Október 10., péntek

Már legalább fél órája szakadatlanul végeztem az erősítő gyakorlatokat a kollégium kicsi tánctermében. És még csak reggel hét óra húsz perc volt.

Valószínűleg az iskola összes táncosa aláírná, hogy elment az eszem, amiért egy hét táncórával teli nap előtt még plusz testmozgást is végzek, de én már kezdek hozzászokni, ugyanis közel két hete minden nap meglátogatom reggel a tánctermet. Amíg a szobatársaim, és igazából mindenki más a kollégiumban alszik, majd ébredezik, reggelizik és készülődik, addig én edzem. Aztán zuhanyzással együtt tíz perc alatt iskolaképes állapotba varázsolom magam, és indulok, hogy a suliban tovább folytathassam az edzést. Majd a nap végén beesek az ágyamba, egyből elnyom az álom, és már túl is vagyok a napon úgy, hogy közben nem volt alkalmam túl sokat agyalni.

Az edzés jó. Lehet közben semmire sem gondolni. El lehet vele nyomni a mentális fáradtságot. Akkor a legkisebb a mentális fáradság, amikor a fizikai fáradság szinte már elviselhetetlenné fokozódik.

Elzsibbadt combjaimat lazítva ellenőriztem a telefonomon az időt, és úgy ítéltem meg, belefér még, hogy eltáncoljam néhányszor a legújabb koreográfiámat, ezúttal Christina Perritől a Human-re.

Hiba nélkül megcsináltam az első húsz másodpercet, hiszen rengeteget gyakoroltam már. De aztán elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem a tükörképemre, és ahogy megláttam azt a zömök, esetlen, cseppet sem karcsú lányt, aki halott tekintettel visszanézett rám, egyből kiestem a ritmusból. Hirtelen újra hallottam a fejemben a mondatokat, amiket a szobatársaim hozzám vágtak, amik a rosszabb napokon mint egy beakadt lemez, úgy ismétlődnek a fejemben, és amiknek az elhallgattatása érdekében kezdtem el olyan keményen edzeni.

Elöntött a szégyen és a düh irántuk és magam iránt, és ökölbe szoruló kézzel fordultam az egyetlen olyan fal felé, amit nem borít tükör, hogy újrakezdhessem a táncomat. És meg is csináltam. Csak azért is megcsináltam. Aztán csináltam még ötven guggolást is, és csak utána hagytam el a tánctermet.

Rohantam zuhanyozni, aztán felöltöztem, felkaptam egy tiszta edzős cuccot, hogy ne a suli öltözőjében kelljen átvenni Lizáék előtt, a vállig érő hajammal nem bajlódtam, és ahogy újonnan szoktam, a sminkkel sem, magamra vettem még a fekete bőrdzsekim és az iskolatáskám, és ahogy az elmúlt napokon mindig, ezúttal is futva mentem át az iskolaépületbe, hogy beessek csengetésre. Meg aztán a rövidnadrágomban majd megfagytam, zuhogott kint az eső, és a szél kegyetlenül tépte le a fákról a sárguló leveleket. Egy szóval beköszöntött az ősz, annak is a kevésbé bájos része.

Amikor berontottam a suli a kollégiuminál sokkal nagyobb tánctermébe, természetesen már mindenki más bent volt, és Nemes már elkezdte vezényelni a bemelegítést.

– Hidegen hagy az ok, hogy miért késel el minden egyes nap az első óráról, Novák, de igazán megörvendeztetnél, ha ez a szokás abbamaradna – szólt oda szinte rám sem nézve csípősen, miközben sietve beálltam a többiek közé, és bár már rég bemelegítettem, bekapcsolódtam én is a gyakorlatokba.

– Elnézést – feleltem az osztályfőnökömnek, de nem hiszem, hogy különösebben érdekelte, mert egy pillanattal sem pazarolt többet rám. Sosem voltam a kedvenc diákja, de mióta két hete megtörtént az a kollégiumos incidensünk Somával, Nemes egyenesen utál, általában nem vesz tudomást rólam és csak a másik két lányt dicséri, ha pedig mégis, akkor úgy néz rám, mint a véres rongyra. De kibírom. Talán még meg is érdemlem. Nem vagyok jó táncos, mi oka lenne dicsérni?

