Szeptember 2., kedd

Katasztrófa. Így jellemezném újdonsült lakótársaimat.

Rémálom. Így pedig azt, hogy milyen érzés velük egy szobában élni.

De komolyan, miért nem tudtam az osztályunk másik lányszobájába kerülni? Még az a para Odett nevű lány is jobb lett volna, mint ez a két csaj. Vagy miért nem lakhatok egyszerűen Somával?

Ugyanis Horváth Liza és Horváth Kitti abban a percben kiborítottak, hogy vasárnap délután beléptek a közös kollégiumi szobánk ajtaján. Különösképp Liza. Egyből feltűnt, hogy sanda pillantásokat vet felém, de nem gondoltam volna, hogy ez a vele pontosan megegyező árnyalatú, festett bordó hajam miatt van. Ezután ugyanis gyanakodva megkérdezte, hogy mégis mióta van ilyenre festve. Megmondtam neki, hogy kereken egy éve. Erre kerekperec kijelentette, hogy szerinte nekem a sötétbarna haj sokkal jobban állna. Végül a fülem hallatára kezdett sopánkodni Kittinek, hogy mennyire utálja, amikor valakivel megegyezik valami a kinézetében, mert akkor elhalványul az ő egyénisége.

Én meg csak ültem ott az ágyamon, döbbenten hallgattam, és bár akkor még egy egész kicsit reménykedtem abban, hogy nem mondja komolyan ezeket, azóta megbizonyosodtam róla, hogy de, Liza valóban ekkora liba, ráadásul feltűnési viszketegségben szenved.

És ez csak a kezdet volt. Ott van még az is, hogy reggelente egy órán keresztül sminkelnek, és emiatt felvernek engem is az ébresztőjükkel, viszont este nyávognak, hogy zavarja őket a telefonom fénye, kapcsoljam ki, meg nem lehet mellettük semmire koncentrálni, mert állandóan üres hülyeségekről fecsegnek, de ha bedugom a fülhallgatómat, akkor fintorogva antiszocnak könyvelnek el, és minden egyes együtt töltött pillanatban tudatosan éreztetik velem, hogy kevés vagyok ehhez a helyhez, mert ők ebben a táncstílusban is otthon vannak, meg abban is, ismerik az összes műfaj összes szakszavát, hibátlanul tudnak balettozni, vannak vagy negyven kilók, és totál biztosak benne, hogy itt ők lesznek a legjobbak, a tanár is isteníteni fogja őket. (Ebben egészen addig hittem is neki, amíg tegnap meg nem ismertük a tánctanárunk személyében a mosolygásra képtelen Nemes Katalint.)

Liza és Kitti egyébként nem testvérek, semmi rokoni kapcsolat nincs köztük, és ezelőtt sosem találkoztak, de nagyon találó, hogy még a nevük is ugyanaz, ugyanis teljesen ugyanabból a fából faragták őket. Magabiztosak, törtetők és undokok. És ha nem vigyázok, akkor könnyen a földbe tiporhatnak.

A ma reggeli sminkes rituáléjuknál már tényleg ordítani tudtam volna velük, pedig csak a második reggelünket töltöttük együtt. Tegnap majdnem elkéstem miattuk a legelső napon, mert nem fértem oda időben a szobánkhoz tartozó mosdókagylóhoz, és emiatt Soma is majdnem elkésett, aki a koli földszintjén várt rám. Ha nem oldja fel a rosszkedvemet a poénjaival, akkor valószínűleg egész nap dühös és dacos lettem volna. És így is megvolt bennem egész nap a szorongás az új hely miatt, amíg körülöttem mindenki egyre lelkesebb lett a nap folyamán, én egyre jobban elbizonytalanodtam, hogy ide való vagyok-e.

Ma már rutinosabb voltam, nem várakoztam a szobánkban lévő tükörre, hanem a lányok közös mosdójába mentem, és az időről időre bejövő lányok furcsálló pillantásai közepette kényelmesen megmostam az arcom, megfésülködtem és kihúztam a szemem.

