Harry és Phyllis euforikus hangulata több mint egy hétig tartott. Úgy tűnt, még az időjárás is a győztesekkel ünnepel: a június közeledtével korai kánikula köszöntött be, s a diákoknak semmi máshoz nem volt kedvük, csak sétálgatni a parkban, egy nagy üvegből jégbe hűtött töklevet iszogatni, esetleg lejátszani egy-egy köpkőmeccset, vagy épp nézegetni a tó felszínén lustán lebegő óriáspolipot.

Ezek közül azonban semmit nem tehettek meg. Damoklész kardjaként lebegett a fejük fölött a közelgő vizsgaidőszak, így parkbéli lustálkodás helyett a kastély ódon falai között kuksoltak, és erőnek erejével igyekeztek ellenállni az ablakon betóduló nyári illatár csalogató kísértésének. Csodák csodájára néha még Fred és George Weasleyt is magoláson lehetett kapni; tanulniuk kellett az R.B.F. (Rendes Bűbájos Fokozat) vizsgáikra. Percy a Roxfort kínálta legmagasabb szintű vizsgát, a RAVASZ-t (Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatot) készült letenni. Mivel a Mágiaügyi Minisztériumban szeretett volna álláshoz jutni, színjelessel kellett diplomáznia. A vizsgadrukk ingerlékennyé tette, így súlyos büntetésre számíthatott az, aki esténként a klubhelyiségben hangoskodni merészelt. Volt azonban valaki, aki még Percynél is jobban izgult a vizsgák miatt: Hermione.

Harry, Ron és Phyllis abba már beletörődtek, hogy sosem fogják megtudni, miként képes a lány egyszerre több órára járni; mikor azonban meglátták Hermione vizsgabeosztását, nem tudták tovább türtőztetni magukat. A kézzel írott táblázat első oszlopa így festett:

HÉTFŐ

9 óra - Számmisztika

9 óra - Mugliismeret

Phyllis nem is olvasata tovább.

– Hermione - fogott bele óvatosan, felkészülve arra, hogy a lány az első szó után dührohamot kap. – Mondd csak... biztos, hogy így gondoltad ezt a beosztást?

– Mi van? - reccsent rá Hermione, majd kezébe vette a táblázatot és gyorsan átolvasta. – Igen, persze, pontosan így gondoltam.

– Ha megkérdezem, hogyan akarsz egyszerre két vizsgát letenni, számíthatok a válaszodra? – érdeklődött Harry.

– Nem – hangzott a tömör felelet. – Nem láttátok valahol a számmisztika könyvemet?

– Dehogynem, kölcsönvettem könnyű esti olvasmánynak – morogta maga elé Ron. Hermione kotorászni kezdett a pergamenkupacok között, de ekkor szárnycsattogás ütötte meg a fülüket. Hedvig röppent be a nyitott ablakon, csőrében egy lepecsételt levéllel.

– Hagridtól jött – állapította meg Harry, miközben feltörte a pecsétet. – Azt írja hogy... hatodikára tűzték ki Csikócsőr újabb tárgyalását.

– Azon a napon lesz az utolsó vizsgánk – jegyezte meg Phyllis, és felemelt egy kupac pergament, hogy Hermione kihalászhassa alóluk a könyvét.

– Itt tartják a Roxfortban... – folytatta a levél ismertetését Harry. – Leküldenek valakit a minisztériumból... és lejön egy hóhér.

Hermione döbbenten felkapta a fejét, Phyllis pedig elejtette a pergamentekercseket.

– Rögtön egy hóhért is küldenek a tárgyalásra? De hát ez olyan, mintha már előre döntöttek volna!

– Pontosan olyan – bólintott sötéten Harry.

– Ez nem igazság! – háborgott Ron. – Akkor minek rágtam magam végig azon a sok unalmas könyvön? Ezt nem tehetik!

