Amit kiírtam az előző zitás rész elejére, az most még jobban érvényes; ha valakit érzékenyen érintenek az étkezési zavarok, annak érdemes megfontolni, hogy tovább olvas-e. És sose feledd, hogy gyönyörű vaagy <3

***

Október 21., kedd

– Kapcsold már ki! Te süket vagy?

– Kapcsold már ki azt a rohadt ébresztőt!

Erre ébredtem ma reggel, és még kellett pár plusz másodperc, mire az ordibált szavak el is jutottak az agyamig. Amikor végül felfogtam őket, villámgyorsan felültem az ágyban és kapkodva kinyomtam a párnám mellett megállás nélkül rezgő telefonomon az ébresztőt. Aztán felnézve megpillantottam két álmos, és nagyon mérges szempár tulajdonosát.

– Ezt most direkt csináltad? – rivallt rám Liza.

– Nem, csak túl mélyen aludtam és nem hallottam meg – dörzsöltem meg az arcom kómásan, aztán kelletlenül, de őszintén hozzátettem: – Ne haragudjatok.

– Annyira szemét tudsz lenni – rinyált Kitti fejét a párnájába fúrva. – Attól, hogy te felkelsz, nem muszáj minket is felverni.

– Már mondtam, nem direkt volt – ismételtem, és elkezdtem összeszedni a cuccomat, ami a reggeli edzéshez kell. Liza és Kitti közben végig engem szidtak a fülem hallatára, és pont hallottam, mielőtt becsuktam magam mögött a szobaajtót, hogy Liza utánam kiált valami igazán nem szépet.

Halkan szitkozódva haladtam a folyosón, ugyanis kivételesen még jogos is volt a felháborodásuk. A mindennapi reggeli edzés miatt ugyebár nagyon korán kelek, előbb, mint a másik két lány, így kedves és figyelmes szobatárs lévén sosem adok hangot az ébresztőmre, csak rezgésre van állítva közvetlenül a fejem mellett, hogy engem rögtön felkeltsen, Lizáékat meg lehetőleg ne. És ez egy működő rendszer is volt, ma azonban annyira ki voltam ütve, olyan mélyen aludtam, hogy már ki tudja mióta rezgett a telefonom, amikor a két lány megunta és elkezdett ordibálni velem.

Sejthettem volna előre is, hogy valami ilyesmi fog történni, ugyanis napról napra egyre nehezebb lett hajnalban felkelni, egyre kimerültebb voltam és vagyok, mind testileg, mind lelkileg, és ma reggel úgy látszik, elértem valamiféle határt. Egyre jobban tiltakozik a testem a terhelés ellen, és ahogy csak tudja, a tudtomra próbálja adni, hogy pihenésre van szüksége. De még nem engedhetem, hogy kieresszek, ma is, és holnap is lesz még táncóra, ahol a legjobbamat kell nyújtanom. Utána meg úgyis őszi szünet lesz, kénytelen leszek hazamenni, ahol nem lesznek olyan jó lehetőségeim edzeni, tehát elkerülhetetlen, hogy valamennyit pihenjek majd.

Az viszont csak csütörtöktől fog következni, addig a topon kell maradnom, és ki kell sajtolnom magamból minden pluszt, hogy ne maradjak el Lizáék mögött a balettban. Ennek tökéletesen tudatában léve próbáltam magamhoz térni a táncteremben az álmosságtól, és engedelmesen belekezdtem a bemelegítésbe, pedig semmire nem vágytam jobban, mint hogy visszazuhanhassak az ágyba még egy órácska alvásra.

A házi feladat a mai táncórákra egy rövid, félperces balettdarab betanulása volt, amit a bemelegítés végeztével vagy tízszer egymás után elpróbáltam, de egyszer sem voltam vele elégedett, a tükörben nézve magamat mindig találtam a mozgásomban valami hibát, vagy éppen eszembe jutott, hogy Liza előadásában mennyivel kecsesebben és finomabban mutatnának a lépések, mint ahogy én a rövid, tömzsi lábaimmal csinálom.

A tizedik, szinte végigbénázott verzió után végül kénytelen voltam abbahagyni, mert késésben voltam, így idegesen, szorongva és magamat ostorozva rohantam el zuhanyozni. Miközben átöltöztem, csodálkozva vettem észre, hogy bő rám a rövidnadrág, amit már vagy két éve használok táncoláshoz, mivel azóta nem nőttem semmit. Bár a mérlegem is alátámasztja, hogy kevesebb kiló vagyok, mint egy hónapja, mégis eléggé meglepett a felfedezés, ugyanis én nemhogy vékonyabbnak, hanem egyre kövérebbnek látom magam, a combjaim is mintha egyre csak nagyobbak lennének.

