Lockhart professzor a tündérmanók balul sikerült bemutatása óta nem használt élő szörnyeket az óráin. Helyette fejezeteket olvasott fel a könyveiből, sőt a drámaibb részeket néha el is játszotta. Ezekben a színpadi produkciókban Harrynek kellett statisztálnia: eddig alkalma volt eljátszania egy erdélyi földművest, akit Lockhart megszabadított a Gügyögés-átok kellemetlen következményeitől, egy náthás jetit, valamint egy vámpírt, aki a Lockharttal való találkozása után csak salátát evett.

Harrynek az egyik sötét varázslatok kivédése órán, egy vérfarkas szerepében kellett kiállnia az osztály elé. Phyllis biztos volt benne, ha nem akartak volna Lockhart kedvében járni, öccse biztos nem vállalja el a feladatot, és ő sem kéri kölcsön Hermione könyvarzenáljából Lockhart pár kötetét, hogy úgy tegyen: megvette a szennyeket, amikre semmi szüksége nem volt.

- Üvölts szépen Harry - igen, így jó - akkor lecsaptam rá - nagyjából így - a földre löktem, és az egyik kezemmel leszorítottam - a másikkal a torkának szegeztem a pálcámat - aztán összeszedtem a maradék erőmet, és elvégeztem rajta egy bonyolult varázslatot, a Homorphus-bűbájt. Erre ő panaszosan felvonyított - halljuk Harry... panaszosabban... jó - aztán eltűnt a bundája, visszahúzódtak a karmai, és emberré változott. Egyszerű, mégis hatékony akció volt - s azóta még egy falu emlegetett úgy, mint a hőst, aki véget vetett a havi rendszerességgel bekövetkező vérfarkas támadásoknak.

Ekkor megszólalt a csengő. Lockhart feltápászkodott a padlóról.

- Házi feladat: Írjatok elbeszélő költeményt arról, hogyan győztem le a Wagga-Wagga vérfarkast. A legjobban sikerült mű szerzője dedikált példányt kap az Egy elbűvölő emberből!

A tanulók összeszedték a holmijukat és elindultak kifelé. Harry visszament a terem végébe, ahol Phyllis, Ron és Hermione várt rá.

- Készen álltok? - súgta.

- Várjuk meg, amíg mindenki kimegy. - felelte idegesen Phyllis - ...Jó, most már mehetünk.

Hermione elővett egy darab papírt a zsebéből, és megindult a tanári asztal felé. Barátai követték.

- Öhm... Lockhart professzor. - fogott bele a mondókájába - Azt szeretném kérni... szóval szeretném kikérni ezt a könyvet a könyvtárból. Érdekelne benne egy-két dolog. - kissé remegő kézzel nyújtotta át a papírt - Sajnos a zárolt részben tartják, ezért kell hozzá egy tanár engedélye. Ha elolvashatnám, biztosan jobban megérteném, amit a tanár úr a lassan ható mérgekről ír a Kirándulások a kísértetekkelben.

- Áh, a Kirándulások a kísértetekkel! - Lockhart átvette a cetlit Hermionétól, és villantott egy bájmosolyt - Merem állítani, hogy az az egyik legjobb könyvem. Tetszett neked?

- Óh, nagyon is! - vágta rá Hermione - Zseniális volt, hogy az utolsót egy teaszűrővel ejtette csapdába...

- Azt hiszem, senki nem róhat meg érte, ha egy kis segítséget nyújtok az évfolyam legjobb diákjának. - duruzsolta Lockhart, majd elővett egy hatalmas pávatollpennát.

- Szép darab, igaz? - kérdezte, félreértve Ron döbbent és Phyllis undorodó fintorát - Általában csak dedikálásra szoktam használni.

Azzal cirkalmas aláírást kanyarított a cetlire. Azután visszaadta Hermionének, aki remegő kézzel a táskájába rejtette az értékes engedélyt.

- Nos, Harry - fordult a fiúhoz Lockhart - holnap lesz az évad első kviddicsmérkőzése. A Griffendél játszik a Mardekárral, igaz? Úgy hallom, használható játékos vagy. Annak idején jómagam is fogó voltam. Próbáltak rábeszélni, hogy jelentkezzek a nemzeti válogatottba, de én...

Phyllis gyorsan Ron és Hermione után szaladt, mivel nem akarta meghallgatni Lockhart beszédének végét. Nemsokára Harry is beérte őket olyan tekintettel, mint aki nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen.

- Ez nem lehet igaz. - csóválta a fejét Harry, mikor együtt ellenőrizték az aláírást - Meg se nézte, milyen könyvet akarunk kikérni.

- Ebből is látszik, hogy teljesen lüke. - állapította meg Phyllis - De nem mindegy? Megkaptuk, amit akartunk.

- Egyáltalán nem lüke! - méltatlankodott Hermione.

Futólépésben igyekeztek a könyvtár felé.

- Tetszett, hogy az évfolyam legjobb diákjának nevezett, mi? - kérdezte gúnyosan Ron.

A könyvtár fojtott csendjében ösztönösen suttogóra fogták a hangjukat.

Madam Cvikker örökké ingerült, sovány boszorkány volt. Leginkább egy alultáplált keselyűre emlékeztetett - külsőre csakúgy, mint modorában.

- Leghatóbb ördöngös italoc? - morogta gyanakodva, és a kikérőcetli után nyúlt. Hermione azonban visszahúzta a kezét.