Soma a bemelegítés közben megpróbálta feldobni a hangulatom, hülye fejeket vágott és amikor csak alkalma volt, megcsikizett. Talán régen vihogva kétszeresen visszaadtam volna a csikizést, de ma csak pár erőtlen mosolyra futotta tőlem. Aztán egy idő után Nemes is megunta, és rákiabált, hogy viselkedjem már érettebben egy óvodásnál, így Soma kénytelen volt felhagyni a hülyéskedéssel. Bár nem mintha valaha is felhagyna azzal, hogy jobb kedvre próbál deríteni. Az elmúlt két hétben is szakadatlanul próbálkozott, és nem ingatta meg, hogy milyen kevésszer ér el sikert. Azt hiszem, nem lehetek elég hálás, hogy ilyen barátom van.

Az alapos bemelegítés után – ami számomra egyfajta pihenés volt – aztán szokás szerint elkezdtük bemutatni, hogy egy hét alatt mit tudtunk kezdeni a kapott dallal, amire modern koreográfiát kellett kitalálnunk. Egyébként a tánc elvárt hossza ezúttal már egy perc húsz másodpercre növekedett.

Az első órába csak egy valaki fért bele, aki Liza volt, hiszen szokás szerint abban a pillanatban a magasba lendült a karja, hogy Nemes feltette a kérdést, ki akar kezdeni. Pókerarccal figyeltem a táncát, a gyönyörű, kecses mozdulatokat, a testet, ami erre született, és amilyen nekem soha az életben nem lesz. Igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam a fájdalom, ami a bensőmet marcangolja, de a lábam fel-alá járt, edzésért kiáltott, hogy elnyomhassa.

A második órában sor került a többi öt emberre is. Természetesen Kitti jelentkezett másodszorra, és bár ugyanolyan magabiztosan állt neki a koreójának, mint Liza, Nemes őt ezúttal lehúzta, és azt mondta, hogy – idézem – ízléstelen elemekkel volt tele a tánca, és az eheti munkája jóindulattal csak négyes. Kitti legalább annyira megdöbbent, mint én, ezért ő nem erre figyelt, de én pont elkaptam, ahogy a legjobb barátnője arcán egy pillanatra elégedettség villan.

Ezúttal nem engedtem magam elé mindenkit, ahogy szoktam, hanem jeleztem, hogy most én szeretnék következni, ugyanis már nem nagyon tudtam tovább tétlenül ülni, és úgy voltam vele, hogy talán könnyebb egy viszonylag rossz szereplés után táncolni, mintha a végén mondjuk Dani elképesztő koreója után jönnék (aki egyébként rendszerint ott helyben találja ki azt az elképesztő koreót).

Nem mondom, hogy nem ugrott görcsbe minden porcikám a figyelő tekintetektől, és nem akartam inkább sírva kifutni a teremtől, de ezzel együtt is, a táncom rendben volt. Még mindig utálom, de lassan kezdek hozzáedződni, hogy van közönségem közben. Ezt a koreográfiát pedig olyan rengetegszer eltáncoltam már az elmúlt héten, hogy tényleg művészet lett volna elrontani.

– Oké, rendben volt – biccentett Nemes kimérten, amikor véget ért a zenerészlet. – Egy kis életet bele, és akkor még jónak is lehet mondani. Ötös.

Ötöst adott, de természetesen nem bírta ki, hogy ne kössön bele legalább egy dologba. Ettől függetlenül elégedett voltam, és megkönnyebbülten csaptam bele Soma pacsira nyújtott kezébe.

Az óra további részében lementek a fiúk is – Soma négyest kapott, Milán és Dani ötöst –, aztán a következő órákon elkezdtünk betanulni egy csoportos koreográfiát. Eddig még nem csináltunk ilyet, viszont nagyon fontos, mert a félévi vizsga egyik felét ez adja.

