Elrontottam. Elrontottam a jövőmet és megbántottam olyan embereket, akiket nem lett volna szabad. Hernandez vagyok. Pont annyira vagyok Hernandez, mint Lanchester. Nem vagyok hibátlan, de ezt vállalom. Tudom, hogy gyakran követek el meggondolatlan dolgokat vagy lépek rá a rossz útra. De ezúttal minden más lesz. Rájöttem arra, hogy az élet rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk. Mire jó a bosszú? Mire jó a harag vagy az ellenszenv? Mit hoz ki az emberből, ha nem a legrosszabbik énjét? Miközben a kikötő mellett futottam, hogy Kevint utolérjem sok mindenre rájöttem. Vak voltam. Buta voltam és kifejezetten gyerekes. Észre sem vettem azt, hogy a boldogságom kulcsa ott volt az orrom előtt. Észre sem vettem azt, hogy a boldogtalanságot én magam kovácsoltam. Bosszút akartam. Dúlt bennem a harag és csak a rossz oldalát láttam. Nem láttam mást, csak azt, hogy hazudott nekem. Minden megszűnt körülöttem. Egyik pillanatról a másikra minden darabokra hullott. Mint egy régi, pókhálós ablak. Mostmár tudom, hogy aki hozzám tartozik, az a közelembe lesz. Aki az életembe való, az nem megy el. Aki arra született, hogy velem legyen, az mindig a környezetembe lesz. Rájöttem arra, hogy Kevin szeret engem. Rengeteg áldozatot hozott azért, hogy ma itt legyen. Sokat küzdött és éveken át keresett engem. Ahogy előre futottam és a hidegtől az ujjaimat sem éreztem tudatosult bennem az, hogy kötődöm hozzá. Szeretem, mert az édesapám.

Édesapa.

Egyszerű szó, most mégis a világot jelentette nekem. Nem akartam elüldözni. Nem akartam haragudni rá és elérni azt, hogy elmenjen. Kevin Lanchester a vérszerinti apám, én pedig a fia vagyok. Az öcsém olyan dolgokra nyitotta fel a szemet, amiket egyedül nem vettem volna észre. Az élet rövid ahhoz, hogy büszkeségből döntsük. Rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. A harag felemészt és olyan embert csinál belőlünk, amilyenek nem akarunk lenni. Én tudom, ezen mentem keresztül. Miután kitisztult a kép és elvonultak a felhők, mindent máshogy láttam. Nem akartam haragudni. Belefáradtam a haragba és abba, hogy távol legyek tőle. Belefáradtam a folyamatos konfliktusba amit magam teremtettem. Családot akartam. Otthont. Meleget és arra vágytam, hogy minden probléma eltűnjön.

Elérhetem ezt?

Képes leszek nyitni és elfogadni őt?

- Hol vagy?! Miért nem látlak? - a sötétben az embereket között sétáltam és tarkómra helyeztem a két kezem. A járdát csak az utcai lámpák fénye világította meg. Szívem szaporán vert ahogy az arcok között kutakodtam. Kevint kerestem, de nem volt könnyű dolgom. Az emberek furcsán néztek rám, hiszen kabát sem volt rajtam. Öltönyben sétáltam, de ez volt a legkevesebb gondom. Nem érdekelt semmi, csak ő. A szellő az orromba fújta a tenger sós illatát és a hínár ismert szagát. Mélyen beszívtam, majd előre pillantottam. Megtorpantam amikor megpillantottam őt. A kő fal felületének támasztotta derekát és a hajókat figyelte. Nem tudom, hogy mi járt a gondolataiban, de tudom, hogy magamnak köszönhetem. Zsebre csúsztattam a kezem, majd nyeltem egyet. - Nem mentél el? - ez volt az első kérdés amit feltettem neki. Lanchester felém pillantott, majd végig nézett rajtam. Bármire gondolhatott. Annyit éreztem, hogy most nem büszke arra, amit lát. "Ő biztos nem az én fiam. Az én fiam nem viselkedik így az emberekkel." Az igazság az, hogy még magam sem tudom, hogy mi lesz.

- El fogok menni, Ramsey - felém fordult, miközben apró ráncok jelentek meg a szeme mellett. Tekintetét lesütötte, és kerülte a szemkontaktust. - Ma este rájöttem arra, hogy nincs itt több dolgom. Elintéztem azt, amiért jöttem - egyik szemöldökét felvonta, én pedig vettem a bátorságot, hogy mellé álljak. Derekamat a kőnek támasztottam és összefontam kezemet a mellkasomon. Kevin engem figyelt, de nem mondott semmit. - Te pedig menj be, mert meg fogsz fázni! - nem akart utasítani, mégis annak tűnt. Halványan elmosolyodtam, majd a szemébe pillantottam. Kevin is így tett. Ekkor folytatta. - Anyád engem fog megölni ha valami bajod lesz...

- Utánad akartam jönni - nem akartam meggondolatlanul beszélni és elijeszteni sem terveztem. - Bocsánatot szeretnék kérni - éreztem, hogy szemem könnybe lábad, ezért megvakartam az orrom hegyét. - Mikor az életembe léptél nem kedveltelek. Az igazság az, hogy haragudtam rád. Haragudtam mert azt hittem, hogy tönkreteszed a családomat... - ráztam meg a fejem, Kevin pedig felsóhajtott. - Ahogy telt az idő, valami megváltozott. Megismertelek és megkedveltelek. Megismertem, hogy milyen ember vagy és a legjobb barátomat találtam meg benned - mielőtt folytattam volna, Kevin feltette a kezét.

