Másnap a diákok kastélyszerte szigorított biztonsági intézkedéseket tapasztaltak. Flitwick professzor kiképezte rá a tölgyfaajtót, hogy felismerje Sirius Blacket. Frics egész nap fel-alá szaladgált a folyosókon, és a falak repedéseitől az egérlyukakig mindent bedeszkázott. Sir Cadogant érdemei elismerése nélkül felmentették tisztségéből, és festményével együtt visszaköltöztették a kihalt hetedik emeleti lépcsőfordulóba. A Kövér Dáma, aki időközben teljes restauráláson esett át, újra elfoglalta őrhelyét. Rettegése azonban még mindig nem múlt el, és csak azzal a feltétellel volt hajlandó visszatérni állásába, ha őt magát is őrzi valaki. Szerződtettek hát a védelmére néhány tagbaszakadt biztonsági trollt, akik fel-alá cammogtak a folyosón, mordulásokkal beszélgettek, és időtöltés gyanánt a furkósbotjaikat méricskélték.

A harmadik emeleten járva Phyllisnek szemet szúrt, hogy a félszemű boszorka szobrát nem őrzik, és nem is kerítették el. Úgy tűnt, Fred és George nem alaptalanul állították, hogy rajtuk kívül senki nem tud a szoborból kiinduló titkos alagútról.

- Szólnunk kellene a tanároknak - sziszegte egy nap Hermione bájitaltanórán.

- Már tisztáztuk, hogy Black nem azt az utat használja. És különben is, hatalmas bajba sodornánk az ikreket és Harryt is - érvelt ellen Phyllis.

- De te is nagyon jól tudod, hogy Harry újra használni fogja az alagutat, és ki fog szökni Roxmortsba.

- Tudom - sóhajtott Phyllis, és beleszórta a madárcsontokat a főzetükbe, ami ettől rögtön elérte a tankönyvtől várt minőséget.

A maga részéről úgy döntött, nem fogja többé használni az alagutat. Perselust látszólag rettentően megviselte a megtámadása, és nem akart még több aggodalomra adó okot belevarrni nevelőapja nyakába.

A másik dolog, ami miatt így döntött, az Harry volt. Testévre nagyon megijedt, mikor megtámadták, és azóta teljesen kibékültek egymással. Néha közösen próbálták megoldani Ron és Hermione viszályát, de erre még mindig nem találtak olyan beszédhelyzetet, ahol legalább az egyikük ne sértődött volna meg.

Harry nem tartotta veszélyesnek a roxmortsi kijárásokat, és személyes véleménye szerint ha magával viszi a láthatatlanná tévő köpenyt, nem eshet bántódása. Ezt Phyllis teljesen más szemmel nézte.

- Black betört a hálótermetekbe, szerinted a faluba nem tudna bejutni?

- Azért mondod ezt, mert féltesz - vágott vissza Harry.

- Igen, és jó okom van rá!

- Téged támadtak meg, nem engem!

- Csak mert téged meg megölni akartak!

- Ne viselkedj már úgy, mintha az anyám lennél!

- Mivel egyikőnknek sincs már olyan, kötelességem vigyázni rád! - kiáltott rá kétségbeesve Phyllis.

Harry lehajtotta a fejét, mikor rájött, mit mondott.

- Bocsánat, nem így értettem...

- Harry - Phyllis békítően megölelte. - Ha bármi történne veled, beleőrülnék, érted? És mivel a nővéred vagyok, anya megkért engem, hogy vigyázzak rád, mielőtt...

- Mielőtt elvesztettük - bólintott csendesen a testvére.

- Igen. Láttam az egyik álmomban, ahogy erre kért. És én megígértem neki. Aggódok miattad. Jobban, mint bármi másért.

- Rendben, megfontolom, hogy lemegyek-e vagy sem.

- Köszi.

- Akkor te biztos nem fogsz lejönni?

- Amíg Black veszélyt jelent, nem, és téged sajnos nem tilthatlak el. De szépen kérlek, ne menj le!