Természetesen a tánc nagy részében hátul kaptam szerepet, és csak kevésszer jöhettem előre, de nem bántam, jobb volt nekem, hogy én nézhettem a csoporttársaim mozdulatait és így kapaszkodhattam beléjük, mintha ők nézték volna az enyémeket. Nemsokára elkezdett sajogni az összes izmom, de nem vettem róla tudomást, engedelmesen táncoltam és táncoltam, tényleg sokkal könnyebb ez, mint aludni egy éjszakát Lizával és Kittivel egy szobában. És csodák csodájára, Nemes nem kötött belém. Igaz, dicséretet sem mondott, de ahogy észrevettem, nála ez már annak a jele, hogy egyébként jó voltam.

Ötödik óra után szokás szerint visszamentünk a kollégiumba, hogy megebédeljünk, én pedig természetesen farkaséhes voltam, mert a rengeteg testmozgás mellett aznap még semmit nem ettem, így legszívesebben rávetettem volna magam a kajára, de... De nem tettem, mert a szomszédos asztalnál ott ült Liza és Kitti, akik folyton sugdolóztak és engem bámultak. Ezúttal valószínűleg azzal érdemeltem ki a kibeszélést, hogy jobb jegyet kaptam a házimra, mint Kitti, de kétlem, hogy csak erről volt szó, mert azt is árgus szemekkel figyelték, hogy mennyit eszem. Nem tudom, hogy ilyen körülmények között ki lett volna képes jóízűen ebédelni, de én biztos nem, és végül harmadannyit se ettem, mint amennyit az üresen tátongó gyomrom követelt volna.

Hatodik órában szerencsére pihentettük egy kicsit a mozgást, viszont legnagyobb bánatomra a balett alaptechnikájával foglalkozó videókat néztünk, ugyanis következő héttől elkezdünk alaposabban foglalkozni a balettal. Ez a hír nagyon vegyes reakciókat váltott ki belőlünk, a másik két lány természetesen kitörő örömmel, Soma meg a halántékát masszírozva fogadta, Dani Nemes füle hallatára közölte, hogy ő akkor inkább kiiratkozik a tánctagozatról – mire Nemes mondta neki, hogy egész nyugodtan –, Milán pedig nem túl lelkesen húzta el a száját. Én meg sztoikus nyugalommal tudomásul vettem, hogy rendben, akkor a hétvégén ronggyá balettozom a lábaimat. Már éppen kezdenék felzárkózni a másik két lányhoz a modern táncban, nem engedhetem meg, hogy a balettnál újból egy szakadék legyen köztünk. Márpedig jelenleg az van. És van egy hétvégém rá, hogy csökkentsek rajta.

A hetedik óra mind a negyvenöt perce kőkemény erősítéssel telt, így a végén komolyan megfordult a fejemben, hogy többet nem kelek fel a táncterem padlójáról. A combjaim bedurrantak, sajogtak minden egyes mozdulatra, és minden további izmom is perzselt a fájdalomtól. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne sántikáljak, miközben Somával visszasétáltunk a kollégiumba, de elutasítottam a segítségét.

– Biztos? – ajánlotta fel még egyszer a támogatását, és igazán aggodalmas arckifejezéssel nézett rám.

– Semmi bajom – legyintettem, nem mutatva, hogy a puszta sétába is majd' beledöglök a fáradtságtól.

De ilyen ez a szakma, ilyen a tánc. Csak eddig nem vettem elég komolyan, egyfajta játéknak tekintettem, amivel csak akkor foglalkozok, ha kedvem van hozzá. Igazuk volt Lizáéknak, amikor két hete arra utalgattak, hogy így semmi keresnivalóm itt.