- Ramsey...ha most valamilyen csöpögős és érzelgős monológot szeretnél mondani arról, hogy sajnálod és elfogadsz engem, akkor előre szólok, hogy...

- Engedd, hogy folytassam! - kértem határozottan. Kevin bólintott. - Nem volt könnyű. Nem volt könnyű felfogni azt, hogy te vagy az igazi apám. Emellett azt is nehéz volt elfogadnom, hogy a férfi aki pelenkás korom óta foglalkozott velem, ő pedig nem az apám. Fel kellett dolgoznom azt, hogy hazugságban éltem. Lehet, hogy férfi vagyok, de nekem is vannak érzéseim. Te is félted a lelked. Félsz a fájdalomtól. Ez emberi dolog, és emberekből vagyunk. Mind félünk valamitől. És rájöttem arra, hogy én is féltem - ráztam meg. - Féltem tőled. Féltem az igazságtól. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy mit akar a szívem? - fordultam enyhén felé. - Azt, hogy elengedjelek? - suttogtam. - Vagy azt, hogy leszarva mindent utánad menjek...

- Kölyök! - törölgette a szemét. - Hagyd abba ezt a szarságot - kérte, én pedig folytattam.

- Nem akarok a szívem és a boldogságom ellensége lenni - néztem a szemébe, Kevin pedig ellökte magát a kőtől. Összefonta kezét a tarkóján és nehezen felsóhajtott. - Nem szeretnélek elijeszteni.... - motyogtam.

- Nem ijesztesz el! - szeme mellett nevetőráncok futottak össze, én pedig enyhén felsóhajtottam. - De időre van szükségünk. Neked is és nekem is - mutatott magára, miközben határozottan bólintottam. Kezem remegett, a mellkasom pedig szorult. Hatalmas kő esett le a szívemről, de úgy éreztem, hogy ez nem a beszélgetés vége volt. - Elfáradtam - túrt bele a hajába. - Az igazság az, hogy elfáradtam - biccentette oldalra a fejét.

- Mind elfáradtunk. Nehéz dolgokon mentünk keresztül - sütöttem le a szemem, Kevin pedig közelebb lépett hozzám. - Menj vissza, Ramsey! - bökött a hátam mögé, én pedig összeráncolt szemöldökkel végig néztem rajta.

- De holnap beszélünk egymással? - érdeklődtem, ő pedig bólintott. A szemét figyeltem. Tekintetében csillogott valami, amit nem ismertem fel. Szeme mellett ráncok futottak össze, kezét pedig összefonta maga előtt. Mintha egy láthatatlan pajzsot emelt volna kettőnk közé. Igen. Pontosan ez történt. - Rendben! - zártam le a témát. - Haza mész?

- Haza! - telefonja rezgett a zsebében, mi pedig egyszerre pillantottunk oda.

- Nem akarok tovább zavarni!

- Igen... - nyelt egyet, majd végig nézett rajtam. - Menj vissza, Ramsey! Keresni fognak téged - erőltetett magára egy görbe mosolyt. Nehezen bólintottam, majd egyszerre megfordultunk és eltávolodtunk egymástól.

Ramsey eltűnt, én pedig egyre jobban aggódtam érte. Remegő kezemmel a fülemhez emeltem a telefont, de azonnal letettem amikor megpillantottam őt. Üveges tekintettel sétált be a főbejáraton, majd hozzám lépett amikor megpillantott. - Hol voltál? Minden rendben? - belekaroltam és tudatosult bennem az, hogy valahol az utcán volt. Ramsey a szemöldökét ráncolta. Felháborított, hogy még zavartan is iszonyatosan jóképű volt. Beletúrt a hátra lakkozott hajába és végig szántotta az ívelt borostáját.

- Kevinnel beszélgettem - mikor megszólalt, a pult mellett sétálva megtorpantam.

- Komolyan? - érdeklődtem, Ramsey pedig bólintott.

- Igen, de valami nem tetszett nekem. Szerintem elengedett...

- Hogy érted? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Olyan volt az egész, mintha már abba hagyta volna a küzdelmet. Mintha már nem foglalkozna azzal, hogy a fia legyek. Mintha elfáradt volna.

- Elfáradt volna? - suttogtam alig hallhatóan. A fények végig cikáztak az arcán, a zene pedig megállás nélkül szólt. Figyeltem ahogy felvonja a szemöldökét, majd nehezen bólint egyet. - Hogy érted? - érdeklődtem és letettem a kezemben tartott üvegpoharat.

- Nem tudom, Valeria - karolta át a derekamat.

Ramsey és én éjfél előtt értünk haza. Fáradtan nyitottam ki az ajtót, a mdgassarkút pedig lerúgtam a lábamról. Kezemmel a lábujjamat masszíroztam, Ramsey pedig visszazárta az ajtót. - Remélem egy darabig nem tervezel rendezvényeket csinálni - sziszegtem és ledobtam magam a kanapéra. Ramsey kikötötte a nyakkendőjét, ingjét meglazította és megcsóválta a fejét. A látványa izgató volt, fenséges és kifejezetten aranyos. - Ha nem lennék fáradt, most lehúznám rólad ezt az inget - suttogtam és a vállára hajtottam a fejem.

- Ha nem lennék fáradt, most bevinnélek a zuhanyzóba és szexelnék veled alatta - suttogta a fülembe, én pedig lehunyt szemmel kuncogtam egyet. Elfáradtunk. Nem is kicsit.