Phyllis kótyagosan nézett körbe. A tagjait ólomsúlyúnak érezte, és mintha valaki a szívébe markolt volna, annyira fájt a mellkasa.

Megrázta a fejét, és gyorsan letörölte a könnyeit. Ekkor vette észre, hogy Harry a padlón fekszik, és Ron pofozgatja, miközben folyamatosan a nevét mondja.

- Harry! Harry!

- Mi-mi van?

A fiú remegve kinyitotta a szemét. Megigazította a szemüvegét, Phyllis pedig a zsibbadtsága ellenére felugrott, és felsegítette a testvérét az ülésre. Neville, Hermione, Ron és Ginny aggódva néztek rá.

- Jobban vagy? - kérdezte Ron.

- Igen - felelte Harry, és gyorsan az ajtó felé pillantott. - Mi történt? Hol van az a... az az izé? És ki sikoltott?

Ron összeráncolta a homlokát.

- Senki nem sikoltott.

Harry körülnézett a kupéban. Ginny és Neville sápadtan néztek vissza rá.

- De én sikítást hallottam...

Hangos koppanás hallatszott, amitől valamennyien összerezzentek. Lupin professzor egy óriási tábla csokoládét igyekezett szeletekre tördelni. Egy különösen nagy darabot Harry felé nyújtott.

- Tessék, edd meg. Jót fog tenni.

Harry elvette a csokoládét, de nem evett belőle.

- A professzor jól mondja, Harry - biztatta Phyllis. - Csökkenti a dementor utáni szorongást. Én is kaphatok?

Lupin felé is nyújtott egy kockát, amit egészben bekapott. Rögtön melegség áradt szét a mellkasában, és kellemesen felsóhajtott. Még most is ott csengtek a fülében az édesanyja sikolyai és Voldemort nevetése.

- Mi volt az a csuklyás lény? - kérdezte Harry.

- A barátod az előbb mondta. Egy dementor. Az azkabani dementorok egyike.

A gyerekek, Phyllist kivéve értetlenül meredtek rá. Lupin összegyűrte és zsebre tette az üres csokoládés papírt.

- Egyétek meg a csokit. Megyek, beszélek a mozdonyvezetővel.

Azzal kilépett a kupé ajtaján és eltűnt.

- Biztos, hogy jól vagy, Harry? - aggodalmaskodott Hermione.

- Semmit sem értek... - Harry letörölte az arcáról a verejtéket. - Mi történt?

- Hát, az a valami... a dementor, megállt az ajtóban, és körülnézett - vagyis csak gondolom, hogy körülnézett, mert az arca nem látszott - és te... te meg...

- Azt hittem, valamilyen rohamot kaptál - szólt közbe, Ron, még mindig rémült arccal. - Megdermedtél, leestél az ülésről, és aztán elkezdtél rángatózni...

- Lupin professzor pedig átlépett rajtad, odaállt a dementor elé, és előhúzta a pálcáját - folytatta Hermione. - Azt mondta: ,,Egyikünk se rejtegeti Sirius Balcket a köpenye alatt. Távozz." De a dementor nem mozdult. Erre Lupin motyogott valamit, amitől ezüstszínű sugár lövellt ki a pálcájából. Akkor a dementor megfordult, és elúszott, mintha nem is lábakon járna...

- Iszonyú volt - nyafogta Neville, még a szokásosnál is vékonyabb hangon. - Éreztétek, milyen hideg lett, mikor megjelent?

- Furcsa volt - dörmögte megborzongva Ron. - Hirtelen úgy éreztem, soha többé nem lesz jókedvem...

Ginny, aki sápadtan gubbasztott a sarokban, most halkan hüppögni kezdett. Phyllis odament hozzá, és vigasztalóan átölelte.

- De egyikőtök se... egyikőtök se esett össze? - nyögte ki a kérdést Harry.

- Én is elájultam, és arra tértem magamhoz, hogy sírok, de nem tudom miért... - motyogta Phyllis.

- Te is? - rémült meg még jobban Hermione. - De hát, te nem estél le, és kezdtél rángatózni...

- De szintén nem emlékeszem semmire, amíg el nem tűnt a dementor.

Harry lesütötte a szemét.

Kisvártatva visszatért Lupin professzor. Egy pillanatra megállt az ajtóban, körülnézett, és pillantása megállapodott Phyllis arcán.