Így Somával viszonylag hamar beértünk a suliba, ami egyébként öt perc sétára van a kolitól. Jól is jött, hogy korán érkeztünk, mert a mai napot az első táncóránkkal kezdtük. És bár igyekeztem nem mutatni, szabályos gyomorgörcsöm volt emiatt.

Ezúttal betekintést nyerhettünk a suli épületének másik szárnyába is, ami a művészeti tárgyaknak biztosít helyet, ha az aulából elindulunk az osztálytermekkel ellentétes irányba vezető folyosón, akkor rögtön bal kéz felől van a zeneterem, jobb kéz felől a rajzterem, aztán a folyosó balra kanyarodik, és elvezet a táncteremhez meg a hozzá tartozó öltözőkhöz.

Miközben öltöztem át a rövid cicanadrágomba és egy fekete ujjatlan pólóba, szótlanul hallgattam, ahogy Liza és Kitti szinte sipítoznak az izgatottságtól, és közben próbáltam nem pofákat vágni. Szívás, hogy mindössze mi hárman vagyunk az osztályból a táncos lányok.

Soma most is várt rám a folyosón, és mikor a mutató- és középsőujjamat a halántékomhoz emelve üdvözöltem, részvétteljesen megsimította a karomat.

A táncterem tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint a koliban található, tehát parkettázott padló és tükrös falak, csak itt nagy hangfalak is voltak, légkondi és radiátor is. És sokkal nagyobb volt. Az egyik sarokban egy köteg matrac is hevert, mellette egy szekrény, aminek félig nyitva volt az ajtaja, így látszottak a benne lévő tánccipők és különböző ruhák, nem sokkal a bejárat mellett pedig istenverte balettrudak álltak. A táncolással töltött éveim alatt kipróbáltam néhányszor a balettot, de egyáltalán nem vált a kedvenc műfajommá, és nyugodtan lehet azt mondani, hogy teljesen amatőr maradtam benne. Liza és Kitti pedig végleg elvették tőle a kedvemet az utóbbi két napban.

Míg én fintorogva néztem a rudakat, Soma egyszer csak megpattant mellőlem, egy „Aztaaa" kíséretében odarohant az egyikhez, átlendítette rajta mindkét lábát, és mint egy kismajom, lógott lefelé a rúdról. Erre a látványra egy pillanatra elfelejtettem minden keserűségem és elnevettem magam.

– Mit csinálsz? – Odasétáltam hozzá, ő meg fejjel lefelé vigyorgott rám.

– Játszok. Kiskoromban minden egyes korlátról így lógtam lefelé. – Letette a kezeit, kézenállásba lökte magát, majd újra talpon volt.

– Nem zavar, hogy ez éppenséggel egy balettrúd? – ingattam a fejem mosolyogva.

– Ja, igen? – Úgy tett, mintha csak most venné észre, és a rudat fogva produkált valami olyan akrobatikusnak szánt mozdulatot, aminek köze sem volt a baletthez, és aminek következtében majdnem hanyatt esett. Elröhögtem magam, Somának sincs sok köze ehhez a táncműfajhoz. – Most mi van? – „förmedt rám". – Nem jól csináltam? Várj csak! – Ezúttal már nem is fogta a rudat, csak a jobb talpát a bal térdéhez emelte, a kezeit maga fölé kinyújtotta, és elképesztően vicces látványt nyújtva körbe-körbe kezdett ugrálni egy lábon. Már a hasamat fogtam a nevetéstől, és én is társultam hozzá, hirtelen az sem érdekelt, hogy a terembe belépő szobatársaim leesett állal, majd megvetően néznek ránk.