Ron és Phyllis egy csapásra híres emberek lettek. Phyllis a Roxfort elmaradhatatlan lakójaként nem szenvedett figyelem és baráthiánytól, de most történt meg először, hogy roxforti pályafutása során többet foglalkoztak vele, mint Harryvel. Ron le se tagadhatta, hogy roppantul élvezi a reflektorfényt, ám Phyllis folyamatosan menekült az őket kérdezgetők elől, és Hermionével rászoktak a titkos alagutak használatára, mikor egyik óráról a másikra mentek.

- Nem látom, mi olyan pokolian érdekes abban, hogy Black megtámadott - dörmögte egyik nap a klubhelyiségben.

- Talán a többség arra kíváncsi, hogy maradtál életben - vélekedett Hermione, de látszólag csak fél füllel hallgatta. A figyelme másik tárgyát az átváltoztatástan dolgozata kötötte le, amit Phylliséről másolt le, néha kiegészítéseket adva hozzá.

- Gondolom egyszerűbb volt kiütnie, mint megölni - gondolkodott hangosan Phyllis és felnézett az Indigók könyvéből. - Tudod, gyorsabb és biztosabb. Ha viszont rossz helyen szúr le, ugyanúgy életben maradok.

- Könyörgöm, ne beszélj ilyenekről - nézett rá kérlelően Hermione. Karikás szemei fáradtan csillogtak, így Phyllis inkább csöndben folytatta az első lecke megfejtését.

Neville-re alaposan rájárt a rúd. A felbőszült McGalagony örökre eltiltotta őt a roxmortsi kirándulásoktól, büntetőfeladatot szabott ki rá, és kihirdette, hogy senki sem árulhatja el neki a Griffendél-torony jelszavát. Szegény Neville-nek ezután minden áldott este ott kellett ácsorognia a barátságtalan trollok között, arra várva, hogy valaki beengedje a portrélyukon. Ezek a büntetések azonban mind eltörpültek amellett, amit a nagyanyja tartogatott neki. Két nappal Black éjszakai látogatása után kézbesítették Neville-nek a legszörnyűbb küldeményt, amit roxfortos diák reggeli közben kaphatott - egy Rivallót.

Az iskolai baglyok csapata szokás szerint beröppent a nagyterem ablakán, meghozva az aznapi postát. Neville-nek torkán akadt a falat, mikor egy jókora gyöngybagoly leszállt elé, csőrében egy tűzpiros borítékkal. Harry és Ron, akik vele szemben ültek, rögtön felismerték a küldeményt - az előző tanévben Ron is kapott egyet az édesanyjától.

- Gyorsan ess túl rajta, Neville - tanácsolta Ron.

Neville-nek nem kellett kétszer mondani. Messze eltartotta magától a levelet, mintha bomba volna benne, és a mardekárosok harsány kacagásától kísérve kiiszkolt a teremből. A Rivalló a bejárati csarnokban indult be, de a nagyteremben ülők is tisztán hallották Neville nagyanyjának a normális hangerő százszorosával zengő szemrehányásait unokája felé, aki, úgymond, szégyent hozott az egész családra.

- Utána megyek - sóhajtotta Phyllis, és eltolta maga elől a reggelijét. - Szerintem nem igazságos amit kap azért, mert feledékeny.

Hermione alig figyelt rá. Fel sem nézett az előtte heverő könyvből, csak mereven bólintott egyet, jelezvén, hogy hallotta mit mondott.

Phyllis felugrott a Griffendél asztala mellől, és kisietett a bejárati csarnokba, ahol egy apró hamukupac jelezte a Rivalló startolási pontját. Tőle nem sokkal távolabb Neville szipogott. Arcát kövér könnyek mosták, és megsemmisülten kullogott az emeltekre vezető lépcső felé.

- Neville! - kiáltott utána Phyllis, mire a fiú megfordult.

Mikor a tekintetük találkozott, riadtan lesütötte a szemeit.

