Augusztus 30., szombat

Törökülésben ültem az ágyamon, és percek óta nézegettem körbe a szobában. Nem volt benne sok látnivaló, csak a helyiség közepén heverő kipakolatlan bőröndöm jelezte, hogy a helyiségnek lakója is van, a ruhásszekrény üresen tátongott, a polcokon sem helyezkedett el egy személyes tárgy sem, ahogy a falakat sem borították semmilyen képek vagy poszterek, csupán néhány celluxdarab, ami az előző lakó dekorációja után maradt hátra. És mégis hosszasan ittam magamba a látványt, próbáltam szépen lassan feldolgozni, amit ez az üres szoba jelentett, hogy ne kólintson fejbe a totális új élet tudata. Féltem, hogy akkor megbánnám az egészet, összepakolnék és visszarohannék a gyerekkorom biztonságos helyszínére, ahonnan ugyanakkor minden vágyam volt kitörni.

Az enyémen kívül volt még két ágy a helyiségben, de a tulajdonosuknak egyelőre nyoma sem volt, ami nem csoda, az egész kollégiumi épület kongott az ürességtől. Igazság szerint csak holnap van a beköltözésre biztosított nap, így magam sem értem, hogy lehettem olyan vakmerő, hogy már ma bepróbálkoztam, de hosszas értetlenkedés, tárgyalás és egyezkedés után engedélyt kaptam, hogy elfoglaljam a szobámat. Az egész a hülye szeszélyes természetem miatt alakult így, ugyanis az éjszaka közepén kitaláltam, hogy én aztán nem fogok még huszonnégy órát eltölteni abban a házban tök egyedül. Az apám üzletember, és ő erre fogja azt, hogy sosincs otthon, de én nem tudom már, hogy mit higgyek. Fogalmazzunk úgy, hogy szereti a női társaságot, és ebbe minden nőnemű élőlény beletartozik – a saját lányát kivéve. Neki hetente csak néhány perc jut.

Tehát hirtelen felindulásból éjnek évadján riasztottam Somát, hogy pakoljon azonnal össze, reggel indulunk Budapestre. Ebből nem sok minden lett, mert szinte dél is volt, mire őlustasága kikelt az ágyból, de szerencsére egyáltalán nem értetlenkedett az üzenetemen, ismer, mint a tenyerét, és végül ő lett az, aki jobban sürgette az utazós-költözősdit, mielőtt meggondolhatnám magam. Tudta, hogy így lesz a legjobb nekem.

Én azonban abban a pillanatban az ágyon ülve már egyáltalán nem voltam olyan biztos benne. Nem abban, hogy jó ötlet volt-e egy nappal korábban érkezni, hanem abban, hogy jó ötlet volt-e valami ennyire vadiújba belevágni. A fővárosba utazni, itt lakni, egy művészeti suliban kezdeni a gimit, táncosnak tanulni. Azonban ezekre gondolva melegséggel is megtelt a szívem. A rengeteg tánc gondolatára, amiben ezután lesz részem egyrészt görcsbe rándult a gyomrom, másrészt bizseregni kezdett a talpam, az izmaim, minden porcikám a mozgásért kiáltott. Lehetséges ennyire kétes érzéseket táplálni valami iránt?

Szeretek táncolni, ez nyilvánvaló. Sőt, nem csak hogy szeretek, hanem imádok, ez az életem, egyszerűen kell nekem, mint a levegő vagy a víz. De attól, hogy valaki szenvedélyesen szeret csinálni valamit, sajnos nem feltétlenül lesz benne jó is.

Felálltam, az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam. Betódult az utcáról a sok autó zaja és a nyüzsgés, tudtam, hogy először mindenképpen nagy kihívás lesz ilyen hangzavarban aludni. Langyos, nyári szellő simogatta az arcomat, miközben a sötétedő utcán sétáló embereket néztem. Egyelőre elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer én is ilyen lazán, természetesen fogok itt járni-kelni.

Hogy elnyomjam az egyre erősödő kisebbrendűségi érzéseimet, úgy döntöttem felfedezőútra indulok az épületben, nem akkor szerettem volna tanácstalanul bolyongani, amikor a felsőbbévesek is itt vannak, hogy az ügyetlenségemen szórakozzanak.