– Soma, így kell ezt – mondtam neki okítóan, és ugyanolyan bénán, direkt rájátszva és kiparodizálva megismételtem az előbbi mozdulatsorát. Ezúttal ő kapott röhögőgörcsöt, így egymásba kapaszkodva nevettünk, egészen addig, amíg meg nem jelent a tánctanárunk, egyben osztályfőnökünk, Nemes Katalin. Csak egy földbe döngölő pillantást vetett ránk, majd nagy cipőkopogás kíséretében elmasírozott mellettünk, és helyet foglalt az egyik tükrös fal előtt lévő hosszú padon.

– A táncterem nem játszótér – vetette aztán oda nekünk. – Épp a napokban mondtam el ezeket a szavakat a négy éves unokahúgomnak, de úgy látszik, vannak, akiknél nem lehet e bölcsességgel elkésni. – Továbbra is röhögnöm kellett, így beharaptam a számat, és Somával a fejünket lehajtva somfordáltunk oda, miután Nemes intett, hogy mindenki üljön le elé a földre. Mivel megkaptuk a fejmosást, Liza leplezetlenül elégedett pillantásokat vetett rám oldalról, de őszintén szólva nem igazán érdekelt. – Hivatalosan is köszöntöm a kilencedik osztály táncos felét – folytatta Nemes, aztán tovább szónokolt. – Joggal jelenthetem ki, hogy a tánctagozat iskolánk legkiemelkedőbb tagozata, ugyanis az alapítástól kezdve számos eredménnyel büszkélkedhet, és példátlan számú fiatal táncost nevelt fel a magyar művészi élet számára. Tehát tagadhatatlanul nehezedik rátok egyfajta felelősség, és nyíltan kimondom, hogy nekem is nagy reményeim vannak veletek és azzal kapcsolatban, hogy a feladathoz felnőttök, a tagozat hírnevét továbbviszitek. – Szigorú tekintettel egyesével végignézett rajtunk, és én is így tettem. Liza és Kitti szótlanul nyalizva, csillogó szemmel bólogattak, a Dani nevű, „mindent leszarok" típusú gyerek leszarta az egészet és unott képet vágott, Soma és az utolsó, kisnövésű, élénknek látszó fiú (Milán) pedig tűnődve hallgatta a tanárnőt. Ami pedig engem illet... Ettől a bevezetőtől megint elhalványult a jókedvem, és máris éreztem a terhet, ami pár szótól a vállamra nehezedett. Nagyot nyelve újra Nemesre néztem, aki rátért a mai duplaórára. – Az első óránk beszélgetéssel fog telni, a tanév során több stílust és technikát át fogunk venni, ezeket egyeztetjük, és szót ejtünk a versenyekről is. A második órában egy egyszerű képességfelmérés lesz, hogy megnézhessem, ki milyen szinten áll. De erről majd később.

Számítottam valami ilyesmire, de attól még óriásit dobbant a szívem ezt hallva, és nehezen álltam meg, hogy ne nyúljak oda Soma kezéért és meg ne szorítsam.

Hamar bele is kezdtünk a munkába. Tényleg sok dolgot fogunk érinteni az évben, például az utálatos balettet, de hip-hop-ot is, amit már sokkal inkább szeretek, modern táncot, társastáncot, jazztáncot, de még néptáncot, és egy kis ritmikus gimnasztikát is. Mivel ezek közül mindenki mást tanult, eltérő szinten vagyunk a különböző táncokban, így elvileg mindegyiket az alapoktól fogjuk kezdeni, kivéve, ha Nemes azt látja, hogy azok már mindenkinek megvannak. Az osztályzásunk nyolcvan százaléka gyakorlati feladatok alapján fog történni, de lesz olyan is, amikor majd írásban kell koreográfiát terveznünk adott zenére. Speciális táncruhákat és cipőket nem nekünk kell hoznunk, azt az iskola biztosítja, alap öltözéknek pedig Nemes – az augusztusban kapott tájékoztató email-t megerősítve – laza és vékony ruhát javasolt télre is, mert egyrészt van fűtés, másrészt garantálja, hogy nem fogunk fázni a táncórákon.