- Nem tarthatnám meg emlékbe? - kérdezte reménykedve.

- Ugyan, menj már, Hermione. - mordult rá Ron. Kivette a kezéből az engedélyt, és átnyújtotta Madam Cvikkernek - Annyi aláírást szerzünk neked, ahányat csak akarsz. Lockhart bármit hajlandó dedikálni, ami nem szalad ki a keze alól.

Madam Cvikker a fény felé tartotta a cetlit. Láthatóan eltökélt szándéka volt, hogy leleplezi a hamisítókat, de az engedély kiállta a próbát. Nem volt hát mit tennie; felállt, és eltűnt a toronymagas polcok között, hogy néhány perc múlva egy nagy alakú, penészesnek tűnő könyvvel térjen vissza. Phyllis gondosan a táskájába rejtette e kincset érő művet, és elindult az ajtó felé. Menet közben igyekeztek közömbös arcot vágni, és ráérősre fogni a lépteiket.

Öt perccel később a négy jó barát már Hisztis Mytrle mosdójában kuksolt. Hermione azzal az érvvel szerelte le a tartózkodó Ront, hogy a mosdó lenne az utolsó helyiség, ahol keresnék őket. Mytrle meghitten zokogott a fülkéjében; nem törődött Harryékkel, és ők sem törődtek vele.

Hermione óvatosan felnyitotta a könyvet, és mind a négyen a foltos lapok fölé görnyedtek.Elég volt egy pillantást vetniük a könyvre, máris megértették, hogy miért sorolták a zárolt művek közé. Csupa olyan bájital szerepelt benne, aminek a hatását elképzelni is szörnyű volt. A képek sem voltak szívderítőbbek: az egyik egy kétfejű férfit ábrázolt, a másikon pedig egy boszorkány volt látható, akinek nyolc-tíz kar nőtt ki a hátából. Az egyetlen ember, akinek tetszett az egész, az Phyllis volt. Csillogó szemmel nézte a recepteket, és azok hatásait.

- Ezeket majd kimásolom.

- Te normális vagy? - szörnyülködött Ron - Minek kellenek neked ilyen receptek?

- Minél többet tudok, annál jobb, és lehet, hogy hasznukat veszem még valamikor.

- Itt van! - szakította félbe őket izgatottan Hermione, mikor megtalálta a Százfűlé-főzet című fejezetet. A receptet félig átalakult emberekről készült rajzok illusztrálták. Phyllis sajnos tisztában volt vele, hogy az arcukon tükröződő kín nem csupán a művész képzeletének szüleménye.

- Ez a legbonyolultabb bájital, amit valaha láttam. - csóválta a fejét Hermione, és ujjával végigfutott a listán - Juharfa fátyolkája, pióca, meghajtófű és disznópázsit. Ezek mind vannak a hobbiszekrényben, csak ki kell szolgálnunk magunkat. Úúh, nézzétek, bikornisszarv-őrlemény - nem tudom hol találunk ilyet... szárított bumszalagbőr - ezt se lesz könnyű szerezni - és persze egy darabka abból, akivé válni akarunk.

- Tessék!? - hüledezett Ron - Mi az, hogy egy darabka abból, akivé válni akarunk? Én ugyan nem iszom meg semmit, amiben benne van Crak lába körme!

Hermione eleresztette a füle mellett a tiltakozást.

- Azzal még nem kell foglalkoznunk, úgyis csak a legvégén kerül bele...

Ron segélykérően nézett Harryre, de neki úgy tűnt, másféle fenntartásai voltak.

- Van fogalmad róla, mennyi mindent kell összelopkodnunk, Hermione? Szárított bumszalagbőrt egész biztosan nem találunk majd a hobbiszekrényben. Mit csinálunk? Kifosztjuk Piton raktárát? Nem hinném, hogy jó ötlet...

Hermione becsapta a könyvet, mire Phyllis idegesen nyitotta ki újra, hogy tovább olvassa a receptet.

- Ha gyáván meg akartok hátrálni, csak tessék. - vonta meg a vállát Hermione. Orcáján rózsaszín foltok jelentek meg, és a szeme is jobban csillogott, mint máskor - Nagyon jól tudjátok, hogy nem szeretek tilosban járni, de szerintem kővé dermedni sokkal rosszabb, mint megfőzni egy bonyolult bájitalt. Ha titeket nem érdekel, hogy Malfoy-e a tettes, nekem így is jó. Megyek, és visszaviszem a könyvet Madam Cvikkernek...

- Nem hittem volna, hogy megérem a napot, amikor te beszélsz rá minket egy szabályszegésre. - dörmögte Ron - Jól van, főzzük meg a bájitalt, de semmi körömdarab, világos?

Hermione felderült, és Phyllis felé fordult.

- Mi van? - kérdezte a lány meghökkenve.

- Meg tudod főzni?

- Hogy én?

- Mégis, ki a fene nevelkedett egy bájitalmester mellett? - kérdezte Ron.

- Jól van na! Meg tudom főzni. - mondta Phyllis, és még egyszer átolvasta a receptet.

- Mennyi idő alatt készül el a főzet? - kérdezte Harry.