Azonban hamar rájöttem, hogy igazi művészet lenne ebben a kis kollégiumi épületben eltévedni. Összesen két szintből áll, a felsőn helyezkednek el két folyosón a lányok szobái, és a vele szemben lévő szárnyban a fiúké, a kettő között vannak a mosdók és a zuhanyzók. Ezt gyorsan fel is fedeztem, miután a szobámból, azaz a huszonhármas számú helyiségből indulva elértem a folyosó végét. A falakat végig műalkotások, zeneszerzők, hangszerek képei, elegáns táncosok és gyönyörű táncosruhák fotói borították. Már attól is teljesen libabőrös lettem, hogy végignéztem rajtuk, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy a félelemtől vagy a csodálattól. Valószínűleg mindkettőtől.

A mosdókba nem tértem be, hanem lementem a lépcsőn a földszintre, ahol már jártam, és ahol a tágas közösségi helyiség foglal helyet. Ide érkezik az ember, ha bejön a bejáraton, elhalad a recepció mellett és végigmegy a rövidke folyosón. Barátságos hangulatú hely, sok kanapé és fotel van, néhány asztal összetolva, gondolom azért, ha valakik közösen szeretnének tanulni. Egy kandalló is megtalálható az egyik fal mentén, aminek a jelenléte ezekben a napokban kicsit értelmetlennek tűnik, de a hidegebb téli estékben biztosan nagy népszerűségnek fog örvendeni. Az egyik sarokban egy hangfal is ott árválkodott, de nem hiszem, hogy sokszor hasznát vennék a diákok, legalábbis erre következtettem a nagydarab, régi zongorából és a sok kottatartóból. Bátorkodtam kinyitni az egyik faszekrény ajtaját, és láttam, hogy tele van rajztáblákkal, vásznakkal, festékkel, ecsetekkel és még sok más rajzeszközzel. Egy kicsit elkedvetlenedtem a gondolattól, hogy a kollégiumnak csak a zenések és képzőművészetisek számára van felszerelése, a táncosoknak nincs. És ehhez még hozzájön a suli, meg koli neve is. Az iskolánkat IX. Kerületi Csontváry Művészeti Magániskolának hívják, a kollégiumot pedig Bárdos Lajos Kollégiumnak. Azaz egy képzőművész és egy zenész. De hol maradnak szegény táncosok? Véleményem szerint ez diszkrimináció.

A közösségi helyiségből nem csak a kijárat felé vezető folyosó nyílik, hanem az ebédlőbe vezető is, de úgy voltam vele, hogy csak nem térhet el olyan sokban egy átlagos kajáldától, így oda sem néztem be, hanem elindultam visszafele a szobámba.

Az egész épület kongott az ürességtől, és teljes csend honolt, amit csak a lépéseim tompa visszhangja tört meg a lépcsőfokokhoz érve, meg egy magányosan dolgozó takarítónő seprűjének surrogása, aki mellett elhaladtam. Köszöntem neki, és miután bambán megbámult, ő is visszamorgott valamit. Látszott, hogy nagyon nem érti, mit keresek ott ilyenkor.

Őszintén megmondva már én sem értettem. Hülye ötlet volt ez az egész.

Sokszor tapasztaltam már jelét, de ezúttal biztos lettem benne, hogy a legjobb barátomnak speciális érzelmi receptorai vannak a személyemhez, amikkel képes megérezni a lelki megingásaimat, hogy egyből ott teremjen. Miután a Messenger-értesítés pittyenése élesen hasított a csendbe, előhúztam a zsebemből a telefonom.

Soma: Vééégre végeztem. Kipakoltam. De valahogy még nem érződik otthonosnak a szoba. Veled mi újság? Berendezkedtél már?

Egy kis ideig csak tűnődve néztem a sorait, azon gondolkodtam, őszinte legyek-e vele. Végül úgy döntöttem, egyszerűen válaszolok a kérdésre, hámozzon ki belőle, amit tud.

Én: Nem. El sem kezdtem – kopogták a billentyűzeten fekete körmeim a rövid választ.

Egyből megnézte az üzenetem, és csak pár másodpercig habozott, aztán küldött egy kérdőjelet. Visszaküldtem egy vállat vonó emojit.

Soma: A szobádban vagy?

Én: Nem. A lépcső tetején.

