! Szokásos trigger warning az étkezési zavarok miatt !

November 5., szerda

Ma hajnalban nem keltem fel, hogy eddzek. Felébredtem az ébresztőmre, és ki is nyomtam, de annyira kimerültnek éreztem magam, hogy egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy kikeljek az ágyból.

Természetesen később nagyon haragudtam magamra emiatt, hiszen volt mit bepótolnom az őszi szünet után, és nem volt helyes, hogy egyheti otthonlétet követően ilyen lusta legyek.

Persze próbáltam én otthon is edzeni, de nyilvánvalóan korlátoltabbak voltak a lehetőségeim, mint itt Pesten, így nem tudtam olyan intenzív munkát végezni. Ez persze kétségbe ejtett és elrettentett attól, hogy egyek, amikor pedig mégis kísértésbe estem, akkor a testmozgás helyett más, károsabb módszerekkel próbáltam meg eltüntetni a bevitt ételt.

Mert bizony volt, hogy kísértésbe estem. Jónéhányszor megtörtént az, ami a szünet előtti utolsó héten a koliszobában; hosszú órák éhezése után, amikor újra kaja került a kezembe, nem tudtam kontrollálni magam és egy pillanat alatt befaltam az egészet. Aztán pedig jött az elsöprő erejű bűntudat, majd a cselekedet, amivel megpróbáltam jóvátenni a tettem, és ami után csak még borzasztóbban éreztem magam.

Próbáltam mantrázni magamnak, hogy még nincs baj, ez még normális, még rendben vagyok, ura vagyok a helyzetnek, azonban egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy elveszítettem a kontrollt, kicsúszott a kezemből az irányítás, és csak sodródom a szarban, anélkül, hogy lenne ötletem, hogyan álljak meg.

Az egyáltalán nem segített, hogy újra kénytelen voltam egy kis időt az apámmal tölteni. Az elején megpróbált kedveskedni nekem, elhalmozott egy csomó ajándékkal, valószínűleg így próbált kiengesztelni azért, mert az elmúlt két hónapban nem igazán mutatta jelét, hogy érdekelném, és talán azért is, mert így nyugodtabb lelkiismerettel lépett le három napra otthonról valami üzleti ügyben. Egy kicsit sem sikerült meghatnia az ajándékokkal, ez csak még kiakasztóbbá tette a viselkedését, de hozzászoktam már annyira, hogy csak kínosan röhögjek egyet.

Abban a három napban tehát teljesen egyedül voltam, összezárva magammal és a démonaimmal, amik kezdtek egyre jobban túlnőni rajtam. Bár akkor sem volt részem több interakcióban, amikor az apám hazajött, mert érthető módon nem volt kedvem közeledni hozzá, és minden alkalommal fülhallgató volt a fülemben, amikor véletlenül összetalálkoztunk, és ő hozzám akart szólni.

Somával egy szót sem beszéltem az egész őszi szünetben. Eszemben sem volt keresni őt, és ő sem keresett engem. Teljesen összezavart aznap, amikor összevesztünk, belegázolt az érzéseimbe, túlságosan nyomult, amivel rettenetesen magára haragított, és bár azt nem vitatom, hogy segíteni akart, csak ezerszer rosszabbá tette a dolgokat. Most egyszerűen túl sok, nem akarom őt az életembe. És nem tudom, hogy lesz-e majd olyan, amikor újra akarni fogom.

A szünet utolsó napján sem láttam, mert direkt korábbi busszal mentem le Pestre, mint ő, és a kollégiumban sem futottunk össze este, így hétfőn találkoztam vele először, amikor bevágtam magam mellé a padunkba az első óra előtt. Nem nézett rám, és én sem néztem rá, egész nap nem szóltunk egymáshoz, mivel én bedugott fülekkel vagy a padra hajtott fejjel ültem, ő pedig szinte minden egyes szünetben Lellével beszélgetett. Egy idő után annyira felhúztam magam ezen, hogy be tudtam volna húzni egyet Lelle aranyos kis pofijába, hátha attól abbahagyja a folyamatos enyelgést és cukiskodást.

Az is felettébb bosszantott, hogy Somát én nem így ismertem. Nem úgy ismertem, mint akinek bejön, ha egy lány körberajongja, mint aki visszaflörtöl neki. Hanem úgy, mint aki röhög egy jót szerencsétlenen, és egyenes módon elküldi, hogy próbálkozzon máshol. Lellével azonban szemlátomást kitűnően érzi magát. És bár én küldtem el magamtól, mégis szarul esik, hogy ő ennyire jól szórakozik, míg én a poklok poklát is megjárom minden nap.