Ezután szóba került a már tegnap is említett fél évi és év végi vizsgánk, amit a tánctanárok előtt mutatunk be. Lesz egy közös és egy egyéni produkciónk, előbbire kettő jegyet kapunk, az utóbbira hármat. A közös előadás témája és koreográfiája adott lesz, ellenben az egyéni produkciónkban mindent nekünk kell kiválasztani, a zenétől kezdve, a műfajon át a koreográfiáig mindent, mindezt annak fényében, amit a fél év alatt itt elsajátítottunk.

Nekem ennyi megpróbáltatás éppen elégnek hangzott, de a tanárnő még év közbeni városi, illetve megyei táncversenyekről is beszélt, amin lehetőleg minél több diákját indítani fogja. Végig érzékeltem, hogy mellettem a két lány szinte vibrál az izgatottságtól, de ezt hallva aztán végképp elvesztették az eszüket, látványosan összevigyorogtak, és biztosították róla a tanárnőt, hogy ők boldogan indulnának ezeken a versenyeken. Nemes azonban lehűtötte őket, hogy ezzel még egy keveset azért várjanak.

Ezután kicsengettek, viszont nem tartottuk meg a szünetet, hogy előbb befejezhessük a második órát, és legyen időnk visszaöltözni a harmadik előtt.

– Akkor lássuk azt a bizonyos képességfelmérést – csapta össze a tenyerét Nemes. – Feltételezem, hogy mindegyikőtök lépett már fel egyedül emberek előtt. – A lányok úgy bólogattak, hogy majd' leesett a fejük, a három fiú is biccentett, én azonban... Kétségbeesetten néztem Somára. Ő jól tudja, hogy minden alkalommal, amikor lehetőségem lett volna közönség előtt táncolni, annyira bepánikoltam, hogy helyette órákra bezárkóztam a mosdóba. Az mindegy, hogy alapból imádtam táncolni. Az is mindegy, hogy edzésen bármit boldogan eltáncoltam volna, amit mondanak. De nyomás alatt nem ment.

– Én még nem – vallottam be halkan, mire minden tekintet rám tapadt.

– De tanultál már meg egyéni koreográfiát életedben, ugye? – kérdezte tőlem Nemes kifejezéstelen arccal, ő legalább titkolta a lenézését, nem úgy mint Liza és Kitti, akik sugdolózni kezdtek egymással.

– Azt igen – mondtam a fejemet lehajtva.

– Akkor semmi probléma, az is megfelelő – biccentett Nemes, és miközben én el akartam süllyedni, ő ismertette a feladatunkat. Az egész annyi volt, hogy mindenki mutassa be a kedvenc előadását bármilyen műfajban, és a hangfalakra kötött laptopon keresztül lejátsszuk alá azt a zenét, amit mondunk.

Gondolom említenem sem kell, kik voltak az első önként jelentkezők.

Cefetül éreztem magam, miközben néztem, ahogy Liza kecsesen, méltóságteljesen és hiba nélkül balettozik. Jó, nyilván nem úgy, mint egy profi balerina, de nem is úgy, mint egy normál tizenötéves. Ezt valószínűleg Nemes is észlelhette, mert a produkció befejeztével látható elismeréssel az arcán biccentett Liza felé. Liza elégedetten leült, következett Kitti. Ő is balettozott, de nem olyan tökéletesen, kétszer is elvesztette az egyensúlyát és le kellett raknia a lábát, azonban ettől az én rosszullétem még nem lett elviselhetőbb, inkább egyre jobban fokozódott.

Intettem a fiúknak, hogy menjenek csak ők, én majd a végén szeretnék, és miközben Milán feltápászkodott a földről, Soma odahajolt hozzám.

– Biztos? Nem akarsz inkább előbb túl lenni rajta? – Még végig sem mondta a kérdést, én már hevesen ráztam a fejemet. – Okés. – Megszorította a vállamat, és miután Milán végzett a pörgős, energikus, modern koreográfiájával, ment, és bemutatott egy ugyanolyan típusút. Még abban a lelkiállapotban is büszkeség töltött el a mozgását látva. Ezután már csak Dani és én maradtunk.