- Hát, a meghajtófüvet éjjel teliholdkor kell szedni, szóval ki kell majd menni a Tiltott Rengetegbe érte, a juharfátyolkát pedig huszonegy napig kell párolni... Úgy saccolom - mivel jövő héten lesz telihold - kábé egy hónap alatt megleszünk vele. Feltéve, ha minden hozzávalót be tudunk szerezni időben.

- Egy hónap alatt? - méltatlankodott Ron - Annyi idő alatt Malfoy az összes mugliivadékot megtámadhatja! - Hermione szeme azonban ismét fenyegetően összeszűkült, úgyhogy gyorsan hozzátette: - De mivel jobbat nem tudunk kitalálni, essünk neki, igaz?

Azért később, mikor Hermione kilesett a folyosóra, hogy ellenőrizze, tiszta-e a levegő, Ron még odasúgta Harrynek:

- Szerintem sokkal egyszerűbb lenne, ha holnap lelöknéd Malfoyt a seprűjéről.

Szombat reggel Phyllis rekordsebességgel készült el, és mikor felöltözve lerohant a lányok hálókörletébe vezető lépcsőn, meglepve tapasztalta, hogy még senki sincs a klubhelyiségben. Megvonta a vállát, és elindult reggelizni. A következő meglepetés a nagyteremben várta. Tudta, hogy korán van, de azt nem hitte volna, hogy ennyire: a teremben, habár a reggeli már az asztalokon volt, nem volt senki, egy embert leszámítva.

- Jó reggelt! - köszönt Phyllis, és odaszökdécselt Perselushoz, aki épp megsózta a rántottáját.

- Jó reggelt. - köszönt vissza nevelőapja, és csodálkozó fejet vágott - Nem is tudtam, hogy ilyen korán is képes vagy felkelni.

- Naná, hogy felkeltem! Izgulok a meccs miatt!

- Amiatt nem kell izgulnod.

- Mert?

- Úgyis a Mardekár fogja megnyerni. - jelentette ki Perselus teljes magabiztossággal.

- Na persze. Amióta Harry benne van a csapatban, egyetlen meccset sem vesztettünk el, amin ott volt. - Phyllis fájdalmasan emlékezett vissza a tavalyi év utolsó meccsére, amin a többiek elmondása szerint, amíg ők kómában voltak, a csapatot lesöpörték a pályáról.

- Mégis mi garantálja ennyire, hogy Potter megmenti nektek a meccset?

- Mert ő Harry. - válaszolta Phyllis olyan hangnemben, mintha ez olyan magától értetődő lenne, hogy egy meg egy az kettő - És megnyeri nekünk a meccset.

Amíg beszélgettek, a korán kelő diákok kezdtek beszállingózni a terembe a többi tanárral együtt, és érdeklődve hallgatták a szóváltást.

- ... jó, de attól, hogy Harry bekapta a cikeszt, attól még elkapta.

- Akkor is vakszerencse volt. És a Mardekárnak új seprűket is szereztek.

- De nálunk a jó játékosok kompenzálják ezt a hátrányt.

- Akkor is veszíteni fogtok.

- Tíz galleonba, hogy feltörlik veletek a pályát!

- Állom!

Phyllis és Perselus a tanári asztal felett megszorították egymás kezét. Ekkor valaki füttyentett egyet, mire mindketten felkapták a fejüket. Az egész terem, habár még nem voltak sokan, végighallgatta a beszélgetést olyan mély csendben, hogy a legtávolabb ülők is tisztán hallhatták.

- Az évszázad fogadása! - kiáltotta George Weasley. A mellette ülő Fred és a kviddicscsapat többi tagja nevetésben tört ki, mire páran csatlakoztak hozzájuk. Minerva McGalagony így szólt:

- Beszállok a fogadásba! Legyen húsz galleon! - majd a csapattagok felé fordult - Ha elvesztik a meccset, nem fogok jót állni magamért!

Ekkorra már az egész terem zengett a nevetéstől. Phyllis meghökkenve nézett körbe, Perselus szintúgy. Végül a lány úgy döntött, visszamegy a Griffendél asztalához, és megreggelizik. Lehuppant Harry mellé, és maga elé húzta a sült kolbászos tányért.

- Hihetetlen... - morogta Harry.

- Micsoda?

- Eddig olyan feszült volt a hangulat, hogy esküszöm vágni lehetett volna. De ahogy fogadtatok, valahogy minden feloldódott.

- Ezs igazs. - hajolt oda Fred zabkásával teli szájjal. Gyorsan lenyelte a falatot, majd folytatta: - Wood eddig egy falatot sem akart enni, most meg rávetette magát a kajára, mint valami éhező. És a gyomromban is feloldódott a görcs.

Alicia is odaszólt:

- Nekem is megjött az étvágyam! Remekül oldottátok a hangulatot! Köszi, Phyllis!

- Oh... nekem fel sem tűnt...

- Pedig nézd... - mutatott Angelina a tanári asztal felé - Még McGalagony is vigyorog.

Igaza volt, habár a professzor asszony nem vigyorgott, de az elégedett, harcias mosoly ott ült az arcán.

Ahogy közeledett a tizenegy óra, diákok egyre nagyobb csoportjai indultak el a kviddicsstadion felé. Az idő borús és nyomott volt, az ég vihart, vagy esőt ígért. Mikor Harry az öltöző ajtajához ért, Phyllis, Ron és Hermione még egyszer szerencsét kívántak neki.