- Mielőtt lekiabálod te is a fejem, bocsánat! - kiáltotta a sírással küszködve.

- Mi? - döbbent meg őszintén Phyllis. - Miért kiabálnék veled?

- Hát mert... mert... Black miatt - nyögte ki Neville.

- Fene se akar veled kiabálni. Azt már megtették mások. És nem haragszom rád. Egy fikarcnyit sem.

Neville reménykedve rápillantott.

- Tényleg?

- Természetesen! Mégis, azért legyek rád mérges, mert megpróbáltad megjegyezni a jelszavakat?

- De hát Black bejutott miattam a toronyba...

- Na és aztán? Te tehetsz róla, hogy Black egy őrült tömeggyilkos? Nem. És arra sem emlékszem, hogy meghívót küldtél volna neki. Szóval nem fogok megbocsátani, mert nem is haragszom - vigyorgott rá Phyllis, mire Neville letörölte a könnyeit, és halványan elmosolyodott.

- Köszi... legalább te nem haragszol rám.

- Ne emészd magad emiatt. Mindenki követ el hibákat - rántotta meg a vállát Phyllis, majd közelebb lépve Neville fülébe súgta: - Én például egyszer leégettem Piton haját, mikor kisebb voltam. Szegény több hétig teljesen kopaszon mászkált, mert utálja a hajnövesztő bűbájokat és főzeteket.

Neville erre már szívből felnevetett.

- A roxmortsi hétvégén nincs kedved köpkövezni? Mindenki lent lesz a faluban...

- De, nagyon szívesen - bólintott Phyllis, keserűen gondolva arra, hogy Harryt továbbra sem sikerült meggyőznie teljesen arról, hogy Roxmorts veszélyes számára.

Ez az elképzelése este be is igazolódott. Hermione és ő az egyik faliújság melletti asztalnál építették fel a szokásos várat könyvekből és házi feladatokból, mikor meghallották Ron izgatott hangját.

- A hét végén lemehetünk Roxmortsba! Mi a véleményed? - tette hozzá fojtott hangon, Harrynek célozva a kérdést, aki szinte rögtön válaszolt is.

- Hát... Frics nem barikádozta el a Mézesfalásba vezető utat - felelte Harry.

- Harry! - kapta fel a fejét Hermione, majd rést nyitott a könyvbástyán, ami mögött ült. - Harry, ha megint lemész Roxmortsba, szólni fogok McGalagony professzornak a térképről.

- Beszél valaki, vagy csak a szél fütyül? - kérdezte fintorogva Ron, majd tüntetően hátat fordított a lányoknak.

- Ron nem engedheted meg, hogy veled menjen! Azok után, hogy Sirius Black majdnem megölt téged! Komolyan mondom, szólni fogok...

- Szóval azt akarjátok, hogy kicsapják Harryt! - acsargott Ron. - Már csak ez hiányzott az éves programotokból?

Hermione válaszra nyitotta a száját, de ekkor halk nyávogással felugrott az ölébe Csámpás. Hermione rémült pillantást vetett Ron dühtől eltorzult arcára, aztán felnyalábolta a macskáját, és elsietett vele a lányok lépcsője felé.

Phyllis is felállt, majd a pálcáját a könyvkupacokra szegezte.

- Vingardium leviosa! - morogta, mire a pergamentekercsek, tintatartók, pennák és könyvek a magasba emelkedtek, majd libasorban a lányok lépcsője felé suhantak.

- Rettenetes vagy - vetette oda megvetéssel Ronnak, majd ő is elindult a hálótermek felé.

Szombaton Phyllis Nevillel maradt a klubhelyiségben, és segített a fiúnak a házi feladataiban. Hermionénak sem volt sok kedve lemenni a faluba, ezért velük tartott, és a lézengő első- és másodévesek mellett egy könyvbe temetkezett.

Mikor Phyllis és Neville végeztek a dolgozatok megírásában, köpköveztek, majd lejátszottak pár kör robbantósdit. Épp egy sakkjátszma közepén voltak, mikor egy kövérkés gyöngybagoly bekopogott a mellettük lévő üvegen.

