Másnap egész végig pakolásszuk Bishamon cuccait. Ugyan még nem teljesen vagyok jól, mivel a fejem még eléggé fáj, de a lázam már lement, és valamennyi erő is visszatért belém, tehát már felesleges lett volna még egy nspot ágyban töltenem.

Meg Bishamon is azt mondta hogy jól vagyok, és ő biztosan igazat mond.

Mondjuk reggel még szörnyen voltam.

Alig tudtam aludni az éjjel, mivel nagyon rosszul éreztem magam a csók, meg az együttalvás, és minden miatt.

Szerencsére reggel hamarabb keltem mint Bishamon, így volt időm magamra. Amint tehettem kikászálódtam Bishamon mellől, és rögtön a fürdőbe mentem.

Több mint húsz percen át mostam a fogamat, meg öblítettem a számat, hogy kimoshassam onnan a tegnapi csók legapróbb emlékeit is. Abból... Nem akarok semmire sem emlékezni.

Remélem Bishamon nem csinál többet ilyet. De ő a párom, szóval megteheti ha szeretné, és nekem egyetlen szavam sem lehet, és ami azt illeti, hiába reménykedtem, mégis megtette rengetegszer. Volt hogy konkrétan lenyomta a nyelvét a torkomon.

Leginkább csak hirtelen mögém lopakodott, erőszakosan megfogta az arcom, és határozottan megcsókolt, vagy megharapta a nyakamat vagy a vállamat... Ami nekem egyáltalán nem tetszik. Sőt, egyenesen utálom ezt. Nem akarom hogy ezt tegye, de mégis akarnom kell, mert ő is ezt szereti. Ha pedig neki tetszik, nekem is tetszenie kell. Vagyis kellene... De bármennyire is próbálkozom, egyszerűen nem megy. Nem tudom szeretni azt ahogyan megcsókol. Mert talán... Magával a csókolózás intézményével nem lenne bajom, ha az úgy történik, ahogyan annak történnie kell, de így; erőszakosan, túl gyorsan, hevesen, és túlságosan hirtelen egyszerűen utálom. Vajon milyen lehet amikor normálisan, tényleg úgy csókolnak hogy én is akarom...?

Te jó ég miket gondolok... Nekem itt van Bishamon, a párom, más emberekre még csak gondolnom se volna szabad! Nem hogy elképzelnem milyen lehet velük egy csók. Ez... Szörnyű. Szörnyű vagyok. Csak Bishamonnal lenne szabad ilyeneket elképzelnem. Csak vele csinálhatok ilyet. Bár ne csinálhatnék... Ígyis elég tolakodó, nemhogy a csókkal együtt...

Azért... Nem egészen úgy képzeltem el életem első csókját, hogy lázasan, egy ágyban fekve, félálomban, majdhogynem sírva fog rámmászni egy ember, akit... Gyakorlatilag alig ismerek, és utána majdhogynem hányni fogok. De ezen már nem tudok változtatni.

Éppúgy mint azon, hogy ma egész nap pakoltam. Bishamon áthozott pár bőröndnyi cuccot, majd pedig lelkesen nézte ahogyan kipakolok, és utasítgatott hogy mit hogyan hova tegyek. Mintha legalábbis magamtól nem tudnám...

Egy rakás cuccomat kidobatta velem, mondván "felesleges". A ruháim minden szekrényben a legalsó polcokra kerültek, sőt. Az akasztós szekrényben minden ruhám ami ott volt, most összehajtogatva gyűrődik alul, mert kell a hely a ruháinak. Dehát ő dönti el hogy hol szeretné hogy legyenek a ruháim, tehát biztosan ez a legjobb nekem, nem? Ő tudja mi kell nekem... A legjobbat akarja nekem. Azt szeretné, ha nekem jó lenne... Mindig ezt mondja.

