Robby szemszöge:

Az ajtónk kattanására ébredtem. Egyedül voltam otthon, a kanapén aludtam.

- Gyere, hozd a cuccot és húzzunk! - szólt egy férfi. Megrettenten csúsztam le alvóhelyemről. "Betörtek volna?" - Nyomás, nem érünk rá!

Jeges rémület lett urrá rajtam, és csak az járt a fejemben, meg kell védenem magam. Lassan közelebb araszoltam. Aztán a megfelelő pillanatban habozás nélkül az egyik betörő mellkasába rúgtam, tiszta erőmből. A férfi nekiesett egy polcnak, aminek minden tartalma a fejébe esett. Bajtársa sikoltásai közepette felkapcsolta a lámpát. Ismerős hangja volt.

- Uramisten, Rick! - kiáltotta. Anya volt az. Értetlenül álltam ott. - Jól vagy?! Robby, neked meg mi bajod van?!

- Nekem mi bajom van?! Napok óta nem láttalak, azt hittem betörtek! - méltatlankodtam kétségbeesetten.

- Oké. Oké, oké, sajnálom. - mondta, közben próbálta magát lenyugatni hadonásszással. Egyik kezében valamit szorongatott - Csak néhány cuccért ugrottam be, mert őhh.. Rick elvisz Cabóba. - mondta anyám áhitatosan. Gyógyszer volt ott, a táskájába dobta.

- Cabó mellé.

- Oké.

- Várj, Mexikóba mész? - "Ahá"- val válaszolt. - És vele? De meddig?! Mert fizetnünk kell a lakbért és nekem nincsen... - de a szavamba vágott. Dühös voltam. Nem ez volt az első alkalom. Újabb pasi, újabb hitegetés.
Na meg a gyógyszerek. Itthon hagy pénz nélkül...

- Ezen ne görcsölj, mert Rick - bökött a pasasra - fizeti a hónapot, igaz?

- Megoldjuk! - mondta vigyorogva.

- Szuper. Ó, ez is kell. - Újabb gyógyszer is került.

- Mikor jössz vissza?

- Öhmm... Néhány nap?

- Másfél hét max.

- Igen. Szóval tiéd az egész lakás. Ne legyen nagy buliiiii! Holnap felhívlak, jó, szívem? - Megpuszilta a homlokom. - Szeretlek.

Azzal kiment. A férfi is indult utána. Ellenszenves volt. Rühelltem. Már most.

- Hé! Ha bántod, többet nem kelsz fel! - morogtam neki.

- Úúú. - Úgy csinált, mintha megijedt volna. Késztetést éreztem, hogy leüssem. De türtőztettem magam. Ez nem a Miyagi-Do elve, és lassan amúgy is indulnom kell a dodzsóba. Nem is tudtam, mit higgyek erről az egészről, muszáj volt levezetnem a dühömet valahogyan.

•••

Hannah szemszöge:

Reggel boldogan mentem edzésre. Nem tudom miért, de boldog voltam. Talán azért, mert felismertem az érzéseimet, és teljesen rendben volt minden a fejemben. Kiszálltam az autóból, és elhaladva a faragott "Miyagi-Do Karate" tábla mellett, beléptem az udvarra. Megcsendült a telóm. Moon hívott, felvettem.

- Sziaa, már vártam hogy hívj. Hiányzom? - kérdeztem mosolyogva.

- Nagyon. - szólt bele egy fiúhang a telefonba. Az arcom elkomorult. Sólyom beszélt. - Kérlek ne tedd le, Moon nem tudja, hogy felhívtalak.

- Mit akarsz? - kérdeztem flegmán, elment hirtelen a kedvem mindentől. Közel sem volt minden rendben mostmár. Sólyommal az ügyet próbáltam elfelejteni.

- Tudom hogy elszúrtam, hibáztam. Szeretném, ha minden a régi lenne.

- Jó, hát az nem olyan könnyű. - Nem voltam dühös, de nem adtam könnyen magam. És bár a fiú hiányzott, nem gondoltam, hogy ő is ennyire így érez.

- Bármit megteszek. Csak te jársz az eszemben.

- Nézd, Sólyom, én... - mondtam, aztán hátulra értem. Robby amint meghalotta ezt, megállt a bokszsák püffölésével. Nem tudtam, hogy már itt van. - Ott van neked Moon, és most nem alkalmas. Kérlek, szólj neki hogy hívjon. - mondtam, és kinyomtam. Robby folytatta. - Azt hittem Moon. - magyaráztam aztán, telómat eltéve.

