Scott már megbánta, hogy nem hallgatott Derek figyelmeztető szavaira. Pontosan az történt, melyet az idősebb farkas megjósolt.

A kezdetleges kelepceként szolgáló pince ajtaját kitépték a helyéről. A rozsdás fémlemez haszontalanul támasztotta a vakolattól málló szemközti falat, a nyílást tárva nyitva hagyva. Scott kimért léptekkel közelítette meg a szétroncsolt ajtó rejtette fogdát. Nem lepődött meg a látványon, mely fogadta.

A helyiségben káosz uralkodott.

Az amúgy is ősöreg falakat dühödt repedések borították. Az egy székből és ágyból álló puritán berendezés roncsokban hevert a szoba szegleteiben. A levegőt sűrű, fémes szag töltötte be, mely Scott figyelmét azonnal megragadta. Az állatvérrel teli tál elhagyatottan és üresen állt a káosz közepén, sötétvörös tartalma a szoba falait ékesítette.

Az egész jelenet olyan szürreálisnak hatott. Scott egyszerűen képtelen volt feldolgozni az előtte elterülő események láncolatának eredményét. Mintha egy veszett állat őrjöngő természetének a tetthelyét szemlélné, nem pedig egy emberi lényét.

Liam csendesen állt az ajtófélfában, jól tudva, hogy felesleges lenne szót emelnie. Érezte alfája érzelmeinek kavalkádját, az egyre növekvő dühét és fájdalmas bűntudatát. Az elmúlt napokban sok nehézséggel kellett a falkának megküzdenie, de a legtöbb kínt mégiscsak Scottnak kellett elszenvednie.

- Mikor történt ez pontosan? - nyugodt hangjának csalóka látszatát a béta hamar felismerte, így hát megpróbált hasonló választ nyújtani a körülményektől eltekintve.

- Épp a szokásos járőrözésemet végeztem kint a ház körül, amikor meghallottam az ajtórobbanást. Mire már leértem, üresen találtam a fogdát. Utána azonnal hívtalak téged - Liam a távolba meredve töprengett, felidézve az eseményeket. - Ez körülbelül olyan negyed órája történhetett.

- És te nem láttad, ahogy elhagyja a házat? - fordult szembe bétájával az alfa. Tekintete türelmesen várta a választ. Liam azonban csak némán megrázta a fejét.

- Valószínűleg ez az egyedüli oka, hogy életben maradtál - jött le a rozoga lépcsőn az idősebb farkas. - A vérszívók ragadozók, ösztönéletet folytatnak. Ha összetalálkozott volna veled, nos...már rég egy vértelen hullazsákként feküdnél a szoba közepén.

Liam sápatag arca tökéletes válaszreakcióként szolgált Derek nyers szavainak.

- Nem tette volna meg - jelentette ki határozottan Scott. Derek rezzenéstelen arccal fürkészte az eltökéltségtől égő barna szempárt. Alfájának meglehet, hogy jó lelke volt, de ítélőképességben hiányt szenvedett.

- Úgy gondolod Scott?

- Biztos vagyok benne. - közölte a férfival ellentmondást nem tűrően. Derek némán bólintott, nem akarva szembeszállni egy alfa haragjával. - Most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk, mielőtt valami meggondolatlan dolgot cselekedne.

- Az erdőben kell lennie. A nap még fent van.

- De már nem sokáig - vágott a béta szavába Derek.