A lány nem tudta miért, reflexszerűen beszínezte a jobb szemét is barnára. Lupin levette róla a tekintetét, és Harry felé fordult.

- Jobban vagy, Harry?

- Igen - felelte a fiú lehajtott fejjel.

Az út hátralevő részében nem sokat beszéltek. A vonat végül befutott a roxmortsi állomásra, és a diákok tülekedve leszálltak. Hatalmas volt a kavarodás; baglyok huhogtak, macskák nyávogtak, Neville varangya pedig hangosan brekegett gazdája süvege alatt. A peronon dermesztő hideg volt; viharos szél fújt, és úgy esett, mintha dézsából öntenék.

Chi összehúzta magát Phyllis zsebében, Might pedig igyekezett Trevor példáját követni: Felugrott a lány vállára, onnan pedig a fejére, és bebújt gazdája hegyes süvege alá.

- Elsőévesek, ide hozzám! - harsant egy ismerős hang. Harry, Phyllis, Ron és Hermione megfordultak, és a peron túlsó végén megpillantották Hagrid toronymagas alakját. Az óriás széles mozdulatokkal terelgette az elsősöket a tópart felé, ahol a hagyománynak megfelelően csónakok várták őket.

- Isten hozott! - kiáltott oda Hagrid a diákok feje felett négy barátjának. Azok integettek neki, de válaszolni már nem volt módjuk, mert a meglóduló tömeg elsodorta őket a másik irányba. A négy gyerek a többiekkel együtt egy kátyús földútra tértek le, ahol vagy száz fiáker várta a felsőbb éveseket.

A kocsikat szokás szerint thesztrálok húzták, és a belsejükben föld és szénaillat terjengett. Phyllis aggódva pislogott Harry felé, mintha attól tartana, hogy a fiú megint elájul.

A fiáker komótosan közeledett a gyönyörű kovácsoltvas kapu felé, melynek kőből faragott kapuin egy-egy szárnyas vadkant ábrázoló szobor trónolt. Az oszlopok tövében két újabb hórihorgas, csuklyás dementor posztolt. Harry becsukta a szemét, és hátradőlt az ülésen. Phyllis észrevétlenül megszorította a fiú kezét, valamennyi bátorítást próbálva adni neki. A kastélyhoz vezető szelíd emelkedő a fiáker kissé felgyorsult; Hermione kidugta a fejét az ablakon, és gyönyörködve nézte a hatalmas, száztornyú épületet.

Mikor a kocsi végre megállt, Ron és Hermione fürgén kiszálltak, majd Harry is kikászálódott a kocsiból. Phyllis a kezét nyújtotta neki, amit örömmel elfogadott. Mikor a fiáker eldöcögött, nyomban egy kaján hang ütötte meg a fülüket.

- Elájultál, Potter? Igaz, amit Longbottom mond? Tényleg elájultál?

Phyllis becsukta a szemét, vett egy mély levegőt, hogy lenyugodjon majd szembenézett Dracoval, aki átfurakodott Hermione mellett, és elállta Harry útját. A fiú arcán gonosz vigyor ült, s ezüst színű szeme csillogott a kárörömtől.

- Kopj le, Malfoy - mordult rá Ron.

- Te is elájultál, Weasley? - harsogta Malfoy. - Betojtál a csúnya öreg dementor bácsitól?

- Valami gond van? - csendült egy szelíd hang. Lupin professzor épp akkor szállt ki egy fiákerből.

Malfoy szemtelenül végigmérte a professzort, elidőzve foltos talárján és jobb időket látott bőröndjén. Azután enyhe gúnnyal a hangjában így szólt:

- Nem, nincs semmi gond, öhm... professzor úr.

Azzal rávigyorgott Crakra és Monstrora, s elindult felfelé a kastély bejáratához vezető lépcsősoron.

Hermione hátba bökte Ront, hogy indulásra bírja. A négy jó barát csatlakozott a lépcsőn hömpölygő sokasághoz. A diákok a hatalmas tölgyfaajtón át betódultak a fáklyákkal megvilágított bejárati csarnokba, ahonnan pazar márványlépcső vezetett az emeletekre.