Danitól egyszerűen leesett az állam. Ha létezik olyan, hogy született tehetség, akkor az ő, minden egyes mozdulata természetesnek hat, minden porcikája együtt él és pulzál a zenével. És a szaltók meg további akrobatikus elemek még nagyobb hatást kölcsönöztek az előadásának.

Aztán én következtem. Nemes megkérdezte, hogy milyen dalra szeretnék táncolni, én pedig megmondtam, és erősen ingatag lábakkal sétáltam a terem közepére. A pár néma másodperc alatt, ami a zenémet megelőzte, szemrevételeztem a tükörképemet, megkerestem a saját tekintetemet. Még ilyen távolságból is látszott a rémület a szememben, a sápadtság az arcomon, és a vállaimat is előreejtettem. Az alacsony növésem is rátett egy lapáttal, úgy néztem ki, mint egy rettegő, sebezhető kislány.

„Szedd össze magad, Zita!" – szidtam le magam, kihúztam a vállaimat és felemeltem az államat. Libabőr borította az egész testemet, és úgy összességében szörnyen éreztem magam a tekintetek kereszttüzében, de tudtam, hogy ezt most meg kell csinálnom. Egy pillanatra lehunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt, és ekkor elindult Tom Odelltől az Another love.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy néznek, megpróbáltam arra az érzelemtöltetre koncentrálni, ami a dalból árad, megpróbáltam emlékezni arra a napra, amikor a szívem-lelkem beletettem ennek a koreográfiának a kialakításába. De nagyon nehéz dolgom volt. Együtt mozogtam a zenével, de éreztem, hogy a mozdulataim bizonytalanok, és biztos, hogy tisztán látható volt a kézremegésem. Egyszer el is vesztettem teljesen a fonalat, kiestem az ütemből, és halálfélelemmel pillantottam ki a tanárnőre, hogy most vajon leállít-e, de pozitívat csalódtam, a megingásomat látva ugyanis hangosan tapsolva kezdte nekem adni az ütemet, így sikerült visszazökkennem a táncba. Azt hiszem, az utolsó fél perc sikerült a legjobban, végre sikerült feloldanom a rettegésemet az erőteljes mozdulatokkal.

Amikor elhallgatott a dal utolsó hangja is, mozdulatlanná váltam én is, a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, a fülemben hallottam a vérem zúgását. Aztán megtapsoltak, ahogy előtte a többieket is, és mehettem vissza a helyemre.

Szó szerint összeestem Soma mellett a földön, amit látva Lizáék ugyan nem szóltak egy szót sem, de fölényes pillantást váltottak egymással.

– Csodálatos voltál – suttogta Soma, és egy puszit nyomott a hajamba. Hálás voltam neki, amiért a kezemet is megfogta, ugyanis kontrollálatlanul reszketett. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, utáltam, hogy máris, a legelső napon megmutatkozott egy gyengeségem, jobban szeretem, ha az emberek belevaló, bátor lányként ismernek, amilyennek mutatni szoktam magam. De most egyáltalán nem sikerült.

Ezután következett az értékelés. Természetesen a maga méltóságteljes, szigorú stílusában, de ahogy vártam, Nemes csak dicsérte Lizát, és tulajdonképpen Dani hip-hop előadását is, bár a hanyag hozzáállása neki is feltűnt. Kittinél is sok pozitívumot elmondott, de a pontatlanságokat is megemlítette, Soma és Milán táncát pedig egy kalap alá vette azt mondta, élettel teli, ügyes koreográfiát láttunk, de az elemek egyértelműen könnyebbek voltak, mint a többiek előadásában. Aztán hozzám fordult.