- Akkor sietnünk kell.

~~~

Az éjszaka leple sötét fátyolként települt Beacon Hillsre. A nyugtalan csendbe beburkolózott erdő nesztelen társként kísérte a falka lépteit. Scott hagyta, hogy a farkas átvegye az irányítást önmaga felett, kiélesedett érzékei a legkisebb neszre is felfigyeltek. Kétórányi erdőbarangolás után se voltak képesek a nyomára lelni. Se szag, se hang, se nyom. Mintha csak köddé vált volna.

Scott azonban tudta, hogy ez nem így van. Érezte, hogy közel jár hozzá. Itt kellett lennie.

- Scott - szólt hozzá Liam sürgető hangja.

- Mit találtál? - tudakolta bétájától, miközben hozzá lépdelt. Liamnek nem kellett megválaszolnia kérdést. A szarvastetem elég magyarázattal szolgált.

- Azok ott...

- Harapásnyomok - adta meg a választ tárgyilagosan Scott. Az állat kitépett torka elrettentő példaként szolgált.

A falkának hagyta itt.

- Már nem lehet messze - azzal Scott tovább folytatta útját.

A természet feszült mozdulatlansága hallgatagon borult le a fák között osonó ragadozók előtt. Hiszen a természetfeletti sokkal magasabb létrafokon állt a rangok során.

- Mi a terved Scott?

- Megtaláljuk és hazahozzuk - az egyszerű kijelentése nem elégítette ki Derek érdeklődését.

- Úgy értem, mi a terved a jövővel kapcsolatban? - Scott némasága nem éppen felelt meg a megfelelő válasznak. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy nem csinálhatod ezt a végtelenségig?

- Még nincs tervem - Scott őszinte feleletén érezni lehetett mennyire kívánja már a téma ejtését. Az igazat megvallva még nem gondolkozott el a jövővel kapcsolatban. Az elmúlt napok megpróbáltatásai nem igazán engedték ki a jelen szorosan közrefogó markából. - De majd kitalálok egyet.

- Ő már nem az az ember, akinek gondolod Scott. A vámpírok átka sötét és gonosz, mely elpusztít minden emberséget. Az, akit te ismertél már...

- Ki...ne...merd...mondani - szűrte ki fogai között dühödten Scott. Derek, látva Scott néma szenvedését, nem folytatta tovább intelmét. - Még nincs elveszve.

Gallyrecsegés hallatszott fölöttük. Scottot kiélesedett ösztönei a hangforrás irányába vezérelték.

- Stiles? - az ágak rejtekében megbújó vörös szempár dühödten húzódott vissza az árnyékba. A lelepleződéstől felbosszantva haragos morgásban ugrott le a fa tetejéről. - Stiles...Stiles, állj meg! - kiabálta a fiú után, de az már beleveszett a sötétségbe.

- Gyerünk - adta ki a parancsot Derek és a nyomába eredtek.

A fák sötétségében elveszve vették üldözőbe a vámpírt, egyedüli vezetőjüket a félhold ezüstösen lágy fénye jelentette. Az előttük száguldó alakot nem tévesztve szem elől a falka szétvált három irányba. Scott felgyorsítva lépteit próbálta utolérni barátját. Az erdő körvonala süvítve haladt el mellette. Stiles rendszeresen változtatta az irányt, minél kuszábban szlalomozva a fák között. Scottnak beletelt egy kis időbe, mire rájött a vámpír szándékára.

Stiles Beacon Hills felé tartott. A városhoz, ahol emberek vannak.

És ez Scott nem engedhette meg.

Lábai szinte már nem is érintették a talajt, úgy viharzott a fiú nyomába. Egyre közelebb és közelebb ért hozzá. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle...

Összpontosulásában észre se vette az utat eltakaró ledöntött farönköt. Stiles könnyed mozgékonysággal kapaszkodott meg a kérges tönkön és felszökkent a tetejére. A vámpír vérvörös szemei unottan néztek szembe üldözőjével, mint aki nem lenne elégedett játékukkal. Scott dühödten nézte, ahogy a fiú leugrik róla, alakját szem elől vesztve.

A játszmának azonban még korántsem volt vége.

Scott pár lépést hátrált, majd nekirugaszkodva átugrotta a fát.

Ismerős vonyítás szakította ketté az éjszakát.

- Malia - suttogta Scott, látva falkája prérifarkasát. Stiles vicsorogva szemezett a lánnyal, egyértelműen kimutatva nemtetszését a váratlan meglepetésért.