Bár kissé megrémített mikor ki akarta dobni majdnem minden ruhámat. Főleg a nadrágjaimmal volt baja, de amikor megkérdeztem hogy miért, csak annyit mondott, hogy amikor majd lecseréli tudni fogom. De én nem akarom annyira tudni... Azért vannak ilyen nadrágjaim, mert ezekben érzem jól magam. Ebben az egyben nem hiszem el hogy jobban tudná mi a legjobb nekem... De bíznom kell benne. Biztos valami szép dolgot vesz majd helyettük.

Nem tenne nekem rosszat...

Igen. Ő jó ember, és jót akar.

Most is... Csak fekszünk, és nem tesz semmit, csak a derekamat karolja, meg néha csókolgatja a nyakam... Amit még el lehet viselni, nem?

Vagyis eddig ezt csinálta.

- Vedd le a pólód. - suttogja a fülembe, mialatt benyúl a pólóm alá, és így kezdi simogatni az oldalam.

- Miért...? - kérdezem értetlenül, és ami azt illeti kicsit félve.

- Mert én azt mondtam. - Egy csókot nyom a nyakamra, és türelmetlenül várja hogy tegyem amit mondott.

Végülis... Nem lehet belőle baj, ugye? Ő nem bántana engem. Nem akarhatnekem rosszat, így teszem amit mond, és leveszem a pólómat, mire... Elkezd rámmászni.

- Ez nagyon tetszeni fog neked - jelenti ki. Pedig ez nekem már nem tetszik... De ő azt mondta hogy ez tetszik nekem, tehát ez valami jó dolog...

Elkezdi csókolgatni meg harapdálni a felsőtestemet...

Ez nekem nem tetszik... Ez nagyon rossz. Nem akarom... Ez nem lehet jó nekem. Ezt nem tudom jó dologként kezelni. Már majdnem sírok, és alig tudom visszafogni magamat hogy ne ellenkezzek.

Ezt gondoltam egészen addig, amíg... meg nem harapja a mellbimbómat. Erre már egy aprót felsikítok, és elerednek a könnyeim.

- Hagyd abba... - suttogom vékony hangon, és megpróbálom lelökni magamról. - Nem akarom... Ezt nem.

- Jól van, akkor máskor. - Száll le rólam szemforgatva, mire én magam elé kapom a pólóm, felállok, sírva kirohanok a fürdőbe, majd magamra zárom azt.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer milyen nagy menedéket fog nekem nyújtani ez a kék-fehér csempékkel szegélyezett helyiség.

Amilyen gyorsan csak tudom felveszem a pólóm, majd a csaphoz megyek, és megmosom az arcom... Most csak erre van szükségem.

Egyedül akarok lenni.

Egy ideig még a mosdókagylón támaszkodva nézem magam a tükörben. Nézem a testet, amit alig néhány perce még úgy érintett Bishamon mintha valami különleges játék lenne. Azt hittem... Azt hittem hogy nem akar olyat tenni ami nekem rossz. Vagyis azt akartam hinni.

De lehet hogy azért tette mert ez nekem tényleg jó, és élvezem, csak még nem vagyok rá képes. Talán majd egyszer szeretni fogom, és megbánom hogy most így elutasítottam.

Vajon most haragszik rám Bishamon? Remélem nem... Nem akartam semmi rosszat, csak ez nekem... Túl gyors.

Nekem már eleve az gyors volt, amikor találkoztunk, és egyből átkarolta a derekam. Az rendben, hogy cica vagyok, de ez még nem ok arra hogy így kezeljen már amikor először beszél velem.

Ez amit most tett pedig... Egyszerűen nem tudom hogy kezeljem. Lehet hogy bennem van a hiba amiért cica létemre ennyire kiborulok egy ilyentől, de... Ez nekem tényleg sok. Szinte... Mocskosnak érzem magam tőle. Hogy ő a szájával érintett meg egy olyan helyen, ahol én is szinte csak akkor érintem magam amikor zuhanyzok. Ez nekem nagyon gyors. Még csak tegnap volt életem legelső csókja, ma meg már így ért hozzám...

