– Hajlandó vagyok végighallgatni a történetet... – motyogta Phyllis, mire Lupin és Black kisírt, vöröslő szemekkel ránéztek.

Az arcuk először hitetlenséget, majd hálát tükrözött. A két férfi egymásra pillantott, és bólintottak.

– Akkor itt az ideje előállni a bizonyítékkal – tápászkodott fel Lupin, és Ron felé fordult. – Gyerünk, fiam, add ide Petert.

Ron védelmezően szorongatta a patkányát.

– Hagyja már békén – próbálkozott erőtlenül. – Nem hiszem el, hogy Makesz miatt szökött meg Azkabanból. Ez mese... – Ron segélykérő pillantással nézett barátaira. – Jó, lehet, hogy Pettigrew patkánnyá tudott változni, de hát a földön rengeteg patkány él. Honnan tudhatta volna, hogy melyiket kell keresnie, amikor végig börtönben volt?

Lupin Black felé fordult, és kissé felvonta a szemöldökét.

– Ez jogos kérdés, Sirius – bólintott. – Honnan tudtad, hogy Peter itt van?

Black talárja zsebébe csúsztatta csontsovány kezét, és előhúzott egy gyűrött papírdarabot. Kisimította, majd felmutatta a többieknek.

A papír egy újságból kivágott fotó volt – az a kép, ami előző nyáron a Reggeli Prófétában jelent meg a Weasley családról. A fényképen ott feszített Ron, vállán Makesszal.

– De hát hogy került ez hozzád? – kérdezte döbbenten Lupin.

– Carameltől kaptam – felelte Black. – Tavaly nyáron, mikor eljött Azkabanba ellenőrzést tartani, elkértem az újságját. És rögtön a címlapon megpillantottam Petert... ennek a fiúnak a vállán... Rögtön felismertem, hiszen számtalanszor láttam átváltozni. A cikkben pedig az állt, hogy a fiú ősztől ismét itt lesz. Itt, a Roxfortban, ahova Harry is jár... nem bírtam volna ki, ha az igazi családom utolsónak hitt tagját is úgy ragadnák el tőlem, hogy semmit sem tehetek.

– Uramisten – motyogta Lupin, s Makeszra, majd újból a képre nézett. – A mellső lába...

– Mi bajuk van vele? – csattant fel Ron.

– Hiányzik az egyik ujja – felelte Black.

– Hát persze – csóválta a fejét Lupin. – Milyen egyszerű... briliáns ötlet... Levágta az ujját, igaz?

– Közvetlenül azelőtt, hogy átváltozott – bólintott Black. – Mikor sarokba szorítottam, a járókelők füle hallatára kiabálni kezdett, hogy én elárultam Lilyt és Jamest. Aztán, mielőtt megakadályozhattam volna, felrobbantotta a fél utcát a háta mögé rejtett pálcával. Hat méteres körzetben mindenkit megölt, ő maga pedig leiszkolt a csatornába a többi patkány közé...

– Talán te is hallottad, Ron – tette hozzá Lupin. – Az egyetlen felismerhető darab, amit Peterből megtaláltak, az egyik ujja volt.

– Biztos egy másik patkány harapta le Makesz ujját! Ő a családi patkányunk, mióta az eszemet tudom!

– Pontosan tizenkét éve él nálatok – szólt Lupin. – Sose tetted fel a kérdést, hogy vajon miért ilyen hosszú életű?

– Azért... azért mert gondját viseltük, és vigyáztunk rá!

– Most mégsincs túl jó formában – jegyezte meg Lupin. – Gondolom, azóta gyengélkedik, mióta megtudta, hogy Sirius megszökött a börtönből.

– Azért beteg, mert retteg attól a bolond macskától! – vágta rá Ron, s a békésen doromboló Csámpásra mutatott.

Phyllis tudta, hogy az érvelés sántít. Harry elmondása szerint Makesz már akkor betegeskedett, mikor Ron hazatért Egyiptomból – mióta elterjedt Black szökésének híre...