- Bárkivel beszélhetsz. - válaszolt lekezelően. Még sohasem halottam így velem beszélni. Furcsa volt. Még jobban elment a jókedvem, hiszen a fiúk szavaitól ingerültté váltam.

- Sziasztok! Jól van, pontos érkezés az első napon. - jött meg apa is.

- Ésss mi az első lecke? - kérdeztem, hogy elfeljetsem ezt a kínos beszélgetésünket, meg, hogy a gondolataim picit másra fókuszáljanak az állandó túlgondolások helyett.

- Meglátjátok. Gyertek csak!

Elől, Mr. Miyagi autói előtt apa egy zsák fehér homokot vett elő. A bicskáját szúrta bele, ezzel megbontva azt, és az alapból homokos talajba egy néhol egyenletlen, de viszonylag szép kört "rajzolt".

- Homokozni a partra is mehettünk volna. - mondtam fejcsóválva.

- Nem, ma nem. A dojónak elég rég óta nem volt egynél több tanítványa. - nézett Robbyra, és én is rápillamtottam a fiúra. Végig engem figyelt. - És két emberrel a védelem is kétszeresére nő, nem?

Vállat voltunk, aztán halvány helyeslésbe kezdtünk.

- Nem. A Miyagi-Do karate egyik alapelve, hogy mindig körkörösen kell mozogni. A keréktechnikával megláthatjátok, hogy két ember, akár hússzal is felér. Készen álltok?

- Igen, Mr. LaRusso - szólt Robby elszántan.

- Csináljuk!

- Jól van, álljatok be a körbe. Felém néz, meghajol. Fordul, meghajol. - A fiúval egymásra mosolyogtunk közbe. Ő kezdeményezte egyébként. Ez teljesen ellentéte volt annak, ahogyan az előbb hozzám viszonyult, ami ha lehetett, mégjobban összezavart.

Apa megtanította a mozdulatsort, majd a fiúval körkörösen kezdtünk gyakorolni. A szenszei végig mutatta egy helyben a mozdulatokat, de nem nagyon értettük... El sem tudom magyarázni, hogyan volt. Valami védekezésszerűség volt, aztán, meg... Nem is, előtte egy nagy levegő, aztán a védekezés, majd rúgás, meg mindenféle, de lényeg a lényeg, sehogy sem sikerült a fiúval egyszerre haladnunk, ahogy kellett volna. Sokadik próbálkozásra az eleje, a kezes rész már kezdett alakulni. Talán azért nem ment, mert túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogyan ne vörösödjek el, amikor a fiú azzal a lelkig hatoló pillantással néz rám, azokkal a szép, zöldeskék szemeivel.

- Szép! - dícsért meg minket apa. "Most még könnyű együtt haladni, látjuk egymást, de a kifordulás után..." - És most körbe. - na ettől féltem. Jött a kifordulás, rúgás, majd védés. Már nem láttuk egymást. - Nem, nem, nem, nem, nem! Teljesen egyszerre kell mozognotok, különben a technika nem működik!

- "Technika"? Ez inkább táncra hasonlít... - szólt Robby, és megálltunk.

- Igen, mikor jön az ugi-bugi és a forgás? - méltatlankodtam. Semmi kedvem nem volt most kivételesen ehhez, még Robby kedvéért se.
Bár ő se nagyon akarta, úgyhogy...

- Jó, csak bízzatok bennem. Ha ez megvan, senki nem állhat az utatokba! Kezdjétek újra! - utasított tovább. Nagyot sóhajtva, visszaálltunk a fiúval. - Ich! Hannah, le, bal kar fel! - utasított. El is késtem, de el is rontottam. - Nem, nem, együtt, együtt, egyszerre! - parancsolgatott, kezével mutogatva, mintha ez ilyen egyszerű lenne. Nem sikerült szinkronban.

- Hogyan csináljuk egyszerre ha nem is látjuk egymást? - adott hangot nemtetszésének mostmár Robby is.

- Érezned kell, amit a társad csinál, még ha nem is látod. - Robby túl komoly arccal nézett rám, homlokát ráncolva, természetesen viccből. Elröhögtem magam, ő még türtőztette magát.

- És azt pontosan hogy csinálnánk? - kérdeztem aztán. - Az Erővel?

- A Vonzalommal. - most meg úgy nézett rám mint egy macsó. Szívből nevetni kezdtünk.

- Ó b@sszam... Mennem kell anyádnak segíteni. - nézett rám. Kacagástól könnyes szemeimmel bólogatni kezdtem. - Csak érezzétek, oké? Jövök vissza amint tudok. Oké? Hajrá!