Emiatt a nadrág dolog miatt kicsit jobb kedvűen, kicsit pedig zavartan siettem át a suli épületébe, ugyanis eléggé megkavarodtam, már nem tudtam, hogy mit hihetek el a szememnek, és mit a mérlegnek, mi az igazság, és mi csak a hangos gondolataim következménye.

Miközben Nemes a bemelegítésünket irányította a suli tánctermében, találkozott a tekintetem Somáéval, azonban rögtön el is kaptam róla a szemem. Hiába ülünk egymás mellett az osztályteremben, az elmúlt napokban nem igazán beszéltünk, ami nagyon fura. De valahogy mégsem vágyom rá, egy kicsit még mindig haragszom a múltkori almás akciójáért, másrészt egyszerűen zavarba ejt az, ahogy mostanában viselkedik. És bármennyire is szarul hangzik, talán jól is jön, hogy nem vonja el a figyelmem, mert így több időm marad a táncra.

– Rendben, szeretném látni először a fiúk háziját! – csapta össze a tenyerét Nemes, amivel sikeresen lelombozta Lizát, hiszen ez azt jelentette, hogy kivételesen nem veheti el mindenki önbizalmát azzal, hogy ő kezd.

Dani szokás szerint közölte, hogy passzol, nem tanulta meg a táncot, de ezen már senki nem lepődött meg, állandóan ezt csinálja, mióta a balettal foglalkozunk, az is csoda, ha egyáltalán az órákon megjelenik. Nemes pedig kíméletlenül vési be neki az egyeseket a naplóba. Nem tudom, hogy Dani meg szándékozik-e bukni a fő tárgyából, vagy hogy mi lesz így vele, de nem igazán izgat, ha már őt sem izgatja.

Persze a másik két fiú sem veszi túlságosan komolyan a balettet, a mai produkciójára Milán jóindulattal négyest kapott, Soma pedig szintén jóindulattal hármast, ugyanis pont annyira letojja, mint amennyire nemrég még én is letojtam. Így belegondolva, régen állandóan együtt szapultuk a balettet. Csak nekem azóta megjött az eszem, és rájöttem, hogy ez nem igazán fér meg amellett, hogy profi táncos akarok lenni.

– Jöhetnek a lányok – sóhajtotta a padon ülő Nemes, de ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „Hallelujah". Liza senkire sem várva egyből felpattant, és széles műmosollyal az arcán bemutatta a gyakorlatot, ami... Természetesen tökéletes volt. Már ekkor tudtam, hogy elbuktam, ugyanis ezúttal mindenkinek ugyanaz a koreográfia volt feladva, és mégis hogyan lehetne javítani azon, amit az előbb hibátlanul láttunk?

Meg sem lepődtem, hogy Kitti nem akart ezután következni, valószínűleg ugyanígy gondolkodott, így sóhajtva, máris legyőzöttként álltam fel és sétáltam a terem közepére. A tükrökre direkt nem néztem tánc közben, mert tudtam, hogy csak hátráltatnak, de így is éreztem, hogy néhol pontatlan vagyok, néhol megremegek. Nemes azonban meglepő módon elismerően bólintott, amikor a táncot befejezve hátranéztem rá.

– Szép volt, sokat fejlődtél – dicsért meg röviden, de természetesen a kritika sem maradhatott el. – Viszont nem elég precíz, sok gyakorlásra van még szükséged.

Sejtem, hogy kivételesen jóindulatú akart lenni velem, és nála a kis dicséret is sokat számít, de az utolsó mondatával sikeresen szétzúzta a váratlan örömömet. Ugyanis pont ezt nem akartam hallani. Azt, amivel Liza is beszólt nekem, hogy túl gyakorlatlan vagyok, hogy nem tudom behozni a sok évnyi hátrányt, amit összeszedtem vele szemben az edzés terén. Hiába táncoltam végig az elmúlt egy hónapot, hiába gyötörtem magam éjjel-nappal, az nem volt elég, messze nem, és talán soha nem lesz. És borzasztó érzés volt, hogy ezt az arcomba mondták.