– Ez az állat nem bolond – szólt rekedten Black, és megsimogatta Csámpás bozontos fejét. – Ez a legokosabb macska, amelyet valaha láttam. Az első pillanattól fogva tudta, miféle patkánnyal van dolga, s mikor találkoztunk, azonnal rájött, hogy nem vagyok igazi kutya. Nem volt könnyű elnyernem a bizalmát, de mióta megértettem vele, mi a célom, segít nekem...

– Hogyhogy segít? – kérdezte döbbenten Hermione.

– Megpróbálta elhozni ide Petert, de nem sikerült neki... Ezért megszerezte nekem a jelszavakat, hogy bejuthassak a Griffendél-toronyba... ha jól tudom, egy fiú éjjeliszekrényéről lopta el a listát...

Phyllis úgy érezte, mintha minden mondat egy-egy súlyos szikla volna, ami az agyára nehezül. Olyan hihetetlenül abszurd volt az egész, és mégis...

– Peter azonban megérezte a veszélyt, és elmenekült. Ez a macska – Csámpásnak neveztétek? – később elmondta, hogy Peter vérnyomokat hagyott a lepedőn... Biztos megharapta magát. A jól bevált trükkhöz folyamodott: eljátszotta a saját halálát...

– És miért kellett eljátszania a saját halálát? – fakadt ki dühösen Harry. – Mert maga meg akarta ölni, ahogy a szüleimet is megölte!

– Nem így van – rázta a fejét Lupin. – Harry...

– És most eljött, hogy végezzen vele!

– Így van – sziszegte Black, és Makeszra villantotta a szemét.

– Akkor mégiscsak Pitonnak volt igaza! – kiabálta Harry.

– Hát még mindig nem érted? –rázta a fejét Lupin. – Végig azt gondoltuk, hogy Sirius árulta el a szüleiteket, és Peter felkutatta őt – pedig ennek az ellenkezője történt: Peter árulta el anyátok és apátok, és ő menekült Sirius elől.

– Ez nem igaz! – kiabálta indulatosan Harry, és Blackre mutatott. – Ő volt a titokgazdájuk! Mielőtt maga ideért, be is ismerte, hogy megölte őket!

Black lassan megcsóválta a fejét. Mélyen ülő szeme lázasan csillogott.

– Harry – szólt –, azt ismertem be, hogy miattam haltak meg. Rábeszéltem Lilyt és Jameset, hogy Petert válasszák helyettem. Az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy ő lesz a titokgazda, nem én... Én tehetek mindenről, ez nem is kétséges... Aznap este, mikor a szüleitek meghaltak, elmentem Peterhez, hogy megnézzem, biztonságban van-e. A búvóhelyét üresen találtam, de dulakodásnak nem volt nyoma. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, és egyenesen hozzátok siettem. Mikor megláttam a romba dőlt házat és a két holttestet, rögtön tudtam, hogy ez Peter műve. És az enyém, aki ajánlottam őt.

Black hangja elcsuklott. Gyorsan elfordította a fejét.

– Elég a magyarázkodásból – szólalt meg Lupin, olyan kemény-szigorú hangon, amit Phyllis még sosem hallott tőle. – Egyetlen módja van annak, hogy megtudjuk, mi történt valójában. Ron, add ide azt a patkányt.

– Mit akarnak csinálni vele? – aggodalmaskodott Ron.

– Kényszerítjük rá, hogy mutatkozzon meg valódi alakjában – felelte Lupin. – Ha tényleg patkány, nem lesz semmi baja.

Ron hosszasan vívódott, de végül feladta, és átnyújtotta Lupinnak Makeszt. A patkány kétségbeesetten vergődött, és úgy visított, mintha elevenen nyúznák.

– Készen állsz, Sirius? –kérdezte Lupin.

Black, aki időközben magához vette Perselus varázspálcáját, most odalépett Lupinhoz, és izzó tekintettel meredt a kapálódzó patkányra.

– Együtt csináljuk? – kérdezte halkan.

