December 22., hétfő

Azt hiszem, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a mienken kívül még hány suli foglalkoztatja szenteste előtt két nappal is a diákjait, abban pedig biztos vagyok, hogy ezek közül a mienk az egyetlen, ahol a diákok ezt nem bánják. Egy magániskolának viszonylag nagy szabadsága van az ilyen dolgokban, és megteheti, hogy eltér a tanév rendjétől, például azzal, hogy tanulmányi kirándulásokat iktat be olyan időpontokra, ahol máshol már tanítási szünet lenne. Valószínűleg lázonganunk kellene emiatt, és normál esetben azt is tennénk, ha a mai tanulmányi kirándulások éppenséggel nem a Táncművészeti Egyetemre, az Operaházba és a Művészetek Palotájába szóltak volna.

Így viszont nagyítóval kéne keresni azt a diákot, aki nem tűkön ülve várt a mai napra, amikor olyan közegbe kerülhet, amiért rajong, és amikor a művészet mindenhonnan körülveszi. Természetesen én is nagyon izgatott voltam, egész hétvégén másról sem tudtam beszélni Somának, és ma reggel a szokásosnál jóval hamarabb készültem el, aztán negyed óráig doboltam a lábamon a közösségi helyiségben ülve, Somára várva. Közben odalépett hozzám Lelle, és kedvesen kinevetett, hogy a nagy kapkodás és rohanás ellenére, amit fent a szobánkban rendeztem, még mindig itt vagyok a kollégiumban. Nem vettem a szívemre, sőt, örültem neki, hogy a viszonyunk újra fesztelen. Eléggé zavart, hogy az utóbbi időben kicsit távolságtartó volt velem, de lehet, hogy csak valami apróságról volt szó, mert már minden a régi, újra beszél Bogival is, és velem is. A suliban megint sok időt töltünk együtt hármasban, és múlt héten egyszer órák után Lellével elcsábítottuk Bogit plázázni, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy lekössük a figyelmét, és addig se Dani miatt fájdítsa a szívét. Mint megtudtam, az az idióta szépen megbántotta őt, és hiába bizonygatja Bogi állandóan, hogy nem ez volt a célja, minden táncórán vissza kell fognom magam, hogy ne menjek oda beolvasni neki. Csupán azért, mert egy idióta. Igen, idióta az, akinek nem kell a legkedvesebb lány, akit valaha ismertem.

– Itt vagyok, ne haragudj, kicsit elaludtam – futott be Soma lihegve, és kócos hajjal, gyűrött pólóban, lógó cipőfűzőben állt meg előttem. Bár az elmúlt húsz percben megírtam vagy száz felkiáltójelekkel teli, sürgető üzenetet, Somát megpillantva hajlandó voltam egy kis időre szemet hunyni afelett, hogy sietnünk kellene, és elkértem tőle a reggeli ölelésemet.

– Javíthatatlan vagy – taszítottam aztán meg a vállát rosszallóan, mire amolyan „Ez van" stílusban elröhögte magát. Nem, nem vagyunk egy tipikusan nyálas páros, és olyanok sem leszünk soha, akik nyilvánosan elvesznek a másik szájában. Sokaknak valószínűleg fel sem tűnt, hogy bármi is megváltozott volna köztünk az elmúlt másfél hétben, ugyanis majdnem ugyanúgy viselkedünk egymással, mint amikor csak legjobb barátok voltunk. Ez egyrészt árulkodik arról, hogy valójában sosem csak legjobb barátok voltunk, másrészt hatalmas megkönnyebbüléssel és boldogsággal tölt el, mert egyáltalán nem következett be a félelmem, miszerint elveszítem azt, amit Soma eddig jelentett nekem. Nem, minden maradt köztünk, ami eddig megvolt, csak még jobb lett azáltal, hogy kiegészült néhány dologgal. Ennek köszönhetően rájöttem, hogy egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy megunjam őt, mert egyszerűen szeretek mellette lenni, szeretek hozzáérni, szeretek beszélni vele, szeretem a hatást, amit kifejt rám, szeretek a szemébe nézni, szeretek rámosolyogni. Magyarul teljes egészében szerelmes vagyok belé.

Miközben futólépésben indultunk kifelé a koliból, az ujjaimat fésűként használva próbáltam meg rendezettebb frizurát varázsolni neki, függetlenül attól, hogy azt is szeretem Somában, milyen nagy tehetsége van a haja összegubancolásához.