Amikor beértem a kolis szobánkba, Liza és Kitti természetesen már bent volt, így a vágyaimnak ellenállva nem estem be az ágyamba, mint egy rongybaba, hanem uralkodva remegő lábaimon, méltóságomat megőrizve simán leültem, a falhoz húzódtam és a fülesemet a fülembe helyezve telefonozni kezdtem. A két lány szerencsére már hazafelé pakolt, és közben megállás nélkül trécseltek, gondolom kibeszélték a fél iskolát, nem tudom, szerencsére nem hallottam semmit a zenétől. Aztán egy hozzám intézett szó nélkül megemelték a hatalmas bőröndjeiket, és anélkül, hogy egy másodpercre is megszakították volna a beszélgetést, elhagyták a helyiséget. Vártam még egy-két percet, hogy biztosan nem jönnek-e vissza, majd amikor meggyőződtem róla, hogy nem, kihúztam a fülhallgatómat, elterültem az ágyon, és fáradt porcikáimat kinyújtóztatva élvezni kezdtem a csöndet, amit csak az utcáról behallatszódó kocsik moraja tört meg.

Nem tudom, meddig feküdtem ott mozdulatlanul, de egy óráig biztos. Élveztem, hogy az agyamat ellepi a fáradtság köde, így szinte gondolkozni sem voltam képes, és élveztem a magányt, amire olyan kevésszer adódik lehetőségem mostanában. Gondoltam rá, hogy átmegyek Somához, de aztán eszembe jutott, hogy ahhoz fel kellene kelnem, így inkább elvetettem az ötletet. Teljesen elnehezültek a szemhéjaim, és már majdnem álomba merültem, amikor kipattantak a szemeim a nyitódó ajtó zajára.

– Szia – suttogta a küszöbön álló Soma bizonytalanul. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.

– Nem gond, nem aludtam – ültem fel a hajamba túrva. – Gyere csak.

Még mindig tétován beljebb jött, és leült velem szemben törökülésben az ágyamra.

– Csak azért jöttem, hogy elköszönjek.

Annyira magammal meg a tánccal voltam elfoglalva egész nap, hogy el is felejtettem, hogy Soma a hétvégén hazamegy, így elég meglepett arcot vághattam.

– Mi a baj? Szeretnéd, hogy maradjak inkább? – kérdezte rögtön.

– Nem, dehogy, menj csak – vágtam rá rögtön, és így is gondoltam. – Nem foglak ellopni még egy hónapra a családodtól. Nekik is szükségük van rád.

Szerencsés, amiért ez így van. Múlt hétvégén a tanév kezdete óta először én is voltam otthon, mert az egy dolog, hogy ki szoktam mosni az elhozott ruháimat, de az már egy másik dolog, hogy mit gondolhatnak rólam mások, amiért mindig ugyanazokat a ruhákat látják rajtam. Szóval nem fogok hazudni, főként ez volt az oka annak, hogy hazamentem. De persze előtte megemlítettem az apámnak is, akivel mellesleg hetente két szót szoktam váltani. Mindenki kapaszkodjon meg, az volt a válasza, hogy oké, nem zavarok. Micsoda szerencse. Mekkora mázli, hogy nem zavarom a saját apámat, ha havonta egyszer otthon vagyok. Ja, és a legjobb az egészben, hogy végül egyáltalán nem is találkoztam vele hétvégén, gondolom szokás szerint valami nőnél volt. Csodálatos érzés volt. Pedig hozzászokhattam volna már az elmúlt egy évtizedben.

– És te megleszel? – szakított ki Soma hangja a keserű gondolataimból, mire felnéztem aggódó szemeibe, és akaratlanul is elnevettem magam.

– Kinézed belőlem, hogy két nap alatt valami bajom esik, miközben el sem hagyom a kollégiumot?

– Csak nem akarom, hogy túlhajtsd magad – morogta rosszallóan, mire lehajtottam a fejem. Ezt az egyet nem tudtam megígérni. – Igazából nem csak azért jöttem, hogy beköszönjek – közölte, aztán maga elé húzta a hátizsákját, és végig a szemembe nézve kivett belőle egy szendvicset. – Szeretném, ha ezt most megennéd.