Phyllisnek azonban az a szörnyű gyanúja támadt, hogy Mr Malfoy már meghozta a végső döntést a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság nevében. Draco, aki az elvesztett kviddicsdöntő után egy ideig feltűnően visszahúzódó volt, az utóbbi napokban ismét megtalálta a hangját. Kaján megjegyzései mind arról szóltak, hogy elintézettnek tekinti a hippogriff ügyét, és roppant elégedett saját intrikusi teljesítményével. Phyllis valahányszor fültanúja volt egy ilyen megjegyzésnek, szinte hallotta Harry öklének roppanását, ahogy testévre próbálta visszafogni magát. A legrosszabb az egészben az volt, hogy se ő, sem a barátai nem kereshették fel Hagridot a kunyhójában, mivel a szigorított biztonsági előírások továbbra is érvényben voltak, s Harry nem mert lemenni a titkos járatba a láthatatlanná tévő köpenyért.

Phyllist két héttel a vizsgák előtt szintén hatalmas stresszbe lökték, ugyanis Perselus a tanáriba hívatta, ahol Bimba professzorral együtt várt rá.

– Phyllis, arra gondoltunk, hogy a jelenlegi vizsgáid eredményeit figyelembe véve fontolóra fogjuk venni, hogy jövőre letehesd előrehozottan a RAVASZ vizsgát gyógynövénytanból és bájitaltanból – mondta ki az ötletet kertelés nélkül a nevelőapja.

– Hogy micsoda?! – döbbent meg Phyllis.

– Számodra kifejezetten előnyös lenne – bólogatott Bimba professzor. – Hiszen már kicsi korod óta korrepetáltad a nálad jóval idősebb diákokat is, és így legalább megszabadulnál két tantárgytól is. Ha akarod, természetesen újra látogathatod majd az órákat, de a vizsgákat nem kellene minden évben letenned.

– Feleslegesnek tartjuk, hogy minden évben százötven meg kétszáz százalékos dolgozatokat írogass – jelentette ki Perselus. – Ha beleegyezel, az ez évi eredményeid alapján jövőre letehetnéd a RAVASZ-t. Persze meg fogjuk kérdezni Dumbledore-t is, de a te beleegyezésed kell a leginkább a dologhoz. 

Phyllis egy darabig csak meghökkenve pislogott, végül izgatottan bólintott.

– Rendben, megpróbálom jövőre a RAVASZ-t.

*

A vizsgahét kezdetével szokatlan csend borult a kastélyra. Hétfő délben a harmadévesek hamuszínű arccal kullogtak ki az átváltoztatástan-teremből; a folyosón lemondóan beszámoltak egymásnak a teljesítményükről, és kórusban panaszkodtak a nehéz vizsgafeladatra – különösen arra, amelyben vörösfülű ékszerteknőssé kellett változtatniuk egy teáskannát. Hermione mindenkinek az idegeire ment, mikor hangosan sopánkodni kezdett, hogy az ő ékszerteknősének csak halványpiros volt a füle. A többieknek ennél sokkal súlyosabb gondjaik voltak.

– Az enyémnek kancsócsőr volt a farka helyén...

– Az normális, ha egy teknősnek gőzölög az orra?

– Az enyémnek porcelánból volt a páncélja. Az nagy hiba?

Épp csak annyi idejük volt, hogy sebtében megebédeljenek, és már kezdődött is a bűbájtanvizsga. Flitwick professzor feladatai között a vidító varázs is szerepelt, és Hermionén látszott, hogy majd beleroppan a feszültségbe. Phyllisel ellentétben viszont hibátlanul alakított. Barátnője ugyanis izgalmában eltúlozta egy kicsit a bűbájt, és Neville, akin bemutatta a tudását, egy órán át nevetőgörcsben fetrengett.

Ezután Hermione és Phyllis rúnaismereten előhúzták a fejükből minden emléküket a maják írásjeleiről és az ősi kínai szimbólumokról, hogy lefordítsanak egy ezekkel megírt szöveget.

