Phyllis még sosem volt ilyen bizarr kompánia tagja. Az emeletről levonuló menetet Csámpás vezette; nyomában Lupin, Pettigrew és Ron lánccsörgető hármasa trappolt lefelé. Őket a lebegő Perselus követte, aki előrebukott fejével úgy festett, mintha bambán meredne a lépcsőfokokon végigzongorázó cipőire. Megalázó helyzetét a mögötte haladó Sirius Blacknek köszönhette, aki a tulajdon varázspálcájával tartotta őt a levegőben. Black sarkában a három sereghajtó, Harry, Phyllis és Hermione lépkedett.

Az alagútba csak nagy üggyel-bajjal sikerült bejutniuk. Lupin, Pettigrew és Ron oldalazva kecmeregtek át a lyukon, s a mutatvány közben Lupinnak arra is ügyelnie kellett, hogy pálcájával végig sakkban tartsa Pettigrew-t. Végül sikeresen bejutottak, s Phyllis hátulról még látta, ahogy Csámpás és a bilincses trió libasorban elindulnak az alagútban. Sirius Black előbb bekormányozta Pitont a nyíláson, ő maga csak azután mászott be. Harry, Phyllis és Hermione követték. Mivel az alagút nemcsak széltében, de belmagasságát tekintve is meglehetősen szűk volt, a lebegő Piton feje lépten-nyomon nagyot koppant a mennyezeten. Black azonban jelét sem adta annak, hogy bármit is kívánna tenni ez ellen.

Phyllis aggódva figyelte nevelőapját, egy percre sem véve le róla a szemét. Tudta, hogy Black részéről ez még egész csekély bosszú azért, amit tett, ettől még viszont rosszul esett neki, hogy Perselus minden harmadik méternél beveri a fejét a plafonba.

Jó néhány perces néma baktatás után Black felé fordult.

– Tudjátok, mit jelent az, ha most feladjuk Pettigrew-t? – kérdezte.

– Hogy maga szabad – adta meg a választ Harry.

– Igen... – bólintott Sirius. – Ami azért fontos, mert... nem tudom, említették-e valaha nektek, de én vagyok a keresztapátok.

– Igen, tudjuk – felelte Phyllis.

– Emellett... a szüleitek arra is megkértek, hogy legyek a gyámapátok... ha velük esetleg történne valami.

Harry visszafojtotta a lélegzetét, Phyllis szíve kihagyott egy ütemet. Csak remélni merte, hogy keresztapjuk tényleg arra gondol, amire szavai utaltak.

– Természetesen megértem, ha a nagynénédéknél akarsz maradni, Harry – folytatta Black. – Phyllis szemszögéből nehezebben, de próbálom nézni a dolgokat. De azért fontoljátok meg a dolgot. Ha sikerül tisztára mosni a nevem... és ha esetleg... ha új otthonra vágytok...

– Úgy érti... magához venne? – hebegte Harry. Ösztönösen felegyenesedett, aminek következtében jól beverte a fejét a mennyezet egyik kiszögellésébe. – Komolyan elvinne Dursleyéktól?

– Számítottam rá, hogy nemet mondasz – visszakozott Black. – Megértem, ha ragaszkodsz a nagynénédékhez. Csak szeretném, ha tudnátok hogy...

– Mit beszél!? – horkant fel Harry olyan rekedt-elfúló hangon, ami még Siriusnak is becsületére vált volna. – Hogyne akarnám otthagyni Dursleyékat! Van saját háza? Mikor költözhetek át?

Black megtorpant, és hátrafordult. Piton feje most még szaporábban kopogott a mennyezeten, de Siriust ez pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte.

– Hozzám költöznél? Komolyan mondod?

– Hát persze!

Sirius elkínzott arcán ekkor jelent meg az első igazi mosoly. A változás döbbenetes volt; a halálfejmaszk mögött egy tíz évvel fiatalabb férfi tűnt fel. Phyllis most először érezte, hogy ugyanaz az ember áll vele szemben, aki a szülei esküvői fényképéről ránevetett.

– És te, Phyllis? – kérdezte Sirius, és reménykedve felé fordult.