Miért csinálja ezt velem...?

Ezzel a gondolattal rogyok le a falhoz.

Nem tudom... Egyszerűen nem tudom miért akarja ezt. Lehet, hogy azért mert ezt nekem élveznem kéne. Lehet, hogy bennem van a hiba, de egyszerűen nem tudom elviselni hogy így érjen hozzám.

Az emberek... Szerelemből teszik ezt egymással, nem? Mi cicák viszont nem szerelem alapján választunk párt magunknak... A párunk megmondja hogy ezt akarja, mi pedig belemegyünk, még ha nem is érzünk iránta semmit. Én pedig... Nem igazán érzek szerelmet Bishamon iránt. 

Akkor ezt nem muszáj élveznem, nem? De Bishamon azt mondta hogy ezt szeretem... Akkor baj lenne hogy nem szeretem ezt?

Csak erre a kérdésre tudok gondolni, egészen addig ameddig el nem nyom az álom.

***

Már hetek óta vagyok Bishamon párja, és ami azt illeti... Teljesen felfordult az életem.

Amióta együtt alszunk alig tudok pihenni. Épphogy néhány órát tudok aludni naponta, és mikor felkelek fáradtabb vagyok mint mikor lefeküdtem.

Az alvászavarból következő fáradtság miatt alig tudok tanulni, emiatt pedig a majdnem kitűnő átlagomból hármas-négyes lett. Konkrétan még egyest is kaptam... Egyest! Pedig még soha életemben nem kaptam egyest! Mindennek a tetejébe, amikor ezt elújságoltam Bishamonnak, annyit reagált hogy egyáltalán minek járok még iskolába, mikor egy cicának annyi lenne a dolga hogy otthon üljön és kiszolgálja a párját. Pedig én szeretnék rendesen tanulni, meg egyetemet végezni, diplomát szerezni mint minden értelmes lény!

Mindezek mellett, mostanában egyre kevesebbet eszek. Valamiért nem tudok enni, pedig alapvetően nem voltak gondjaim az evéssel. Jó, soha nem voltam valami nagyétkű, de mindig ettem normálisan. Most meg... Alig eszek pár falatot egy nap. Mindig éhes vagyok, de soha nem tudok enni, csak egy keveset. Eleinte nagyon rossz volt mindig éhesnek lenni, de mostmár megszoktam. Nem azt mondom hogy jó, csak... Már nem zavar annyira. Meg amúgyis, mindig amikor néhány falatnál többet eszek Bishamon előtt, elkezd furán nézni rám, mintha legalábbis sajnálná tőlem azt az amúgyis kevés ételt. Emiatt... Elkezdtem egyre kevesebbet enni, és már nem is nagyon néz rám így. De ettől függetlenül mindig megyünk mindenféle helyre... Kávézóba, moziba, étterembe, vagy hasonló helyekre, ahol viszont nem nagyon néz rám csúnyán ha rendesen eszek. Mindig mindenhol ő rendel nekem, és szinte elvárja hogy azt teljesen megegyem vagy megigyam. Ha pedig nem teszem, rámparancsol hogy egyem vagy igyam meg amit rendelt.

Az utóbbi időben... Külsőre is megváltoztam. A füleim meg a farkam mindig egészen sötétkék... Már idejét sem tudom mikor volt utoljára hogy barnának láttam, vagy hogy egyáltalán a füleim előre álltak, nem hátrafelé, vagy hogy a farkam a magasban lengettem. Hiányzik mind... Hiányzik hogy újra barna lehessen a fülem meg a farkam, és hogy úgy nézzek ki mint aki... Hát, mint aki él. A hajam is megváltozott, mivel Bishamon ragaszkodik hozzá hogy tépettre legyen vágva, a vállamig érjen, és csak annál a fodrásznál vágathatom akihez ő visz. Pedig nekem már volt egy ami tökéletesen bevált.

