Sólyom szemszöge:

Napok elteltével csak most érkezett vissza Lawrence szenszei. Elhunyt a barátja, akihez látogatóba ment. Fáradtnak, megviseltnek tűnt az arca, mikor bejött a dodzsóba.

Ettől függetlenül, mindannyian izgatottan vártuk a mai edzést. Mr. Kreese bejelentette, hogy eléggé tapasztaltnak talál minket a Cobra Kai dodzsó egyik nagy, új lépcsőfokának megtételéhez. A Coyote Creek erdőben történő edzéshez.

Az ambíció mindenkiben túltengett ennek hallatára, és sokkal kellemesebb volt az erdőben, a fák alatt hűsölni, mint a dodzsóban felfőni a hirtelen jött hőhullám miatt.

- Mindenki vegye át a gi-jét, öt perc múlva kezdünk! - utasított Lawrence szenszei, amint kijött az irodából az öreggel folytatott megbeszélése után.

Mindenki összezavarodva nézett társaira, ugyanis mi nem erről voltunk tájékoztatva. Miguel-lel az oldalamon a szőkéhez indultunk.

- Nem erről volt szó... - mondta nekem a fiú, mintha én nem lettem volna tisztában ugyanezzel.

- Na, mi a baj? - kérdezte tőlünk a szenszei. A többiek is mögénk gyűltek.

- Nincs semmi.... Baj... Csak azt hittük, ma az erdőbe megyünk edzeni.

- Igen. - támasztottam alá Miguel állítását.

- Mi van az erdőben? - kérdezte Lawrence.

- Gondoltam ideje elválasztani a férfiakat a fiúktól. És a lányokat is, akár... - magyarázta Kreese.

- Mivan?

- Coyote Creek. - a szőkének leesett, mire gondol az öreg. Felsóhajtott.

- És ha nem állnak rá készen? - súgta fennhangon a másiknak.

- Az csak egy módon derül ki. - válaszolt Kreese.

- Készen állunk. Bizonyítani akarunk. - érveltem az ötlet mellett. Bár még pontosan nem tudtuk, mi vár ránk, tudtam, fontos dolog ez, ha ennyire komolyan veszik a szenszei-jek.

- Lawrence szenszei-jen múlik. Ha ő rábólint, akkor, és csak akkor, indulhatunk.

- Jó, mire várunk, menjünk! - adta be a derekát a fiatalabb, minden diák ujjongására.

•••

- Uraim, hölgyek! Ez itt a Coyote Creek. - mutatta be Mr. Kreese az erdőbeli helyet, ahova hoztak bennünket. - Két csapatra lesztek osztva; vörös, és fekete. - a csapat színét jelző fejpántokat már fel is vettük. - És ma a veletek szemben állók, nem barátok - nézett össze Aisha és Tory, akik szemben álltak a két csapatot jelképezve -, nem testvérek - néztem Miguelre, aki diadalittasan vigyorogva viszonozta a pillantásomat -, hanem az ellenség. Az utolsó ember csapata győz.

- Hogy vesszük le azokat? - nézett Miguel a fejpántokra.

- Bármilyen módszerrel. Nincs szabály.

- Használd az eszed! Ez csak edzőgyakorlat. - mondta Lawrence szenszei közel sem olyan drámai hangon, mint ahogy az öreg beszélt hozzánk az imént.

- Jó, de ne feledd: ez az életed. Ha elveszik, meghalsz.

- Szegasztok! Bocs hogy késtem. - szólt a kövér, vörös hajú csapattársunk olyan hangon, mint aki most futotta volna le a maratont. Továbbra sem tudom, mit keres ő még itt... - Kurv@ durva dugó volt az autópályán, a GPS-be beírtam a helyet, totál negatív.

Csak ekkor néztem végig az ember öltözetén, ugyanis szakadt farmerrövidujjút viselt egy piros hosszúujjú fölött, ami a paparuhákhoz és trottyos tréningekhez képest igazi glow-upnak minősült. Levette a régi napszemüvegét, és észrevettem, még szakállát bepödörte. Ezt nem csak én figyeltem meg, ugyanis Lawrence szenszei is rövidesen megkérdezte:

- Mit műveltél magaddal?