– Nem tudom... Harry mindenképp megy, és csodás lenne, ha egy fedél alatt lakhatnánk... de nem tudom, hogy Piton mit szólna hozzá – Phyllis nagyon figyelt, nehogy az "apa" szót használja.

Sirius bólintott.

– Érthető, elvégre neked ő a hivatalos gyámod. Viszont nem akarnád tisztázni a nevedet?

– A botránytól félek, amit kavarna – mondta Phyllis.

Black megértően csóválta a fejét. Több szó nem esett köztük, amíg el nem érték az alagút túlsó végét. Az élen haladó Csámpás addigra már kimászott a szabadba; bizonyára megérintette a fűzfát elaltató görcsöt, mert egy nyikkanás sem utalt rá, hogy a kievickélő Lupint, Pettigrew-t és Ront harcias ágcsapások fogadták volna.

Sirius kinavigálta Perselust a lyukon, azután félreállt, hogy előreengedje az ikreket és Hermionét. Ő maga utolsóként kapaszkodott fel a meredek kürtőben.

A parkban koromsötét volt, csak a kastély ablakai világítottak a távolban. A csapat némán folytatta útját. Pettigrew még mindig zihált, és néha panaszosan fel-felnyögött. Phyllis agya vadul zakatolt. Harryvel együtt lakhatnának Sirius Blacknél, a szüleik legjobb barátjánál... Még a gondolatba is teljesen beleszédült. Perselus szíve összetörne, de valószínűleg hajlandó lenne belemenni a dologba... legalábbis Phyllis így gondolta.

– Egy rossz mozdulat, és véged, Peter – szólt fenyegetően Lupin, s a baljában tartott varázspálcát oldalról Pettigrew mellkasának szegezte.

Ahogy haladtak, a kastélyablakok egyre nagyobbnak és fényesebbnek tűntek. Perselus még mindig aléltan úszott a levegőben; fogai újra meg meg újra összekoccantak, ahogy állkapcsa a szegycsontjához verődött. Azután egyszer csak...

Az égen kószáló felhőket továbbkergette a szél, s a dús füvön halvány árnyékok rajzolódtak ki. A parkot éjjeli fényárba vonta a telihold.

Piton beleütközött Lupin, Pettigrew és Ron hármasába, akik hirtelen megtorpantak. Sirius döbbenten megállt, majd kinyújtott karjával sorompóként elzárta Harry, Phyllis és Hermione útját.

Phyllis Lupin sötét sziluettjére meredt. A professzor előbb megdermedt, majd végtagjai vadul remegni kezdtek.

– Uramisten! – sikkantott fel Hermione. – Nem itta meg az esti bájitalát! Ránk fog támadni!

– Fussatok el – suttogta Sirius. – Gyerünk, szaladjatok!

Phyllisnek eszében sem volt sorsára hagyni a Pettgirew-hoz és Lupinhoz bilincselt Ront. Elindult a barátja felé, de Sirius a derekánál fogva elkapta, és visszadobta.

– Őt bízd rám – ROHANJ!

Hátborzongató hörgés hangzott fel. Lupin feje és teste nyúlni kezdett, mintha képlékeny masszává változott volna. Válla és gerince meggörnyedt, majd sűrű szőr burjánzott el arcán és karmos mancsokká korcsosuló kezén. Csámpás felborzolta a bundáját, és nyávogva hátrálni kezdett.

A vérfarkas villogó fogait csattogtatta. Ekkor Sirius hirtelen eltűnt Phyllis mellől – ő maga is átalakult, s óriáskutya képében a bilincsét lerázó vérfarkashoz ugrott. Fogaival a fenevad tarkóját célozta meg; a bundájánál fogva igyekezett elvonszolni a farkast Ron és Pettgirew közeléből. Az nem hagyta magát, s a két állat között fogak és karmok ádáz tusája bontakozott ki.

Phyllis hosszú másodpercekig megkövülten bámulta a jelenetet; csak akkor ocsúdott fel, mikor meghallotta Hermione rémült sikolyát...