- Folytassuk? - bökött a fiú fejével a kör felé.

- Neeee. Ha mégegyszer abba az ízébe bele kell álljak, hisztis leszek. Nem tetszik ez az egész.

- Na... Megnéznélek hisztisnek. Nem tudlak elképzelni. - mondta aranyosan.

- Jaaj Robby, ne is akard! - válaszoltam mosolyogva. Jah. A medencés bulin, még mikor Sam Kylerrel volt, az volt a legenyhébb változat.

- Miért? Te lennél az én hisztihercegnőm. A gyönyörű hajával, annál csodálatosabb szemével és...- ekkor értem el azt a pontot, amikor rózsaszín köd ereszkedett rám. Cselekednem kellett.

- Robby, valamit el kell mondanom.

- Mit? - kérdezte cukin.

- Az a helyzet, hogy én szerelm... - "Ne, ne, ne, mit is gondoltál?! Hannah, ez nem... Így megy. Hiába szeretnéd, hogy legyen bármi is köztetek. Mert tudom, hogy ezt szeretnéd." - Szeretnék még így veled beszélgetni, de sok a tanulni-valóm otthon, ezért muszáj befejeznünk ezt a táncot... Azaz "technikát".

A fiú teljesen zakkantnak nézhetett a nyelvbotlásomtól kezdve addig, hogy meghazudtoltam a saját állításaimat, de ezen a ponton már nem érdekelt semmi, csak hogy essek túl ezen az egyre kucifántosabb napon. Utólag megjegyezhetem, hogy az első nap a Miyagi-Dóban bukta volt.

•••

Másnap mégkorábban mentem a dodzsóba, hogy kigyakoroljam a mozdulatokat, amiket még a tegnapi ellenére se sikerült tökéletesre megcsinálnom. Igen, tudjátok, maximalistaságom beütött. Amikor Robby is megérkezett, segítségkérően fordultam hozzá:

- Figyu, az első fordulás jobbra volt vagy balra?

- Nem emlékszem. Kit érdekel? Hogy lesz egy hülye táncból védelem?! - zúdította a fejemhez.

Megdermedten, gondolkodva néztem utána. A tegnapi ilyen után, mintha ment volna tovább kettőnk között az élet. "Lehet azért, mert meghallotta, hogy Sólyommal beszélek? Ezért volt fura tegnap? De akkor most? Semmi oka nem lenne így viselkedni ma, legalábbis... És még el akartam mondani az érzéseimet?! Hát, mindenesetre, nem ez lesz a legmegfelelőbb pillanat, és a tegnap se tartozott oda..." - Mielőtt felemésztette volna a testem ez a kérdés, a fiú után mentem hátra. Le akartam rendezni. Csak mert zavart, ez a szitu.

- Kezdjük előlről. Jó reggelt Robby! - és megöleltem, a dodzsó közepén. - Mehet az edzés?

- Persze, kollegina. Veled a legnagyobb örömmel. Ma bal lábbal keltem, ne haragudj. - mondta, majd hátramentünk.

Apa a tóban mászkált, a tegnapelőtt általunk szépen kiegyensúlyozott bonsai-okat szedte ki onnan.

- Apa! Apa, mit csinálsz?! - kiáltottam kétségbeesetten. Fél órát elvett még az is a szabadidőnkből a fiúval.

- Mr. Miyagi csinálta a halála előtt, pár évvel. - mondta, miközben kimászott. - Ez az egyensúly emlékműve. De ma, nem bonsai-okat egyensúlyoz, nektek segít a keréktechnikában. - Ugrás!

- Tényleg másszunk fel arra? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen! - "Nem normális. Én és Robby? Mi??? Én megértem, hogy nagy üzletet csináltak tegnap anyuval a szalonban, én megértek tényleg, de tényleg mindent, de ezt akkor sem gondolatra komolyan!"

A fiúval egymásra néztünk. Megvonta a vállát.

- Hozhattunk volna fürdőruhát...

- Egy kis víz még nem ártott senkinek. - közben levettem a cipőm és kibújtam a pulcsimból. A fiú lépkedni kezdett a tóba befelé.

- Ooo, ez hideg! Uááá!

- Gyerünk, nem olyan rossz! - fiú felnyújtott karokkal haladt, nagyon fázhatott. "Ami Robbynak hideg, az nekem jég, tekintve milyen fázós vagyok..." - A két oldalára!

- Jézus, valamire ráléptem! - sikítottam, és majdnem beledőltem a vízbe. Az a valami csúszott. "Hogy lehet ennyire hideg? Hamarosan itt a nyári szünet!" - És az a valami is aggasztott.

