Szeptember 23., kedd

Egy-két-há'-négy, egy-két-há'-négy. Nem is olyan nehéz. Csak ne ess ki a ritmusból. És lélegezz már! – mantráztam magamnak folyamatosan, miközben körbetáncoltam az iskola tánctermét. Érezem, hogy minden szempár engem néz, beleértve Nemes tanárnőét is, így igyekeztem erőmön felül teljesíteni, nem hibázni semmit. Hogyan hibázhattam volna, amikor épp előttem mutatott be a másik két lány két tökéletes produkciót?

Egy-két-há'-négy, egy-két-há'-négy. Egy olyan elem jött, amit mindig elrontok, mert sosem nyújtom ki normálisan a lábamat a levegőben, és a spiccem is ronda szokott lenni, ezért most még jobban koncentráltam, és amikor felugrottam, erősen megfeszítettem a lábfejemet. Egy pillanatra kitekintettem a pad felé, hogy lássam Nemes reakcióját, ami mindössze egy figyelmeztető pillantás volt, hogy ne másra figyeljek, hanem magamra. Igaza volt, majdnem kiestem a ritmusból, pedig az nálam végzetes hibának számít, onnantól kezdve sosem tudok visszazökkenni. Újra elkezdtem magamban számolni. Egy-két-há'-négy, egy-két-há'-négy.

A néhány talajon elvégzett gyakorlat után újra olyan következett, ami nem az erősségem, egy olyan forgás, amivel a legtöbb bajom van a koreográfiámban. Éreztem, hogy fáradok, a röpke másfél percem egy örökkévalóságnak tűnt, és még legalább húsz másodperc visszavolt belőle, de megembereltem magam, és hatalmas levegőt véve lábujjhegyre álltam, a másik lábamat a levegőbe emeltem, és elkezdtem forogni, aztán... Aztán a talajon lévő lábam megbillent, elvesztettem az egyensúlyom, és kis híján elestem.

– Az ég áldjon meg, Zita! – kiabált rám Nemes, amikor teljesen lefagytam, és kikapcsolta az aktuális zenémet, ami Beyonce-től a Listen volt. Kicsire összehúzva magam vártam a fejmosást, amit úgy éreztem, teljesen megérdemlek. – Mi bajod ezzel a forgáselemmel? Ha nem csal az emlékezetem, már nem először rontod el, amit egész egyszerűen nem értek, amikor más nehéz lépéseket gyönyörűen, játszi könnyedséggel megcsinálsz!

Egyáltalán nem csal az emlékezete, ezzel mindig bajom szokott lenni, nem is értem, miért raktam bele az erre a hétre kapott házi feladatomba. Vagy hogy egyáltalán miért terveztem meg előre a mostani házi feladatot... Az előzőt, a Read all about it-et végigimprovizáltam, ugyanis még előtte lévő este sem volt hozzá vállalható koreográfiám, ezért elengedtem az egészet, felkészültem rá, hogy kapok egy egyest, és csak táncoltam, ami jött. De nem egyest kaptam, hanem ötöst. Nemes szerint messze az idei legjobb teljesítményemet produkáltam, ami állítást megerősítettek Liza és Kitti irigy, gyűlölködő pillantásai is. Azonban csak egyszeri csoda volt, hogy ilyen lazán tudtam venni, másodszorra már nem mertem megcsinálni, hanem a hétvége folyamán másodpercről másodpercre megterveztem a táncomat. Valószínűleg nem kellett volna, ugyanis ha improvizálok, ezer százalék, hogy eszembe sem jut bemutatni azt az utált forgást, ami egy az egyben a balettból lett kiemelve.

Tessék, már meg is van a válasz Nemes kérdésére, hogy mi bajom ezzel az elemmel. Az, hogy nem tudok balettozni.

Persze ezt vele eszemben sem volt megosztani, de valószínűleg túl látványosan sunnyogtam, mert teljesen átlátva rajtam így szólt:

– Gondok vannak a balettel, ugye? Na jól van, nem most jönne a tananyagunkban, de a mai duplaórát rááldozzuk – sóhajtott, mintha épp szívességet tenne nekem. A lábam a földbe gyökerezett, és muszáj volt meggyőznöm, hogy mekkora tévedésben él.

– De tanárnő, ez egyáltalán nem szükséges, hagyjuk csak meg akkorra, amikor itt lenne az ideje, nem kell siettetni... – hadartam ijedten, de ezzel inkább abban erősítettem meg Nemest, hogy valóban szükség van egy kis balettozásra.

