Samantha egészen odáig volt a kreatív írás szakkörért. Igazából Mrs. Stevens irodalomóráin kívül ez volt az egyetlen dolog, amiért a nagyhírű starhilli Salinger Gimnáziumban igazán rajongott.

A kör végeztével csupa életörömmel telve lépett ki az ódon épület kapuján, majd hagyta, hogy magávalragadja a város forgataga. Starhill a maga nemében nem számít különösen nagynak, ám Samantha szülőfalujához képest igazi óriás volt.

A szőke kamaszlány vidáman sasszézott az utcán siető emberek között. Esténként egészen tündérinek látta a lámpák fényében fürdő kövezett utcácskákat. Most is épp az említett „világító oszlopokban" – ahogy gyerekkorában elnevezte őket – gyönyörködött, vagyis hogy pontos legyek, nem is az utcai lámpákban, sokkal inkább a róluk alácsüngő virágözönben.

Az F. S. Fitzgerald utcán befordulva épp a vásári forgatag mellett haladt el. Bár a városon meglátszott a modernségre való törekvés, a piactérnek sikerült megőriznie évszázados jellegét.

„Milyen csodálatosan különös ahogy az új és a régi összeolvadásából, valami ismeretlen és varázslatos születik!" – ilyen és ehhez hasonló bonyolult mondatok és festői gondolatok zakatoltak a fejében. Barátnői ezt nevezték „kreatívíráshatásnak", mert mindig a kör után beszélt, illetve gondolkozott ilyen összetetten. Pedig Samantha alapból egyáltalán nem szerette a kacifántos megfogalmazásokat a mindennapi életben. Ő az egyszerűségben és a tömörségben találta meg a mély igazságokat és az igazi érzéseket.

Tűnődve bandukolt, jobbra fordult, majd balra. Utcáról utcára ment és közben hagyta, hogy a napsugarak lágyan végigsimítsanak fehér bőrén és kiengedett haját táncoltassa a finom szellő. A Kékvirág felé tartott, amit barátnőivel törzshelyükké nyilvánítottak. A figyelemreméltó kávézó Novalis szimbólumát választotta nevéül – nem véletlenül: aki ide betért, abban önkéntelenül is felébredt az elvágyódás – vagy legalábbis a vágyódás – az új helyek, és érzések után. A kávéház tulajdonosai a hely berendezésekor a Föld minden tájáról összegyűjtött ikonikus darabokkal teremtettek varázslatos harmóniát. Samantha sem azelőtt sem azután nem látott olyan helyet, ahol egy panamai arany csonakujjú béka-szobor, a herendi porcelán, a cseresznyevirágos legyezők és a perui szőttesek ilyen csodálatos összhangban lettek volna.

Hamarosan már a kávézó előtt állt és tekintetét végigfuttatta a terrakotta téglamintás falon és az azt befutó toszkánzöld borostyánon, amely türoszi bíbor és tündérfehér futórózsákkal ölelkezett. Az épület tetején pedig ott díszelgett az ámbraszín Kékvirág felirat és fölötte maga, a névadó szimbólum.

Samantha az órájára nézett:

– Hol lehetnek már? – tűnődött, bár kicsit sem volt bosszús. Már rég megszokta és olykor kicsit szórakoztatónak is tartotta, hogy a barátnői – vele ellentétben – mindig és mindenhonnan elkésnek.

„Talán jobb lenne, ha bent várnám meg őket" – gondolta, miután egy hideg fuvallat unszolására szorosabbra húzta mocsárzöld sálát.

Ahogy belépett az üvegezett ajtón, a fölötte lógó csengő megcsendült. Rámosolygott a terem közepén terpeszkedő pult mögött álló idősebb hölgyre és a kávézó hátsó része felé vette az irányt. Ezúttal kicsit kevesebben voltak, mint általában. Samantha egy ablak melletti asztalt választott és miután leült, elégedetten fejtette le magáról a kabátot.

Újra a delfinekkel díszített órájára nézett.

„Végülis, még csak negyedórája várok" – somolygott magában.

Egy húszév körüli, markáns arcú, seszín hajú, vidám pincérnő lépett az asztalhoz:

– Mit hozhatok? – csicseregte kedvesen.