Miközben sétáltam vissza a pad felé, Liza végig elégedett, „Ugye megmondtam?" tekintettel méregetett.

– Ügyes voltál, Zitus – súgta oda kaján mosollyal, mire olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, hogy a körmeim mélyen a tenyerembe vájtak.

Nem vigasztalt az sem, hogy Nemes Kitti táncát jobban leszólta, mint az enyémet; már mondtam, elsősorban nem Kitti, hanem Liza az ellenségem. És ezt a csatát most ő nyerte.

A duplaóra további részében minden porcikámat megfeszítve koncentráltam, hogy egy hibát se vétsek, és magamon kívül senkire sem néztem, még szegény Milánra sem, aki pedig a párom volt az újabb balett koreóban. Többször is megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és szerintem azt hitte, hogy vele van valami bajom, így óra után azért gyorsan bocsánatot kértem tőle, mondván, hogy csak rossz napom van. Bár belegondolva már egy hónapja minden napom rossz. Milán mindenesetre jófej, nem haragudott meg, csak legyintett egy nagyot, hogy el van felejtve.

Szokás szerint villámsebességgel öltöztem vissza, és ezúttal sikerült azelőtt elhagynom az öltözőt, hogy Lizáék valami szemét dolgot vágtak volna hozzám. Nem vártam meg Somát, nélküle mentem föl az osztályterembe, ahol a már megszokott módon bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és jó hangosan elindítottam a zenét, hogy kizárjam a külvilágot. Közben olyan erős éhség mart a hasamba, hogy összegörnyedtem tőle, és még ülő helyzetemben is elszédültem, de persze nem mentem le a büfébe. Nem szabadott.

Fogalmam sincs, hogyan sikerült túlélnem a napot, és közben megírnom három dolgozatot. Illetve az utóbbit tudom: Sehogyan. A biokémia tz-mre egy betűt se írtam, és egy kicsit sem érdekelt, hogy milyen szúrósan nézett rám a tanár úr.

Somával sem beszéltem egész nap. Nem volt kedvem, de még ha lett is volna, alkalmam akkor sem nagyon, ugyanis majdnem az összes szünetet Lellével, a vörös hajú rajzos lánnyal beszélgetve töltötte. Tegnap láttam először a padunknál, arról viszont lemaradtam, hogy mikor lettek ennyire jóban. Fogalmam sincs miért, de eléggé idegesítenek, minden alkalommal amikor Lelle megjelenik, és kölcsönösen felderül az arcuk egymást meglátva, idegesen nyomom fel a zeném hangerejét szinte fülsiketítőre.

Elképesztően éhes voltam ebédszünetre, de nem tudtam rávenni magam, hogy átmenjek az ebédlőbe, túlságosan szorongtam, és irtóztam a gondolattól, hogy Lizáék előtt kelljen ennem, úgy fogtam fel, hogy azzal egy újabb kisebb győzelmet könyvelhetnének el maguknak.

Ennek pedig az lett a következménye, hogy amikor órák után visszaértem a koliba és lerogytam az ágyamra, annyira, de annyira éhes voltam, hogy konkrétan kis csillagokat láttam. A szememet összeszorítva próbáltam kizárni a borzasztó érzést, de sehogy sem ment. Aztán eszembe jutott valami. Lendületből felültem az ágyon, és kutatni kezdtem az utazótáskámban, amíg meg nem találtam a tábla csokit, amit egy gyenge pillanatomban vettem a boltban nagyjából egy hete, de persze később megbántam, és a táskám mélyére száműztem. És most ott volt. Vagy egy hónapja nem ettem semmilyen édességet, pedig nagyon imádom, így színtiszta várakozást érezve bámultam a csokira, miközben a gyomrom erélyes morgásokkal adta a tudtomra, hogy ő is szívesen enne belőle. Ugyanakkor tudtam, hogy nem szabadna, borzasztóan hizlal...

Meghoztam a döntést. Illetve tulajdonképpen nem is volt választásom, eldöntötte helyettem a testem, ami mivel még nem kapott aznap táplálékot, nem bírta megállni, hogy most ne vesse rá magát. Még utoljára ösztönből körülnéztem, mintha csak arra számítanék, hogy Liza és Kitti elbújtak a szobában, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, nekiestem a csokinak.