– Nem siettetünk semmit, ennek pontosan itt van az ideje – nézett a szemembe jelentőségteljesen, így én lesütöttem az enyémet. Attól sem éreztem éppenséggel jobban magam, hogy ujjongást hallottam a hátam mögül, és odafordulva láttam, hogy Kitti és Liza ugrándozva örülnek annak, hogy akaratomon kívül elintéztem nekik egy balettórát.

És ekkor kezdetét vette a negyvenöt perces tömény szenvedés. Igaz, hogy semmi életveszélyeset nem csináltunk, konkrétan a legalapabb dolgokkal kezdtük és még csak el se mozdultunk a balettrúd mellől, de annyira ideges lettem, hogy mégis mindent elrontottam, nagyjából semmit nem voltam képes rendesen megcsinálni. Ha Nemes éppen nem a fiúkkal bajlódott – akik közül egyedül Milán nyújtott elfogadható teljesítményt, mert Soma éppúgy gyűlöli a balettet, mint én, Dani pedig vállalva az órai munka egyest úgy döntött, hogy a telefonja nyomkodásán kívül semmit nem csinál a mai órán –, akkor folyamatosan engem okított, elmondta, hogy mi nem volt jó, én újra csináltam, ő továbbra is rázta a fejét, én megszégyenülten próbálkoztam, ő legyintett, hogy reménytelen, jöjjön valami más. Egyébként meglepően türelmes és megértő volt velem, nem is vele volt a baj, hanem Lizával és Kittivel. A két lány seperc alatt gyönyörűen megcsinált mindent, amit Nemes mondott, aztán olyan látványosan unatkoztak, hogy mindenki számára világos legyen, számukra ez nevetségesen egyszerű feladat, és folyamatosan kérdezgették az osztályfőnökünket, hogy mikor csinálunk már valami nehezebbet is. Mindezt aközben, hogy én az életemért küzdöttem a rohadt rúd mellett. Így várható volt, hogy egy idő után az én bámulásom lesz a legfőbb unaloműzőjük. Olyan árgus szemekkel figyeltek, mintha ők lennének a tanárok, és nem kerülte el a fülemet egy-két megjegyzésük, amit a mozdulataimra tettek. Sem az állandó sutyorgásuk, sem az alig leplezett kuncogásuk. Meg sem próbálták titkolni, hogy mennyire bénának gondolnak, sőt, mintha egyenesen az lett volna a céljuk, hogy a tudomásomra jusson.

Amikor végül kicsengettek az első óráról, patakokban folyt rólam a víz és vörös volt az arcom, de nem azért, mert olyan intenzíven mozogtam volna, sokkal inkább a szégyentől. Szünetben Lizáék szerencsére kimentek a teremből, így teljesen kibukva roskadtam le a padra, a hasonlóan feldúlt Soma pedig mellém. Éreztem, hogy aggódva néz rám.

– Utálom őket – motyogtam magam elé meredve, és kis híján elcsuklott a hangom. Soma is észlelte, és az átforrósodott tenyerét az én padon nyugvó kézfejemre helyezte.

– Tudom. De én jobban – szorította meg a kezem, amivel egy nagyon apró mosolyt kipréselt belőlem. Abban a percben másra sem vágytam, csak hogy valami biztonságos helyen kisírhassam magam a legjobb barátom karjaiban, mint régen, amikor folyton csalódnom kellett az apámban, amiért ígért valamit, de aztán elfeledkezett rólam és nem tartotta be. Soma ekkor mindig menedéket nyújtott, az anyukája pedig sütött nekem bánatűző sütit és megengedte, hogy Somával éjjel kettőig chipset zabáljunk és tévét nézzünk. Erre vágytam most, erre a meghitt érzésre, és bármit megadtam volna, hogy megkapjam. De nem lehetett. Nem, mert várt rám egy újabb negyvenötpercnyi rémálom a balettrúd mellett, a világ két legrosszindulatúbb bestiája tekintetének kereszttüzében.

Viszont megkeményítettem a szívem, és egy egész kicsit jobban ment, mint előző órában. Ez a halovány sikerélmény azonban csak addig tartott, amíg Nemes magamra nem hagyott, hogy leszedje a padon telefonozó Dani fejét, és meghagyta Lizának meg Kittinek, hogy addig foglalkozzanak ők velem. Elképedten néztem a tanárnő után, hát nem látja, hogy épp most küldött be az oroszlán barlangjába? Vagy pont ez volt a célja? Nem tudok átlátni Nemesen, néha azt érzem, hogy bár szigorú, igazából minden tettével a javamat szolgálja, néha pedig olyan, mintha Kittiékhez hasonlóan csak lenézne és el akarna taposni.