A sulihoz közeledve láttuk, hogy csoportokban állnak a diákok az épület előtt, és egyből tudtuk, hová kell mennünk, ugyanis Nemes ingerülten kezdett kalimpálni felénk, amint meglátott minket. Mint kiderült, a suli összes táncosa – azért annyira nem vagyunk sokan, a négy évfolyamról négyszer hat, vagyis huszonnégy diák – közül már csak mi hiányoztunk, és miután elnézést kérve besurrantunk a sorok közé, indulhattunk is. Közben megtaláltam a tekintetemmel a képzősök között álldogáló Bogit és Lellét, és vigyorogva integettünk egymásnak, meg tátogva jó szórakozást kívántunk, ekkor azonban Nemes rám kiabált, hogy ne maradjak le, ha már arra sem vettem a fáradságot, hogy időben érkezzek. Azt hiszem, az ő stílusa már nem fog megváltozni, mindig ilyen tüneményes marad.

Miközben a IX. kerületből a XIV. kerületbe utaztunk, általános jó hangulat uralkodott a társaságunkon, érezhető volt a mindenkit körbelengő izgatottság, főleg a végzősökön, akik valószínűleg kivétel nélkül azt remélték, hogy hamarosan a jövendőbeli iskolájukba fognak belépni. Nekünk, alsóbb éveseknek ez inkább csak egy élménytúra, egy ígéret, hogy hová juthatunk, ha keményen dolgozunk a gimi hátralevő részében.

Érdemes lett volna megörökíteni a reakciókat, amikor végül beléptünk az egyetem épületébe. Tátott szájak, vágyakozástól kerek szemek, sóhajtások, ábrándos mosolyok. Hát igen. Az iskola, amiről minden táncos álmodik. És ahová kiábrándítóan kis hányaduk jut be ténylegesen.

– Ööö. Ez csak egy előcsarnok. Miért van oda mindenki? – forgolódott Soma összeráncolt homlokkal, mire elmosolyodtam. Ő értelemszerűen nem fog hátast dobni a látványtól, amikor nem is táncos közegben képzeli el a jövőjét, és a jelenlegi sulinkba is csak miattam jelentkezett.

– Mert ez a nagybetűs ELŐCSARNOK – feleltem egy kicsit én is hangulatba jőve.

– Mármint? – értetlenkedett tovább.

– Hát a nagybetűs EGYETEM előcsarnoka – nevettem el magam, de Soma továbbra is csak grimaszolt, így inkább mosolyogva kézen fogtam, és a többiek után húztam, akiket már egy kisebb fogadóbizottság vezetett befelé.

Ezután eléggé felpörögtek az események, és észrevétlenül röppent el a következő néhány óra. A Csontváry szinte minden évben ad táncosokat az egyetemnek, ami cserébe engedélyez a sulinknak ilyen napokat, mint ez, amikor bepillanthatunk a kulisszák mögé. Először körbevezettek minket, meséltek arról, hogy hogy mennek itt a dolgok, aztán néhány hallgató mesélt az itteni tapasztalatairól. Nagyon tetszett ez a rész, mert a beszélgetés teljesen kötetlen volt, az tett fel kérdést, aki akart, és arról, amiről akart, így olyan dolgokat is megtudtunk, amiket egyébként nem találnánk meg máshol. Ezt követően végignézhettük az elsőévesek moderntánc óráját – végig leesett állal ültem, komolyan, hihetetlen volt –, majd nekünk is tartottak egy órát. Először persze teljesen be voltam feszülve, és Soma nyugtatása nélkül talán el is szaladtam volna, mivel kilencedikesként mi voltunk a legtapasztalatlanabbak, és a Táncművészeti Egyetem tanárai előtt táncolni már önmagában is ijesztően hangzik, de nagyon kedves volt mindenki, így szép lassan felengedtem, és a végén még meg is lettem dicsérve.

Viruló fejjel ültem le a táncparkettre a félórás ebédszünetünk kezdetén, amit követően még egy balettóra megnézése várt ránk. Olyan jól éreztem magam, hogy még az sem jutott eszembe, hogy zavarban legyek, amiért mások előtt eszek. Természetesen most is Somával voltam, és akkor is vele beszélgettem, amikor megjelent mellettünk Nemes.

– Leülhetek? – kérdezte rám nézve, ami egy elég szokatlan szituáció volt, így egy pillanatra megállt a falat a számban.