Érdekes, de az ez utáni pillanatokra nem igazán emlékszem. Csak arra, hogy finom volt, és hogy nem tudtam abbahagyni. Az viszont már teljesen tiszta, hogy ledermedve fogom az üres csokipapírt és próbálom felfogni, hogy mi történt, majd amikor sikerült, ijedten elhajítottam és a kezemet a szám elé kaptam. Olyan bűntudat tört rám, hogy azt hittem, ott helyben sírva fakadok, és a pánik szép lassan ellepte az agyamat.

Mennyi kalória volt ez? Rengeteg, iszonyú sok, ennyit egy egész nap alatt sem szabadna megennem. Remegve nyúltam az ágy alá a mérlegért, de aztán meggondoltam magam, nem akartam látni a számot, soha többet nem akartam látni. Soha nem undorodtam magamtól még annyira, mint akkor, utáltam magam, amiért ilyen gyenge vagyok, és bármit, bármit megtettem volna, hogy visszacsinálhassam az elmúlt pár perc történéseit.

Úgyhogy megint hoztam egy döntést. Gondolkodás nélkül feltéptem a szobaajtót és konkrétan rohantam a mosdó felé, ahol szerencsére senki nem volt, így bezárkóztam az egyik fülkébe. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, megijedtem attól, amit tenni készültem, de hiába, mert ennél sokkal erősebb volt a bűntudatom és az önundorom.

Borzasztóan éreztem magam, amikor kijöttem a fülkéből. Fájt a torkom, olyan érzés volt, mintha mindjárt szétszakadna a nyelőcsövem, fájt a gyomrom is, és a fejem is hasogatott. Szédelegve mentem oda a mosdókagylóhoz, megmostam a kezem, az arcom, kiöblítettem a szám, de nem segített a hideg víz. Találkozott a tekintetem a falfehér arcú tükörképemével, és a szeméből sütő pánik ráébresztett, hogy egy kicsit sem érzem jobban magam, mint néhány perce. Talán csak rosszabbul.

A mosdót elhagyva könnyek homályosították el a látásom, és nem volt erőm, hogy visszaszorítsam őket.

– Zita? – szakított ki egy túlságosan ismerős hang a gondolataimból, és odanézve megpillantottam a fiú mosdóból kilépő Somát. Úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak valami bűncselekményen, és a könnyeimet erővel visszapislogva automatikusan védekező üzemmódba kapcsoltam.

– Mit akarsz? – rivalltam rá, mire enyhén elkerekedtek a szemei a meglepetéstől, és a kezét tenyérrel felém fordítva felemelte, mintha egy megvadult lovat akarna nyugtatni.

– Jól vagy, Zita?

Nem voltam jól. Tele voltam zavaros, nehéz és felzaklató érzésekkel és gondolatokkal, és ekkor akart felszínre törni bennem az elmúlt időszak minden szenvedése. Az edzéssel töltött végtelen percek, az állandó teljesítménykényszer, a folyamatos önutálat, a félelem, hogy Lizáék megaláznak, az a sok éhezés, amikor nem engedtem meg magamnak, hogy egyek. Úgy éreztem, hogy ez túl sok, hogy pillanatokon belül beleroppanok, és másra sem vágytam, csak hogy mint gyerekkorunkban annyiszor, Soma karjaiba vessem magam és addig sírjak, amíg elfogy az összes könnyem, ugyanakkor semmi sem tűnt egyszerűbbnek, mint hogy ne engedelmeskedjek ennek a vágynak, és ahogy már megszoktam, újból elnyomjam magamban az egészet.

Az utóbbit választottam, és futó pillantást vetve Somára némán megráztam a fejemet, tudtam, hogy ha megszólalnék, akkor elsírnám magam. Megfordultam, hogy otthagyjam, azonban még egy lépést sem tettem, amikor Soma elkapta a kezem és visszaperdített maga felé. És legnagyobb meglepetésemre dühöt, elkeseredett dühöt láttam a szemében.

– Nem csinálhatod ezt tovább! – fakadt ki nem is törődve azzal, hogy rajtunk kívül mások is mászkálnak a folyosón. – Nem taszíthatsz el magadtól mindenkit, hogy aztán kedvedre kínozd magad és szép lassan belepusztulj az önutálatba! Nem mondhatod, hogy nem vagyok türelmes, hiszen én tiszteletben tartottam, hogy nem vágysz a társaságomra, békén hagytalak, hogy hadd antiszockodj, ha erre van szükséged, mert azt hittem, hogy ez csak egy múló szeszély, de most már elég volt, Zita, én ezt nem nézem tovább! Most azonnal tudni akarom, hogy mi folyik körülötted most már egy hónapja!