– Nagyon sürgősen hozzá kell szoknod a közönség jelenlétéhez, ugyanis enélkül a profi tánc eleve nem is lehet lehetőség számodra. Egy profi táncos nem félhet a színpadtól, egy profi táncosnak a színpad kell, hogy az otthona legyen. És a te előadásodban ennek nyoma sem látszott. – A kíméletlenül őszinte szavakat hallva lehajtottam a fejem, azonban Nemes még nem fejezte be. – És ezt nagyon sajnálom, ugyanis az adottságaid messze elegendők, és ebben a csoportban nálad jobban senki nem képes érzelmeket kifejezni a táncával. Dolgozni fogunk az izguláson, és akkor teljesen rendben lesz – bólintott felém meglepően kedvesen. Azt hittem nem hallok jól. Én tudok a legjobban érzelmeket kifejezni a tánccal az egész csoportban? Ez komoly?

Látszólag Liza és Kitti sem tudta felfogni, hogy ez így van. Az óra után síri csend volt az öltözőben, de percenként mindketten küldtek felém legalább egy gyilkos pillantást. Úgy csináltam, mintha nem venném észre, kényelmesen öltöztem a velük szemben lévő padon. Egyébként nem értem, hogy mi bajuk volt, amikor őket konkrétan csak dicsérte az osztályfőnökünk, nekem pedig egy jó dolgot mondott, de arra máris irigyek. Utálom az ilyen típusú lányokat, akiknek nem elég a saját sikerük, hanem a másik bukását is akarják.

A dupla táncóra után a nap többi része már kis túlzással elrepült. Mondjuk a harmadik órában, matekon ülve pont nem ezt éreztem, pedig ha valamilyen tantárgyat szeretek, akkor az a matek, mivel ott nem kell annyit tanulni. Viszont a tanár, Orosz Bendegúz egy megkeseredett, dilis öregember, aki utálja a világot, utálja ezt az iskolát – de a magánsuli fizetéséért megéri neki –, és az az érzésem, hogy a gyerekeket is utálja. Azzal kezdte az egész órát, hogy neki mennyire elege van abból, hogy ebben az iskolában mindenki leszarja a matematikát, úgyhogy ő csak azért is orrba-szájba nyomatni fogja, kezdésként írat is velünk egy szintfelmérőt jegyre. Olyan döbbent volt az egész osztály, hogy senkinek nem volt lélekjelenléte ellenkezni. Megkaptam a feladatsort, láttam, hogy ez bizony szivatós, és hogy már ránézésre is megmondom, semmit nem tudok belőle. Soma is erre juthatott, mert összenéztünk, elröhögtük magunkat, és egyszerre álltunk fel, hogy üresen beadjuk a papírt. Az ajtófelőli padsorból egy szőke lány, azt hiszem Bogi, elképedve pislogott felénk, mintha valami szentségtörést követnénk el, de csak rávigyorogtam. Én aztán nem töröm össze magam olyanért, amiért nem érdemes.

Ezután duplaóra biokémia következett, ami semmi extra nem volt, az első fele el is ment ismerkedéssel. A tanár úr is okénak látszott. (Egyébként feltűnt, hogy ebben a suliban mennyivel több férfi tanár van, mint egy normál iskolában.)

A nagyszünetben Somával és a többi kolissal visszaszaladtunk a kollégiumba ebédelni, és a három menőgyerektől eltekintve – Zalán, Bálint, Barni –, akik felsőbbévesekhez csapódtak, az osztályunkból mindenki egy asztalnál ült. Azaz Liza, Kitti, Odett, Anna, egy vörös hajú képzős lány, akinek még nem tudtam megjegyezni a nevét, Tibi, Milán, Soma és én. Milánnal beszélgettünk is elég sokat, jófej és laza srác, és nála legalább nem kell kitörnöm a nyakam, ha rá akarok nézni, mert a fiúk között olyan alacsonynak számít, mint én a lányok között.

A hatodik óránk angol volt, ahol úgy éreztem magam, mintha esti mesét hallgatnék, ugyanis a tanárnő, Bea néni tagadhatatlanul egy jóságos nagymama benyomását kelti. Nagyon aranyos és úgy kezel minket, mint az óvodásokat, ezért van egy olyan sejtésem, hogy idén senki nem fog megszakadni az angoltanulásban.

