Perselus és Phyllis a lépcsőknél csatlakoztak a kapuk felé áramló tömeghez, majd a kivilágított ösvényt követve elindultak a Weasley sátrak irányába. Körös-körül harsány gajdolás verte fel az éjszaka csendjét, s a fejük fölött kurjongató, lámpájukat lengető leprikónok cikáztak.

Harry, Hermione és a Weasley család tíz perccel utánuk futott be. Miután látták, hogy egyiküknek sincs kedve még ágyba bújni, Mr Weasley és Perselus – a táborban uralkodó hangulatot figyelembe véve – áldásukat adták rá, hogy lefekvés előtt igyanak még egy csésze kakaót.

Letelepedtek hát a fiúk sátorában a kis asztal köré, és hamarosan élénk beszélgetés bontakozott ki köztük – a téma természetesen a mérkőzés volt. Phyllis nézete –, miszerint a meccs csak az ír hajtók miatt tudott felmutatni némi esztétikát –, elég népszerűtlennek bizonyult. Ron nyomban lehurrogta, mikor elmondta, mit gondol a kabalák vállalhatatlan viselkedéséről. Mr Weasley szenvedélyes vitába bonyolódott Charlie-val az előnyszabály hátulütőiről, s csak akkor jutott eszébe az órájára pillantani, mikor Ginny elbóbiskolt az asztalnál, és a padlóra locsolt egy egész bögre forró csokoládét. Ekkor aztán véget vetett a szócsatának, és gyorsan ágyba parancsolta népes családját.

Hermione és Ginnyfelvették a cipőiket, hogy átmenjenek a másik sátorba, Phyllis pedig megkereste a tekintetével Perselust, aki mély álomba merült az egyik karosszékben.

– Apa – odalépett hozzá, és finoman megrázta a vállát. Nevelőapja álmosan felmordult és kinyitotta a szemét. – Menjünk át a sátrunkba. Ott rendesen lefeküdhetsz aludni.

– Bocsánat – morgolódott saját fáradtságán Perselus, ahogy feltápászkodott a székből. – Általában nem szoktam így...

– Semmi gond, Mr Piton. Mindenki elfáradt egy ilyen remek meccs után – mosolygott rá Mr Weasley, és nagyot ásított. – Istenem, de jó, hogy nem vagyok szolgálatban! – dünnyögte. – Nem lehet valami hálás feladat lecsendesíteni az íreket.

Phyllis szorosan megölelte Harryt, elbúcsúzott a Weasleyktől és Hermionétől, majd felvéve McGalagony alakját kilépett a sátorból. Perselus nyomában maradva haladt, miközben igyekezték kikerülni a részeg társaságokat.

Mikor végre bemásztak a sátorba, gyorsan pizsamát húztak és ágyba bújtak. Phyllist szinte azonnal elnyomta az álom, miközben arra gondolt, hogy ő is hamarosan seprűre fog ülni, amint visszatér Roxfortba.

https://youtu.be/Uv3r_GufVAk

A következő dolog amire emlékezett, hogy akkora dörrenésre kénytelen felriadni, mintha legalábbis petárdát robbantottak volna a sátorban.

– Apa! – kiáltotta rémülten, ahogy felült az ágyban.

Tiszta sor, odakint valami nem volt rendben. A tábor zaja megváltozott – énekszó és kurjongatás helyett most rémült kiáltozás és léptek szapora dobogása verte fel a csendet.

Perselus a lány hangjára nyomban kiugrott az ágyból és felkapta az éjjeliszekrényen pihenő pálcáját.

– Mi a fene folyik odakint? – kérdezte riadtan.

A következő pillanatban Phyllis felsikoltott. A sátort mintha lángszóróval vették volna célba. A ponyva az ismeretlen eredetű varázslattól nyomban lángra kapott. Phyllis a pálcáját magához ragadva kirohant az összeroskadó sátorból Perselussal a nyomában.

Már csak itt-ott pislákolt néhány tábortűz, s ezek fénye botladozva szaladó embereket világított meg – mind egy irányba, az erdő felé rohantak, egy formátlan, sötét tömeg elől menekülve, ami furcsa villanások és fegyverropogást idéző durrogás közepette haladt el Phyllisék sátra mellett alig pár méternyire. Útját gúnykacaj, féktelen hahota és részeg kurjongatás kísérte – aztán egy vakító zöld fénynyaláb végre megvilágította a jelenetet.

Varázslók egy csapata vonult át a mezőn; vállt vállnak vetve, sűrű tömegben haladtak, és mindannyian a magasba emelték pálcájukat. Phyllis a szemét meresztve rádöbbent, hogy valamennyien csuklyát és álarcot viselnek.
Magasan a csoport fölött négy természetellenes tartásba kényszerített, kapálózó alak lebegett a levegőben. Az egész jelenet olyan volt, mint egy groteszk, fordított bábszínházi előadás, amiben álarcos bábjátékosok repülő bábokat rángatnak égnek meredő pálcák és láthatatlan zsinórok segítségével. A négy lebegő alak közül kettő ráadásul feltűnően kicsi volt.