Jobbra tőlük tárva-nyitva állt a nagyterem ajtaja. A többiekkel arrafelé indultak meg. Phyllisnek épp csak annyi ideje volt, hogy egy pillantást vethessen a nagyterem elvarázsolt mennyezetére - mely ezen az estén sötét és borús volt -, máris egy szigorú hang csendült a hátuk mögött.

- Potter! Granger! Jöjjenek ide!

Harry és Hermione meghökkenve fordultak a hang irányába. Átváltoztatástan tanárnőjük, és egyben házvezetőjük, McGalagony professzor szólította őket. A szigorú arcú boszorkány mindig szoros kontyba fogva hordta a haját, s szúrós pillantásait négyszögletes okuláré mögül szórta diákjaira.

A négyes utat vágott magának a professzor felé.

- Nem kell megszeppenniük, csak beszélni akarok magukkal - szólt a tanárnő. - Piton, Weasley, maguk menjenek tovább.

Így hát Phyllis és Ron csak nézhették, ahogy McGalagony kitessékelte Harryt és Hermionét a kavargó sokaságból, és elindul velük a márványlépcső felé.

- Szerinted mi lehet az a hű de fontos dolog, ami miatt beszél velük? - morogta Ron, és egy kicsit bosszúsabban vetette le magát a Griffendél asztalához.

- Szerintem Harryvel azért, mert rosszul lett. Hermionére tippem sincs - vonta meg a vállát Phyllis.

Tudta, hogy Ront rosszul érinti az, hogy nemcsak a bátyjai, de még a legjobb barátai is messze túltesznek rajta. Hermione mint éltanuló, az iskola büszkesége, Harry alapvetően híres, ő pedig anélkül volt szinte minden diák jó barátja, hogy a nyakába szakadt volna a Potterek hírneve, amit igyekezett minél nagyobb titokban tartani.

A gólyák beosztása is véget ért, mire Harry és Hermione besiettek a nagyterembe. Phyllis fogcsikorgatva nézte, ahogy többen megbámulják a testvérét, sőt páran rá is mutattak. A két gyerek gyorsan leült a székekre, amiket foglaltak nekik.

- Mit akart McGalagony?

Harry már nyitotta a száját, hogy belefogjon a magyarázatba, de amikor az igazgató ünnepélyesen felállt, elhallgatott.

- Isten hozott mindenkit! - szólt Dumbledore, s szakálla megcsillant a gyertyafényben. - Boldog új tanévet kívánok! Mondanom kell pár dolgot nektek, s mivel van köztük egy komoly téma is, jobb lesz, ha túlesünk rajta, mielőtt fényűző lakománk megrészegíti a tisztelt társaságot...

Dumbledore megköszörülte a torkát, majd folytatta.

Amint azt a Roxfort Expresszen lefolyt razzia után kitalálhattátok, iskolánk átmenetileg vendégül lát néhány azkabani dementort, akik a minisztérium megbízásából érkeztek ide.

Szünetet tartott, hogy megigazítsa félhold alakú szemüvegét.

- Dementorok őrködnek a park összes bejáratánál. Amíg itt vannak, senki nem hagyhatja el engedély nélkül az iskola területét. A dementorokat nem lehet kijátszani se furfanggal, se álruhával... de még láthatatlanná tévő köpennyel sem - tette hozzá szelíden a professzor. Harry, Ron és Phyllis sokatmondó pillantást váltottak. - A dementorokat nem hatja meg semmilyen könyörgés vagy kifogás, ezért nyomatékosan kérem: ne adjatok okot rá, hogy bántsanak titeket. A prefektusok és új iskolaelsőink tegyenek meg mindent, hogy egy diák se kerüljön összeütközésbe a dementorokkal.

Percy, aki néhány széknyire ült Phyllistől, kidüllesztette a mellét, és fontoskodva ráncolta a homlokát. Dumbledore ismét szünetet tartott, és figyelmeztető komolysággal körülnézett. A teremben egy pisszenés sem hallatszott.

- Most pedig térjünk át egy kellemesebb témára - váltott hangot Dumbledore. - Tantestületünk az idén két új taggal gazdagodik.

- Először is bemutatom Lupin professzort,aki volt olyan szíves, és elvállalta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását.

Lupin meglehetősen gyér tapsot kapott. Csak azok üdvözölték lelkesen, akik egy kupéban utaztak vele - Harry, Phyllis és a barátaik. Az összes többi tanár a legjobb talárjában feszített, így Lupin professzor szegényes öltözéke különösen szembetűnő volt.