- Oh, hát úgy döntöttem, hogy én is változtatok, Sólyom-módra. Tisztelet. - nézett rám. Az arcomra szánalom ült ki. - Mostantól hívjatok csak úgy, hogy Rája.

- A zsírpárna nálatok lesz. - nézett Kreese-re a fiatalabbik tanító, ezzel letörve a férfi lelkesedését.

- Pompás. - sóhajtott fel az.

•••

Rengetegen kiestek már. Bár Tory-t és Miguel-t régóta nem láttam, sorra sikerült lecsapnom újabbnál újabb fekete hajpántokra. Jelenleg éppen Mitch-et, azaz Büdösszájt csináltam ki egy fa tetejéről leugorva, aki nyögdösve terült szét kövér békaként a földön.

- Mi a fasz van? - vont kérdőre.

- Bocs seggfej, ma ellenség vagy. Ez már az ötödik. - dicsekedtem teljesítményemmel, miután elraktam a hajpántot a többi közé. - Megérdemlem a becsületrendet! - húztam elő a medálom, amit a Miyagi-Dóból szereztem. Ez az enyém, és megküzdöttem érte!

•••

Az erdőben járkálva nem nagyon bukkantam újabb társamra. Teljesen megnyugtatott a tudat, hogy az ellenségek felét nekem sikerült kinyírnom. Ekkor megpillantottam Miguel-t, egy fának dőlve.

- Végre egy méltó ellenfél. - szóltam, mikor rájöttem, küzdenem kell ismét.

- Te törtél be a Miyagi-Dóba. - Arcom elkomorult a gyűlölettől.

Valahonnan megtudta. De mostmár nem érdekel, ha az egész világ is tudja, mert kiállok az igazamért.

- Ellenségek. Helyre kellett tennem őket. - fújtattam.

- Vagyis szét kellett verni a dodzsójukat, és ellopni a becsületrendet? - vont kérdőre.

- Miért érdekel? Csak mert még odavagy Samért, nem kell puhánynak lenni.

- Ettől nem vagyok puhány. És nem róla van szó... Tényleg, mi van veled és Hannah-val? Hogy van a keze?

- Akarod a medált? - húztam elő a pólóm alól, indulatosan a szavába vágva. Nagyon nem akarok törődni azzal a kis kurv@val az életemben. - Gyere és vedd el!

Miguel megvetően komoly arccal kezdőpozícióba helyezkedett, majd indulatosan nekirontottam. Az első két rúgásomat sikeresen védte a fiú, a harmadik elől pedig elhajolt. Aztán felugrottam egy fára, és onnan elrugaszkodva céloztam az következő rúgást.

Immár Miguel lendült támadásba. Rengeteget rúgott, és én is rendre védekeztem, ahogy ő is tette.

Ezután ököllel vívott csatát folytattunk, mígnem meg nem ragadt, és egy nagy csattanás kíséretében le nem vágott a földre a levelekre. A hasamba öklözött, mire felkiáltottam, és a második ehhez hasonló mozdulatát már a lábaimmal védtem.

- Ennyit tudsz? - fújtattam bosszúsan, mire a lábaimba összpontosítva az energiámat Miguel-t egy fának hajítottam. Talán fájt is neki.

De én nem ezzel törődtem. Gyorsan felálltam és nekirohantam a fának, nagyot rúgva belé, ugyanis arra számítottam, még mindig ott fog hevernek a srác a rúgásom hatására.

Erre Miguel oldalról ismét hason talált el, és újabb ökölpárbalynak kezdtünk. Egyet sikerült behúznia a könyökével, majd egy óvatlan mozdulatomban megragadta, jobban mondva oldalra feszítette a nyakamat.

Aztán szempillantás alatt a derékból átfordított engem, és letépte a fejemről a tectildarabot, Mr. Miyagi becsületrendjével együtt.

- Ennyit tudok. - válaszolt az előző kérdésemre, mire majd megfojtott a méreg. - Ezt meg szépen visszavisszük a Miyagi-Dóba, megértetted?!