Derek és Liam két oldalról zárták el az útját, míg Malia halkan morogva méregette a fiút. A vámpír háta mögötti szakadék csak még inkább nehezítette kilátástalan helyzetét.

Stiles csapdába esett. És ez a vámpírnak nem tetszett.

A fiú agyaraival acsarkodva nézett szembe az üldöző falkával. Vörös szemei gyűlölten fénylettek a sötétségben. Mérges morgás tört föl torkán.

Dereknek egyvalamiben igaza volt. Ez a lény nem az a Stiles volt, akit ismertek.

A fiú sápatag bőrét kosz és vér mocskolta össze. Szakadt fehér ingét úgyszintén. Fekete haja kócosan borzolódott össze fején. Tekintetét idegesen kapkodta egyik falkatagról a másikra. A rendezetlen külső és az állatias természet igen borzalmas képet festett le legjobb barátjáról. Elkeserítő volt látni, ahogy teljesen kifordult önmagából.

Scott lassú léptekkel közelítette meg, kezeit nyugtatóan feltartva, mintha csak biztosítani akarná, hogy nem jelent veszélyt. A fiú ragadozószemei méregették Scott minden egyes mozdulatát, akárcsak egy csapdába szorult állat. Kereste a várható támadás legapróbb előrejelzését. A farkas azonban nem mutatott semmi ilyesmit.

- Stiles - megszólítása hallatán az érintett zavartan összerezzent. Teste feszülten állt, mint aki a harcra vár. Figyelmét azonban teljesen lekötötte a farkas nyugodt természete. Scott látva a szavai okozta hatást, tovább folytatta: - Ideje hazamenned.

- Nem - a rekedtes hang jobban hangzott egy állatias morgásra, mintsem egy emberi szóra, de Scott meghallotta. Az alfa homloka zavart ráncokba szaladt.

- Ígérem, hogy kitalálunk valami jobb megoldást a jelenlegi...állapotodra. De addig is haza kell jönnöd velünk.

- Nem - a vámpír makacsan maradt meg elhatározása mellett.

Scott kétségbeesetten nézett Derek irányába, az idősebb farkas azonban minden figyelmét a vámpírnak szentelte. Stiles, kihasználva a szótlan csendet, a háta mögé tekintett, a kivilágított város fénye oly közelinek tűnt a messziségben.

- Éhezem Scott - kiszáradt torka küzdött a szavakkal. - Muszáj táplálkoznom. Valami friss kell, nem az az állott, szennyes szarvasvér. - Orrlyukai kitágultak, ahogy mohón beszívta az éjszaka hideg levegőjét. - Emberi vérre van szükségem.

- Még akár ölnél is érte?

- Hát persze. Miért ne tenném? - most Stileson volt a sor, hogy összezavarodjon a farkas szavain. A lelkiismeretfurdalás legapróbb jele nélkül jelentette ki véleményét. Scottnak mardosott a szíve, ahogy szembenézett az újabb bizonyítékkal, miszerint Stiles elveszett. Barátját egyre távolibbnak érezte.

- Stiles, ezt most csak az éhség mondatja veled. Muszáj harcolnod ellene...

- Ugyan miért tenném?! - üvöltötte az éjszakába a fiú. Szemei vörös fényében valami idegen szikra csillant.

Téboly.

- Hallom őket Scott. Érzem a vérük szagát. Olyan közel vannak hozzám, mégsem lehetnek az enyéim. És ez megőrjít! - zihálva vette a levegőt, torkát marta a sivár szárazság. A vámpír eszelős tekintettel nézett szembe az alfafarkassal. - Muszáj...muszáj...

- Stiles - Scott apró lépésekkel próbált meg a téboly szélére sodort vámpír közelébe férkőzni. Barátja keze kontrollálatlanul remegett az oldala mellett, teljesen elveszve éhségében. - Engedd, hogy segítsünk rajtad...

- Hagyd abba, csak hagyd már abba! - töredezett körmű ujjai karmokként markolták meg fejét. Stiles gyötrődve hátrált pár lépést, sarka a szakadék széléhez érve. - Nem kell a segítséged! Soha nem is kértem belőle!

Sápatag tekintetét újra a mélység felé fordította. Vérvörös szemei tébolyult fényében valami szokatlan csillant meg.

Valamit tervezett.

Scott rosszat sejtve tett még egy lépést a barátja felé. A vámpír már csak fél lábbal állt a szirt szélén.

- Stiles...?

- A te Stilesod halott. - azzal a mélybe vetette magát, hátrahagyva elfeledett élete töredékeit.