– Szerintem kihagytam a "megszentelt" szót a hetedik sorban – sopánkodott a vizsga után Hermione, míg Phyllis szabályosan elsápadt.

– Az megszentelt volt?! Én azt hittem megkeresztelt! A fenébe azzal az egy szál vonallal! Miért nem bírtak ezek emberi módon írni?!

Vacsora után a diákok hanyatt-homlok rohantak a klubhelyiségbe – no nem pihenni, hanem hogy átismételjék a legendás lények gondozását, a bájitaltant és az asztronómiát.

Másnap reggel először a legendás lények gondozásából vizsgáztak. Hagrid nem vette valami komolyan a dolgát; látszott, hogy a gondolatai egészen máshol járnak. Bevitt a terembe egy befőttesüvegnyi friss futóférget, és kijelentette, hogy az megy át a vizsgán, akinek a férge az óra végén is életben lesz. Mivel a futóférgek akkor érezték magukat a legjobban, ha békén hagyták őket, a feladat nem volt valami nehéz, ráadásul Harryéknek végre volt alkalmuk szót váltani Hagriddal.

– Csikócsőr kedélybeteg lett – mondta a vadőr, s közben Phyllis futóférge fölé hajolt, mintha ellenőrizni akarná annak egészségügyi állapotát. – Túl sok ideig volt bezárva. De holnapután véget ér a rabsága... vagy így, vagy úgy.

A délutáni bájitaltan vizsga Phyllis számára teljes sikerrel végződött. Perselus megmondta neki előre, hogy valószínűleg nehezített feladatot fog kapni, de így is könnyedén vette az akadályt. Fél órával a tervezett idő előtt befejezte az eufóriafőzetet, és igyekezett súgni Harrynek, aki sehogy sem tudta besűríteni az észbontó kompótját.

Az asztronómiavizsgát éjfélkor tartották, a kastély legmagasabb tornyában; szerda reggel aztán következett a mágiatörténet, ahol Phyllis mindent lekörmölt a középkori boszorkányüldözésekről, amit Hermione jegyzeteiből megjegyzett. Szerda délután gyógynövénytanból vizsgáztak a nyitott üvegházakban, ahol Phyllis ismét remekelt. Remélte, hogy teljesítménye elég lesz ahhoz, hogy Bimba professzor is megfelelőnek tartsa őt a jövőbeli RAVASZ-ra.

Hermione és Phyllis ezután elsiettek számmisztikára, végül kifacsartan visszatértek a klubhelyiségben a tankönyveikhez, és azzal vigasztalódtak, hogy huszonnégy óra múlva már túl lesznek az egészen.

Phyllis számára az utolsó vizsgát, a sötét varázslatok kivédését, csütörtök reggelre tűzték ki. Lupin professzor izgalmas feladatot készített elő számukra: végig kellett menniük a parkban felépített akadálypályán, amely egy kákalagot rejtő tavacskából, és rőtsipkásoktól nyüzsgő aknamezőből, egy bicegócos mocsárból és egy régi ládából állt. Ez utóbbiban egy mumus várta a vizsgázókat.

– Kitűnő, Harry – bólintott elismerően Lupin, miután Harry vigyorogva kimászott a ládából. – Jelesre vizsgáztál.

Harry látszólag jókedvre derült a sikertől; megállt a pálya szélén, hogy megnézze, hogyan teljesítenek barátai. Ron ügyesen vette az első két akadályt, de a bicegócnak sikerült becsalogatnia őt az ingoványba, ahonnan derékig sárosan mászott ki. Hermionénak a mumussal gyűlt meg a baja; alig néhány másodperc múlva sikoltozva ugrott ki a ládából.

– Hermione – nézett rá döbbenten Lupin. – Mi a baj?

– M-M-McGalagony professzor – dadogta Hermione és a ládára mutogatott – Azt mondta, mindenből megbuktam!

Eltartott vagy öt percig, mire sikerült megnyugtatniuk Hermionét.