Dühös pillantások közepette elküldtem melegebb éghajlatokra a fiút. Most is ment, és dícsértette magát.

Azonban mire észbekaptam volna, Mr. Kreese parancsára megfordult, és nem kegyelmezett. Óriási monoklival tértem haza, mintha a cipőjének nyomát felfestették volna a bőrömre. De már nem is érdekelt az egész... Egyébként végül úgyis mi nyertünk, mert Rája az uccsó pillanatban lecsapott Miguel-re, és lehozta az egészet.

•••

Hannah szemszöge:

A tikkasztó meleg kikészített. Mindenkit a dodzsóban. Hivatalosan is, elértük az év legmelegebb napját.

Sajgott a fejem a tűző naptól, és mindannyian az egyetlen árnyékot biztosító fa alá kuporodtunk.

- Jól van srácok, felállni a fa alól, és munkára! - mindenki kinyuvadva, nyögések között tápászkodott fel. Egészen beleszédültem ebbe a mozdulatba.

- Mr. LaRusso, legalább ötven fok van. Nem lehetne lazább ma? - könyörgött Robby mindenki nevében.

- Hülyéskedsz? Ez a hőhullám ajándék! - "Szerintem már ő is megkergült a melegtől..." - Ma megtapasztaljátok a Shotchu-geikót!

- Mit? - értetlenkedett Demetri.

- Mint a biztosító? - kérdezte Chris.

- A Shotchu-geiko egy japán gyakorlat, amit az év legforróbb napján végeznek. Megtapasztaljuk a határainkat. A harc nem mindig tavaszias, 18 fokban zajlik!

- De mi nem kerüljük a harcot? - próbálkozott Sam is.

- Néha nem lehet. Egy napon a harc elér titeket. Készen kell állnotok. Ma kiderül, miből faragták a Miyagi-Dót!

•••

A gyakorlat maga egyszerű volt, legalábbis számomra. Apa körbe állított minket, diákokat, és megszámozott minket. Egy valaki a kör közepére állt, jelen esetben Robby volt bennt. Apa elkiált egy számot, mire a személy, akire a számot osztották, bemegy a kör közepére, és megpróbál pontot szerezni Robby ellen, harcban. Ha sikerül, más megy be a középre helyette.

A fejemet egyre jobban fájtattam. Elfogyott a vizem, és türelmetlenül vártam, hogy visszafeküdhessek az árnyékba, ugyanis már lassan az emberek is kezdtek az idegeimre menni.

Mindenki átizzadva várta, hogy sorra kerüljön. Robby már annyira nem bírta, hogy le is vetkőzött, megmutogatva hasizmait a csapatnak. Erősen koncentrálnom kellett, hogy kizárólag a feladatra fókuszáljak.

- Öt! - kiáltott apa. Ez voltam én. Bódultan támadtam Robbynak, hátulról. Bár az első rúgásom elől elugrott, a második körívesemet már sikeresen a hasán találtam el a fiúnak.

Olyan sikeresen, hogy elvesztettem az egyensúlyom, mikor fél lábamról igyekeztem tartani magam. Térdem összecsuklott, és éles fájdalom hatolt a fejembe, mintha ezernyi kis tűvel döfködtek volna odafenn. Fekete pöttyök jelentek meg a szemeim előtt, és összefutott a látásom.

Összeszorítottam a szemeim, de az egyre több feketeség csak nem szűnt meg. Egyedül a fejemben lüktető fájdalomra tudtam fókuszálni, minden eltompult körülöttem. Nyomott hangok szűrődtek be az elmémig, de nem bírtam felfogni, mit mondanak.

Kis idő elteltével vizet emeltek a számhoz, amit kókadtan lenyeltem, de itt megszakadt a kép.

Fogalmam sincs, mikor ébredtem fel. Azt tudom, hogy olyan hamar ültem fel az ágyban, hogy belesajdult a fejem mégegyszer.

Kellemesen hűvös volt a helyiségben, ahol voltam. Mire felfogtam, hogy Mr. Miyagi házának a Robby számára átalakított szobájában vagyok, el kellett teljen egy kis idő. Nagyon nem sikerült a gondolkozás jelenleg...