Elkezdtem ezalatt a pár hét alatt különösen sok időt tölteni a fürdőszobában. Már-már egy afféle búvóhellyé vált Bishamon elől. Itt soha sem zaklat, nem szól hozzám, csak békén hagy. Nyugalomban tudok itt lenni. Volt már olyanra példa, hogy a tanulnivalómmal zárkóztam be, hogy nyugodtan tanulhassak.

Most is itt vagyok. Már szinte ha meglátom ezeket a csempéket is nyugalom költözik a lelkembe.

Csak nézem magam a tükörben, és azon gondolkodok hogy mennyit változott a külsőm. Valamivel több mint öt kilót fogytam. Eleve nem voltam valami húsos alkat, így viszont... Kezdek egy csontvázra hasonlítani.

Megnyitok egy régebbi képet a telefonom galériájábam, hogy össze tudjam mérni a változásokat.

Ott még barna, álló füllel mosolyogtam.

A hajam azóta szinte teljesen elvesztette a fényét. Tiszta fénytelen lett... Az arcomon most veszem észre, hogy mennyire be van esve...  A szemeim a kialvatlanság miatt szinte fekete karikásak, a nyakam pedig tiszta vörös meg lila a nyakörvek miatt amiket Bishamon mindig szörnyen erősre húz össze - mert ragaszkodik hozzá hogy ő tehesse fel nekem.

Nekem most elvileg készülődnöm kéne, mert mindjárt megyünk valahova Bishamonnal, de kissé elkalandoztak a gondolataim, így sietve fésülöm meg a hajamat, majd indulok ki hozzá. Már elég türelmetlenül ácsorog az ajtóban.

- Na végre már. Azt hittem már beköltözöl a fürdőbe.

- Bocsánat... - mondom behúzott fülekkel, és amilyen gyorsan csak tudom felveszem a cipőmet. Épphogy sikerül bekötnöm a cipőfűzőt mikor hátulról átkarol, majd beleharap a vállamba.

- Talán este kiengesztelhetsz. - suttogja a fülembe, amibe utána beleharap.

Szívem szerint még most is elhúzódnék tőle, de nem tehetem. Ami azt illeti, már szinte megszoktam ezt az érzést... A feszültséget, a szorongást, meg a félelmet. Mellette minden alkalommal amikor rámnéz, hozzámér vagy hozzámszól ezt érzem.

Ezután rámcsatolja a pórázt, és kilépünk a lépcsőházba.

Még nem egészen tudtam megszokni hogy pórázzal kell járjak. Már úgy hozzászoktam ahhoz hogy csak egyedül megyek az utcán, hogy ez... Egyszerűen zavaró, meg fura. Nem szeretek így járni. Egyszerűen utálom ezt a fajta kötöttséget... Hogy egy pórázzal a nyakamban kell hogy járjak. A nyakörvet megszoktam, mert már nagyon régóta hordom, meg egész jól néz ki, de a póráz...

Ezt szerintem soha nem fogom megszokni.

***

Már legalább órák óta kóborlunk Bishamonnal úgy, hogy nekem holnap egy nagyon fontos vizsgám lesz, és még tanulnom kell rá. Meg... Kezd zavarni Bishamon. Bemutatott ma néhány barátjának, de elég idióta módon.

Konkrétan úgy mutogatott, mint valami árucikket. Azt hittem elsüllyedek szégyenemben... Egész egyszerűen megmutatta a fenekemet az egyiknek meg ott mutogatta hogy fogdossa. A végénél már ott tartottam, hogy hozok egy ásót és szépen elásom magam. Oké hogy a párja vagyok, és cica, de... Ez szörnyű. Nem szeretem amikor ezt csinálja.

Jelenleg épp valahova megyünk megint... De már hét óra, nekem meg halomban áll még a tanulnivalóm holnapra.

- Bishamon... - kezdek bele kissé lassítva a sétán - nem akarunk hazamenni? - vetem fel óvatosan.

- Miért akarnánk? - mered rám értetlenül.