– Te jössz, Phyllis! – intett Lupin, mire Phyllis is megindult a pályán.

Az első három akadályt simán vette, majd a mocsárból kiérve felnyitotta a ládát, és belépett a tágítóbűbájjal kezelt helyre.

A ládában félhomály volt, Phyllis lassan szokott hozzá a gyenge fényhez. Mikor végre kitisztult a látása, elakadt a lélegzete. Dumbledore állt előtte. Az igazgató félhold alakú szemüvegén keresztül pillantott rá, de nem azzal a mindig jóságos, megértő tekintettel. A kék szemek izzottak a dühtől.

– Ezt nem néztem volna ki belőled, Phyllis – szólt a hangjában olyan mély megvetéssel, hogy Phyllis hátratántorodott. Egy pillanat alatt elfelejtette, hogy hol is van. Dumbledore-ra meredt, aki lassú léptekkel megindult felé.

– Megbíztam benned. És megbíztam Perselusban. Erre mit kell megtudnom? Hogy titkolóztok előttem!

Phyllis remegő kézzel felemelte a pálcáját.

– Comikulissimus! – kiáltotta. Nem történt semmi. Nem tudta, mivel tudná nevetségessé tenni ezt a helyzetet. Miért nem lehetett óriáspók vagy valami szörny, mint minden normális embernek?! – Comikulissimus!

– Hazudtál nekem! Egész végig hazudtatok nekem arról, hogy ki vagy! – tajtékzott Dumbeldore hasonmása.

– Elég! – sikoltotta Phyllis. – Nem! Elég!

– És ezt meg fogom torolni...

– Phyllis, minden rendben? Sokáig ma...

– ... rajtad és Perseluson is, hogy titkolóztatok és hazudtatok, Phyllis Potter!

– Comikulissimus!

Lupin varázslatára a mumus alaktalan füstpamaccsá foszlott.

Phyllis rémülten fordult Lupin felé, aki döbbenten rámeredt. Ordított köztük a csend.

– Hogy miért nem hittem magamnak... – suttogta a tanár remegő hangon. – A szemed mindent elárult, és én végig azt szajkóztam, hogy lehetetlen... hogy nem lehet igaz, hogy életben vagy... Phyllis...

A neve hallatára Phyllisnek új erőt adott a rémület, és kiugrott a ládából. Nem törődött semmivel, csak a lehető legmesszebb akart lenni Lupintól, Dumbedore-tól és még messzebb saját magától és a titoktól, ami most végleg összetört, mint egy tökéletesen megmunkált, papírvékony kristálypohár. Hallotta, hogy Lupin utána kiált, de nem pillantott hátra, csak még inkább futni kezdett.

Végigrohant a parkon, és a kastélyt megkerülve bevetette magát a Tiltott Rengeteg fái közé. Az útjába kerülő ágakat félrelökve szaladt, de hogy hová, arról fogalma sem volt.

Mikor tíz perc múlva lihegve lefékezett, lassan körülnézett. Ugyanannál a kis erdőrésznél volt, ahol előhívta az indigók erejét. A levegőt nehezen véve leroskadt az egyik fa tövébe, és az arcát a kezébe temette. Nem tudta mi legyen. Nem tudta mit tegyen. Lupin rájött a titkára, és a legoptimistább módon is oda jutott elméletben, hogy Dumbledore a nap végére megtudja. Nem mert visszamenni a kastélyba, arra nem volt képes. Csak ült a fa tövében, kizárva minden hangot és érzést.

Soha nem félt még ennyire, talán csak akkor, mikor Perselus teljes bezoár készletét megetette egy kóbor cicával, aki későbbi elmondása szerint panaszosan nyávogott, így azt hitte, mérgezést kapott.

Megbénult, nem tudta mit akar, nem tudta mit tegyen. Megállt vele az idő, és nem maradt számára más, csak a reménytelen gondolatok arról, hogy Dumbledore mennyire fog vele üvölteni. És mit fog csinálni a nevelőapjával...