Alighogy elfoglalták a helyüket a lelátón, megjelent a két csapat. Phyllis együtt ujjongott és tapsolt a tömeggel. Madam Hooch utasította a csapatkapitányokat, hogy fogjanak kezet, majd a két csapat a sípszóra elrugaszkodott a földtől. Harry egészen magasra röppent az ólomszürke égbolt alatt, és a cikeszt kezdte keresni. Phyllis kiszúrta Malfoyt, aki épp a testvére alatt röppent el; talán hogy bemutassa, mire képes a seprűje. Ha meglovagolni nyáron nem is volt annyira más, a sebesség mégis szembetűnő volt a Nimbusz Kétezresével szemben.

- Söpörd fel vele a pályát! - kiáltotta Phyllis (- ...különben buktam húsz galleont, McGalagonyval egyetemben. - tette hozzá gondolatban, de ezt esze ágában sem volt hangosan kiabálni. Harryn látszódott, hogy izgult, és nem akarta még jobban lestresszelni.)

Az egyik gurkó ekkor olyan közel húzott el Harry mellett, hogy Phyllis egy pillanatig azt hitte, összeütköztek. Mikor azonban látta, hogy a nagy fekete labda csak súrolta Harryt, és George egy jól irányzott pofonnal Adrian Pucey felé tereli, megnyugodott.

Egy másodperccel később döbbenten látta, hogy a gurkó félúton irányt változtat, és megint Harryt veszi célba. A fiúnak egy gyors bukás által sikerült kitérnie a labda útjából, és George most Malfoy felé pofozta a súlyos labdát.

- Mit csináltak azzal a gurkóval?! - üvöltötte Phyllis, mikor az ismét éles kanyart írt le, és megint Harryt felé indult.

Harry megcélozta a pálya túlsó végét, és gyorsított. A gurkó fütyülve repült a nyomában. Mit jelentsen ez a kivételezés? - töprengett idegesen Phyllis, miközben már felállt a helyéről. Ronnak és Hermionénak is feltűnt a dolog, főleg miután Phyllis elkiabálta magát.

- Mi lelte az a gurkót? - kérdezte Hermione is.

- Fogalmam sincs, de ha nem csinálnak vele valamit, akkor magam fogom leszedni az égről... - sziszegte Phyllis.

A gurkó úgy vonzódott Harryhez, mint vasgolyó a mágneshez. Valahányszor a Weasley ikrek egyike elpofozta, rögtön irányt váltott, és folyamatosan támadta a Griffendél fogóját, mintha muszáj lett volna neki.

Időközben eleredt az eső. Súlyos vízcseppek csapódtak Phyllis arcába, de ő továbbra is Harryt figyelte, habár a fiú néha eltűnt a szeme elől.

- Az állás: hat-nulla a Mardekár javára. - hallatszott Lee kommentárja.

A mardekárosok szuperseprűi eszméletlenül teljesítettek, és a látszólag a gurkó sem hagyott fel a próbálkozással, miszerint lelöki Harryt a seprűjéről. Fred és George végül közrefogták Harryt, minek következtében semmi mást nem csináltak, csak a ragaszkodó golyóbist térítették el folyamatosan, minek következtében a másik gurkó csúnyán eltalálta Angelinát a karikáknál. Wood nem sokkal később időt kért.

Phyllis hunyorogva kémlelte a vízfüggönyön keresztül, hogy miről beszélnek, de csak annyit tudott kiszúrni, hogy valószínűleg a gurkóról folyik a vita. Jó öt percig semmi sem történt, majd a fiúk ismét kilőttek az ég felé, de a Weasley ikrek már nem foglalkoztak Harryvel. Az eső időközben még jobban rákezdett. Phyllis már alig látta Harryt, mivel testvére ahhoz, hogy megszabaduljon a gurkótól, folyamatosan dugóhúzókat csinált, bukfenceket vetett, szlalomozott és pörgött. A közönség harsogva nevetett a bukfencein, Phyllis pedig az ajkát harapdálta idegességében.

- Miért nem veszitek észre, hogy valaki megátkozta azt a gurkót?! - kiabálta le a mellette ülő nevető Dean fejét, aki erre abbahagyta a nevetést, és megbökte a mellette ülő Seamus vállát. Nem sokkal később már az egész griffendéles szurkolótábor feszült ijedséggel figyelte a légi hajszát, amit a gurkó folytatott Harry ellen.

Malfoy közel repült Harryhez, és mintha sértegette volna, mert a fiú megállt, és idegesen felé pillantott. Phyllis nem értette, hogy Harry miért nem megy tovább, hisz Malfoy élcelődésén nem szokott ennyit bosszankodni, tetejébe a mérkőzés közepén voltak. Aztán meglátta, hogy mit is néz annyira a testvére. Malfoy bal füle melett pár centire ott lebegett az aranycikesz, a mardekáros fiú viszont nem vette észre, annyira nevetett. Phyllis a szájához kapta a kezét. Harry most befejezheti a meccset, és megszabadul a gurkótól!

Ám Harry túl sokáig tétovázott attól való félelmében, hogy Malfoy figyelmét is felhívja a kis szárnyas labdára.

BUMM!

Harry egy másodperccel tovább tétovázott, és a gurkó kihasználta ezt, és most végre célba talált - egyenesen a könyökének csapódott.