- Holnap... Egy nagyon fontos vizsgám lesz, és még rengeteget kell rá tanulnom... Ezen múlik a félévi jegyem hatalmas része.

- Ne röhögtess már, még csak október van cica. Szerintem ezt benézted. - vonja meg a vállát, és már vissza is gyorsít az eredeti tempóra, mintha már le is tudta volna.

- De az én sulimban ilyenkor is van egy... - kis szünetet tartok, de látom hogy ez nem hatja meg, így folytatom. - Kérlek Bisha... Ez nagyon fontos nekem.

- Nem. - mondja tényszerűen, mire én megállok.

- De légy szíves... Ennek a vizsgának nagyon jól kell sikerülnie.

- Mondtam, hogy nem. Talán baj van a szövegértéseddel? Mondtam, hogy nem, tehát nem. - Újra elindul, de én megint megállok.

- Kérlek Bisha, könyörgöm... Ez nagyon nagyon fontos. Nem szabad elrontanom. - Kérlelem már kissé kétségbeesetten.

- Nem. - Látszik rajta hogy ideges, de nekem nagyon tanulnom kell.

Ő újra elindul, de most én nem megyek.

- De ez tényleg fontos nekem... Légszi menjünk haza.

Erre már... Teljesen kiborul.

Ránt egy hatalmasat a pórázon, majd mielőtt még felfoghatnám hogy mi történt, lendül a keze, és egy hatalmas pofon csattan az arcomon.

Ez... Azelőtt soha senki nem ütött még meg... De ő igen. Gondolkodás nélkül megütött. Fájdalmat okozott nekem... Anélkül hogy sajnálná.

- Én leszarom hogy neked vizsgád van, hogy tanulnod kell, meg faszom se tudja mi. Megmondtam, hogy nem, tehát nem. - Egészen a tövénél megragadja a pórázt, és lábujjhegyre húz. Már szinte érzem az arcomon a lehelletét. - Te egy utolsó senki cica vagy. Egy szajha, egy kurva. Semmi több. - Olyan megvetéssel, olyan undorral szűri ezeket a fogai között, hogy a könnyek amik eddig csak gyülekeztek a szememben, most megállíthatatlanul folynak le az arcomon. Hirtelen hazafelé veszi az irányt, majd ránt egyet a pórázon, hogy menjek. - Most pedig szépen hazamegyünk, és megtanulod az engedelmességet.

Mire hazaérünk, én már hangosan zokogok.

Megütött... Bishamon megütött. Megpofozott. Pedig nem tettem semmi rosszat. Nem bántottam őt... Akkor ő miért bánt?

Hirtelen leveszi a pórázt a nyakörvemről, majd ledobja a cipőjét, és egy szó nélkül megragadja a cicafülemet, amitől felsikítok. Egyrészt a hirtelen sokk miatt, másrészt meg mert fáj... Ez az egyik legérzékenyebb pontom.

Elrángat a hálószobáig, ahol ledob a földre, amit én egy hangos nyikkanással érek el.

Könnyektől homályos szemekkel nézek fel rá, de még ígyis látom hogy szinte lángol a dühtől.

- Vetkőzz! - parancsolja.

- De... - kezdenék ellenkezni.

- Azt mondtam hogy vetkőzz ribanc! - ordít rám, és majdnem belém rúg, de időben arrébb ugrok.

Szinte akkora pánnikban és sokkban vagyok, hogy fel sem fogom mi történik, csak elkezdem levetni a ruháimat, mígnem minden lekerül rólam, kivéve a boxerem.

- Mindent! - ripakodik rám. Szinte elájulok a hirtelen ordításától, de... Nincs választásom. Szinte fel se fogom mit kért, de már lent van rólam minden ruhám.

A kezeimmel próbalom takargatni magam, de annyira remegek, annyira zokogok, és akkora sokkban vagyok, hogy szinte fel sem fogom mit csinálok, mígnem Bishamon újra meg nem ragadja a fülemet, és elkezd rángatni.

Félek. Annyira félek...