Erre már nem kaptam választ, de várható módon lépések hangzottak fel a fiúk egyik folyosója felől, és mire megfordultam, Soma már pár lépésre volt csak tőlem.

– Mi van veled? – Óvatosan átkarolta a vállamat, és oldalról egy kicsit megszorongatott. Mivel törpenövésű vagyok, kényelmesen a mellkasára tudom hajtani a fejem, ettől az ismerős póztól pedig kiszökött belőlem egy gondterhelt sóhaj.

– Csak sétálgattam kicsit – motyogtam a pólójába. – Felderítettem a terepet, meg ilyesmi.

– Van valami baj?

– Hát... Nagyon megutálnál, ha most azt mondanám, hogy haza akarok menni? – kérdeztem a cipőinket szuggerálva, ő azonban finoman eltolt magától, hogy felvehesse velem a szemkontaktust.

– Zita – kezdte komolyan, barna tekintetét az enyémbe fúrva. – Ha most azt mondanád, hogy haza akarsz menni, akkor fognám magam, visszapakolnám a cuccaimat a bőröndbe, és hazamennénk. – Megkönnyebbülten kifújtam a bent tartott levegőt, és olyan hálásan néztem rá, amennyire csak tudtam. A többség belevaló, talpraesett lányként ismer, mivel az ilyen érzelmi megingásaimat – amikből egyébként nem is olyan kevés van – csak Soma előtt vagyok hajlandó kimutatni. Ő viszont már nagyon jól kezeli őket. – Viszont arra kell, hogy biztassalak, várj még egy kicsit ezzel a kijelentéssel. Te lehet, hogy most félsz egy kicsit, de én pontosan tudom, hogy itt a helyed. Amióta csak ismerlek, tudom, hogy itt a helyed. Légyszi, ne hagyd hátra úgy, hogy még csak esélyt sem adtál neki.

Az orromat lógatva bólogattam, az eszem tudta, hogy jogos, amiket mond, mégis olyan nehéznek tűnt eleget tenni neki.

– Okés. De ha mondjuk egy hét múlva is azt érzem, hogy el akarok menni innen, akkor elmegyünk? – néztem fel rá újra, Soma pedig habozás nélkül bólintott.

– Akkor el. Nem is kérdés. – Újból felsóhajtottam, és még közelebb húzódtam hozzá. Elképesztő biztonságérzetet nyújtott, olyat, amit semmi más nem tud ezen a világon, és ez így van, amióta csak az eszemet tudom. Somával túlzás nélkül születésünk óta ismerjük egymást, ugyanis egy napon születtünk, és utána egészen idáig egymás melletti két házban laktunk. Együtt jártunk bölcsibe, oviba, suliba, együtt jártunk ki a játszótérre, együtt császkáltunk délután az utcákon, együtt tanultunk, együtt néztünk filmeket, együtt bömböltettük a kedvenc zenéinket, együtt zabáltunk csokit és chipset péntek esténként, együtt jártunk táncórákra. Bármikor átmehettem hozzá, amikor hullámvölgy volt az életemben, az ő karjában sírtam, amikor az anyám lelépett, és minden alkalommal, amikor az apám összetörte a szívem. Olyan dolgokat tud rólam, amiket senki más, jobban ismerjük egymást, mint saját magunkat. Éppen ezért el nem tudtam volna képzelni, mi lett volna, ha gimis korunktól különválik az életünk. Valószínűleg eldobtam volna miatta a gyerekkorom óta dédelgetett táncosálmom, de Soma még csak elgondolkodni sem engedett ezen, habozás nélkül követett Mosonmagyaróvárról Budapestre, hogy együtt maradhassunk. Mégpedig úgy, hogy eszében sincs profi táncos lenni, és fogalma sincs a jövőjéről. Még ha nem is számítjuk azt a sok mindent, amit az évek során adott nekem, ezzel az egyetlen húzásával is ezerszer többet tett értem, mint a szüleim összesen. És nem is kérdés, hogy jobban szeretem őt, mint a szüleimet együttvéve, ő a legeslegjobb barátom, a testvérem, a lelki társam. – De hidd el, nem akarsz majd hazamenni – fűzte tovább a beszélgetés Soma, elhúzódott tőlem, és magabiztosan mosolygott rám.

– Hm? Miért?

– Mert még nem láttad az alagsorban lévő tánctermet.