A két lány ördögi mosollyal lépett oda hozzám, én pedig igyekeztem pókerarccal fogadni őket, hogy ne lássák rajtam, mennyire kiver a frász tőlük.

– Na jól van, Zitus, csináld utánam – állt be Liza pipiskedve a rúd legelejére, Kitti meg kettőnk közé. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy „Zitus ám a jóanyád!", de tartottam attól, hogy akkor végképp nem élem túl az általuk tartott oktatást, így csak annyit morogtam oda, hogy „Ne hívj így". De sajnos ezzel sem szereztem náluk jó pontot, mert valami teljesen mást kezdtek el mutatni, mint amit Nemes mondott, valami olyat, amit még életemben nem láttam, és a velünk szemben lévő tükörből sunyin mosolyogtak rám, hogy csináljam én is.

Ádáz csata dúlt a fejemben. Meghátráljak vagy nevetségessé tegyem magam? Nevetségessé tegyem magam vagy meghátráljak? Nem hátrálhattam meg.

Így hát nevetségessé tettem magamat újra meg újra. Liza és Kitti nem is fáradtak azzal, hogy kijavítsák a hibáimat, nekik csak az volt a lényeg, hogy belesüljek az egyre gonoszabb mutatványaikba, és amint megtörtént, már léptek is tovább a következő élvezetre. Én pedig felszegett állal, szó nélkül, de valójában porig rombolt önbecsüléssel megcsináltam, amit akartak, mert nem voltam hajlandó megadni nekik azt az örömöt, hogy pusztán félelemből nemet mondok, vagy könyörögni kezdek nekik valami könnyebbért. Na azt már nem.

Amikor azonban az óra vége felé – miközben Nemes végig a fiúkkal foglalkozott – Kitti bemutatott egy kecses piruettet, és várakozón nézett rám, hogy leutánozzam, egy kicsit elszakadt nálam a cérna.

– Te meghibbantál? – förmedtem rá, mire hatalmas szemekkel pislogott párat, mint aki igazán meglepődik a kirohanásomon. Még véletlenül se erre várt egész végig, dehogy...

– Most mi a gond?

– Az a gond, hogy örülök, ha az alap pozíciókat normálisan meg tudom csinálni a rúdnál, és ezt te is jól tudod, de azért piruettekkel jössz nekem? Egész órán rajtam szórakoztatok, nem volt még elég? – fakadtam ki, mert már nagyon kikívánkozott belőlem, de pár másodperccel később már meg is bántam. Mert bár Kitti reakciója csak annyi volt, hogy sértetten felhúzta az orrát – mintha még neki lenne joga megsértődni... –, Liza szeme gonoszan villant, és olyat mondott, amit azt hiszem sosem felejtek el.

– Hagyd már szegényt, Kitti. Ilyen testalkattal tényleg nagyon nehéz lehet balettozni – szólt rá a legjobb barátnőjére, mire az egyből mosolyra fakadt, és elég sokat elárult Liza valódi szándékáról. Egész pontosan azt, hogy ez nem Kitti megfeddése volt, mint aminek álcázta, hanem egy felém tett hatalmas bunkóság.

Jó pár másodperc eltelt aközött, hogy kimondta ezeket az undorító szavakat, és aközött, hogy a mellkasomba mintha ezernyi tűhegy fúródott volna, hogy kiszorítsa onnan a levegőt. Liza a múltkor már elültette a bogarat a fülemben egy az alakomra tett megjegyzéssel, aminek köszönhetően elkezdtem többet törődni a tükörképemmel, mint kellett volna, de ekkor már láttam, hogy azzal csupán mesterien előkészítette ezt a mostani döfést, azzal csak megkapirgálta a felszínt, most pedig kegyelmet nem ismerve belevágott a talajba. Ott álltam azon a borongós őszi napon a táncteremben, leforrázva, lefagyva, egy tanórán belül megsemmisítve lelkileg.

És a legrosszabb az volt, hogy Liza és Kitti is csak állt ott. Nem csináltak semmit, nem szabadkoztak, nem hagytak faképnél, hanem csak néztek, végignézték, ahogy a mérgező szavak a szívem közepébe találnak, és ez a tény szinte maguknál a szavaknál is rosszabb volt.

Minden megmaradt méltóságomra szükségem volt, hogy ne rohanva hagyjam el a tánctermet, hanem normál tempóban, és még azt is odamondjam Nemesnek, hogy rosszul vagyok, ezért lépek le ilyen hamar. De valójában csak hányingerem volt a gondolattól, hogy további egyetlen pillanatot is eltöltsek ennek a két lánynak a társaságában.