– Azok ott gyerekek... – mondta Phyllis olyan tömény gyűlölettel és megrökönyödéssel, amire még magától sem számított. – Mugli gyerekek...

A mezőn átvonuló álarcosokhoz egyre több és több varázsló csatlakozott, s az újonnan érkezettek nevetve mutogattak a kapálózó alakokra. A felduzzadt tömeg mindenen átgázolt, kíméletlen pusztítást végezve a sátrak erdejében. Egyik-másik varázsló – Phyllis ezt a saját szemével látta – a pálcájával robbantotta szét a sátrakat. Nem egy sátor tüzet fogott, s a táborban nőttön nőtt a pánik.

Phyllis felöltötte McGalagony alakját.

– Akkor most öregbítjük az iskola jó hírét – morogta, ahogyan pálcát rántott és futva megindult a tömeg felé.

– Phyllis, elment a józan eszed?! – kiabálta Perselus, ahogyan utánaeredt. – Ez nem játék!

– Naná, hogy nem! – ahogy Phyllis Perselus felé fordult, nevelőapja megtorpant, és döbbenten nézett rá. – Ártatlan kisgyerekek, apa! Ártatlan muglik! Gyerekek! Az Indigó törvények pedig kimondják, hogy kötelességem segíteni a tehetetleneken!

– Phyllis, ne kezdj magánakcióba, a jó...! Állj meg!

Phyllis azonban nem törődött Perselussal, hanem sprintelve a tömeg mögé került, és a Fehér Pálcát a lebegő alakokra szegezte.

– Könyörgöm, most az egyszer, sikerüljön... – motyogta, majd elkiáltotta magát:

– Diciorius!

A lebegő alakok azon nyomban abbahagyták a rángatózást, s békés, lebegő helyzetbe ereszkedtek. Phyllis intett a pálcával, mire a mugli család – valószínűleg a kemping tulajdonosai –, megindult felé. Phyllis mind a négyükre kábító átkot szórt, és felsorakoztatta őket maga mögött.

A tömeg zúgolódva és megzavarodva felé fordult.

– Nem éppen a legszebb példa, nem igaz, uraim?! – mennydörögte Phyllis.

Az egyik maszkos varázsló erre előlépett és olyan jelzőkkel illette, amit egyetlen nő sem tűrt volna meg – nemhogy McGalagony professzor.

A férfi a következő pillanatban vonyítva roskadt össze. Phyllis előreszegezte a pálcáját és a minisztériumi varázslók felé pillantott, akik döbbenten néztek rá.

– Mire várnak? – kérdezte. – Túszaik már nincsenek. Ideje móresre tanítani azokat, akik nem tudják, milyen egy méltóságteljes varázsló, aki méltó a pálcájára!

Erre a minisztérium emberei és a tömeg között egy szempillantás alatt kirobbant a csata. Phyllis sem volt rest, nyomban kábító átkokat kezdett szórni a fekete csuklyás alakokra. A tömeg megbomlott és az egység szétzilálása csak előnyt jelentett a minisztériumi varázslóknak, akik magabiztosságot nyerve felsorakoztak és elzárták a továbbhaladási utat. Sokan látták, hogy a bulinak vége; számos ember dehoppanált. Phyllis igyekezett annyi embert ártalmatlanítani, amennyit lehetett. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy itt lesznek olyanok, akik megússzák ezt az undorító komédiát.

A káosz teljes volt, számos varázsló még küzdött, a hivatalnokok pedig közéjük rohantak. A záporzó átkok és a lökdösődő alakok elől Phyllis hátrébb lépett és a Roberts családot is távolabb röptette a dúló eseményektől.

A muglikat egész a kemping széléig irányította, ahol aztán óvatosan a fűre fektette őket. Mindannyiukra felejtésátkot szórt. Nem akarta, hogy a két kisfiúnak és a szüleiknek bármilyen emléke maradjon erről a rettenetes éjszakáról.

Miután elvégezte dolgát, visszafordult a mező felé, hogy megkeresse Perselust. Legnagyobb megrökönyödésére azonban egy magas, fehér hajú, ragyogó kék szemű férfivel találta szemben magát. Mikor meglátta, megdermedt a mozdulat közben.

Az idegen diadalittasan nézett rá.

– Na ne szórakozz velem – nyögte Phyllis. – Most az egyszer, légyszíves menj a fenébe...

Az indigó azonban megrázta a fejét, miközben tapsolt egyet, mire Phyllis lába alól kicsúszott a talaj és a lány megvakult. Úgy érezte, hogy az alaktalan semmiben lebeg. Kiáltott, de nem hallotta a hangját. Néma maradt körülötte minden, s csak a saját szíve rémült verését érezte. Majd az is elveszett a légüres térben, s ő zuhanni kezdett a végtelen sötétségben, némán sikoltva a rettenet végéért.