Phyllis nyitotta ki neki az ablakot. A madár kissé ügyefogyottan beröppent a klubhelyiségbe, és Phyllis elé pottyantotta küldeményét. A borítékon Hagrid kézírásával Hermione és az ő neve állt.

- Hermione, Hagrid üzent. Ezek szerint véget ért a tárgyalás!

Hermione erre mint akit a villám csapott meg, eldobta a könyvét, és kikapta Phyllis kezéből a borítékot.

- Fönt nézzük meg - fejével a lépcső felé intett.

- Bocsáss meg Neville, de ez elég fontos - nézett a fiúra bűnbánóan Phyllis.

- Semmi gond, menj csak... köszi a segítséget a házikban! - szólt utána Neville, és elkezdte összepakolni a sakkot.

Phyllis Hermione után sietett. A szobájukba érve becsukta maga után az ajtót, majd be is zárta. Hermione levetette magát az ágyára, és feltépte a levelet. Phyllis mellé kuporodott, és ketten kezdték el olvasni az üzenetet. A pergamenlap nedves volt a ráhullott könnycseppektől, itt-ott teljesen elmaszatolódott rajta a tintával írt szöveg.

Kedves Phyllis és Hermione!

Vesztettünk. Megengedték, hogy visszahozzam őt a Roxfortba. A kivégzés időpontját még nem tűzték ki. Csikócsőrnek nagyon tetszik London. Még egyszer köszönöm a sok segítséget.

Hagrid

- Nem - rázta a fejét Phyllis. - Nem, nem, nem!

Hermione a kezét a szája előtt tartva próbálta visszafojtani a zokogását, míg Phyllis felpattant, és dühödten járkálni kezdett.

- Nem, ilyen nincs! - kiáltotta mérgesen. - Nem azért néztem át a varázslótörténelem összes veszélyes lényének tárgyalását, hogy aztán elítéljék Csikócsőrt! Nem, ez nem történik meg!

- Pedig megtették - törölgette a szemét Hermione. - Gondolom lesz fellebbezés, de ezeket az embereket ismerve...

- Ha Lucius Malfoy a kezem közé kerül...! Tudom, hogy ő csikarta ki a végítéletet! Az a sok vén bolond meg hallgat rá, mert van neve meg pénze! Milyen világban élünk mi?!

Hermione nem válaszolt, csak nézte barátnőjét, ahogy az a dühét nem tudva levezetni járkál fel-alá. Phyllis szemét is szúrták a visszatartott könnyek, amikről már azt se tudta, haragjában vagy elkeseredettségében kerültek-e oda. Nem akart sírni, nem akart gyengének látszani, ahhoz túlságosan nagyok voltak az indulatai.

- Szólnunk kell a fiúknak - fordult végül Hermione felé. - Ezt nekik is tudniuk kell.

- Igaz... jó menjünk - állt fel az ágyról Hermione. - Talán már visszaértek Roxmortsból.

Lesiettek a lépcsőn, átmentek a klubhelyiségen, és kimásztak a portrélyukon. A folyosón végigsietve szinte rögtön belebotlottak Harrybe és Ronba.

- Én tehetek az egészről - mondta Ron. - Én beszéltelek rá, hogy gyere le a faluba. Lupinnak igaza van: Nem lett volna szabad...

Ekkor észrevette a lányokat, és azonnal elhallgatott, majd ismét támadni kezdett:

- Jöttetek megbámulni minket? Vagy McGalagonynál voltatok árulkodni? - mordult rájuk.

- Mi van? - hökkent meg Phyllis. - Egyik sem. Csak gondoltuk ez rátok is tartozik... A bizottság nem hallgatott Hagridra. Csikócsőrt ki fogják végezni.

A fiúk megdermedtek.

- Ez tőle jött - mondta remegő hangon Hermione, és feléjük nyújtotta a levelet. Harry és Ron gyorsan elolvasták a pergamenlapot.