– Ha nem bánod – Lupin egyik kezében Makeszt tartotta, a másikban a varázspálcáját, majd Phyllis felé fordult. – Peter figyelmét valószínűleg nem kerülte el az az évek során, hogy a Potter ikrek másik fele is életben van, szóval nem tudjuk, mire számítsunk. Lehet, hogy ott volt, mikor beszéltetek róla, lehet hogy nem... most majd megtudjuk. Nos akkor, Sirius... Háromra. Egy... kettő... HÁROM!

Mindkét pálca hegyéből kékesfehér fénycsóva tört elő. Makesz egy pillanatig a levegőben lebegett – Ron rémülten felkiáltott –, azután leesett a padlóra. Ekkor újabb vakító villanás következett, azután...

Phyllis úgy érezte, mintha egy fejlődő fáról készült gyorsított felvételt nézne. A padlóból kinőtt egy fej, aztán egy törzs, abból kezek és lábak hajtottak ki, és mire észbe kaptak, már egy görnyedt, kezét tördelő ember állt Makesz helyén.

Csámpás felborzolta a szőrét, és dühösen nyávogva toporgott az ágyon.

A férfi meghökkentően alacsony volt; alig magasabb, mint Phyllis vagy Hermione. Ritkás, seszínű haja kócosan meredt a levegőbe, félig eltakarva kopasz feje búbját. Alkatánál fogva pocakos ember volt, de látszott, hogy rövid idő alatt rengeteget fogyott. Mocskos bőrét sűrű, fekete szőr nőtte be; hegyes fogával és apró, vizenyős szemeivel így, emberalakban is patkányra emlékeztetett. Rémülten zihálva körülnézett a szobában, s Phyllis észrevette, hogy lopva az ajtó felé pislog.

– Szervusz, Peter – köszöntötte Lupin, olyan derűs nyugalommal, mintha a patkányok naponta változtak volna körülötte régi diákcimborákká. – Rég nem láttuk egymást.

– S-Sirius... Remus... – cincogta Pettigrew, s megint az ajtó felé sandított. – Barátaim... kedves barátaim...

Black már emelte volna a pálcáját; Lupin azonban megragadta csuklóját, s egy pillantással türelemre intette. Azután ismét Pettigrew-hoz fordult, és csevegő hangon folytatta:

– Tudod, Peter, épp azon tanakodtunk, hogy pontosan mi is történhetett Lily és James halálának estéjén. Említettünk érdekes részleteket, amelyek talán elkerülték a figyelmedet a nagy visítozás közepette...

– Remus – hebegte Pettigrew, s puffadt arcán kövér verejtékcseppek jelentek meg. – Ugye, nem hiszel neki? Meg akart ölni, Remus...

– Tudunk róla – felelte hűvösen Lupin. – Épp ezért szeretnénk tisztázni veled egy-két dolgot. Ha lennél olyan szíves...

– Most is azért jött, hogy meggyilkoljon! – visított fel Pettigrew, és Blackre mutatott. Phyllis észrevette, hogy a középső ujját nyújtotta ki – a mutatóujja ugyanis hiányzott. – Megölte Lilyt és Jameset, és velem is végezni akar! Segíts rajtam, Remus!

Black arca most volt csak igazán halálfejszerű, ahogy jéghideg tekintettel Pettigrew-ra meredt.

– Amíg nem tisztáztunk bizonyos dolgokat, senki nem öl meg senkit – szólt Lupin.

– Mit kell itt tisztázni?! – visongott Pettigrew. Fejét kapkodva újra körbepislogott, s a bedeszkázott ablakok után ismét az egyetlen ajtóra esett a pillantása. – Tudtam, hogy üldözni fog! Tudtam, hogy megint megpróbál az életemre törni! Tizenkét évig rettegésben éltem!

– Tudtad, hogy Sirius meg fog szökni Azkabanból? – ráncolta a homlokát Lupin. – De hisz ez még soha senkinek sem sikerült.

– Olyan képességei vannak, amiket mi elképzelni se tudunk! – kiabálta Pettigrew. – Különben hogy jutott volna ki? Tudodki megtanította őt a sötét trükkjeire!

Black nevetni kezdett; visszhangzott a szoba száraz, örömtelen kacagásától. Phyllist a hang hallatán valamiért szomorúság és tompa hiányérzet fogta el.