Hermione felsikoltott, Phyllis pedig idegességében felugrott a padra, és onnan próbálta jobban látni az eseményeket. Harry félig lecsúszott a seprűnyélről, és az a karja, amelyiket a gurkó eltalált, bénultan csüngött alá a mélybe. A gurkó újra támadásba lendült, ezúttal a fiú arcát célozta meg.

- Eltört a karja. - hebegte Phyllis.

- Látom, de mit csináljunk? - kérdezte idegesen rugózva Ron.

- Harrynek el kell kapnia a cikeszt, és akkor a gurkó végre békén hagyná.

Harry gyorsan kitért a gurkó elől, majd zuhanórepülésben a harsányan nevető Malfoy felé indult. A szőke fiú szeme tágra nyílt a rémülettől: azt hitte, ő a támadás célpontja. Gyorsan kitért a bombaként zuhanó Harry útjából. Harry most a másik kezével is elengedte a seprűnyelet. A cikesz után kapott, és Phyllis látta, hogy az ujjai rákulcsolódnak a hűvös labdára. Most már csak a lábával tartotta magát seprűn, és egyenesen a talaj felé száguldott vele. Hermione ismét felsikoltott, Phyllis pedig mindenkit félrelökve megindult a pálya felé.

Harry hátborzongató puffanással csapódott bele a pálya sarába. Törött karja borzalmas szögben lógott az oldalán, épp kezével pedig még mindig a cikeszt szorongatta. Phyllis ekkor ért le, és a pályát átszelve odafutott Harryhez, aki magának motyogott.

- Megvan... - nyöszörögte kábán - Győztünk.

Ezután lehunyta a szemét, és elvesztette az eszméletét.

- Harry! - kiáltotta Phyllis, és határozottan pofozgatni kezdte a fiút, amitől Harry magához tért. Ezalatt Hermione és Ron is odaért, majd a csapat többi tagja mellettük landolt nagy mennyiségű sarat fröcskölve a körülöttük lévőkre. Phyllis háta mögül hirtelen feltűnt Lockhart, és letérdelt a hunyorgó fiú elé.

- Jaj, csak őt ne... - motyogta Harry, aki a képébe hajoló Lockhartot pillantotta meg elsőként.

- Nem tudja, mit beszél. - harsogta Lockhart az odasereglő griffendéleseknek - Ne félj, Harry, mindjárt meggyógyítom a karod.

- Ne! - kiáltott fel egyszerre a két Potter, majd Harry rémülten hozzátette - Köszönöm, jó lesz így is...

Megpróbált felülni, de Phyllis szelíden visszanyomta, mikor látta, hogy Harry már az erőfeszítésbe is belesápad. Ekkor ismerős kattogás ütötte meg a fülüket.

- Erről nem kérek fényképet, Colin. - szólt Harry rekedten.

- Feküdj csak le, Harry. - csitította Lockhart - Rutinbűbájról van szó, számtalanszor csináltam már ilyet.

- Nem mehetnék el inkább a gyengélkedőbe? - sziszegte összeszorított fogai között Harry.

- Az tényleg jobb lenne, tanár úr. - erősítette meg a fülig sáros Wood, aki a fogóját ért baleset ellenére sem tudta elfojtani a vigyorát - Gyönyörű rácsapás volt, Harry. Ez volt az eddigi legparádésabb megmozdulásod.

A lábak erdején át Phyllis megpillantotta Fredet és Georgeot, akik közös erővel igyekezték dobozba zárni a goromba gurkót. A labda még mindig nem akart veszteg maradni.

- Lépjetek távolabb! - harsogta Lockhart, és felgyűrte nefritzöld talárja ujját.

- Ne... kérem... - motyogta Harry, de Lockhart már forgatta is a pálcáját, s egy szempillantás múlva a sebesült karra szegezte.

Phyllis megdermedt a döbbenettől, mikor Harry karja a szeme láttára leeresztett, mint egy lyukas léggömb, és olyan lett, mint egy vastag, hússzínű gumikesztyű. Harry elfordult, és behunyta a szemét. Valószínűleg érezte, hogy valami nagyon nincs rendben a karjával. Colin vad kamerakattogtatására és a körülállók döbbent nyögéseire Lockhart gyorsan menteni próbálta magát.

- Ohm... - hümmögte - Hát igen, néha előfordul az ilyesmi. De a lényeg az, hogy a csonttörést megszüntettük. A többi mellékes. - Phyllis kezdett dühös lenni - Nos, Harry, most menj fel szépen a gyengélkedőbe - Weasley úr, Piton és Granger kisasszony, megtennék, hogy elkísértik? Madam Pomfrey majd... öhm, elvégzi rajta az utolsó simításokat.

- Maga megőrült? - kiabálta Phyllis, és megragadta a gallérjánál fogva a tanárt - Ez magának mellékes?! - mutatott Harry karjára, aki csak nagy nehezen tudott feltápászkodni, mivel teljesen féloldalas lett - Eltávolította a csontjait! Maga nem normális! Ha még egyszer bármiféle varázslatot megpróbál végrehajtani Harry közelében, én is kipróbálok majd magán egy-kettőt! Nem fog érdekelni a büntetőmunka! - azzal a sárba lökte Lockhartot, és barátaival együtt elhagyta a pályát.

Madam Pomfrey cseppet sem örült a dolognak.