- Ez képtelenség - nézett rájuk Harry, mikor végzett. - Nem ölhetik meg. Csikócsőr nem dúvad.

- Malfoy apja csikarta ki az ítéletet - szipogott Hermione. - A szokásos eszközeivel. A bizottság hagyta magát megfélemlíteni. Hagrid persze fellebbezni fog, de mit számít az? Úgysem változtatják meg az ítéletet.

- De meg fogják - jelentette ki eltökélten Ron. - És most nem marad rátok az egész munka. Segítek nektek, Hermione.

- Oh, Ron!

Hermione Ron nyakába vetette magát, és keserves sírásra fakadt. Ron rémülten pislogott, és sután megveregette a lány feje búbját. Mikor aztán Hermione nagy sokára elengedte, láthatóan megkönnyebbült. Phyllis Harry mellé lépett, és mindketten elégedetten felsóhajtottak.

- Hidd el, Ron - hüppögte Hermione -, nagyon-nagyon sajnálom Makeszt...

- Ugyan, ne emészd magad - legyintett Ron. - Öreg volt már szegény, és hát nem is vettem sok hasznát. Ki tudja, talán most végre kapok egy baglyot anyáéktól.

- Végre kibékültetek - nevetett fel Phyllis, mire Harry is elvigyorodott.

A négyes közt ismét szent volt a béke, és teljes egyetértésben indultak el vissza a klubhelyiségbe.

- Tényleg, miről beszélt Ron, mikor találkoztunk? Mi volt Lupinnal, és miért bámultunk volna meg titeket? - tette fel a fejében motoszkáló kérdéseket Phyllis, mikor Harryvel leültek a kandalló mellé, és figyelték, hogy beszéli meg Ron és Hermione a fellebbezésre való felkészülést.

- Ja, hogy az... hát, röviden annyi, hogy tényleg nem kellett volna lemennem Roxmortsba - motyogta Harry lehajtott fejjel. - Rajtam volt a láthatatlanná tévő köpeny, és felmentünk a Szellemszálláshoz. Arra  ment Malfoy is, és mikor belekötött Ronba, elkezdtem őt meg Crackot és Monstrot sárral dobálni. Aztán véletlenül lecsúszott a köpeny a fejemről.

Phyllis megmarkolta a széke karfáját.

- És Lupin elkapott?

- Ha még csak az lett volna... Piton irodájában kötöttem ki, ahol majdnem felfedte a térkép titkát, aztán Lupint is odahívta. Ő mentett meg, de elkobozta a térképet, és rendesen leszidott. Azt mondta, hogy a szüleink az életüket adták értünk, és nem éppen a hála jele, hogy egy zacskóra való édességért kockára teszem azt, amiért ők meghaltak.

Phyllis némán átölelte testvérét, és így maradt vele. Érezte, hogy Harry borzasztóan bánja, amit tett. Itt már nem volt szükség arra, hogy ő is lehordja a meggondolatlansága miatt.

Vasárnap Phyllis hajnali ötkor felkelt, és csendben felöltözött. Háromnegyed hatkor kisurrant a szobájukból ügyelve arra, hogy ne ébressze fel Hermionét, kimászott a portrélyukon, és felvéve a fekete hajú alakját, amit már annyiszor bevetett, lesietett a bejárati csarnokba.

Draco köpenyt viselve várta őt, kezében a pálcáját tartotta.

- Honnan tudtad, hogy kint leszünk? - kérdezte Phyllis, és elővette a zsebéből Lonira könyvét.

- Gondoltam nem hiába hívtál a bejárati csarnokba - vonta meg a vállát Draco. - Akkor mehetünk?

- Igen, induljunk.

Kiléptek a hűvös, reggeli levegőre, és végigsiettek a kastélyfal töve mentén, hogy az ablakon kinézők ne láthassák meg őket.

- Oda menjünk - mutatott Phyllis az erdő egyik kiugró része felé, ahol főként facsemeték nőttek.