– Zöld teát és két gombóc csokoládé fagylaltot kérnék – mosolygott vissza Samantha. Na igen, őt még a legszörnyűbb mínuszok sem riaszthatták volna el a fagylaltozás élvezetétől.

***

„Hol vagytok? Szétolvad a fagyim!" – pötyögte telefonjába az üzenetet. A teája kihűlt és a fagylalt is mind szétolvadt volna, ha nem ette volna már meg a nagyrészét. Igyekezett diszkréten megnyalni csokis szája szélét, hogy egy csepp se menjen kárba. Épp ennek a tevékenységnek a közepén tartott, amikor a nem várt fordulat bekövetkezett.

„Kék szeme volt. Csodálatos mély, tengerkék szeme, amibe bele lehet fulladni!" – ecsetelte később a barátnőinek zavarodottan.

Ott tartottunk tehát, hogy Samantha minden idegszálával a csokoládés fagylaltra koncentrált, amikor az asztalához lépett egy idegen:

– Leülhetek? – kérdezte.

A lány annyira meglepődött, hogy hirtelen nem is tudta mit tegyen előbb: egy szalvétával szélsebesen csokifagylalttalanítsa a száját vagy válaszoljon. Ám szerencséjére az idegen, nem is igen várt válaszra, hanem magabiztos mosollyal kihúzta a Samanthával szembeni széket és letelepedett.

Samantha döbbenten, csokoládéfagylaltos szájjal nézett az ismeretlenre, aki történetesen egy vele nagyjából egykorú, talán kicsit idősebb fiú volt. Ragyogó kék szemével óvatosan, mosolyogva szemlélte a lányt. Arcán kétoldalt apró gödröcske jelent meg és világosbarna haja a szemébe hullott.

– Thomas vagyok, nagyon örvendek – nyújtotta a kezét szégyenlősen a lány felé. Samantha még mindig nem tért egészen észhez, így szó nélkül hagyta a modortalanságot – normális esetben ugyanis bizonyára elejtette volna egy szarkasztikus megjegyzést arról, hogy hát pedig a hölgynek illik először a kezét nyújtania – és kezet fogott vele. Közben kissé visszatért az önbizalma és egy szalvétával próbálta menteni a menthetőt. A srác, azaz hogy Thomas erre még jobban elmosolyodott és kivillant fehér fogsora. Volt valami különösen vonzó a jókedvében és Samantha érezte, hogy az ő szája is önkéntelenül mosolyra húzódik.

– És téged, hogy hívnak? – kérdezte Thomas tétován.

„Ó, te jó szagú málnabokor, még csak be se mutatkoztam" – képedt el a lány.

– Samantha vagyok.

Mikor később a barátnői faggatni próbálták, rádöbbent, hogy az egészből csupán ködös emlékfoszlányok maradtak. Tisztán emlékezett például, hogy Thomas jegeskávét rendelt és azt mondta:

„Mi eshetne jobban egy hűvös koraőszi napon a fagylaltnál?" – (ezt persze azért mondta, mert a Kékvirágban a jegeskávé tulajdonképpen egy normál kávét jelentett, beletéve egy gombóc vanília fagylalttal és a tetején sok-sok tejszínhabbal)

– Azt mondta egyszer járt Brazíliában és, hogy a szemem éppolyan zöld, mint az esőerdők egy gyors esőzés után.

– Ezt most bóknak szánta? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel Caetlin.

Azt is tisztán látta magaelőtt, hogy hirtelen és teljesen váratlanul a tejfehér, ám már sötétedni kezdő égből esni kezdett a hó, és amikor az utcai lámpák felgyulladtak aranyló fényük megcsillant a kristályos pelyheken.

„Hát nem olyanok, mint lágyan ringó tünékeny hullócsillagok?" – kérdezte Thomas és akkor Samantha is sokkal mesésebbnek kezdte látni a még szinte a földre érés előtt elolvadó tündöklő hópelyheket.

***

Ott és akkor, Thomassal szemben minden teljesen természetesnek tűnt. Hiába mondott a fiú olykor különös – talán kissé közhelyes – dolgokat, a lány érezte a szavakon átütő őszinteséget.