Amint visszadőltem az ágyra, a fiúm illata ölelt körül. Az az ismerős mentaillat elfelejtette velem azokat a gondjainkat, amik Robby-val köztünk zajlanak.

Majd megpillantottam Robby bőröndjét az új franciaágy szélénél. A ruhái még mindig benne voltak, hiába volt a szobájában egy szekrény üresen, és hiába aludt itt immár harmadik éjszakája. Gyorsan megfogtam a bőröndöt, és hevesen turkálni kezdtem a ruhái között, megbizonyosodva arról, hogy az eddig potyázott két pulcsiját és ingjét még nem szerezte vissza a szobámból. "Legalább lesz amivel aludjak..."

Majd hirtelen ötlettől vezérelve, ahelyett, hogy összecsaptam volna a bőröndöt, szépen összehajtogattam a ruháit, és elhelyeztem a szekrényben őket. Remélem akkor majd észreveszi, hogy itt sem hagyok majd nyugtot az életének.

Aztán szépen lassan kinéztem az okinavai stílusú tolóajtó mögül, ami elválasztotta Robby szobáját a dodzsó benti, katára, meditációra használt helységétől.

Rögtön megpillantottam őt. Ott ült, fejét a falnak döntve, becsukott szemekkel. Fülében zene szólt, de ennyire még sosem láttam őt belemerülni valamibe. Hosszú másodpercekig csak dobogó szívvel álltam, és csodáltam őt. Imádtam ezt a látványt, azt kívántam, bárcsak ilyen tökeletessé és nyugodttá változna minden köztünk...

Csendes léptekkel osontam mellé, igyekeztem nem kizökkenteni őt ebből az állapotból. Leguggoltam mellé, majd óvatosan megérintettem a térdét. A fiú kezdeti zavartságán szégyenlősen elmosolyodtam, igazán nem akartam megzavarni.

- Mennyit voltam kiütve? - kérdeztem, miután leültem szemben vele.

- Hát, jó sokat... Mostmár hamarosan hat óra lesz. Három körül volt az edzés. - húzta ki a fülhallgatókat.

- Mi?! - nyíltak tágra kék szemeim, mire a fiú felnevetett. - Hé, ez nem vicces! - csaptam meg a karját.

- Nem is. - vigyorgott, majd magyarázni kezdett. - Nem sokkal azután, hogy vizet adtunk neked, elájultál, de fel is ébredtél, így apukád nyugodtan rám tudott bízni. Behoztalak a hűvösbe, a többiek meg elmentek, hogy folytassák az edzést. Nagyon fájtattad a fejed. Szereztem fájdalomcsillapítót, majd rövidesen, hogy bevetted, elég kókadt voltál, így elaludtál.

- Erre csak nyomokban emlékszem... - vontam össze a szemöldököm, majd eltűnődtem. - Mindig is tudtam, hogy egy szép napon bedrogozol engem! - böktem aztán a fiú mellkasára, majd mindketten röhögésben törtünk ki.

Aztán hirtelen megfogta a kezem, és az ölébe vont. Szembefordított magával.

- Nagyon aggódtam érted. - suttogta, miközben kirázott a hideg a tekintetétől.

- Nem kellett volna... Csak a meleg okozta, semmi komoly... - válaszoltam hasonló hangnemben, majd átkaroltam csípőjét lábaimmal, és megöleltem őt.

- Mindenesetre, bármennyire gáz, hogy elájultál, van jó oldala is. - Értetlenül néztem fel az ölelésből, már-már sértettséget megjátszva. - Ne érts félre, de nem hiányzott ezek után fagyasztott bélszínek közé menni, hogy gyakoroljunk mégegy japán Geiko-cuccot... - ismét felnevettünk. Szívem mélyén egyenlőre amúgy is elegem lett a Geikókból, ugyanis úgy tűnt, eddig nem sok jót okoztak számomra.

- Mit hallgatsz? - kérdeztem aztán, mire a fiú odanyújtotta vezeték nélküli fülhallgatója egyik felét.