- Egyenesen ide kellett volna jönnöd! - zsémbelődött, miközben szemügyre vette a valaha szebb napokat is látott kar szomorú, petyhüdt maradványait - A csontforrasztás fél pillanat alatt kész van - de a csontnövesztés...

- Azért sikerülni fog, ugye? - kérdezte aggódva Phyllis.

- Persze, hogy sikerülni fog, de fájdalmas lesz. - a javasasszony egy pizsamát dobott oda Harrynek - Itt kell maradnod éjszakára.

Amíg Ron átöltöztette Harryt, addig Hermione és Phyllis az ágy elé állított paraván túloldalán várakoztak.

- Most is olyan nagy véleménnyel vagy Lockhartról, Hermione? - kérdezte csípősen Phyllis - Harry egy szóval sem mondta neki, hogy filézést kér.

- Mindenki követhet el hibát. - válaszolt Hermione - Viszont a karod már nem fáj, igaz, Harry?

- Igaz. - ismerte el a fiú - De mást se nagyon csinál.

- Amúgy pedig... - fordult Hermione Phyllishoz - nem kellett volna megfenyegetned Lockhart professzort. Nagy bajba kerülhetsz.

- Ugyan miért?

- Mert igen nagy varázsló, és nem tanácsos ujjat húzni olyanokkal, akik nálad sokkalta erősebbek.

- Szerintem simán legyőzném őt egy párbajban. - felelete Phyllis.

- Nem hinném. Te képes lennél megmenteni egy egész megyét a vérfarkasoktól?

- Ha felnövök, valószínűleg ez lesz a dolgom, Hermione. Segíteni az embereken.

- Tehát fel akarod ébreszteni az Indigók erejét?

- Más választásom nem nagyon van. És amennyit utánaolvastam a Holdszülötteknek, ezt el is várják tőlem. Utána pedig folytatnunk kell az eredeti munkánkat: Megpróbálni békés egyensúlyt teremteni, a Törvények szerint.

- Milyen törvények? - kérdezte hirtelen Harry.

Phyllis válaszolni akart, de ekkor megjelent Madam Pomfrey, kezében egy Pótcsont-Rapid feliratú üvegcsét tartva. Hermione és ő félretolták a paravánt, a javasasszony pedig Harry felé fordult.

- Nehéz éjszakád lesz. - csóválta a fejét, és teleöntött egy bögrét a gőzölgő folyadékkal - A csontnövesztés nem kellemes dolog.

A szert látszólag már bevenni sem volt kellemes. Harry köhögött és csuklott a folyadéktól. Madam Pomfrey még eldünnyögött néhány keresetlen szót a a veszélyes sportokról, és a kétbalkezes tanárokról, majd meghagyta a három gyereknek, hogy itassanak vizet Harryvel, és távozott.

- De nyertünk, és ez a fontos. - vigyorodott el Ron - Szédületesen csináltad. Malfoy olyan képet vágott... ölni tudott volna!

- Érdekelne, hogy mit csinált azzal a gurkóval. - jegyezte meg fejcsóválva Hermione.

- Ezt is megkérdezzük tőle, miután megittuk a Százfűlé-főzetet. - mondta sóhajtva Harry, és lehanyatlott a párnára - Remélem, annak jobb íze lesz, mint ennek volt...

- Viccelsz? - fintorgott Ron - Mardekárosok darabjai lesznek benne.

E pillanatban kitárult a gyengélkedő ajtaja, és egy sártól és víztől csöpögő brigád csörtetett be rajta: a Griffendél csapatának beteglátogatóba érkező tagjai.

- Hihetetlen zuhanás volt, Harry! - lelkendezett George - Ha láttad volna, hogy ordibált Marcus Flint Malfoyjal! A fejéhez vágta, hogy ott volt a cikesz az orra előtt, mégse látta meg. Malfoynak nem volt kedve vigyorogni.

Csapattársai süteményt, édességet és több üveg sütőtöklevet hoztak Harrynek; odagyűltek az ágya köré, és már épp kezdett volna beindulni a buli, mikor benyitott a kórterembe Madam Pomfrey.

- A társatoknak pihenésre van szüksége! - kiabálta - Harminchárom csontot kell visszanövesztenie! Kifelé! KIFELÉ!

Így hát a csapat Phyllisal az élen kint találta magát a folyosón, és tanácstalanul bámultak egymásra. Végül Fred megszólalt.

- Klubhelyiség?

- Buli? - kérdezett vissza George.

- Konyha? - fejezte be Phyllis, mire mindhárman nevetésben törtek ki.

- Mi van? - ráncolta a szemöldökét Ron.

- Ez náluk annyit jelent, hogy elmennek kaját csórni, majd akkora bulit csapnak a klubhelyiségben, hogy mindenki éjfél után tud csak elaludni. - sóhajtotta Wood, de vigyora elárulta az igazi véleményét.

- Ha van sonkás tekercs, majd hozzatok azt is! - kiáltott utánuk Angelina, mikor a hármas futólépésben elindult a konyha felé.

- Harry eszméletlen volt! - lelkendezett Fred, miközben befordultak a Hugrabug felé vezető folyosóra, és lefékeztek a gyümölcstálas festmény előtt. George megcsiklandozta a körtét, mire az kilincsé változott, és utat nyitott nekik a konyhába.

- Igen, szerintem is hihetetlen volt. - vigyorgott Phyllis, miután leadták a rendelést a hajlongó és mosolygó házimanóknak.