– Ööö, persze – válaszoltam zavartan, mire a tanárnő leült mellém a földre (!), én elraktam a kajámat, Soma pedig tapintatosan arrébb sétált. Szívesen utána szóltam volna, hogy ne hagyjon egyedül, ugyanis miután legutóbb négyszemközt beszéltem az osztályfőnökömmel, jó darabig nem tudtam magamhoz térni a sokktól. Arról a diskurzusról van szó, amely során meglebegtette a kirúgásom esélyét, burkoltan elküldött pszichológushoz, és mellékesen megjegyezte, hogy kevés olyan jó képességű tanítványa volt, mint én.

– Örömmel vettem észre, hogy megfogadtad a tanácsom, és elkezdted komolyabban venni a tanulást – hozta szóba a témát, amiről legutóbb beszéltünk, mikor éppen nagyon mélyen voltam az étkezési zavarom miatt. Az akkorival ellentétben viszont most mintha megkönnyebbülés ült volna a tekintetében. – A decemberi jegyeid kiemelkedően jobbak az előző két hónapinál.

– Igen, szerencsére sikerült összeszednem magam.

– Bevallom, féltem, hogy nem így lesz. Volt, amikor már csak egy hajszál választott el attól, hogy többé ne a Csontváry tanulója legyél.

Úgy éreztem, mintha diónyira zsugorodna a gyomrom, és ezt hallva tudatosult bennem először, hogy valójában mennyire nem akarom itt hagyni ezt az iskolát, és hogy szeretek itt tanulni.

– Tudom, és elnézést kérek érte, higgye el, tényleg szégyellem magam, de... – kezdtem elszoruló torokkal, aztán ahogy Nemes komoly arcára néztem, egyszerűen tudtam, hogy lehetek vele őszinte. – De az elmúlt hónapjaim nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Borzasztóan éreztem magam a bőrömben és teljesen szétestem, egyszerűen kicsúszott a kezemből az irányítás, semmit nem tudtam jól csinálni, és semmi sem sikerült. Talán drámai ilyet tizenöt évesen kijelenteni, de az elmúlt időszakban megtörtem, és még mindig csak építem fel magam. De persze ezután már tényleg igyekezni fogok, és bocsánatot kérek az összes hibáért, amit vétettem – tettem hozzá gyorsan, és már kezdtem bánni, hogy ilyen nyíltan beszéltem Nemessel, aki amellett, hogy a tanárom, köztudattan karótnyelt és szőrösszívű. Éppen ezért alaposan megleptek az ezután elhangzó szavak.

– Tudod, mi az egyik legelgondolkodtatóbb dolog, amire a tánccal töltött éveim alatt jöttem rá? – Megráztam a fejem, mire mélyen a szemembe nézett. – Hogy a tánc olyan, mint az élet. Van, hogy mindkettőben csak botladozol, és bárhogy erőlködsz, képtelen vagy valami értékelhetőt, valami maradandót létrehozni. Ha táncolsz, akkor elkerülhetetlen, hogy néha eless, és az életben sem fogsz tudni mindig talpon maradni. Mégis mindkét esetben felállsz újra és újra, ha horzsolt térddel is, de végigviszed a koreográfiát, ha összetört szívvel is, de továbbmész az utadon. Tulajdonképpen az élet nem más, mint kiszámíthatatlan, a határainkat feszegető, gyönyörűséges tánclépések sorozata. Az élet maga a tánc. És ez az, amiért az elmúlt hónapoknak köszönhetően csak jobbá fogsz válni mindkettőben.

Szeptemberben, amikor Nemes személyében megismerkedtem az egyik legunszimpatikusabb tanárommal, el nem tudtam volna képzelni, hogy egyszer a Táncművészeti Egyetem egyik termének padlóján ülve fogok vele lelkizni, és miután kiöntöm neki a szívem, ő az egyik legbölcsebb dologgal vigasztal meg, amit valaha hallottam. A szavai annyira elgondolkodtattak, és a gesztus annyira jólesett, hogy alig találtam meg a szavakat.

– Köszönöm szépen, hogy elmondta ezt. Szem előtt fogom tartani, és továbbviszem azt a koreográfiát.

– Ami mit jelent? – kérdezte Nemes, és esküszöm, valami mosolyfélét láttam az arcán, ahogy körbepillantott a helyiségben. – Ez lenne a remélt jövendőbeli iskola?

– Még nem tudom – válaszoltam őszintén, mire Nemes meglepetten felvonta a szemöldökét. – Talán igen, de az is lehet, hogy nem.

– Nagy hiba volna elpazarolni a tehetségedet azzal, hogy abbahagyod a táncot... – kezdte felhősödő tekintettel, mire gyorsan félbeszakítottam.