– Itt tanulsz? – kérdezte a fiú miközben a kávéban olvadozó fagylaltot kanalazta.

– Igen, a Salinger Gimnáziumban.

– Az szép...

– És te?

– Én a Defoeba.

– És...? – nézett rá Samantha várakozásteljesen.

– Mit és? – játékosan felvonta a szemöldökét.

– És hogy tetszik?

– Ez is csak egy iskola, épp mint a többi. Egyik kutya, másik eb.

– Miért érzem úgy, hogy nem rajongsz túlságosan a sulidért?

Thomas hosszan nézett rá és finoman összeráncolta a homlokát:

– Tudod... nem igazán vagyok meggyőződve arról, hogy jó dolog az embereket számsorokká silányítani.

Ezzel Samantha is tökéletesen egyet tudott érteni.

– Mármint hogy érdemjegyekké – ellenkezett mégis.

Bármit mondhatott volna, a fiú vette a lapot. Már a kezdetektől érezték, hogy különös, elemi összhang van köztük – mintha ugyanazon titkos tarsaság beavatottjai volnának.

– És miért pont a Defoe?

– Miért pont a Salinger? – replikázott Thomas, de azért válaszolt. – Kisebb és épp ezért talán kicsit meghittebb. Nem igazán kenyerem a „szürke kis egérként legyünk csupán egy a millióból" dolog...

– Szerintem azért megvannak a maga előnyei annak, ha az ember a lehető legelismertebb iskolát választja.

– Például?

– A színvonal.

– Tudod, az hogy hol vannak pocsék tanárok és alja emberek, az nem feltétlenül színvonal függő. Láttam már olyat, hogy egy tanárnak rettenetesen nagy tudása van és közben egy undorító féreg. Ha kedves és ostoba, kevesebbet árt...

– Nem vagy túl jó véleménnyel a tanárokról...

– Nem azt mondom, hogy nincsenek jó tanárok. Szerintem a baj az, hogy kevés a lelkiismeretes ember.

– Mintha csak a nagyimat hallanám – mosolyodott el Samantha.

Egy pillanatra elhallgattak. A lány elhidegült teájába kortyolt, míg a fiú az ablakon kinézve elejtette azt a bizonyos hullócsillagos megjegyzést.

Ahogy arról beszéltek, mi érdekli őket és mit szeretnek, egyre közelebb érezték magukhoz a másikat. Samantha nevetve olvasta fel barátnői üzenetét:

„5 perc és ottvagyunk, csak Caetlin már megint beszorult a spájzba. Haláli sztori. Fulladozni fogsz lol"

– Na, igen. Caetlin és Willow – a lány somolyogva, ám szemében büszkeséggel tárta szét a kezét. Tekintete azt üzente: „igen, lököttek, de akkor is ők az én fantasztikus barátnőim!"

– Szóval őket várod? – kérdezte Thomas.

– Miért, mit gondoltál? Előre egyeztetett randevúm lesz a szőke herceggel?

– Hát, tudod, az elég kínos lenne, ha egyszercsak a fiúd magasodna fölém...

– Ne szóld el! Még az is előfordulhat – Samantha sejtelmesen elhúzta a száját és próbált iszonyatosan komoly képet vágni.

Thomas egy pillanatra meghökkent, majd mélyen a lány szemébe nézett és elnevette magát:

– Nincs is fiúd, mi?

Samantha se bírta tovább, így kacagva felelte:

– Nincs hát.

– Tudtam én.

– Na persze! Láttam ám, hogy egy pillanatra bevetted!

Így évődtek, amíg a két – igencsak meglepett – barátnő feléjük nem állt.

– Sziasztok! Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak a marslakók! – üdvözölte őket Samantha, szokásos stílusában.

– Hát, akkor én megyek is – állt fel Thomas. – Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Samantha. Még látjuk egymást! – tette hozzá, majd elhagyta a kávézót.

A lányok döbbenten néztek az ismeretlen fiú után, Samantha arcán viszont mély, ábrándos kifejezés ült. Miután Willow és Caetlin helyetfoglalt, az előbbi – még mindig kissé zavarodottan – Samanthának szegezte a kettejüket abban a pillanatban leginkább foglalkoztató kérdést:

– Hát ez meg mi volt?!