Futva átvágtak a parkon, majd mikor beértek a biztonságot adó rengetegbe, Phyllis felvette az igazi alakját, és hevesen magyarázni kezdett.

- Nos, mint látod, megkaptam ezt a könyvet, amit Lonira saját kezűleg írt. Olyan bűbájjal kezelte, hogy mindenképp eljusson ahhoz, aki a Fehér Pálca következő tulajdonosa lesz. Leírta bele a történelmünket, és az első leckét is elolvastam, amiben Lonira elmagyarázza, hogyan hívjam elő magamból az Indigók erejét. Azt is el fogja mondani, hogyan éleszthetem újjá ezt a teljes mágiaágat.

Draco érdeklődve a kezébe vette a felé nyújtott könyvet. Lapozgatta egy kicsit, majd így szólt:

- Az egész egy nagy maszathalmaz, csak az első bekezdés van valami furcsa írással írva...

- Azok hieroglifák, és azért nem tudod elolvasni, mert Lonira megátkozta a könyvet, hogy csak a pálca örököse tudja elolvasni. Furcsa, mi? De már az első leckét nem értem, szóval azt fel fogom olvasni neked, oké?

- Csupa fül vagyok - bólintott izgatottan Draco.

A nap közben felkelt mögöttük, aranycsóvákkal ostromolva a Roxfort falait, egyesével megcsillantva a harmatcseppeket a füvön, mint egy hatalmas zenekar büszke karmestere, vezényelve a ragyogó reggel fényeit. Phyllis hangosan elolvasta Draconak az első leckét a facsemeték árnyékában.

- És nem értem a hidas részt - mondta lemondóan Phyllis, mikor végzett az olvasással. - Milyen híd? Nincs híd a kezemben.

- Szerintem arra célzott, hogy a pálca és a közted lévő kapcsolat. Például... vedd az én pálcámat! - javasolta Draco, és Phyllis felé nyújtotta az eszközt.

Phyllis megfogta a fadarabot, mire azonnal a hatalmába kerítette valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés.

- Olyan kényelmetlen és szokatlan - adta vissza a pálcát Draconak.

- Pontosan. A Fehér Pálcával sose volt ilyen problémád, mert azzal vagy szinkronban. Olivander mondogatja mindig, hogy a pálca választja a varázslót, nem igaz? Itt az számít, hogy a mágia, amit kezelsz, teljesen összhangban legyen a pálca mágiájával. Így alakul ki köztetek a tökéletes kapcsolat, azaz a híd, amin "át tudsz menni". Szerintem Lonira így értette a dolgot.

- Aha... akkor megpróbálok átmenni rajta - jelentette ki eltökélten Phyllis.

- Itt és most? - hökkent meg Draco.

- Persze, miért ne? Mi baj lehet belőle?

- Nem tudom... nem is szabadna kint lennünk.

- Nyugalom, Black nem az erdőben vadászik diákokra. És ha közeledne is valami, simán meglátnánk vagy meghallanánk, és könnyen el tudnánk bújni, vagy elszaladni Hagridhoz.

- Jó, értem, még mindig nem félsz semmitől - mosolyodott el Draco. - Akkor rajta, hívd elő az erődet, indigó kisasszony.

- Hé! - kiáltott rá nevetve Phyllis. - Nem vagyok kisasszony. Csak Indigó.

Elővette  pálcáját, és leült, hátát az egyik fa törzsének támasztva. Lehunyta a szemét, és megpróbálta átérezni a pálca mágiáját. Ez meglepően könnyen ment, ám a saját erejének megtalálása már annál nehezebb volt.

Draco szemszöge:

Figyelte, ahogy Phyllis kezében a Fehér Pálcával koncentrál. Az arca komolyságot tükrözött, az ajkait összeszorította, és homlokát ráncolva próbálta meg teljesíteni az első leckét.