Szerintem minden lánynak fáj az, ha valaki lekövérezi. Pláne, ha ilyen undok formában teszi.

Amikor Soma végzett az átöltözéssel, én már percek óta utcai ruhában vártam a fiúöltöző előtt. Ahogy sejtettem, ő jött ki tőlük először, mert jól tudtam, hogy érzi, valami nincs rendben velem.

– Zita, jól vagy? – csapott le rám rögtön, ahogy meglátott, és automatikusan átkarolta a vállamat.

– Persze, csak menjünk órára – ráztam le magamról a kezét finoman. Amikor elindultam kifelé a művészetis folyosóról, ő elém szegődött, és hátrafelé ment, hogy aggódó tekintetét az enyémbe tudja fúrni.

– Miért jöttél ki korábban?

– Komolyan kérdezed? – nevettem fel örömtelenül. – Nyolcvan percet végigbalettoztam, a maradék tízre már nagyon nem volt kapacitásom.

– Mit mondott neked az a két némber? – tapintott rá hirtelen a lényegre, mire egy pillanatra megtorpantam. A szemeiben düh izzott, tudtam, hogy ha elmondanám neki, mennyire mélyen érintett Lizáék bántása, úriember létére puszta kézzel megfojtaná őket. De nem akartam, hogy ezt tegye, mert akkor Lizáék is megtudják sikerült belém rúgniuk. Meg aztán egyik fiú sem szereti azt hallani, ha egy lány arról siránkozik, hogy dagadt, sosem tettem ilyet Somával, és nem most fogom elkezdeni.

– Sok önfényező dolgot – válaszoltam rövid hallgatás után. – Élvezték, hogy villogtathatják a balettudásukat.

Soma csak hümmögött, és abból, ahogy rám nézett, világos volt, hogy tudja, nem a teljes igazságot árultam el neki. De nem faggatott tovább, levette, hogy rossz passzban vagyok, a sok rossz passzom közül olyanban, amikor nem igazán szeretem, ha beszélgetnem kell az emberekkel. Úgyhogy egész nap alig szólt hozzám, de még így is éreztem a néma támogatását, és végtelenül hálás voltam neki, amiért mindig tudja, mire van szükségem.

Egyik tanórán sem tudtam rendesen odafigyelni, a gondolataim folyton visszatértek a táncterembe, a sajgó spiccem emlékeztetett a sok balettlépésre és minden más fájdalmas dologra is, ami ott történt. Emiatt majdnem teljesen üresen adtam be a biokémia dogámat, de egyáltalán nem érdekelt, és a múlt héten írt matek doga rossz érdemjegyét is csak egy vállvonással vettem tudomásul.

Amikor Somával átértünk a koliba, kész lettem volna akár könyörögni is neki, hogy a saját szobám helyett hadd időzhessek náluk, de erre semmi szükség nem volt, egyszerűen megkérdeztem, ő pedig igent mondott, mintha semmi sem lenne természetesebb. Nem akartam az eddiginél is jobban lehúzni a kedvét, így belementem, hogy továbbnézzük a sorozatunkat, de nem igazán tudtam odafigyelni rá, hogy mi történik a telefonom képernyőjén. Vacsoránál is inkább csak tologattam az ételt a tányéromon, mint ettem belőle, és ekkor láttam Somán, hogy már tényleg nagyon aggasztja a helyzetem, de továbbra sem faggatott, és egyszerűen imádtam ezért.

Van úgy, hogy egy mondat nem megy ki a fejedből. Hiába akarsz, nem tudsz megszabadulni a kimondott szavaktól, mintha megállás nélkül visszhangoznának az elmédben. Ha az elevenedbe talál, akkor egyetlen mondatnak akkora ereje van, hogy egy egész napra a padlóra küldjön, és ne engedje, hogy felállj onnan. Folyamatosan érzed, hogy marcangol belülről, és ami a legidegölőbb, folyamatosan kattogsz, hogy igaz-e. Velem pont ez történt a mai napon.

És az események megkoronázásaként takarodókor vissza kellett térnem a saját szobámba, ahhoz a két lányhoz, akik miatt ma még csak mosolyogni sem voltam képes.

Amikor beléptem, mintha elvágták volna az addigi cseverészésüket, és míg én az ágyamhoz lépte, ők sokat sejtetően összenéztek a kialakult csendben. Egyből gombostűfejnyire zsugorodott a gyomrom, úgy éreztem, mintha nem is két, hanem legalább kétezer becsmérlő szempár tapadna rám. De legalább öltözködnöm nem kellett újra előttük, mert már a zuhanyzóban átvettem a pizsamám.