Ma tehát a reggeli edzés elhagyása miatt bűntudattal telve ültem végig a tánctörit, de próbáltam arra gondolni, hogy így legalább több erőm marad az azt követő dupla táncórára. És szükségem is lesz rá, méghozzá nagyon, ugyanis a mai az utolsó alkalom, amikor a balettal foglalkozunk, ma kell bemutatnunk az utolsó, legnehezebb koreográfiánkat, vagyis ez az utolsó alkalmam, hogy legyőzzem Lizát. Napok óta erre készülök fejben, másra szinte nem is tudok gondolni, mivel ez az a pillanat, amiért annyit dolgoztam.

Tudtam, hogy Liza és Kitti is tisztában van ennek az órának a jelentőségével, így előtte az öltözőben egy pillanatra sem vettem ki a fülemből a fülesem, ugyanis nem akartam hallani az önfényező, magabiztos megjegyzéseiket, amiket száz százalék, hogy ontottak magukból, hogy megingassanak. Nem inogtam meg. Koncentrált maradtam és bosszúra éhes.

A szokásos bemelegítés után Nemes ezúttal úgy határozott, hogy a lányok háziját akarja először látni, ami nekem most kapóra jött a bennem égő tűz miatt. Ezúttal nem voltam hajlandó senkire se várogatni, nem vártam meg, hogy Liza bejelentse, kezdeni akar, hanem egyszerűen felpattantam a padról, és olyan magabiztosan, ahogy csak tőlem tellett, a terem közepére sétáltam.

Abban a néhány másodpercben, mielőtt a zene elindult, rengeteg minden futott át az agyamon. Az, hogy most semmi az égvilágon nem számít, csak az, hogy jól táncoljak. Az, hogy erősnek kell lennem, meg kell mutatnom. Az, hogy jelenleg ez érződik életem legfontosabb percének. Az, hogy Kitti miatt nem kell izgulnom, jól tudom, hogy jobb vagyok nála. Az, hogy ha a legjobb teljesítményemet nyújtom, Lizánál is jobb lehetek. Az, hogy jobbnak kell lennem Lizánál. Az, hogy, hogy mennyien néznek, mennyire alkalmatlan a testem a baletthoz, hogy milyen könnyű lenne hibázni. Az, hogy mennyire elfáradtam az utóbbi időben. Az, hogy ennek ellenére most össze kell szednem magam.

Aztán ahogy meghallottam a zene első hangjait, kitöröltem mindent a fejemből. Nem tudom, hogyan csináltam, eddig még sosem sikerült, mindig ott rontottam el, hogy túl sokat gondolkoztam tánc közben. Ezúttal azonban nem gondoltam semmire, eddig nem tapasztalt hidegvérrel és elszántsággal csakis a mozgásomra koncentráltam, és... És miután hiba nélkül végigtáncoltam, éreztem, hogy sosem nyújtottam még ilyen összeszedett és tűpontos teljesítményt.

Levegőért kapva hátranéztem a padok felé, olyan volt, mintha visszacsöppentem volna a valóságba, újra éreztem, milyen hevesen ver a szívem és milyen forró az arcom. Liza és Kitti lefagyva néztek rám, Soma megfejthetetlen arccal, Milán elismerően, Nemes pedig rá nem jellemző módon kissé meglepetten és... Talán elégedetten is.

– Nos... – köszörülte meg a torkát a tanárnő, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam az ítéletet. – Ebbe nem tudok belekötni. Hibátlan volt az egész, döbbenetes a fejlődés, amit elértél.

Azt hittem, elájulok a megkönnyebbüléstől. Részben ezekért a szavakért dolgoztam ki a belem az utóbbi időben, és varázslatos volt végre hallani őket. Varázslatos volt, hogy végre láttam eredményét a sok szenvedésnek.

Azonban tudtam, hogy ennyi még nem elég, az nem elég önmagában, hogy jó voltam, Lizánál is jobbnak kell lennem. Így részben felszabadultan, részben továbbra is idegesen ültem vissza a padra a többiek közé, hogy végignézzem a másik két lány táncát.