– Még hogy Voldemort trükköket tanított nekem!

Pettigrew úgy vonaglott meg, mintha Black korbáccsal csapott volna végig rajta.

– Mi van, félsz hallani a régi urad nevét? – recsegte Black. – Nem is csodálom, Peter. Nem lehetsz valami népszerű, a többi csatlósa körében.

– Nem... nem tudom, miről beszélsz – motyogta Pettigrew. Még az eddigieknél is szaporábban zihált, s egész arca verejtékben fürdött.

– Nem előlem bujkáltál tizenkét évig – folytatta Black. – Voldemort régi szövetségeseitől féltél. Hallottam egyet s mást Azkabanban, Peter... Ha tudnák, hogy élsz, egykettőre megtalálnának... Abból, amit álmukban kiabáltak, kiderült, hogy úgy vélik, a köpönyegforgató őket is átverte. Voldemort a te tanácsodra ment el Potterékhez... ahol elérte a végzet. És bizony nem mindenki került Azkabanba, aki hajdan Voldemort szolgája volt. Rengetegen közölük ma is szabadon járnak... Persze meghúzzák magukat, és úgy tesznek, mintha megbánták volna az eltévelyedésüket... de ha megtudnák, hogy életben vagy, Peter...

– Nem értem, mit akarsz tőlem – vinnyogta Pettigrew. Megtörölte arcát a talárja ujjában, és esdeklő tekintettel Lupinra nézett. – Egy szavát se hidd el, Remus. Ez őrültség...

– Bevallom, Peter – szólt higgadtan Lupin –, nem világos számomra, hogy miért él valaki tizenkét évig patkánybőrben, ha ártatlan.

– Ártatlan vagyok, de féltem! – visította Pettigrew. – Ha Voldemort szövetségesei bosszút akarnak állni rajtam, akkor csak azért, mert Azkabanba jutattam az egyik legjobb emberüket – Sirius Blacket, a kémet!

Black arca eltorzult a dühtől.

– Hogy merészelsz kémnek nevezni engem?! – horkant fel olyan hangon, mintha megszólalt volna benne az a medveméretű kutya, amivé változni szokott. – Melyikünk sündörgött folyton a nála erősebb és okosabb emberek körül? Te, Peter! Az első percben rá kellett volna jönnöm, hogy te vagy a kém. Mindig is erős barátokat kerestél magadnak, hogy legyen, aki vigyáz rád. Az iskolában mi voltunk azok. Én és Remus... meg James...

Pettigrew újra megtörölte az arcát; úgy kapkodta a levegőt, mintha fuldokolna.

– Még hogy én kém volnék? Neked elment az eszed... Soha... Hogy mondhatsz ilyet?

– Lily és James csak azért tettek meg titokgazdának, mert ezt a tanácsot kapták tőlem. – Black szavaiban olyan mérhetetlen düh csendült, hogy Pettigrew ösztönösen hátrált egy lépést. – Azt hittem, tökéletes tervet eszeltem ki... Félrevezetésnek szántam... Voldemort engem próbált volna megkörnyékezni. Meg se fordult volna a fejében, hogy Jamesék egy ilyen hitvány, együgyű alakot kérnek fel, mint te... Te persze rohantál hozzá, és nagy büszkén elmondtad, hogy ki tudod neki szolgáltatni Potteréket. Ez volt nyomorult életed nagy pillanata.

Pettigrew zavartan motyogott valami "légbőlkapott" dologról meg "őrültség"-ről; Phyllis figyelmét azonban nem a szavai kötötték le, hanem a férfi hamuszín arca és rémülten cikázó pillantása, mellyel hol az ablakokat, hol az ajtót fürkészte.

– Lupin professzor – szólalt meg félénken Hermione. – Mondhatok valamit?

– Hát persze, Hermione – felelte udvariasan Lupin.

– Tudjuk, hogy Makesz... vagyis ez a... ez az ember... három évig abban a szobában lakott, ahol Harry. Ha Tudjakinek dolgozik, miért nem próbálta megtámadni őt?