Csodák csodájára nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottak annak, hogy bejöttem, kis idő múlva folytatták a beszélgetést, ami az Instán látott posztok alapján emberek kitárgyalását jelentette. Gyanús is volt, hogy ilyen könnyen megúsztam.

– Hogy mi vaan? – ámult el Kitti a telefonja képernyőjére meredve, majd izgatottan Lizához fordult. – Vágod ki az a Fejér Evelin, ugye?

– Aha, a tizenegyedikes táncosok között az egyik csaj. Elvileg a legjobb.

Csak fél füllel figyeltem rájuk, miközben kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, és éppen arra készültem, hogy bedugjam a fülembe a fülesem, azonban a következőket még pont hallottam.

– Ja, én is úgy tudtam. De ezt figyeld – fordította Liza felé a telefonját, és akármi is volt rajta, az arckifejezéséből ítélve szentségtörő lehetett. És valószínűleg egyenesen nekem címezve Kitti szóban is ismertette a helyzetet. – Ez annyi, mint háromszáz kalória. Háromszáz kalóriát megeszik vacsorára!

Csupán ettől a pár szótól befeszültem, és ez megakadályozott abban, hogy betegyem a fülhallgatóm.

– Ezt nem mondod komolyan. – Láthatóan Lizának sem ment, hogy befogadja ezt az információt. – Hogy engedhet meg ilyet magának? Este háromszáz? Agyrém.

– Ja, ennyi erővel akár két pofára tömhetné a gyorskaját, ha tényleg az a célja, hogy hájpacnivá váljon – horkantott fel Kitti.

– Legszívesebben megtépném az ilyen akaratgyenge fruskát – fűzte tovább Liza. – Idejönnek azzal a céllal, hogy táncosok lesznek, de tenni már lusták érte, és önfegyelem nélkül zabálnak. Hát nem fogják fel, hogy ők egyszerűen alkalmatlanok erre a pályára? Hahó, itt ötven kiló fölött nincs esély! Felháborító, hogy mégis ugyanazt a bánásmódot kapják, mint azok, akik tényleg keményen dolgoznak, és elvonják a figyelmet arról, aki igazán tett érte, visszahúzzák a csoportot, hátráltatják azt, aki komolyan veszi. Egyeseknek igazán nem itt lenne a helye...

– Teljesen egyetértek – biccentett Kitti elégedetten, aztán beállt egy kis csend a szobában. Megkövülten feküdtem az ágyamban, az agyam még próbálta feldolgozni az elhangzott szavakat, és próbálta megfejteni, hogy ez most... Talán nekem szólt? Pár másodpercen belül választ kaptam. – Apropó, Zita... – szólított meg Kitti mézesmázos hangon, mire összerezzenve pillantottam rá. – Te mennyi kalóriát is fogyasztasz egy nap?

Ez volt az a pont, ahol elegem lett. A pont, ahol a teherbírásom véget ért, a kitartásom elfogyott, ennyit tudtam elviselni egy napra. Ettől a kérdéstől úgy éreztem, végleg atomjaimra esek szét.

Nem válaszoltam semmit, felpattantam az ágyamról, feltéptem a szobaajtót, és úgy ahogy voltam, cipő nélkül, pizsamában rohantam végig a koli folyosóján takarodó után. A lábaim automatikusan a szemközti szárnyba vittek, ott is végigfutottam a folyosón, és lefékeztem egy bizonyos szoba előtt. Csak egy pillanatig haboztam, hogy kinyissam-e az ajtót, de rájöttem, hogy nem bírom ki azt, ha most nem ölelhetem meg a legjobb barátomat. Így aztán benyitottam a szobába, ahol Tibi és Soma még ébren voltak, Zalán pedig nem volt sehol, mert betegség miatt otthon maradt. Nem foglalkoztam a csodálkozó Tibivel, nem foglalkoztam Soma ijedt kérdéseivel, nem foglalkoztam én semmivel, odarohantam a legjobb barátomhoz, valósággal becsapódtam a mellkasába, és ahogy a pólójának ismerős, otthont idéző illata bekúszott az orromba, kitört belőlem a sírás. Ez már nagyon régóta bennem volt, egész pontosan azóta gyülemlett fel fokozatosan, hogy tanév elején először szóba álltam Lizával és Kittivel. Azonban egészen idáig egyszer sem engedtem magamnak, hogy kiadjam azt, milyen mély fájdalmat okoztak nekem, és hogy pusztították el napról napra az önbecsülésem egy részét. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg Somába kapaszkodva rázott a zokogás, de az biztos, hogy annak a rémálomszerű napnak a végén az ő karjában sírtam álomba magam.