Draco vele szemben ült, és nézte a lányt, csak rá figyelt, cseppet sem bánva már, hogy volt merszük kijönni. Phyllist tekintette az egyetlen igaz barátjának, és boldog volt, hogy ismét együtt tölthetnek egy kis időt. És nem érdekelte, hogy Phyllis közben az Indigók mágiáját akarja megkeresni magában. Hol érdekelte volna, mikor pont az ő segítségét kérte ehhez?

Nem Granger, nem az egyik véráruló, de még csak nem is az öccse, Potter kellett neki. Hanem ő. Nem tudta, hogy miért esett rá a választása, de nem is érdekelte. Ez is azt bizonyította, hogy teljesen megbízik benne, hogy nem is gondol arra, hogy titkolózzon előtte.

A testvéres dolgot leszámítva. Az, hogy Phyllis igazából Potter volt és nem Piton, mélyen megrázta. De érthető volt, miért nem mondta el neki magától. Nem is jutott eszébe, és minél kevesebb ember tud róla, annál jobb. Így is lehet Potter testvére, nem kell neki még több rivaldafény. 

Halványan elmosolyodott, és egy pillanatra sem vette le a szemét Phyllisről. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy megölelje a lányt. Arra vágyott, hogy hozzáérhessen, és őszintén elmondhassa, hogy mennyire fontos neki. Hogy milyen erősnek, talpraesettnek, okosnak és szépnek tartja...

Draco meghökkent a saját fejében motoszkáló szavakat hallgatva. Mióta gondol így Phyllisre? Mégis miért gondolkozik róla ennyit?

Ám még mielőtt rájöhetett volna, Phyllis megmozdult. A vállait magához húzta, az arca megrándult, majd végtelen nyugodtság árasztotta el. Kezéből kihullott a pálca, és hang nélkül a földre esett.

Phyllis haja kifehéredett, majd a lány mély levegőt vett. Hatalmas, meleg szélfuvallat söpört végig az erdőn, a parkon, megzörgetve a kastély ablakait, hullámzó tengerre emlékeztetve a park füvét, felfodrozva a tó vizét.

Phyllis kinyitotta a szemét, ami kéken ragyogott, majd Dracora mosolygott.

- Sikerült - mondta, majd felállt, és a kezét hozzáérintette a facsemetéhez.

A fa Draco legnagyobb döbbenetére nőni kezdett, olyan hatalmasra, mint a társai, és végül kivirágzott. Hófehér virágok százai bimbóztak ki, majd Phyllis intett a kezével, és a következő pillanatban az egész erdő virágba borult.

Draco döbbenten nézte a jelentet, ahogy minden egyes fa rügyeket, majd virágokat hoz. Ezer szín és hang kelt életre, madarak kezdtek csicseregni, a távolban egy szarvasbika bődülhetett fel.

Phyllis csodálkozó tekintettel nézett Dracora, aki döbbenten szemlélte barátját. Érezte, hogy a lányból olyan erejű mágia árad, amit emberi ész nem foghat fel, és lepelként teríti be az egész környéket. Messzire száguldva, talán még a tengert is elérve viszi hírét annak, hogy már nem kell sokat várni arra, hogy az Indigók ismét megtalálják a helyüket a világban.

- Ez hihetetlen - szólalt meg végül Phyllis. - Egyszerűen... hihetetlen!

Önfeledten felnevetett, mire Draco is elvigyorodott.

- Tudom irányítani. Érzem, hogy teljesen az irányításom alatt áll, és teljesen szabad - magyarázta izgatottan Phyllis.

- Ez elképesztő... - suttogta ámulattal Draco.

Ám még mielőtt bármi mást mondhatott volna, a nem is oly távoli sűrűben megzörrentek az ágak, és tisztán hallották, hogy valami közeledik feléjük.

- Futás! - kiáltott fel nevetve Phyllis, majd a pálcáját és a könyvét felkapva száguldani kezdett a kastély felé, mire Draco szintén kacagva és kissé riadtan követte.

Azért nyugodtabb vasárnap reggelt is el tudott volna képzelni magának.