Majdnem elnevettem magam azt látva, hogy mind a ketten a szájukat elhúzva néznek a másikra, hogy menjen ő, mert egyikük sem akart következni egy olyan tánc után, amit Nemes tökéletesnek ítélt. Végül aztán Liza támogató és kedves barátnőként szinte lelökte a padról Kittit, hogy menjen már, így nem igazán volt választása, vörös arccal, bosszúsan hátrapillantgatva ezúttal ő sétált középre.

És bemutatott egy meglehetősen szétszórt táncot. Tisztán látszott, hogy fejben nem ott jár, és hogy a francba kívánja az egészet, több megingása is volt, és nem is zenére mozgott, folyton kapkodott. Miután Nemes leszidta és leültette egy négyes alával, Kitti fújtatva dobta le magát a padra, és nagy meglepetésemre nem csak rám, hanem Lizára is vetett egy „Gyűlöllek" pillantást.

Aztán Liza következett. Felszegte a fejét, büszke és kecses léptekkel kisétált, és királynői gőggel kezdett balettozni, mintha meg akarta volna mutatni, hogy ez az ő felségterülete. Valószínűleg ez is volt a célja. Azonban időnként nem tudta eltitkolni, hogy valójában nem olyan tökéletesen higgadt, mint mutatja, és a legvégén, az utolsó tíz másodpercen belül elkövette azt a hibát, hogy dühösen kipillantott rám a padra. Éppen egy forgás közepén volt, és... Szinte megállt a szívem azt látva, hogy egy pillanatra elveszti az egyensúlyát és lerakja a lábát. Persze volt olyan profi, hogy a tánc befejeztével ne látsszon rajta a baki, de a széles mosolya nem volt elég ahhoz, hogy átverje Nemest, akinek egyetlen hiba sem kerüli el a figyelmét.

– Szép teljesítmény, ötös – bólintott kimérten. – Majdnem tökéletes volt, de nem teljesen. A táncban a legutolsó másodpercig koncentráltnak kell maradni, különben az egész nem ér semmit.

Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni Liza arckifejezését, és azt, hogy mennyire lefagyott, amikor meghallotta a tökéletes előtt a „majdnem" szót és rájött, hogy ezúttal jobb voltam nála.

A büszkeség és az öröm szinte szétrepesztette a mellkasomat, magamban megállás nélkül sikoltoztam, hogy legyőztem Lizát, legyőztem Lizát balettban, és nem tudtam megállni, leplezetlenül rávigyorogtam a sokkos állapotban közeledő lányra.

– Ezt még megkeserülöd – sziszegte oda nekem dühtől eltorzult arccal, azonban ügyet sem vetettem rá, túl boldog voltam, amiért végre kifizetődött minden szenvedésem.

Azon kaptam magam, hogy a szememmel Somát keresem és el akarom ujjongani neki, milyen hatalmas dolgot értem el, azonban amikor megtaláltam a tekintetét, lelohadt az arcomról a mosoly. Mert ő nem örült. Csalódottság sugárzott az összes vonásából, és a fejét csóválva elfordult tőlem.

Eszembe jutott, hogy szünet előtt konkrétan könyörgött nekem, hogy ne vegyek részt Lizáék játszmáiban, én azonban pontosan ezt tettem, és hiába nyertem meg, az nem változtatta meg Soma véleményét. Pont olyan vagy, mint ők. – Ezt üzente a tekintete, amikor rám nézett.

Ez igencsak mellbe vágott. Aztán miután elmúlt a sokk, még az addigiaknál jobban is megharagudtam Somára, amiért nem képes velem örülni, ráadásul az én kitörő jókedvemet is elvette.

A második táncóra meglehetősen csendesen telt. Nem is volt teljes a létszám, mivel Dani hiányzott, és az ottlévők sem voltak beszédes kedvükben. Mi már egy ideje nem hangoskodunk Somával, és ezúttal Liza meg Kitti sem csivitelt egymással, ugyanis látszólag megharagudtak egymásra, na meg persze rám is. Én is elég lehangolt voltam, hiába emlékeztettem magam folyton, hogy éppen múltam fölül két balettmániás boszorkát. Már nem igazán tudtam örülni neki, mert nem volt kivel örülni.

– Hivatalosan is befejeztük a kilencedikes tanév követelményei közül a balett részt – mondta Nemes, miután az óra végi nyújtással is végeztünk. – Ezután veszünk egy nagy fordulatot, és a következő hetekben a hip-hoppal foglalkozunk részletesebben. Most pedig egészségetekre, mehettek öltözni – küldött el minket, aztán rám villant a tekintete, és hozzátette: – Kivéve Zitát, veled beszélni szeretnék.