– Tessék! – visította lelkesen Pettigrew, és csonka kezével Hermionéra mutatott, mire Phyllis hátán rögtön felállt a szőr. – Köszönöm! Látod, Remus? Harrynek a haja szála se görbült! Miért nem bántottam, ha egyszer alkalmam volt rá? De még csak Phyllist se...

– Megmondom miért – hörögte Black. Amint Pettigrew kiejtette Phyllis nevét, az aurája még fenyegetőbbé vált. Szinte vibrált körülötte a mágia. – Mert világ életedben csak akkor tettél bármit, ha hasznod származott belőle. Voldemort tizenkét éve bujdosik, és úgy hírlik, csak hálni jár belé a lélek. Még hogy meggyilkold a nagyhatalmú Albus Dumbledore egyik diákját egy szánalmas emberi roncs kedvéért? Ugyan már, te nem teszel ilyet! A kisujjadat se mozdítod Voldemortért, amíg meg nem bizonyosodsz róla, hogy megint ő a legerősebb bika a csordában. Ezért is költöztél egy varázslócsaládhoz; ott csak fülelni kellett, és mindig hallhattad a híreket. Vártad, hogy a régi mentorod újból erőre kapjon, és kockázat nélkül visszatérhess hozzá...

Pettigrew csak tátogott. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni. Phyllis megköszörülte a torkát.

– Öhm, Black úr... Sirius?

Black összerezzent, majd döbbenten a lányra meredt. Időtlen idők óta nem fordult elő, hogy valaki barátságosan, sőt udvariasan szólt hozzá.

– Ne haragudjon a kérdésért, de mindig is piszkálta a gondolataimat... hogyan sikerült kijutnia Azkabanból, ha nem használt fekete mágiát?

– Köszönöm! –Pettigrew hevesen bólogatott. – Így van! Pontosan ezt akartam...

Lupin egyetlen pillantással elnémította. Black összevonta a szemöldökét – nem tűnt bosszúsnak, inkább töprengő arcot vágott.

– Nem tudom, hogy sikerült – felelte habozva. – Azt hiszem, csak azért nem őrültem meg a börtönben, mert tudtam, hogy ártatlan vagyok. Ez a gondolat – ami önmagában nem boldogított, s így a dementorok nem szippanthatták ki –, segített megőrizni az ép eszemet és az öntudatomat. A varázserőm sem veszett el. Mikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább... átalakultam kutyává. A dementorokról tudni kell, hogy vakok... – Black nyelt egyet. – Nem látnak, csupán az érzések kisugárzását fogják fel. Mikor kutya voltam, bizonyára érezték, hogy az érzelmeim kevésbé összetettek, kevésbé emberiek... de úgy gondolták, hogy én is megtébolyodtam, mint a többiek, úgyhogy nem törődtek a dologgal. Persze nagyon legyengültem, hisz pálca nélkül nem tudtam távol tartani őket magamtól...

– De aztán megláttam Petert azon a képen... Megtudtam, hogy itt van Harry közvetlen közelében... s csak a kezét kell kinyújtania, ha hírét veszi, hogy a sötét oldal újból erőre kapott...

Pettigrew a fejét rázta, hangtalan szavakat formált ajkaival, s közben megbabonázva meredt Blackre.

– ...ha szövetségesei akadnak, azonnal lecsaphat... tálcán viheti nekik az utolsó Pottert. Jelen esetben az utolsó kettőt. Ha a kezükre adja Harryt, de még Phyllist is leleplezi, ki merné azzal vádolni, hogy elárulta Voldemort nagyurat? Ellenkezőleg, ünnepelt hősként fogadnák...

– Beláthatjátok, hogy nem maradhattam tétlen. Én volt az egyetlen, aki tudta, hogy Peter életben van... Olyan volt, mintha valaki lángra lobbantotta volna az agyamat. Ezt a tüzet a dementorok nem tudták eloltani, hiszen rögeszme volt, nem boldogító érzés... de erőt merítettem belőle, és kitisztult tőle a fejem. Egyik este, mikor kinyitották a cella ajtaját, kutya képében kisurrantam mellettük... Az állatok jelenlétét sokkal nehezebben érzékelik, nem csoda hát, hogy megzavarodtak... Én sovány voltam, csont és bőr... átfértem a rácsok között. Kiúsztam a szárazföldre, és észak felé vettem az irányt. Kutya képében belopakodtam a roxforti birtokra, s meghúztam magam a Tiltott Rengetegben. Persze a kviddicsmeccseket mindig kijöttem megnézni... Harry, ugyanolyan jól repülsz mint az apád... Phyllis pedig egyenesen a seprűre született. Egy edzésen láttalak titeket közösen gyakorolni.