Pettigrew Lupin elejtett varázspálcája felé ugrott, magával rántva az ingatag lábakon álló Ront. Durranás hallatszott, valami felvillant – s Ron máris mozdulatlanul hevert a földön. Egy újabb durranás nyomán Csámpás a levegőbe repült, és méterekkel odébb landolt a fűben.

– Capitulatus! – ordította Phyllis, és Pettigrew-ra szegezte a varázspálcáját. Lupin pálcája suhogva a magasba röppent. – Ne mozduljon, Pettigrew!

A férfi azonban már átalakult. Phyllis odarohant Ronhoz; a fiú kinyújtott karját szorító bilincs másik pántja már üres volt. Mellette még utoljára megvillant a hosszú, kopasz farok, azután már csak a fűben iszkoló apró lábak zaja jelezte a patkány útját.

Ekkor dühös üvöltés és fenyegető morgás ütötte meg Phyllis fülét. A kutya és a farkas párviadala véget ért; az utóbbi feladta a küzdelmet, és elügetett az erdő felé.

– NEM! – kiabált Phyllis. – Stupor, stupor!

Vaktában szórta átkait a fűbe, a piros szikrák sisteregve csapódtak a talajnak, de a patkányt nem találták meg.

– Lumos! Stupor!

Phyllis futva követte a neszező hangot, a szeme égett a dühtől és a rémülettől, hogy elveszíthetik Pettigrew-t.

– Hol vagy te nyavalyás patkány?! – ordította. Már a könnye is folyt mérgében.

Csak rohant, az éppen eszébe jutó átkokat a fűbe szórta, hátha eltalálja a menekülő állatot. Már nem is hallotta a surrogó hangot, ami az ottlétére utalt volna. Megbotlott, és lebucskázott egy emelkedőn.

Nagyot nyekkenve ért földet, a talárja nyomban vizes lett. A tóparton volt, félig a vízben feküdve a fövenyes parton.

A távolból ugatást hallott, majd hamarosan megjelent mellette Sirius. A fekete kutya pofája és háta csatakos volt a vértől, de a szeme élénken csillogott.

– Hát te sem találod – nyögte Phyllis, és érezte, hogy a víz hirtelen hűlni kezd körülötte, de jelen pillanatban nem fogta fel, hogy mit is jelent ez.

Csak akkor kapott észhez, mikor a kutya felvonyított. A szűkölés hangjára Phyllis lelkét átjárta a dermesztő, mindent elsöprő maró hideg.

Felkapta víztől csöpögő fejét, és eltátotta a száját döbbenetében. Száz, vagy talán még annál is több fekete, csuklyás alak közeledett feléjük. Bármerre nézett, mindenütt újabb és újabb dementorok bontakoztak ki a sötétből.

Sirius átalakult, és már emberi alakban kuporgott a parton.

– Neee... – nyöszörögte. – Könyörgök, neee...

Phyllis arca ismét a vizes homokhoz csapódott, abogy a lány összecsuklott. A pálcája... igen...

– Hermione, gondolj valami vidám dologra!

Ez Harry... ez Harry hangja.

– Expecto patronum! Expecto patronum!

Phyllis a kezét is alig bírta megmozdítani. Remegve megszorította a pálcáját.

– Expecto... patronum... – suttogta erőtlenül. – Expecto...

Az agyát teljesen ellepte a sűrű, tejfehér köd, és valahol a távolban mintha egy hang szólt volna feléje.

Phyllis!

Még érezte, ahogy a nyálkás, csontsovány ujjak a hajába markolnak, és lassan felemelik a talajról. Az édesanyja sikolyai újra ott csengtek a fülében. Szemmagasságba került a dementorral, ami hátrahajtotta a csuklyáját.

Phyllis farkasszemet nézett a vak halállal. A feleslegessé vált szemüreget vékony, szürkés hártya nőtte be. Nem úgy a szájat... a sötéten ásító, alaktalan lyukon halálhörgést idéző zajjal süvített be a levegő...

Ez lesz az utolsó, amit életében lát... nem, nem akarja... akkor már inkább látja ismét Lilyt, ahogy próbálja őket megvédeni. Lehunyta a szemét, és átadta magát a végtelen, sötét űrnek, amibe menekülve zuhant bele.