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Soma sosem beszélt még így velem, sosem volt még ilyen dühös rám, pár gyerekes civakodásunkat tekintve még sosem emelte fel velem szemben a hangját.

– Tudod, vannak helyzetek – kezdtem, és magam is meglepődtem rajta, hogy milyen fagyos a hangom –, amikor bármilyen kíváncsi vagy, bármilyen szarul esik is, és hiába hiszed, hogy jogod van tudni, nincs jogod azt követelni valakitől, hogy mondjon el valami olyat, amit ő nem szeretne. Ameddig ő úgy érzi, hogy nincs közöd hozzá, addig nincs közöd hozzá.

– Kivéve, ha ez az illető már a saját egészségét és jólétét veszélyezteti – vágta rá.

– Soma, miről beszélsz? – nevettem el magam kínomban.

– Azt mondd meg te! Meséld el, mit műveltél az elmúlt hónap során? Megváltoztál, teljesen kifordultál magadból! – szegezte nekem, én pedig ugyan egy pillanatra megszeppentem, de aztán összeszedtem magam és tovább hárítottam.

– Te jó ég, milyen nagy szavakkal dobálózol... Mindössze annyi történt, hogy elkezdtem komolyan venni a táncot, és alárendeltem ennek egy pár dolgot, de ebben egyáltalán semmi különös nincs. Csak többet edzem, kontrolláltabban eszem és kevesebbet szórakozom, hogy ne terelődjön el a figyelmem. De ezt csinálja minden normális táncos is ebben az iskolában, úgyhogy nem tudom, miért viselkedsz úgy, mintha valami ördögi dolgot tennék.

– Nem – rázta a fejét. – Én nem vettem észre, hogy másnak is a napi nulla kalóriabevitel vagy a tizenkét óra edzés lenne a cél. Csak te kínzod magad, és igazán szeretném tudni, hogy miért.

– Aki erre a pályára áldozza az életét, annak nem lesz csupa móka és kacagás minden napja. Igen, néha szenvedni kell, és nekem például nem olyan jók az adottságaim, mint másoknak, így természetes, hogy nekem egy kicsit többet kell szenvednem. Nem értem, miért nem örülsz inkább. Nemrég még azon gyötrődtem, hogy nem tudom, mit akarok a tánccal, hát most kitaláltam, profi akarok lenni, de te folyamatosan hátráltatsz benne – mondtam ki keményen, és az arcvonásait megkeményítő fájdalomból láttam, hogy ez rosszulesett neki. Csak nem érdekelt.

– Soha nem akartalak hátráltatni téged – válaszolta halkan. – De ha mégis így érzed, az valószínűleg azért van, mert én mindig azt szerettem volna, hogy olyan életcélt válassz, akár a táncot, akár mást, ami boldoggá tesz. De már egy jó ideje nem azért táncolsz, mert boldoggá tesz, ez csak egy újabb eszközöd önmagad kínzásához. – Hirtelen nem tudtam mit mondani, így lehajtottam a fejem. – Zita – szólított meg, és közelebb lépett hozzám, mire magamat is meglepve hátráltam egy lépést. – Látom, hogy mit csinálsz. Az a két liba, Liza és Kitti teljesen kicsinálnak téged lelkileg, és te önként veted bele magad a mocskos játszmáikba. Légy szíves, hagyd abba, szállj ki. Ne akarj többet fogyni. Igen, lehet, hogy ők karcsúbbak, vagy éppen jobban balettoznak – mondta, és közben fel sem fogta, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoz –, de a nyomodba sem érhetnek, mert nem ezek a dolgok számítanak, hanem az, ami belül van. Ők irigyek és rosszindulatúak, de te jószívű vagy, te jobb fej vagy, mint életem összes fiúbarátja együttvéve, te vicces vagy és önzetlen, és olyan értékeid vannak, amikkel ők soha nem fognak tudni versenybe szállni. – Soma szünetet tartott, és bár rengeteg minden kavargott bennem, nem bírtam megszólalni. Az agyam kiszűrt minden elhangzott pozitív dolgot, és csak azt őrizte meg, hogy éppen a szemembe mondták, hogy dagadtabb vagyok Lizáéknál, és rosszabbul is balettozom náluk. Soma azonban jó jelnek tekintette a hallgatásomat, és folytatta. – Tudom, hogy nehéz lesz talpra állnod, de nem kell egyedül csinálnod, én itt vagyok, mindig itt leszek, csak engedj be, és szakember segítségét is kérheted, csak... Csak kérlek, kérlek, Zita, ismerd fel te is, hogy nem normális, amit csinálsz. – Még a vak is láthatta volna a szeméből, hogy halálra aggódja magát miattam. Én is láttam. És ha ez éppenséggel nem velem történik meg, ha nem nekem mondja, akkor talán azt is láttam volna, hogy igaza van. Így azonban csak újabb támadásnak éltem meg.