Phyllis elsápadt vörös haja alatt, ahogy eszébe jutott Perselus. Ott kell lennie mellette, és muszáj kimagyaráznia!

Felpattant, és riadtan körülnézett, mintha az igazgató ott állna mellette, hogy először az ő magyarázatát hallgassa meg.

Kiszaladt az erdőből, és sebesen megindult a kastély felé. Félúton járhatott, mikor hirtelen kiáltást hallott maga elől.

– Vigyázz!

Nem tudott fékezni, egyenesen beleütközött egy láthatatlan testbe, ami egyszerre sikkantott fel, esett hanyatt és kezdett el káromkodni. Hirtelen egy harmadik hang is megszólalt:

– Phyllis?

– Harry?

– Mi van? Phyllis, az ég szerelmére, hol voltál? – hallatszott Hermione hangja, majd a lány egy pillanat múlva a láthatatlanná tévő köpeny alatt találta magát barátai társaságában.

– Elrohansz és nem mondasz semmit! – dörrent rá Ron. – Harry és Hermione a lelkét kiaggódta miattad!

– Bocsánat – szabadkozott Phyllis. – De meg kellett lépnem Lupin elől.

– Igen, láttuk, hogy utánad ment a ládába, de aztán nagyon furcsán kezdett viselkedni, miután elrohantál... – fogott bele Hermione, de Phyllis a szavába vágott.

– Mert rájött.

– Mi... – kezdte Ron, de a következő pillanatban őneki is leesett a tantusz. Egy másodperc alatt olyan sápadt lett, hogy kék szemei sötétnek hatottak szeplős arcán.

– Ezt nem mondod komolyan – nyögte ki rekedten Harry.

– De... Dumbeldore volt a legnagyobb félelmem, ahogy rájön a titokra... és Lupin ezt meglátta...

Hermione a szája elé kapta a kezét, és a fejét rázta.

– Az nem lehet...

– De, sajnos igaz... és ti amúgy hová készületetek?

A másik három mintha álomból ébredt volna.

– Ja, igen... Csikócsőrt elítélték. Napnyugtakor lesz a kivégzés... – mondta sötéten Harry.

– Nem lehet! – csattant fel Phyllis.

Ez egy kicsit sok volt neki így egy napra. Előbb Lupin, most meg Csikócsőr... mi jöhet még?!

– Akkor vegyétek úgy, hogy csatlakoztam hozzátok – sóhajtotta idegesen. – A kilétemre derült fény várhat.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Hermione.

– Ott akarok lenni Hagriddal – válaszolt Phyllis. – Menjünk.

Néhány perc gyaloglás után megérkeztek Hagrid kunyhójához, s Phyllis bekopogott. Beletelt bő egy percbe, mire kinyílt az ajtó. Hagrid sápadtan, reszkető tagokkal állt előttük.

– Csak mi vagyunk – szólt fojtott hangon Harry.  – A láthatatlanná tévő köpeny van rajtunk. Engedj be, akkor levesszük.

Hagrid utat engedett nekik.

– De hisz megírtam, hogy ne gyertek le – suttogta szemrehányóan, miközben becsukta mögöttük az ajtót.

Harryék kibújtak a köpeny alól. Hagrid nem zokogott, és nem is vetette a nyakukba magát. Úgy viselkedett, mint akinek fogalma sincs hol van, és mihez kezdjen. Kába tehetetlenségében még sajnálatra méltóbb volt, mintha sírt volna.

– Főzök egy teát – szólt, és remegő kézzel a vízforraló kanna után nyúlt.

– Hol van Csikócsőr, Hagrid? – kérdezte óvatosan Hermione.

– Hát... odakint – felelte a vadőr. Megpróbált tejet önteni egy kacsóba, de helyette az asztalt árasztotta el. – Kipányváztam hátul a tökágyásnál. Gondoltam hadd lássa még egyszer az erdőt, hadd szívjon friss levegőt, mielőtt...