Black ránézett Harryre, aki ezúttal nem fordította el a fejét.

– Higgyetek nekem – szólt a varázsló. – Nem árultam el Lilyt és Jameset. Ha megölnek, se árultam volna el őket.

Ennyi úgy tűnt, Harrynek is elég volt. Phyllisnek egy hang se jött ki összeszorult torkán, így hát az öccsével együtt csak bólintottak

– Ne!

Pettigrew úgy rogyott térdre, mintha az ikrek a halálos ítéletére bólintottak volna rá. Összekulcsolt kezekkel, térden állva csúszott a padlón vádlói lába előtt.

– Sirius... Peter vagyok... Peter, a barátod... nem teheted...

Black rúgott egyet felé, és Pettigrew összegörnyedt.

– Épp elég koszos a talárom anélkül is, hogy hozzányúlnál – sziszegte Black.

Pettigrew most Lupinnál próbálkozott.

– Remus! – visította rimánkodva. – Ugye, nem hiszed el azt a badarságot? Sirius szólt volna neked, ha megváltoztattuk volna a tervet!

– Kivéve, ha azt gyanította, hogy én vagyok a kém, Peter – felelte higgadtan Lupin. – Felteszem, ezért nem avattál be a titokba, Sirius – szólt át Pettigrew feje fölött Blacknek.

– Bocsáss meg, Remus – nézett rá Black.

– Szóra sem érdemes, Tapmancs barátom – felelte Lupin, és feltűrte a talárja ujját. – Én pedig téged tartottalak kémnek, úgyhogy cserébe te is bocsáss meg nekem.

– Ez csak természetes – bólintott Black, s beesett arcán mintha egy mosoly árnyéka suhant volna át. Ő is elkezdte felcsavarni a talárja ujját. – Együtt végzünk vele?

– Együtt – felelte komoran Lupin.

– Csak nem... ez nem lehet... – hebegte Pettigrew. Térden állva megfordult, és átmászott Ronhoz.

– Ron... hát nem voltam jó barátod... hűséges patkányod? Nem hagyhatod, hogy megöljenek... Te mellettem állsz, Ron. Ugye, te mellettem állsz?

A fiú azonban leplezetlen undorral meredt rá.

– Egy ilyen szörnyeteg aludt az ágyamban...

– Kedves fiam... kedves gazdám... – Pettigrew Ron felé csúszott. – Nem engedheted, hogy megtegyék... A patkányod voltam... odaadóan szolgáltalak...

– Nem nagy dicsőség, hogy patkánynak jobb voltál, mint embernek – mordult rá Black.

Ron elsápadt a fájdalomtól, de összeszorította a fogát, és elhúzta törött lábát Pettigrew keze elől. Pettigrew térden állva megfordult, Hermione felé mászott, és megmarkolta a lány talárjának szegélyét.  

– Kedves kislány... okos kislány... te nem engeded, ugye? Segíts rajtam...

Hermione kitépte ruháját Pettigrew kezéből, és borzadva a falhoz hátrált. A férfi egész testében remegni kezdett, és lassan Harry felé fordította a fejét.

– Harry... Harry... mintha az apádat látnám... a te arcod az ő arca...

Phyllis egy pillanat alatt cselekedett. Akkora erővel rúgta arcon Pettigrewt, hogy a férfi hanyatt esett, és nekicsúszott a falnak.

– HOGY MERED MEGSZÓLÍTANI HARRYT?! – rivallt rá Black. – HOGY MERÉSZELSZ A SZEMÉBE NÉZNI, ÉS JAMESRŐL BESZÉLNI NEKI?!