– Szerinted nem vagyok normális? – suttogtam gombóccal a torkomban.

– Én semmi ilyet nem mondtam – visszakozott sietve.

– De igen, azt mondtad, hogy nem vagyok normális, és hogy szakemberre van szükségem – bólogattam, és a hangom akaratlanul is egyre feljebb szökött.

– Nem, félreérted! Én csak tudatni szerettem volna veled, hogy nem vagy egyedül, és annyira szeretnék vigyázni rád, mert...

– Mert ki vagy te nekem, Soma?! – fojtottam belé a szót sipítva. Elegem volt, nagyon, és tudtam, hogy robbanni fogok. – Nem vagy az apám, nem vagy te nekem senki, semmi jogod nincs, hogy beleszólj az életembe! – fröcsögtem.

– A legjobb barátod vagyok – szólt csendesen, és tudtam, hogy nem azért beszél halkan, mert a folyosón egyre többen álltak meg, hogy minket bámuljanak. Hanem azért, mert fájt neki.

– Ha még mindig a legjobb barátom lennél, akkor nem vágnál ilyeneket a fejemhez, nem erőszakoskodnál, nem követelőznél, hanem támogatnál, ahogy régen tetted!

– Igen, mindig támogattalak, és most is azt teszem, én ezért létezem, Zita – tárta szét a karját elkeseredetten. – Lehet, hogy nem mindig értesz egyet azzal, amit teszek, de mindig az érdekedben teszem azt, úgyhogy utálj nyugodtan, kibírom, de most akkor is az utadba kell, hogy álljak, akkor is veszekednem kell veled, akkor is észhez kell térítselek, mert ez az érdeked!

– Fogalmad sincs, hogy mi az érdekem – ráztam a fejem idegesen, és hirtelen elképesztőre erősödött a vágy, hogy végre eltűnhessek onnan, így elkezdtem hátrálni. – És még ha lenne, akkor sem dönthetnél helyettem.

– Nem engedem, hogy újra lerázz – kapta el újra a csuklómat, mielőtt megfordulhattam volna. – Megtetted ezerszer, és hagytam, de ezúttal nem, ezúttal nem engedem...

– Gyűlöllek, Soma, gyűlöllek! – ordítottam rá, mire hirtelen elengedte a kezem. – Hát nem érted, hogy nem akarlak az életemben tudni?!

Csak egyetlen pillantást vetettem a lesokkolt, végtelenül megbántott arcára, aztán sarkon fordultam, és a bámészkodó kolisokat kerülgetve elrohantam onnan.

Legalább egyetlen dologban szerencsém volt aznap, mégpedig abban, hogy Lizáék nem voltak a szobánkban, amikor berontottam, és az ágyra vetve magam kitört belőlem a zokogás. Vigasztalhatatlanul bőgtem legalább egy óráig, de nem mondhatnám, hogy jólesett, mert hiába szakadt ki belőlem az elmúlt hetek feszültsége, közben állandóan a Somával való vitánk szavai visszhangoztak a fejemben.

Úgy éreztem, darabokra hullott az egész életem. Nem volt olyan gondolatom, ami nem okozott volna fájdalmat, nem volt olyan személy, akire számíthattam, be voltam zárva egy olyan testbe, amit mélységesen gyűlöltem, és minden nap, sőt minden percben szembesülnöm kellett vele, hogy nem vagyok elég jó. Egyszerűen elég volt, nem hittem, hogy elbírok már többet.

Még akkor is ki volt sírva a szemem, amikor Liza és Kitti végre betévedtek a szobába. Kivételesen leszartam, mit gondolnak, és bedugott fülekkel a fal felé fordultam az ágyamban, pedig pontosan tudtam, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni.

***

Ne haragudjatok, amiért ezt teszem szegény Zitával... Az én szívem is összetört, miközben írtam💔