Fogalmam sem volt, mit akar velem négyszemközt megbeszélni, így tanácstalanul léptem oda az osztályfőnökömhöz, miközben a többiek elhagyták a tánctermet.

– Tudod, hogy a táncot nem véve figyelembe mennyi volt a szeptemberi jegyeid átlaga? – szegezte nekem a váratlan kérdést, amikor egyedül maradtunk.

– Ötletem sincs – feleltem őszintén.

– Hármas és négyes között. És azt tudod, hogy mennyi volt az októberi átlagod?

– Nem tudom.

– Nem éri el a kettest – közölte kíméletlenül, én pedig lesütöttem a szemem. Kezdtem érteni, hogy honnan fúj a szél. Osztályfőnökömként feltűnhetett neki a botrányos tanulmányi teljesítményem. – Kíváncsi lennék rá, hogy mi okozta ezt a hatalmas visszaesést.

Zavaromban egyik lábamról a másikra álltam, a fülem mögé tűrögettem a tincseimet, és mindenhová néztem, csak Nemesre nem. Azt mégsem mondhattam neki, hogy túlságosan lefoglalt, hogy önmagamat sanyargassam, így nem jutott időm a tanulásra.

– Hát... nem is tudom. Akadtak ööö... komplikációk a... magánéletemben.

– Zita – mondta ki a nevem olyan erélyesen, hogy kénytelen voltam felnézni szigorú tekintetébe. – Feltételezem, tudod, hogy ez egy színvonalas iskola. Ide csak azok kerülnek be, akik kiemelkedőek az egyik művészeti ágban, és emellett képesek arra is, hogy a tanulást komolyan vegyék, és a legjobbjukat nyújtsák abban is. Aki ide akar járni, az nem hagyhatja, nem szabad hagynia, hogy magánéletbeli komplikációk hatással legyenek a teljesítményére.

– Értem – szóltam halkan, pedig nem igazán értettem, hogy mit akar velem közölni.

– Továbbá több tanár is jelezte, hogy nagy gondok vannak a hozzáállásoddal, telefonozol és zenét hallgatsz az órákon, flegmán válaszolsz, ha kérdeznek, és semmit nem írsz a dolgozatokra. Ez egyrészt szégyenletes, másrészt még mindig a jobbik eset, mert a hozzáállást meg lehet javítani, és meg is kell, ha továbbra is ebbe az iskolába szeretnél tartozni.

– Ki fognak rúgni? – szaladt ki belőlem az ijedt kérdés.

– Remélem, hogy nem – válaszolta rögtön, meglepő őszinteséggel. – Egyelőre szó sincs róla, de ez megváltozhat, ha továbbra is azt az utat követed, amin elindultál. Több példa is volt már erre, jelenleg is van az osztályban még egy tanuló, akit ez a veszély fenyeget. De érted igazán kár lenne, mivel öröm nézni azt, amit az utóbbi időben a táncórákon nyújtasz, nem sűrűn sodor az utamba az élet ilyen tehetséget. Azonban ez önmagában nem elég, muszáj lesz feljavítanod a jövőben a tanulmányi átlagodat.

– Rendben – bólintottam sokkos állapotban, és komolyan is gondoltam. – Megpróbálom feljavítani.

Nemes még egy darabig megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rám, aztán mielőtt elment, a szokásos szigor nélkül a hangjában így szólt:

– Az iskolapszichológus hétfőnként tartózkodik az épületben. Úgy gondolom, érdemes lenne igénybe venned a segítségét.

Aztán már ott sem volt, arra eszméltem fel, hogy a folyosóról hallom kopogó lépteit.

Köpni-nyelni nem tudtam. Csak ez a nőszemély képes arra, hogy egyetlen párbeszéden belül meglebegtesse a kirúgásom lehetőségét, nagyobb dicséretet mondjon a táncomat illetően, mint valaha, és közölje, hogy véleménye szerint orvosra lenne szükségem.

Totálisan döbbentem mentem el átöltözni, és még akkor sem tudtam felocsúdni, amikor már az osztályteremben ültem a földrajzóra előtt.

Nem akartam, hogy kirúgjanak. Igaz, hogy nehezebbé vált az életem, mióta ebbe az iskolába járok, de érzem, hogy én ide tartozom, most már elképzelni se tudnám, hogy egy sima hétköznapi gimi tanulója legyek. És nagyon megijesztett, hogy ez a lehetőség mégis elérhető közelségbe került.