Hagridnak most már olyan hevesen remegett a keze, hogy elejtette a tejeskancsót, s az ezer darabra tört a padlón.

– Hagyd csak, majd én – szólt Phyllis, és előhúzta a pálcáját.

Hagrid leroskadt egy székre, és megtörölte verejtékező homlokát.

– Van egy másik kancsó a szekrényben – motyogta.

Hermione rögtön ugrott, míg Phyllis egy Suvickus-t elmormolva eltüntette a kiömlött tejet és a porcelánszilánkokat.

– Nem tudom elhinni, hogy nincs segítség – csóválta a fejét Harry, és leült Hagrid mellé. – Dumbledore biztosan...

– Dumbledore mindent megpróbált – vágott a szavába a vadőr –, de az ítéletet nem másíthatja meg. Hiába mondta el, hogy Csikócsőr ártalmatlan, a bizottság beijedt... Tudjátok, miféle ember Lucius Malfoy... gondolom, megfenyegette őket... Macnair, a hóhér pedig Malfoy régi barátja... de nem fog sokáig szenvedni szegény... és végig ott leszek mellette...

Hagrid nagyot nyelt. Tekintetével kétségbeesetten pásztázta a szobát, mintha abban reménykedne, hogy valamelyik sarokban gyógyírt talál a fájdalmára.

– Dumbledore is lejön. Írt nekem ma reggel. Itt akar lenne velem, amikor... eljön az idő. Dumbledore jó ember. Nagyon jó ember...

Hermione, aki eddig a szekrényben keresgélt, csendesen szipogni kezdett. Phyllis gyorsan letörölte kicsorduló könnyeit. Nem akart gyengének mutatkozni Hagrid előtt. Ez korántsem róla szólt. Most egy erős, megbízható támasznak kellett lennie a barátja számára.

– Mi is itt maradunk veled – fordult felé Hermione kezében a tartalék tejeskancsóval.

Hagrid azonban a fejét rázta.

– Nem, nektek vissza kell mennetek a kastélyba. Nem akarom, hogy végignézzétek. Különben sem lett volna szabad lejönnötök. Ha Caramel és Dumbledore itt találnak benneteket, abból nagy baj lehet.

– Mit keres itt Caramel? – hökkent meg Phyllis.

– Eredetileg Black miatt jött ide, de vállalta a tanú szerepét – világosította fel Harry.

Hermione szeme elfátyolosodott. Hogy elrejtse Hagrid elől a könnyeit, gyorsan elfordult, és folytatta a teakészítést. Mikor azonban a tejesüveggel a kezében a kancsó fölé hajolt, egyszerre felsikoltott.

 – Ron! Ez... ez nem lehet igaz! Itt van Makesz!

Ron megütközve meredt rá.

– Mit beszélsz?

Hermione az asztalhoz lépett, és megfordította a kancsót. Abból visítás és vad kaparászás hallatszott, majd kipottyant belőle Makesz, a patkány.

– Makesz! – hebegte elképedve Ron. – Hogy kerülsz te ide?

Azzal kezébe vette az állatot, és a fény felé emelte. Makesz szörnyű állapotban volt. Jóformán csontvázzá fogyott, jókora foltokban hiányzott a szőre, és kétségbeesett kapálódzásából ítélve az idegei is végképp felmondták a szolgálatot.

– Nyugalom, Makesz – csitította Ron. – Nincs itt a macska. Senki sem akar bántani téged.

Hagrid hirtelen az ablak felé fordult, és felpattant. Máskor pirospozsgás arca olyan színt, öltött, mint a legfehérebb pergamen.

– Jönnek...

Erre Harry, Phyllis, Ron és Hermione is az ablak felé kapták a fejüket. A kastély bejárati lépcsőjén négy férfi vonult lefelé. Az élen haladó Albus Dumbledore ezüst-ősz szakálla megcsillant a lemenő nap fényében. Mögötte Cornelius Caramel haladt, őt pedig az öreg bizottsági tag és Macnair, a hóhér követte.