- Nézd meg Pitont! - súgta Harry fülébe Ron, de Phyllis is meghallotta. Szúrós pillantást lövellt a fiú felé.

Perselus tömény undorral nézett Lupinra, és Phyllis nagyon ismerte ezt a pillantást. Nevelőapja Harryre is mindig így nézett.

- Ami a másik tanárcserét illeti - folytatta Dumbledore, miután elhalt a Lupinnak szánt lanyha taps -, sajnálattal kell tudatnom veletek, hogy Ebshont professzor, aki diákok nemzedékeit oktatta a legendás lények gondozására, a múlt tanév végével nyugállományba vonult, hogy végre kinyújtóztathassa maradék végtagjait. Örömmel jelenthetem viszont, hogy utódja nem más, mint Rubeus Hagrid, aki így ezentúl vadőri teendői mellett tanári feladatokat is ellát majd.

Harry, Phyllis, Ron és Hermione elkerekedett szemekkel néztek egymásra. Aztán ők is beszálltak a tapsviharba, ami a Griffendélesek asztalánál dörgött a leghangosabban. Phyllis a nyakát nyújtogatva nézett a vadőr felé. Hagrid elvörösödve bámulta lapátkezeit, és szélesen vigyorgott fekete, bozontos szakálla rejtekében.

- Hát persze, tudhattuk volna! - harsogta Ron az asztalt csapkodva. - Ki más írna elő nekünk egy harapós könyvet?

A négyes az utolsók közt hagyta abba a tapsot, s mikor Dumbledore újra megszólalt, látták, hogy Hagrid a szemét törölgeti az abrosz szélével.

- Ezzel el is mondtam minden fontos dolgot - fejezte be beszédét az igazgató. - Kezdődjék a lakoma!

Az asztalokon álló aranytálak és kancsók egyszerre megteltek étellel és itallal. Phyllis, akinek hirtelen farkasétvágya támadt, mindenből vett, amit csak elért, és lelkesen enni kezdett.

Valóban pompás lakoma volt; a nagyterem csak úgy zengett a vidám zsibongástól és az evőeszközök csörgésétől. Harry, Phyllis, Ron és Hermione legszívesebben mégis megsürgették volna az asztalbontást, mert alig várták, hogy végre beszélhessenek Hagriddal. Jól tudták, milyen sokat jelent a tanári kinevezés a vadőr számára. Hagrid nem volt diplomás varázsló, ugyanis harmadéves korában eltanácsolták a Roxfortból egy olyan bűnért, amit el sem követett. Harry, Phyllis, Ron és Hermione azonban az előző tanévben végre tisztázták őt.

Nagy sokára, mikor a tökös rétes utolsó morzsái is eltűntek az aranytálakról, Dumbledore végre kiadta a parancsot, hogy mindenki menjen lefeküdni, eljött a várva várt alkalom.

- Gratulálunk, Hagrid! - sikongatott lelkesen Phyllis és Hermione, mikor végre a tanári asztalhoz értek.

- Nektek köszönhetem - felelte Hagrid, a megtörölte az asztalkendővel nedvesen csillogó arcát. - El se merem hinni... mindig is mondtam, hogy Dumbledore a legnagyszerűbb ember a világon... az első útja hozzám vezetett, miután Ebshont professzor szólt neki, hogy visszavonul... Erre vágytam egész életemben...

Hagrid most végképp elérzékenyült; az asztalkendőbe temette arcát, McGalagony professzor pedig elhessegette a négy jó barátot.

Harry, Phyllis, Ron és Hermione csatlakoztak a Griffendéles társaikhoz, akik ugyanolyan fáradtnak tűntek, mint ők maguk. Felmentek velük a márványlépcsőn, maguk mögött hagytak számtalan folyosót és lépcsősort, végül megérkeztek a Griffendél-torony titkos bejáratához. Ott egy kövér, rózsaszín ruhás festett dáma képe állta el az útjukat.

- Jelszó? - kérdezte a képhölgy.

- Jövök már, jövök! - csendült fel valahol hátul Percy hangja. - Az új jelszó: Fortuna major!

- Jaj nekem - sóhajtott Neville, aki közismerten hadilábon állt mindennel, amit meg kellett jegyezni.