Azonban még ennél is jobban sokkolt az, hogy Nemes azt mondta, ritkán találkozik olyan tehetséggel, mint én. Az a Nemes, akit még sosem láttam mosolyogni, aki egyetlen pillantással eléri, hogy az ember megbánja élete összes addigi baklövését, és aki mindenkit csak kritizál. Természetesen elgondolkoztam, hogy nem csak valami játékot űz-e, azonban azt nem tudtam kitalálni, hogy erre mi oka lenne, ráadásul annyira őszintének tűnt. Ha igaz, amit mondott, akkor ez életem legnagyobb dicsérete, és elmondhatatlanul jólesik.

Az pedig, hogy keressem fel az iskolapszichológust... Erre aztán végképp nem tudok mit mondani. Soma után ő a második ember, aki ezt javasolja nekem, de én még mindig kitartok amellett, hogy nincs rá szükségem, egyedül is megoldom a helyzetet.

Hiába próbáltam ezúttal tényleg odafigyelni a mai óráimra, nem igazán sikerült, folyton elkalandoztak a gondolataim az osztályfőnökömmel folytatott beszélgetés felé. És Soma meg Lelle ma is folytatták egymás társaságának látványos élvezését, csak ezúttal Soma ment oda az ő padjukhoz, ami valahogy még idegesítőbb volt, ezért alig vártam már, hogy vége legyen a napnak és visszamehessek a koliba.

Persze ott már más volt a véleményem, ugyanis a szobánkban a szokásosnál is kellemetlenebb volt a hangulat, Liza és Kitti egymáshoz sem szólva, fagyos csendben nyomkodták a telefonjukat az ágyukon, és időről időre úgy néztek rám, mintha meg akarnának ölni. Úgy döntöttem, inkább lelépek, és mivel még nem volt annyi idő, mint amire kibéreltem a tánctermet, elmentem futni egyet a környéken, hogy bepótoljam a kihagyott reggeli edzést. A futás viszont nem igazán az én sportom, így teljesen meghalva jöttem vissza a kollégiumba, de legalább a szobatársaim már nem tartózkodtak ott addigra.

Éppen oda akartam lépni a táskámhoz az üvegemért, amikor váratlanul megszédültem és elvesztettem az egyensúlyomat, nekiestem a falnak és közben bevágtam a lábamat az éjjeliszekrényembe. Vakon megkapaszkodtam a falban, aztán úgy maradtam egy jó darabig, amíg már újra láttam rendesen, és nem táncoltak a szemem előtt fekete foltok.

Nem ijedtem meg, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ugyanis nem először fordult elő ilyen az elmúlt egy-két hétben. Igazából még büszke is voltam magamra, mert ez csak azt bizonyítja, hogy ma még nem estem kísértésbe és nem ettem semmit.

Mint mindig méredzkedés előtt, most is kinéztem a folyosóra, hogy Lizáék nem közelednek-e éppen a szoba felé, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő, előhúztam a mérlegemet az ágyam alól. Szokás szerint nagyon féltem, amikor ráálltam, de őrületesen kíváncsi is voltam, hogy ezúttal mennyit sikerült ledolgozni, vagy egyáltalán sikerült-e.

Elkerekedett a szemem, amikor megláttam a számot. Leléptem a mérlegről, aztán újra ráléptem, hátha csak valami hiba történt. Ugyanazt mutatta, mint először. A szám elé kaptam a kezem, hogy ne sikítsak fel örömömben, és nevetséges vagy sem, ugrándozni kezdtem. Elértem az első célom, ledobtam öt kilót alig több mint egy hónap alatt, végre én is jócskán ötven alatt vagyok már. Meg sem tudom mondani, hogy utoljára hány éve voltam ilyen könnyű.

Ironikus, de ez a hír talán még Nemes dicséreténél is jobban feldobott; miután elraktam a mérleget, percekig csak ültem az ágyamon mosolyogva. Aztán azon kaptam magam, hogy könnyek csípik a szemem. Meglepődtem, aztán dühös lettem és erősen visszapislogtam őket, végül pedig kikötöttem a szomorúságnál. Újra rám tört a gondolat, hogy mi értelme örülni, ha egyszer nincs kivel megosztanom az örömöm? Sőt, már nem is tudok rendesen örülni semminek, mindig csak többet és többet akarok kicsikarni magamból, és közben elvesztek mindent és mindenkit.

Nagyon, nagyon elegem van ebből az egészből.