Tánctörivel zártuk a napot, amit ismét Nemes tartott, és mivel már az első két órában összeismerkedtünk, ezúttal nem húztuk ilyennel az időt, hanem bele is vágtunk a tánc történetének első gondolataiba. Valószínűleg az angol és a tánctöri vetekedni fog nálam a legálmosítóbb tantárgy címéért.

Fél háromkor Somával és Milánnal sétáltam vissza a koliba. A szobámban nyomkodtam egy darabig a telefonomat, de közben nem tudtam kizárni Liza és Kitti véget nem érő, buta csacsogását. Amikor ahhoz a részhez értek, hogy az osztályba járó fiúk kinézetét tárgyalják ki, nem bírtam tovább fapofával, megforgattam a szemem és fel is sóhajtottam, amivel azon nyomban magamra vontam mindkettejük figyelmét.

– Van valami gond, Zita? – szólított meg Liza ártatlan(nak álcázott) kedvességgel.

– Nem, semmi – dünnyögtem a telefonomat bámulva.

– Talán van valaki, aki bejön neked? – csapott le rám Kitti pletykaéhesen. Ezúttal leengedtem a telefonom, és hitetlenül bámultam rájuk. Az ő világuk komolyan ilyen primitíven működik? Az a magától értetődő, hogy az ember egy új közösségben egyből kiszemeltet keres magának, és két nap ismeretség után el is árulja más lányoknak? Komolyan nincs jobb dolguk?

Végül csak a fejemet ingattam, féltem, hogy ha válaszolok, akkor nem túl kedves dolog csúszik ki a számon. Azonban Liza a reakciómat figyelmen kívül hagyva válaszolt Kittinek.

– Ez elég hülye kérdés volt. Mindenki látja, hogy mit művelnek Somával. Együtt vagytok, nem? – fordult hozzám felvont szemöldökkel. Egyszerre háborított fel ez a tolakodó kérdés, és késztetett nevetésre. Végül úgy döntöttem, egyiket sem hagyom, hogy megmutatkozzon rajtam, csak sejtelmesen elmosolyodtam, és megrántottam a vállam.

– Ugyan, dehogy. Csak legjobb barátok vagyunk.

Ez volt a színtiszta igazság, de direkt úgy tettem, mint akinek titkolnivalója van. Hadd törjék a fejüket a kígyók, gondolkozzanak csak, ha már ennyire érdekli őket. És ahogy láttam, nem is hagyta őket nyugodni, hunyorogva méregettek egy darabig, aztán mivel mást nem tudtak tenni, folytatták a beszélgetés fonalát. Somolyogva telefonoztam tovább, amíg ők arról dumáltak, hogy Fekete Dani mennyire elképesztő pasi, hogy Milán is milyen jól nézne ki, ha egy kicsit magasabb lenne, vagy éppen Tibi sem egy rossz alapanyag, de milyen kár, hogy roma. Amikor már nem bírtam tovább, elmentem megnézni, hogy Soma mit csinál. Ugyanazt, amit én, feküdt az ágyán és nyomkodta a telefonját. Vacsoráig ott voltam náluk, mert bár Tibi bent volt a szobában, megnyugtatott, hogy őt aztán nem zavarjuk, így Somával a fülhallgatóját megosztva elkezdtünk egy új sorozatot nézni. Annyira tetszett, hogy tíz óra után, amitől már mindenkinek kötelező volt a saját szobájában lennie, továbbnéztem egyedül, de nincs bűntudatom, jól ismerem Somát, így tudom, száz százalék, hogy ő is ugyanezt tette.

Végül kénytelen voltam abbahagyni, mert Kitti nyafogni kezdett, hogy próbálna aludni, de zavarja a telefonom fénye. Behunytam én is a szemem, és türelmesen vártam, amíg álomba merültem.