A griffendélesek a portrélyukon keresztül bemásztak a torony klubhelyiségébe, majd ki-ki továbbment a fiúk, illetve a lányok hálótermei felé.

- Phyllis! Hé, Phyllis, várj!

A lány visszafordult a lépcső aljából, és szembe találta magát a Weasley ikrekkel. Fred és George egy csomagot szorongattak közösen, és felé nyújtották.

- Boldog szülinapot! - mondták egyszerre.

- Tudjuk, hogy már elmúlt, de na...

- Oh, köszönöm, fiúk - mosolyodott el Phyllis, és átvette a kék szalaggal átkötött tárgyat.

Amint megérezte a súlyát, elképedve nézett a két fiúra.

- Ez egy könyv? - hebegte.

- Aha - bólogatott nagy vígan Fred.

Phyllis gyorsan a homlokukra tette a kezüket.

- Nem szedtetek össze valami betegséget Egyiptomban? - kérdezte aggódást színlelve, mire az ikrek felnevettek.

- Nem, hidd el, csak ezt hoztuk. El fogsz ájulni, mikor kibontod...

Phyllis letépte a papírt a könyvről, és megforgatta a furcsa, hieroglifákkal címzett kötetet. Nem értette, a címet, és a benne lévő írást sem.

- Rúnaismereten venni fogjátok a hieroglifákat is - nyugtatta meg George, mikor rájuk kapta a tekintetét. - Nagyon gyanús volt az alak, akitől vettük, szerintem ő is lopta valahonnét. Biztos nem annyit ér, amennyire lealkudtuk.

- És mégis miről... - Phyllis szeme megakadt a borító hátsó felén, és leesett az álla.

Sunoic arca nézett rá. A férfi komoly szemeit összehúzva pillantott rá kék hajkoronája alól. Kezében a Fehér Pálcát tartotta.

- Hogyan...

- Nem tudjuk, honnan szerezte az ürge, de nagyon nem volt tisztában az árával. Több ezer galleont érhet.

- Az életemmel fogom védelmezni - ölelte magához Phyllis a könyvet. - Hihetetlen, nem tudom nektek eléggé megköszönni.

Az ikrek folyton besegítettek neki újra és újra. Nem tudta, hogyan tudná nekik meghálálni, de egyre inkább úgy érezte, hogy borzasztó sokkal tartozik nekik, még ha nyáron nem is látják egymást. Ugyanúgy, ahogy Draconak is.

Draco végighasalt az ágyán, és nagyot sóhajtott. Egész vonatút alatt azon gondolkozott, hogyan férhetne Phyllis közelébe, hogy láthassa a lányt. Erre akkor látott esélyt, mikor Longbottom elnyafogta a véráruló ikreknek, hogy Potter elájult a dementor miatt.

Kigúnyolta Pottert, de szinte nem is figyelt arra, hogy mit mond. Csak arra, hogy a vörös hajú lány az eső függönyén keresztül is jól láthatóan megforgatja kétszínű szemeit. Tudta, hogy nem gúnyolhatja Potteréket örökké, és valamikor majd fel kell vállalniuk a barátságukat, de az az idő túlságosan is távolinak tűnt. És addig Phyllisnek is oda kell szúrnia egyszer-kétszer, hogy az álca teljes legyen, és a lánynak is meg kell szégyenítenie őt a visszaszólásaival.

Kegyetlen, undorító világban élünk - gondolta a fiú, és hanyatt fordult az ágyban. Egyedül az vigasztalta, hogy a nagyteremből kifele menet, mikor ahhoz a behemóthoz rohantak, Phyllis észrevétlenül intett neki, ahogy elhaladt mellette. És mintha mondott volna valamit, amit a nagy zsivajban alig hallott. Sőt, nem is biztos, hogy mondta, csak képzelte.

Mikor elaludt, a lány hangja mint valami beakadt lemez, ismétlődött a fejében:

Jó újra látni.

Hello, mindenki! Végre megérkeztek, és nagy valószínűséggel gyakrabban lesznek részek. Azért voltam távol megint egy jó húsz napot, mert rohamtempóban befejeztem az egyik sztorim, így bővel elég időm lesz majd a másik háromra, köztük erre is. Higgyétek el, sietek, igyekszek...

Sok sikert a holnapi (vagy már mai, attól függ mikor olvasod) hétfőhöz!