– Indulnotok kell – szólt Hagrid, aki most újra egész testében remegett. – Nem találhatnak itt titeket... no, menjetek már...

Ron a zsebébe tuszkolta Makeszt, Phyllis pedig felkapta a köpenyt.

– Hátul engedlek ki titeket – mondta Hagrid.

Az ajtón át a hátsó kertbe jutottak. Phyllis úgy érezte, mintha egy rossz álomba csöppent volna, s ez az érzése csak erősödött, mikor megpillantotta a tökágyás kerítéséhez kikötött Csikócsőrt. A hippogriff érezte, hogy valami készül; nyugtalanul forgatta a fejét, s karmos lábával a földet kaparta.

– Semmi baj, Cskó – nyugtatgatta Hagrid. – Itt vagyok... – Azután a barátaihoz fordult. – Induljatok – szólt. – Menjetek...

A négyes azonban nem mozdult.

– Hagrid, nem hagyhatunk itt...

– Elmondjuk nekik, mi történt valójában...

– Biztos van megoldás...

– Nem ölhetik meg...

– El kell mennetek! – csattant fel Hagrid. – Még csak az hiányzik, hogy titeket is megbüntessenek!

Nem volt mit tenni. Alighogy Harry, Phyllis, Ron és Hermione magukra kanyarították a bűvös köpenyt, már hallották is a kunyhóhoz közeledő férfiak hangját. Hagrid arra nézett, ahol a gyerekek eltűntek.

– Menjetek –szólt rekedten. – Ne nézzétek végig, és ne is hallgatózzatok...

Azzal sietve elindult a kunyhó felé, hogy ajtót nyisson.

Harry, Phyllis, Ron és Hermione a döbbenettől kábán, botladozva elindultak. Még meg sem kerülték a kunyhót, amikor az ajtó csattanva bezárult a négy férfi mögött.

– Gyertek, siessünk – suttogta Hermione. – Nem akarom hallani...

Elindultak a kastély felé vezető füves emelkedőn. A nap már eltűnt a Tiltott Rengeteg fái mögött, de nyugaton még rubinpirosra festette az eget az alkonyat.

Ron egyszerre megtorpant.

– Kérlek, Ron, menjünk – rimánkodott Hermione.

– Jó, jó, csak... Makesz... nem akar nyugton maradni...

Ron előregörnyedve igyekezett a zsebében tartani a patkányt, de az teljesen megvadult. Visított kapálódzott, mi több, meg akarta harapni a gazdáját.

– Megőrültél, Makesz? – sziszegte mérgesen Ron. – Én vagyok az!

Mögöttük kinyílt egy ajtó, és férfihangok hallatszottak.

– Könyörgök, Ron, menjünk már, most fogják megölni! – rémüldözött Hermione.

– Megyünk... Makesz, maradj már veszteg!

Végre továbbindultak. Phyllis, akárcsak Hermione, legszívesebben befogta volna a fülét, hogy semmit se halljon abból, ami a kunyhó mögött zajlik. Ron pár lépés után megint megállt.

– Nem bírok vele... Makesz, fogd már be a szád, a végén lebukunk miattad...

A patkány torkaszakadtából visított, de a hangja nem tudta elnyomni a Hagrid kertje felől érkező zajokat. Egy darabig úgy tűnt, mintha a négy férfi egymás szavába vágva vitatkozna, azután egy pillanatig csend volt, majd suhintás és tompa puffanás hallatszott.

Hermione megtántorodott.

– Megtették – suttogta holtra váltan Harry, mialatt Phyllis a karjába kapaszkodott. – Ez nem lehet igaz. Tényleg megtették...

Yahho, mindenki! Nos, végre itt az új rész! Ha valami hibádzik, tessék nyugodtan szólni, a végére teljesen idegbeteg lettem. Jézusom, mi jön most... imádom Sirius részét. És most végre taptararam! Írhatom is!