Bedugtam a készüléket a fülembe, azonban kezdett kissé kényelmetlenné válni a pozíciónk számomra. Mármint, ne értsetek félre, imádtam, csak ugyanakkor fura is volt a fiú ölében ülni, és mint egy kismajom megölelni, rácsimpaszkodni, tekintve, hogy most megint olyan köztünk minden, mintha nem távolodtunk volna el egy picit az utóbbi időben egymástól.

Mocorogni kezdtem, de mire felkelhettem volna, Robby a derekamra helyezte a kezeit, ezzel azt jelezve, hogy maradjak a helyemen. Így hát kénytelen voltam ismét pírban égve visszadőlni arccal a vállára, és így hallgatni a zenét.

Éppen ekkor váltott a Spotify zenét, szinte rögtön felismertem az előadót, illetve a számot is. The Weeknd-től szólt az "In Your Eyes" című dal. Halkan dúdolni kezdtem a zenét, amint meghallottam az első pár másodpercet.

I just pretend that I'm in the dark
I don't regret 'cause my heart can't take a loss
I'd rather be so oblivious - kezdődött a dal.

- I'd rather be with you. - énekelte halkan Robby, miközben összefonódott a tekintetünk.

- Most is inkább velem vagy, mintsem, hogy edzz a többiekkel. - kommentáltam a dalszöveget, mire a fiú felnevetett, ezért kihagyott néhány sort a dalból.

When it's said, when it's done, yeah
I don't ever wanna know

- I can tell what you done, yeah - "Miért, mit tettem, Robby?" - When I look at you
In your eyes - mosolyogva megforgattam a szemeim a hatás kedvéért - I see there's something burning inside you
Oh, inside you - énekelte tovább a fiú. "Valami ég bennem... Iránta. És látja is?" Aktuális a dalszöveg, mintha rólunk szólna...

In your eyes
I know it hurts to smile but you try to
Oh, you try to
You always try to hide the pain
You always know just what to say
I always look the other way
I'm blind, I'm blind -  énekeltem most én, ugyanis teljesen illőnek találtam a sráchoz ezt a néhány sort. Mindig ezt csinálja. Sosem mutatja ki az igazán mély érzéseit, és elrejti az igazságot, legyen az fájdalmas vagy sem... De mindig tudja, mit tehetne, mondhatna nekem.

In your eyes, you lie, but I don't let it define you
Oh, define you - Vigyorogva eltátottam a számat.

- Mikor hazudtam én neked? - kérdeztem hitetlenkedve. Teljes beleéléssel és komolysággal címezte nekem a sorokat.

- Mindkettőnknek hazudtál. Önmagadnak is.

- Mi? Mikor...? - teljesen összezavarodtam.

- Amikor azt mondtad, nem szeretlek. A tóban.

Összevontam a szemöldököm, keresgéltem a szavakat. Mire véljem ezt? Ha hazugság, akkor...

A zene tovább szólt, de a szívem heves dobogása elnyomta a ritmust.

- Hát nem emlékszel?

- De... Csak...

- Tudod mit mondtál? Felidézzem? - szó nélkül hagytak mondatai, ezért csak megráztam a fejemet. Azt mondtam neki, ez már szerelem volt első látásra részemről, és hogy nem bírom a játszmákat tovább. Illetve... a versek. Elmondtam neki azokat a hülye szerelmes verseket is. Majd amikor nem válaszolt semmire, levontam a következtetést. Hogy nem szeret viszont.

- De... Hiszen te nem mondtál semmit! - próbáltam védeni magam kétségbeesetten.

- Az, hogy szóhoz sem jutottam a szavaidtól, és hallgattam, nem azt jelenti, hogy nem érzem ugyanezt... - könnyek szöktek a szemembe. - Hazudtál magadnak. Bebeszélted magadnak ezt. Esélyt sem hagytál, hogy beszéljünk róla azóta rendesen. Önmagadat ámítottad Hannah, amikor én érzéseimről beszéltél.

Lejárt a dal. Kihúztam a füllhalgatót a fülemből, majd odanyomtam Robby kezébe. Elpakolta az övével együtt.

Addig gondolkodtam, mit mondhatnék. Fordult a kocka. Most én voltam szavak nélkül.