– Phyllis... – nyöszörgött Pettigrew, ahogy remegve négykézlábra állt. – Lily sem kívánná a halálomat, Phyllis... ő megértő lenne... ő megkönyörülne rajtam...

Phyllis megtántorodott, ahogy Pettigrew az édesanyját említette. Black és Lupin egyszerre ugrottak oda Pettigrew-hoz; a vállánál fogva megragadták, és háttal a padlóra lökték. Pettigrew a rettegéstől rángatódzó arccal meredt rájuk.

– Eladtad Lilyt és Jameset Voldemortnak – sziszegte Black, aki maga is reszketett az indulattól. – Mered még tagadni?

Pettigrew sírva fakadt, s ettől csak még visszataszítóbb látványt nyújtott; ahogy ott kuporgott a padlón, olyan volt, mint egy csúnya, kopaszodó óriáscsecsemő.

– Sirius, Sirius, hát mit tehettem volna? A Sötét Nagyúrnak... el se tudjátok képzelni... rettenetes hatalma volt... Féltem, Sirius, hisz sosem voltam olyan bátor, mint te megRemus meg James. Én nem akartam bántani őket... Tudodki kényszerített rá...

– NE HAZUDJ! – tajtékzott Black. – Mikor és Lily és James meghaltak, te már egy éve rendszeresen küldted a jelentéseidet Voldemortnak! A kéme voltál!

– De hisz addigra szinte mindenütt átvette a hatalmat! – nyafogta Pettigrew. – Kin segített volna, ha megtagadom a parancsát?

– Kin segítettél volna, ha szembeszállsz minden idők leggonoszabb fekete mágusával? – sziszegte dühösen Black. – Azokon az ártatlanokon, akik meghaltak miattad!

– Hát nem érted, Sirius? – siránkozott Pettigrew. – Ha nem engedelmeskedem, Voldemort megölt volna!

– AKKOR MEG KELLETT VOLNA HALNOD! – ordította az arcába Black. – INKÁBB A HALÁL, MINT HOGY ELÁRULD A BARÁTAIDAT! MI AZ ÉLETÜNKET ADTUK VOLNA ÉRTED!

Black és Lupin egyszerre emelték magasba a pálcájukat.

– Tudhattad volna – szólt Lupin –, hogy ha nem Voldemort öl meg, akkor mi fogunk. Ég veled, Peter.

Hermione  kezébe temette arcát, és elfordult. Phyllis még mindig nem tért magához teljesen a sokkból, tompa tekintettel figyelte, ahogy a két férfi kinyitja a száját, hogy kimondják a halálos átkot...

– NE! – kiáltotta Harry. Egy ugrással Pettigrew és a rászegeződő pálcák között termett. – Nem ölhetik meg – zihálta. – Nem tehetik.

– Harry, ez a vinnyogó, koszos féreg tehet róla, hogy árvák vagytok – mordult fel fogcsikorgatva Black. – A ti halálotokat is szemrebbenés nélkül végignézte volna. Hallottad mit mondott: a rongy élete fontosabb volt neki, mint a te egész családod.

– Tudom – zihálta Harry. – Felvisszük őt a kastélyba. Átadjuk a dementoroknak. Vigyék csak el Azkabanba... de mi öljük meg.

– Köszönöm! – Pettigrew átölelte Harry térdét. – Meg sem érdemlek ekkora kegyet! Örökké hálás leszek neked!

– Eresszen el – mordult rá undorodva Harry, és lerúgta magáról Pettigrew karját. – Maga nem érdemel semmiféle könyörületet. Csak azért védem meg, mert apám nem akarná, hogy a legjobb barátai gyilkosokká váljanak – egy ilyen patkány miatt.

A szobában senki sem mozdult; a csendet csak Pettigrew sípoló zihálása törte meg. Black és Lupin egymásra néztek. Azután, mintegy vezényszóra, mindketten leeresztették a pálcájukat.

– Harry – szólt Black –, nektek, és csak nektek van jogotok megkegyelmezni neki. De jól fontoljátok meg a döntést. Gondolj bele, mit tett...