– Van alagsor? – kérdeztem leesett állal, ami még lejjebb esett, miután felfogtam, hogy volt a mondatnak ennél fontosabb része is. – Van táncterem?

– Imádom, hogy ilyen vakon ugrottál bele ebbe az egészbe, és nem néztél utána semminek – nevetett ki. – Van bizony.

Villámgyorsan végignéztem magamon, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy a bő rövidgatya meg a vékony haspóló tökéletesen alkalmas viselet a tánchoz, bár valószínűleg az sem tartott volna vissza, ha éppen esküvői ruhában vagyok. Ezúttal kétségkívül jóféle izgatottság járt át tetőtől talpig, és kérlelve néztem Somára.

– Megnézzük?

– Hogy a fenébe ne néznénk meg? – vigyorodott el, és megérintette a vállamat. – Fogadjunk, hogy én érek oda előbb – közölte, aztán váratlanul futásnak eredt lefelé a lépcsőn. Meglepetten felnevettem, de csak egy pillanatig haboztam, aztán rohantam is utána. Elsüvítettünk a döbbent takarítónéni mellett, aki a csodálkozásból felocsúdva felháborodottan rikácsolta utánunk, hogy „Huligánok!!!". Visszhangzott a kollégium a nevetésünktől, miközben trappoltunk lefelé az alagsorba.

Az ember azt gondolhatná, hogy Soma udvarias fiatalember lévén hagyta, hogy nyerjek, de ilyenről szó sem volt, a gyerekes versenyeink mindig vérre mennek. És Soma tudja, hogy a rövid lábaim ellenére méltó ellenfél vagyok, ha sprintelni kell, be is hoztam a lemaradásom, mire a földszint alatti folyosóra értünk. Sőt, én voltam az, aki először belökte az első ajtót, azonban a temérdek hangszert meglátva hamar rájöttem, hogy rossz helyen járok, és mire kapcsoltam, Soma már el is tűnt a folyosó másik termében. Bevetődtem utána a helyiségbe.

– Ez nem ér! – ugrottam rá a hátára, ő pedig nevetve nézett körül. Nem volt túl nagy a táncterem, úgy egy osztályteremnyi nagyságú, vagy akkora sem, és tökéletesen üresen állt. A padló parkettázott volt, és az kivételével, amin bejöttünk, minden falat tükör borított.

– Nem egy nagy dolog, nincsen se légkondi, se fűtés, szóval nyáron meg lehet rohadni, télen meg meg lehet majd fagyni itt lent, és a hangfalakat meg azt olvastam, hogy majd csak a tanévkezdéskor hozzák, de... Azért egész jó kis hely ez. – Éreztem, hogy Soma engem néz, figyeli a reakciómat, és megmelegedett a szívem attól, hogy ennyire szeretné, ha tetszene nekem ez a kis táncterem.

– Ez lesz a kedvenc helyem a koliban – mondtam alig hallhatóan, ugyanis úrrá lett rajtam egy érzés, amit aznap még nem volt alkalmam megtapasztalni a sok magammal szemben lefektetett elvárásnak köszönhetően. A tánc szeretete. Táncolni akartam, de azonnal, és nem azért, hogy a legjobb legyek benne, hanem mert hiányoztak azok a jól ismert mozdulatok.

Soma olvasta a gondolataimat, mert épp mikor megosztottam volna vele mindezt, felcsendült a helyiségben az Imagine Dragons-tól a Believer. Tökéletes.

Megfordultam, és pont azt az átszellemülést láttam Soma tekintetében, amit csak a művészet képes előidézni, és amit én is éreztem. Egymást néztük, egyszerre mozdultunk, és együtt kezdtük elmesélni az érzéseinket a dal lüktető ritmusán keresztül.

A zene ordított Soma telefonjából, én pedig forogtam, guggoltam és ugrottam, éreztem, hogy a testem minden izma újjászületik, a lendülettől még azt sem éreztem, hogy melegem lenne, pedig a vállig érő tincseim folyton az arcomba hullottak, és odatapadtak a nedvességtől. Az aggodalom és a félelem úgy csökkent bennem, ahogy egyre több táncmozdulatot tettem meg, egy idő után már képes voltam teljesen megfeledkezni a kételyeimről. Sőt, még az a gondolat is szöget ütött a fejembe, hogy talán mégis jó helyem lesz itt.