- Semmi sincs ott, ne aggódj!

Robby a deszkalap túlsó végét kezdte el tesztelni. Amint hozzáért, az én felemen felemelkedett, így elvettem a kezeim.

- Ha a földön nem megy, akkor ezen hogy menne?

- A földön nehéz érzékelni ha a társad mozog, a deszkán hidd el, azonnal érzékelni fogod! Gyerünk, másszatok fel! - Robbyval egyszerre kihúztuk magunkat, ám inogtunk. - Ez az, lassan-lassan, nyugi! Egyensúlyozz!

- Apa! - nyöszörögtem. Remegtem, mint egy nyárfalevél, hiszen a hideg vízből kiszállva a szellő sem segített a felmelegedésemen, illetve nagyon inogott a deszkalap.

- Egyensúlyozz Hannah! Ez az, jól van. - közben felálltunk. - Meg is van! Nézz Robbyra! Érzékeld! Ügyes vagy! Jó, és most a kezdőpozíció!

Egészen jól ment, ha leszámítjuk az esést, amit a kifordulásnál szenvedtünk. A deszka végig remegett, a tó piszkos volt, szóval minden bajom volt, amit még Robby sem enyhített. Hajunkat szemünkből kitörölve, csuromvizesen levegőért kapkodtunk.

- Jól van, jól van, kezdetnek nem rossz. Megtaláltátok a helyeteket.

- Nem érzem hogy megtaláltam volna valamit is...

- Ezt mikor takarították utoljára?! - adtam mostmár hangot az eddig elfojtott undoromnak. Nagyon nem jött nekem össze ez az egész, és mondanom sem kell, ez a szituáció nagyon zavart.

- Gyerünk, másszatok vissza! Remek volt, gyerünk! - számba se vett apa, de a dirigálás folytatódott...

•••

Az idő elteltével a keréktechnika egyre jobban kezdett alakulni. Sőt, mondhatni hogy már-már élveztük is. Az elején minden egyéb kétségem mellett zavarban is voltam, hiszen Robby kigyúrt testére rátapadt a nedves fölsője. De muszáj volt feloldódnonm, és elfelejtenem ezt a kényelmetlenül tökéletes gondolatot, ami a testéről a fejemben motoszkált.

A kezdő védekezéssor szuperül kezdett alakulni, a kifordulásra viszont egy kis fényezés ráfér.

- Mehet? - kérdezte Robby a mozdulatot megelőzően, mosolyogva.

- Igen. - bólintottam viszonozva gesztusát.  - Egy ---

- Két ---

- Há'! - mondtuk együtt. "Kéz fent, fent véd, kiforduló rúgás, lent véd." - diktáltam magamnak a sorrendet amit még néha én sem értek meg. Ám a deszka most is inogott.

- Hé, Hann, lassíts! - Köszi Robby, hogy mégzavaróbbá teszed a tényt, azzal, hogy kimondod...

- Jó, éreztem. - mondtam kelletlenül. Nem hiányzott még egy vízbepottyanás, főleg ha az én hibám.

- Kösz.

Ezek után mégegyszer belezúdultunk a jéghideg vízbe, szerencsére mindkettőnk hibája volt, mert ha csak az enyém lett volna, azt nehéz lett volna elviselni.

- Jól van, na gyerünk, gyerünk, ne adjátok fel, egyre jobbak vagytok! - Ez a biztatás most tényleg jól esett apától.

Néhány próbálkozás után már magabiztosan álltunk a deszkán, és végeztük a mozdulatsort. Sőt, még a kifordulásommal is megelégedtem, azt hiszem. Egyenlőre óriási nagy boldogsággal töltött el az is, hogy nem estünk le a végére. Amikor apa is elismerte, hogy ennél jobban jelenleg nem mehet ez az egész, meghajoltunk.

Megkönnyebbülten, és mérhetetlen nagy boldogsággal vetődtem a fiúm nyakába. És úgy, vizesen, a deszka közepén, ahogy kívülről átölelt, és megtartott, mint egy védelmező kar, na annál jobb, pillangósabb és pirulósabb érzést még nem éreztem életemben.

_____________________________________
Sziasztok! Tudom, megint késtem a résszel, de akkor értünk haza nyaralásból, és nagyon fáradt voltam. Ezért elnézést kérek, de remélem tetszett ez a rész! <3 Ezentúl lesznek Sólyom szemszögéből is részek, hogy lássuk, mi folyik a Cobra Kaiban. Rendszerint csak azoknak lesz ilyen "szemszöge", akik valamilyen módon Hannah-hoz mélyen kapcsolódnak.