– Sosem fogom abbahagyni a táncot. Táncolni fogok egész életemben, ha nem itt, akkor máshol, ha nem egyetemen, akkor otthon. Még nem tudom. Én csak annyit szeretnék, hogy örökké örömömet leljem benne.

Ezzel sikeresen elhallgattattam Nemest, és egy darabig csak kutatón nézett rám, aztán bólintott, és felállt mellőlem.

– Ha ez az, amit szeretnél, akkor tiszteletben fogom tartani.

– Köszönöm – mosolyodtam el hálásan, mivel tényleg sokat jelentett, Nemes pedig visszatérve a rá jellemző stílushoz, biccentett egyet, és kopogó léptekkel elsétált.

Még a legkegyetlenebb tanárokról is bebizonyosodik néha, hogy igazából emberből vannak. De még mennyire, hogy abból. Sokáig nem tudtam megbarátkozni Nemessel, sokáig azt hittem, hogy szándékosan szívat, pedig már látom, hogy valójában csak jót akart nekem mindig, és a diákjainak úgy általában. Egyengeti az utunkat, észhez térít, amikor kell, és igen, mindezt egy olyan stílusban, ami nem lesz mindenkinek elsőre szimpatikus, de ha valaki a szigorúság mögé néz, akkor észreveszi, hogy Nemes értünk cselekszik, és ez az egyik legtöbb, amit egy tanártól kívánni lehet.

Amit pedig a jövőbeli céljaimról mondtam neki, azt komolyan is gondoltam. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a tánccal, de egyelőre nem is érzem szükségét, hogy sürgessem a döntéshozatalt. Az elmúlt hónapokban nem csak a magánéletben, hanem a táncban is egy hullámvasúton mentem keresztül, ami során majdnem sikerült meggyűlölnöm azt, amire egész életemben olyan nagy szükségem volt, mint az oxigénre. És ezt soha többé nem szeretném átélni, még akkor sem, ha emiatt nem juthatok be egy olyan csodálatos helyre, mint a Táncművészeti Egyetem. Nem, megtanultam, hogy jobban kell tisztelnem annál a táncot, mint hogy eszközként használjam fel a sikerre, és hogy a sikernél sokkal fontosabb, hogy az ember jól érezze magát a bőrében.

Összességében tehát pont olyan tanácstalan vagyok a táncos céljaimmal kapcsolatban, mint szeptemberben, és látszólag pontosan ugyanott tartok, mint akkor. De csak látszólag. Ami nem látható, az az, hogy ez idő alatt mekkora utat tettem meg az önismeretben, az életben, a szerelemben és a barátságban.

– Na, jót csevegtetek? – tért vissza Soma, és jókedvűen ledobta magát mellém.

– Meglepődnél, hogy mennyire – válaszoltam, mire furán elmosolyodott, de nem kérdezett semmit, mert tudta, hogy ha akarnám, akkor úgyis részletezném. Nem akartam, inkább a vállára hajtottam a fejem, és elmosolyodtam, amikor ő pedig átkarolta a vállam.

Ebédszünet után végignéztünk még egy balettórát, aztán kicsit fájó szívvel, de friss élményekkel telve elhagytuk az egyetem épületét, és indulhattunk haza. Hivatalosan is kezdetét vette a téli szünetünk.

Somával nem siettünk, komótosan pakoltunk össze, és ellentétben a tanévkezdéssel, mikor elsőként költöztünk be a kollégiumba, most utolsóként távoztunk onnan. Egymás kezét fogva sétáltunk a buszmegálló felé; én egyfolytában a délelőtt látott dolgokról magyaráztam, ő meg igyekezett lelkesnek tűnni, de amikor már nagyon unta, ismét elkezdte kiparodizálni a lelkesedésemet, és ezt az egész felhajtást, amit a mai nap körül csaptunk. A buszon ülve már fájt az oldalam a nevetéstől, és még az sem tudta kedvemet szegni, hogy hazafelé tartok, az apámhoz, akit hetek óta nem láttam, és akiben továbbra sem támadt fel a szülői ösztön, hogy érdekelje, mi van a gyerekével. Már nem szomorított el, most már végképp rájöttem, hogy ki az, aki számít. És aki számít, az ott ült mellettem a buszon, fogta a kezem, hűségesen kísért, vigyázott rám és szeretett, ahogy az utóbbi hónapokban és években folyamatosan tette. Csak most egy kicsit talán annál is jobban.