- Tudod mi volt még hihetetlen? - kérdezte George - Ahogy megfenyegetted Lockhartot.

- Nem volt abban semmi különös.

- Dehogynem! Még sosem láttalak annyira dühösnek. Ezzel el is árulhatod magad, nem gondolod?

- Ugyan, mégis hogyan?

- Túlságosan védelmező vagy.

- És?

- Ilyet csak a nagyon közeli hozzátartozók szoktak csinálni. - értett egyet ikertestvérével Fred, miközben a vállára kapta a batyut, amibe belepakolták a süteményeket - Jobb lesz a vigyázol. Tetejébe Harrynek kéne megvédenie téged, hiszen a bátyád.

- Az öcsém. - mondta Phyllis és szúrósan a fiúra nézett - És mint nővére, teljes jogom van megvédeni.

A griffendélesek kitörő üdvrivalgással fogadták őket, mikor beléptek a klubhelyiségbe, és nekiálltak szétosztani a kaját. Phyllis, Ron és Hermione késő estig ünnepeltek, egészen a buli lankadásáig. Mikor aztán az utolsó sütemény is elfogyott, az emberek ásítozva megindultak a hálókörletekbe.

- Phyllis. - kapta fel a fejét Hermione, mikor a lány felállt a fotelből, ahol eddig ült, és nyújtózkodott egy nagyot.

- Mondjad, Hermione.

- Milyen törvényekről beszéltél, mikor a gyengélkedőn voltunk?

- Ja, semmi különös, ha ezt akarod tudni. A Mágia Törvényei. Nagybetűvel.

- Miről beszélsz? - fordult oda Ron is, mikor beleunt az üres kupákkal zsonglőrködő George látványába.

- Neked kéne a legjobban tudni, hogy miről beszélek. - mondta Phyllis, és visszahuppant a fotelba - Elvégre a "Szent Huszonnyolc" tagja vagy.

- Hogy minek a tagja vagyok?

- Te jóságos Isten, segíts! - nyögte Phyllis, és a homlokára csapott.

- Miről folyik a szó? - kérdezte Fred, és levetette magát a Ron melletti karosszékbe.

- Az öcsétek nem tudja, hogy micsoda a "Szent Huszonnyolc"!

- Ron... - fordult a fiúhoz George - mind tudtuk, hogy ostoba vagy, de hogy ennyire...

- Mondjátok már el, hogy mi az a szent huszonnyolc! - Ron kezdett dühbe jönni.

- A Szent Huszonnyolc, drága kicsi öcsém... - kezdte Fred.

- ... azon huszonnyolc brit varázslócsalád gyűjtőneve, amik már vagy száz éve csak varázsló sarjakat adnak a világnak. Más szavakkal, ez a huszonnyolc család az, akik teljesen aranyvérűek. Igazi ritkaságok, vannak olyan országok, ahol ilyen családok már nincsenek is. - fejezte be George.

- Ha nem házasodtunk volna be mugli és félvér családokba, varázserővel rendelkező emberek jóformán már nem is lennének. - mondta Phyllis - Persze néha születnének mugli családból, de őket valószínűleg kitagadnák, vagy ami még rosszabb, megölnék. - mondta Phyllis.

- Tehát ez a Szent Huszonnyolc. Hogy került szóba? - kérdezte George.

- A Mágikus Őstörvényeket illetően, mivel az aranyvérűek ismerik ezeket a leginkább.

- Na látod, - csettintett Fred - arról már nekünk sincs fogalmunk.

- Istenem, hogy lehettek ilyen tudatlanok? - csattant fel Hermione, akinek látszólag leesett, hogy miről is beszélt Phyllis - Ezek azok a törvények, amiket a világ diktál nekünk!

- Nem értelek.

- Na jó, figyeljetek. - mondta Phyllis - Hermione, te ugye tisztában vagy az alapokkal?

- Teljes mértékben. Az Őstörvények már hosszú idők óta irányítanak bennünket,...

- Több száz éve ezek vannak érvényben? - vágott a szavába Ron, és meglepetten pislogott.

  - Régebb óta. Először azt hoznám fel példának, hogy a muglikat olyan törvények irányítják, amiket leírtak egy papírra. Jóllehet azoknak a törvényeknek egyes alapjai általános érvényű igazságok, még mindig csak szavak a papíron. Függnek az értelmezéstől, és meg lehet őket változtatni vagy szüntetni, attól függően, hogy ki van hatalmon. A varázsvilágot azonban olyan törvények irányítják, amiknek az alapja varázslat. Nem lehet őket megváltoztatni, nem lehet átértelmezni, és nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat. Ezek a törvények irányították a társadalmunkat már sokkal korábban, mint hogy az írástudás megjelent volna. - magyarázta Phyllis.

A Weasley fiúk szájtátva hallgatták a két lány tartotta rögtönzött tanórát. Úgy tűnt, érdekli őket a dolog. George összeráncolta a homlokát. 

– Nem értem. Milyen törvényekről beszéltek? Biztosan nem a hoppanálási, vagy a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvényről. 

- Nem, persze, hogy nem - hagyta rá Hermione. – Ezek a törvények mélyebbek és titkosabbak. Például, a világegyetem kettős természete, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Minden jóra jut egy rossz, és minden életre jut egy halál.