– Mi? – nevettem el magam zavartan. – Miért?

– Mert biztosan éhes lehetsz. Láttam, hogy alig ettél ebédet – mondta, amivel igazán meglepett, mert nem gondoltam, hogy a fiúk figyelnek az ilyesmire. Aztán mintha csak meghallotta volna, a következő pillanatban belehasított a csendbe a gyomrom fájdalmas korgása, mire összefontam a hasam előtt a karom, Soma meg amolyan „én megmondtam" tekintettel nézett rám.

– Nem baj. Mindjárt vacsora – válaszoltam nagy sokára.

– Amit lehetséges, hogy megint ki fogsz hagyni.

– Ezt honnan veszed?

Nem felelt, csak megvonta a vállát, és felém nyújtotta a szendvicset.

– Gyerünk, edd meg szépen. Ma rohadtul nem ettél többet öt falatnál.

Elképedve figyeltem őt, kezdett leesni, hogy komolyan beszél, és komolyan szemmel tartotta, hogy mennyi kaját vettem magamhoz.

– Soma, nem kell felügyelned, hogy mikor és mit eszem – nevettem el magam furán, ő azonban még csak el sem mosolyodott, örökösen vidám vonásai ezúttal komolyak és szigorúak maradtak.

– Nem érdekel. Addig nem megyek haza, amíg ezt az egészet meg nem etted.

Erre igazán nem számítottam. Igen, tényleg érdekes étkezési szokásokat alakítottam ki magamnak, de azért tettem, mert nekem úgy volt alkalmas, és elég érzékenyen érintett, hogy valaki bele akart nyúlni. De látszott Somán, hogy nem fog engedni. Nagyon sokáig néztünk farkasszemet, és végül én voltam az, aki kénytelen volt meghátrálni.

– Jó, add ide – vettem el tőle duzzogva a szendvicset, aztán kissé megrettenve néztem rá, ugyanis a kezemben tartva rájöttem, hogy egy pillanat alatt be tudnám falni, annyira éhes vagyok. Óvatosan belenéztem, és láttam, hogy téliszalámi és uborka van a két zsemle között. A kedvencem. Nem tudtam eldönteni, hogy emiatt szeretetet érzek Soma iránt, vagy inkább még mérgesebb vagyok.

Lassan beleharaptam a szendvicsbe, és váratlan szégyent érezve néztem fel a legjobb barátomra.

– Most végig nézni fogsz közben?

– Igen.

Hát jó. Csak a figyelő tekintete és az óriási önuralmam volt az oka, hogy nem nyomtam be a kaját egy pillanat alatt.

– Furán viselkedsz – közöltem vele rágás közben.

– Nem furábban, mint te – vágta rá.

Ezen kívül egy szót sem beszéltünk, amíg ettem, ami nem tudom előfordult-e már a legjobb barátom társaságában. Csak bámultunk egymásra csendben.

Mellesleg tényleg jólesett az a szendvics, végre megnyugodott a háborgó gyomrom és már nem akarta megenni saját magát.

Amikor végeztem, Soma elégedetten bólintva kivette a kezemből az összegyűrt szalvétát, felállt az ágyról, és a másik kezével megsimította a hajamat.

– Vigyázz magadra, jó?

– Szoktam – mondtam értetlenül.

– Nem – mosolyodott el szomorúan. – Nem szoktál.

Aztán elhagyta a szobát. Döbbenten, széttárt karral ültem az ágyamon, egyáltalán nem tudtam mire vélni az elmúlt percek eseményeit.

Telefonoztam még egy órát, de így, hogy már jól is voltam lakva, még álmosabb lettem, és hamarosan el is nyomott az álom. Egyhuzamban aludtam tizenkét órát, legközelebb hajnali öt múlt, amikor felébredtem. Azt lehetne gondolni, hogy ekkorra már teljesen kipihent voltam, de... Nem. Az izomláztól fintorogva átfordultam a másik oldalamra, és játszi könnyedséggel újra álomba merültem.