– Vigyék Azkabanba! – ismételte most Harry szavait Phyllis. – Ha valaki, ő megérdemli, ami ott vár rá...

Pettigrew még mindig Harry háta mögött lihegett.

– Ahogy akarjátok – bólintott Lupin. – Harry, állj félre.

Harry habozott.

– Ígérem, nem teszek kárt benne – biztosította Lupin. – Csak megkötözöm.

Harry bólintott, és félreállt. A már ismert kötelek ezúttal Lupin pálcájából röppentek ki, és Pettigrew egy szempillantás múlva már gúzsba kötve, felpeckelt szájjal hevert a padlón.

Black újra rászegezte a pálcáját.

– Figyelmeztetlek Peter – mordult rá –, ha megpróbálsz átalakulni, abban a minutumban végzünk veled. Egyetértetek?

Phyllis lenézett a padlón fetrengő szánalmas alakra, és Harryvel együtt jól láthatóan bólintottak.

– Akkor ezzel megvolnánk – vette át az irányítást Lupin. – Ron, a csontforrasztás Madam Pomfrey szakterülete, úgyhogy azt javaslom, egyelőre érd be egy ideiglenes kötéssel. A gyengélkedőn majd szakszerű ellátást kapsz.

Odalépett Ronhoz, és a pálcáját a fiú lábához érintette.

– Ferula – mormolta, mire szoros sínpólya tekeredett a törött végtagra. Lupin felsegítette Ront; a fiú óvatosan kipróbálta, tudja-e terhelni beteg lábát, s fel sem szisszent.

– Így jó – bólogatott – Köszönöm.

– Mi lesz Piton professzorral? – kérdezte Hermione, és az alélt tanár felé pislogott.

– Ájultan is fel tudjuk vinni a kastélyba, így legalább nyugton marad – vonta meg a vállát Black. – Mobilicorpus.

A varázsszóra Perselus csuklója, térde és nyaka lassan emelkedni kezdett, mintha láthatatlan zsinórok húzták volna a plafon felé. Az ernyedt test álló helyzetbe fordult, s ott lebegett néhány centiméterrel a föld fölött, akár egy fejét ingató, groteszk marionettfigura. Phyllis aggódva szemlélte nevelőapját, Black viszont látszólag személyes bosszúként fogta fel a nevetséges helyzetet. Lupin felemelte a padlóról a láthatatlanná tévő köpenyt, és a talárja zsebébe tömködte.

– Nem szeretném, hogy magán keresztül jöjjenek rá a kilétemre – szólt hűvösen Phyllis, és Pettigrewra szegezte a pálcáját. – A velem kapcsolatos emlékeire úgyse lesz szükség a vallatáshoz. Exmemoriam!

Pettigrew megrándult, tekintete egy pillanatra elködösült. Mikor ismét Phyllisre nézett, már teljesen idegenként meredt rá.

– Ketten bilincseljék össze magukat ezzel – szólt Black, és lábával megbökte Pettgirew-t, aki a bűbájtól kábán pislogott körbe. – Csak a biztonság kedvéért.

– Az egyik én leszek – bólintott Lupin.

– A másik én – mordult fel Ron, s odasántikált a fogolyhoz. Black súlyos vasbéklyókat varázsolt elő a számukra, s néhány másodperc múlva Pettigrew már újra a saját lábán állt; a bal kezét Lupin jobbjához, a jobb kezét pedig Ron baljához bilincselték hozzá. Ron komor eltökéltséggel játszotta a fegyőr szerepét; szemmel láthatóan személyes sértésnek érezte, hogy Pettigrew Makesz képében a bizalmába férkőzött. Csámpás egy könnyed ugrással az ajtónál termett, és bozontos farkát zászlóként lengetve kivezette a csapatot a szobából.

Yahho, mindenki! Elnézést a brutális késésért, mostanság egyik sztorimmal sem haladtam rendesen... ennél egy hónapnyi kihagyás gyűlt be – már megint. Rettenetes vagyok. Ha hibát találtok benne, nyugodtan jelezzétek, nem néztem át rendesen a dolgokat... A következővel igyekszem sietni, addig is minden jót!