- Ez a kettősség befolyásolja alapvetően az életünket, és ezt nem lehet elutasítani. Például, tudjuk, hogy minden léleknek, ami a világon létezik, van egy társa. Ha ennek a két léleknek valamiféle csodálatos módon sikerül megtalálnia egymást, tudjuk, hogy nem lehet őket szétválasztani. Ha ezt tennénk, káosz lenne. Nagy fájdalommal és bajjal járna, amely végül gyengítené a társadalmunkat. Persze van pár kivétel.

- Ezek a szerelmespárok, nem? - kérdezte Ron. Hermione megrázta a fejét.

- A lélektársaknak semmi közük ahhoz a romantikus locsogáshoz, amiről a mugli szerelmes regényekben olvashatsz. Mágikus rezonanciákhoz van köze, és ahhoz, hogy hogyan hat a két lélek mágiája a másikéra. Testvérek, barátok is lehetnek lélektársak, anélkül, hogy bármi fajta románc legyen közöttük. Sőt, olvastam valahol arról, hogy párszor ellenségek is voltak, és eszük ágában sem volt rezonálni a másik mágiájára. Ezek az úgynevezett mágneslelkek, amik taszítják és vonzzák is egymást egyben, mert képesek lennének hibátlanul együttműködni, mint a rendes lélekpárok, de mégis taszítják a másikat.

- Rendben. Vannak ezek a régi törvények, amelyek irányítják a társadalmunkat. Ki értelmezi végül őket? Úgy hangzik, mintha a varázsvilág minden egyes tagja alá lenne vetve, függetlenül attól, hogy melyik országhoz tartozik.

- Igen, mivel ezeket senki sem vetette papírra az Indigók előtt, mert senki nem bírta őket értelmezni. Ne vegyétek sértésnek - szabadkozott gyorsan Phyllis - de mivel az Indigók akkoriban még nem nagyon tudtak belevegyülni az emberi társadalmakba, egyszerűen meglátták azt, amit a többi boszorkány és varászló olyan természetesnek vett, hogy észre se vették. Ezek az Indigó Törvények, de tulajdonképpen csak a Mágia Őstörvényei kőbe vésve és mágiával megerősítve. Sunoic azért írta le őket a saját kezével, mert azt akarta, hogy az Indigók is természetesnek vegyék őket.

- Értem... - suttogta Fred titokzatosan lehalkítva a hangját - Szóval... nekem George a lélektársam?

- Nem tudom. - rázta a fejét Hermione - Ezt magatoknak kell kiderítenetek. Általában az ember érzi, mikor megtalálja a lélektársát, mert a mágiája azonnal össze akar kapcsolódni a másikéval. A ti mágiátok rezonálnak egymással?

- Fogalmam sincs - mondta George - Hogy tudnánk ezt kideríteni?

- Próbáljatok meg végrehajtani közösen egy varázslatot. Egyszerre mondjátok ki, és ha a mágiáitok érezhetően összekapcsolódnak egymással, és a varázslat kétszer olyan erős lesz, akkor igen.

Az ikrek erre felpattantak, és körbenéztek a klubhelyiségben. Végül a kandallón akadt meg a tekintetük. Odasiettek, majd mindketten rászegezték a pálcájukat a tűzre.

  - Aguamenti! - kiáltották egyszerre, mire  mindkettőjük pálcájából vízsugár csapott elő, majd hirtelen összekapcsolódtak, és kioltották a tüzet.

- Hihetetlen. - remegett meg Hermione, mikor megérezte a levegőben végigsöprő mágiahullámot.

- Lélektársak vagytok! - lelkendezett Phyllis, és megtapsolta a mutatványt.

Az ikrek megrendülten néztek egymásra.

- Fred... ez elképesztő volt! - kiáltotta George.

- Az! Eszméletlenül király! Olyan volt, mintha kétszer erősebb lennék!

- Éreztem a varázserődet!

- Én is tiédet!

- Ez remek! - ujjongott Ron is, habár látszott rajta, hogy nem nagyon érti miről van szó.

Miután kinevették és ujjongták magukat, egyetértettek abban, hogy ideje lenne aludni menniük. Phyllis mosolyogva bújt ágyba. Harry balesete, a Mrs Norris ellen elkövetett merénylet és a tragikus tanévkezdés által okozott bosszúság és ijedelem egy kicsit feloszlott benne. Végre valami jó is történt, és nem is akármilyen. Az ikrek tizennégy éve éltek egymás mellett, de mégis, csak most jöttek rá, hogy hibátlanul képesek egyesíteni az erejüket, ami csodálatos és nem mindennapi dolog volt még ebben a nem mindennapi világban is.

Úgy érzem, egyre több ötletem van, amit bele akarok írni ebbe a sztoriba, de a legtöbbje csupán egy kis éles, pontos jelenet a nagy homályban. Már olyan dolgokon gondolkodom, hogy mi lenne, ha majd a következő generációból is összehoznék valamit, aztán hirtelen rájövök, hogy még a második könyv felénél sem vagyok. És ezeket megpróbálom megjegyezni, hogy amikor elérek a következő részhez, már beleírhassam, de néhányat el szoktam felejteni, vagy mire odaérek, hogy leírjam, elszörnyedek, hogy miért is gondoltam én ilyen logikátlan dologra. Igyekszem a következő fejezettel. Mindenkinek kellemes Húsvétot!