- Mi... Mit érzel most...? - kérdeztem remegő hanggal, miközben egy könnycsepp legördült az arcomon.

- Biztosan akarod tudni? - nézett rám a fiú zöldeskék szemeivel, a gyomrom meg görcsbe ugrott.

Halványan bólintottam. Robby kezét az arcomra helyezte, majd letörölte könnycseppemet. Másik kezével megfogta a derekamat és közelebb húzott magához, ettől a mozdulatától meg akaratlanul is elvörösödtem. Beharaptam ajkaimat.

Légzésem felgyorsult, amint ismét találkozott a tekintetünk. A fiú tekintete a számra tévedt, majd egyre közelebb hajolt hozzám.

Szinte zihálva hunytam le szemeimet és szájam könyörgött, hogy tegye meg. Az egész teste körülölelt, kiszolgáltatott voltam. Menta illata elbódította az elmém, és felhevült testtel vártam a pillanatot.

Éreztem a tekintetét magamon. Látja, hogy valami ég bennem. Hogy összeégek érte. Tudta, hogy ezt hozza ki belőlem.

Majd éreztem, ahogy ajka az enyémhez ér. És... ennyi volt. Minden kérdésemre választ kaptam, minden félelmem lecsillapult, minden kétségem megszűnt. Amit ekkor éreztem, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegtem.

Hazatértem. Ide tartoztam, és végre idetaláltam. Vele... otthon voltam. Szerető otthonban.

A csókja lágy volt, végtelenül gyengéd. Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, a lelkemet perzselte, de lábaimmal ha lehet, még szorosabban kulcsoltam a derekát. Azt akartam, hogy minden egyes porcikája rámsimuljon.

Robby lassan felállt, ölében velem. Néhány másodpercre megszakítottam a csókot, hogy felfogjam, mi történik. Kiült a boldogság az arcomra, majd mosolyogva kezdeményeztem most én, és alig hittem el, mi történik.

A srác óvatosan az ágyára fektetett, és ott folytattuk csókcsatánkat. A hajam szétbomlott már teljesen, szétzilált fürtjeimben pedig állandóan vándorolt a pasim keze.

Régen rettegtem az első csókomtól. Állandóan azt latolgattam, kivel történik majd meg, milyen körülmények között. Megbánom majd? Jelen állás szerint, határozottan nem. Valóban szerelmes leszek? Igen. És tényleg szeretni fog a srác is, akivel megtörénik? Tényleg szeret. Biztos vagyok benne. A lehető legbiztosabb.

Na de mi lesz, ha megzavarnak?
Ezúttal viszont senki sem zavarhat bennünket, csak mi magunk. Teljesen egyedül vagyunk a házban, mintha már a saját álmunkat, jövőnket élnénk.

A hosszú csókok közben a bizsergető érzés egyre erősebb lett, a mellkasomból szétáradt a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elöntötte a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.

Robby is érzezte ugyanezt. Egyre hevesebben csókolt, azonban hirtelen megállt.

- Meg kellene állnunk... - Nagyon csendes volt suttogása. Szemei vágyat tükröztek, egy másodpercig sem volt képes levenni rólam a szemét.

- Muszáj? - sóhajtottam, majd puszikat leheltem nyakára.

- Semmit sem muszáj... - nyögte fel, miközben ujjai lassan kezdtek el a pólóm sarkánál babrálni. Szemben feküdtünk egymással. - Csak nem akarom, hogy valamit is megbánj.

Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy ha megcsókolnám, az vajon megtörné-e a varázst, amely körülvesz bennünket, de már túl késő lett volna megállni félúton. Nem bírtam magammal, ahogy ő sem.

Birtoklóan csókolt meg újra, amint az ujjai egyre feljebb kúsztak a pólóm alatt. Fülem mögötti érzékeny börtelületet puszikkal hintette be, majd ismét megállt.

- Biztosan akarod? - Keze már a melltartóm kapcsánál babrált, kirázott a hideg. Vonzó suttogása mégjobban beindított.

Másik keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintése: több kell. Azt mondta: én akarom.

- Igen... - nyögtem fel. - Mindennél jobban. Téged akarlak.

- Szeretlek, Hannah...