!

Anya dühtől eltorzult arccal meredt rám.

- Szóval szerinted én vagyok a hibás?!

- Én ezt nem mondtam! - kiabáltam vissza. - De azt igen, hogy mindketten ugyanannyira benne vagytok ebben a szarban! És rohadtul elegem van, hogy nekem kell végignéznem, ahogy szétszeditek egymást!

Anya egy másodpercre teljesen ledermedt. Aztán halkan, fenyegetően megszólalt:

- Ne beszélj így velem.

De már késő volt. Már benne voltunk.

- És te se beszélj így apával! - vágtam vissza. - Nem látod, hogy ez nem segít? Csak még jobban eltaszítod őt!

- Hát persze, mert neked, a tizenéves lányomnak biztosan több fogalmad van a házasságról, mint nekem, igaz? - csattant fel.

- Nem, de legalább próbálom megérteni, ahelyett hogy csak ordibálnék és mindenkit hibáztatnék!

Anya arca egy pillanatra megváltozott - mintha egy kis fájdalom is átsuhant volna rajta. De aztán összeszorította az állkapcsát, és szikár hangon kijelentette:

- Elég volt, Hannah.

Fújtatva néztem rá.

- Most komolyan?

- Igen. Elég volt. Menj a szobádba.

Felnevettem, de ez keserű és gúnyos hang volt.

- Szobafogság? Tényleg? Mintha ettől bármi is megoldódna!

- Nem érdekel, mit gondolsz. - A hangja jeges volt. - Nem akarok ma este többet hallani tőled egy szót sem. Én elszégyellném magam a helyedben.

A kezem ökölbe szorult, de tudtam, hogy ha még egy szót mondok, ennél is rosszabb lesz. Így hát nagy lendülettel megfordultam, és dübörgő léptekkel felmentem a szobámba, majd bevágtam az ajtót.

A szívem még mindig vadul vert, és alig kaptam levegőt a dühömtől, amikor az ágyamra vetődve ordítani kezdtem.

Anya nem értette. Nem értette, hogy én tényleg csak segíteni akartam. Hogy fárasztó volt mindig az érettet játszani, miközben a szüleim úgy viselkedtek, mint két hisztis gyerek.

És most itt vagyok, szobafogságban, mert voltam olyan hülye, hogy kimondtam azt, amit amúgy is mindenki tudott. Félek, hogy el fognak válni.

Az éjszaka csendes volt - túl csendes. Anyám viszont volt olyan hangos, hogy meghalljam lépteit a folyosón, s megpillantsam árnyékát az ajtóm alatti résen át, ahogyan hallgatózik.

Figyel. Baszki, őrjáratozik, mintha valami rohadt bűnöző lennék, akit nem engedhetnek ki a cellájából. Mintha nem lenne elég szar az egész helyzet, még külön ügyel is arra, hogy ne tudjak kimenni az ajtón. Sejti Robby-t, és azt vonja meg, ami fáj.

A telefonomért nyúltam, s a képernyő halvány fénye megvilágította a kezem, ahogy kinyitottam Robby üzenetét.

"Várlak. De ne kockáztass, ha nem tudsz kijönni! Majd holnap találkozunk."

Egy keserű, dühös sóhaj szakadt ki belőlem. Holnap. Mintha az olyan kibaszott könnyű lenne. Mintha nem számítana, hogy most lenne rá szükségem, hogy kiszökjek, hogy vele legyek, hogy végre ne kelljen ebben a rohadt házban maradnom, ahol minden egyes percben érzem a feszültséget.

A lábammal idegesen doboltam a padlón. A szobám négy fala hirtelen szűknek érződött, fullasztónak. Utáltam ezt az érzést. Hogy be vagyok zárva. Hogy tehetetlen vagyok. Csak itt rohadok, miközben az egyetlen ember, aki most tényleg meg tudna nyugtatni, ott van Mr.Miyagi házában, a dodzsóban, vár rám, és fogalma sincs róla, hogy mennyire szükségem lenne rá.

Az ujjaim elfehéredtek, ahogy megszorítottam a telefonomat. Egy kibaszott éjszaka. Egy kibaszott szökés. Ennyit akartam. De nem, mert most a szüleim játszák az FBI-t, és így esélyem sincs.

Bazdmeg.

_____________________________________

Kedveseim! A napokban új olvasók, csillagocskák, vélemények érkeztek a storyhoz, így hát gondoltam ma egyet, és matekezés helyett befejeztem a draftban váró fejezetet. Gondoltam publikálom, hiszen nagyon feldobott vagyok, főleg, mert a régi kommenteket is visszaolvastam, hála értetek!🥹

Cobra Kai never dies, stay tuned!❤️