Szeptember 9., kedd

Amikor nemrég azt mondtam, hogy már csak a zene tud örömömet hozni az életembe... Azt hiszem, elkiabáltam. Azóta ugyanis történt valami, ami bár váratlanul ért, mint a villámcsapás, és magam sem értem teljesen, de tesz róla, hogy reggelente ne csak az aznapi énekóra legyen az oka annak, hogy izgatottan kelek fel.

Minden múlt pénteken kezdődött, amikor négy napos késéssel az addig hiányzó, tizennyolcadik osztálytársunk is beállított az iskolába. Egyszerűen besétált a zeneterembe, morgott valami köszönést, és senkire sem nézve levágta magát egy székre. Igen, ő nem nézett senkire, én azonban attól a pillanattól kezdve nem tudtam levenni róla a szememet. Van benne valami különleges, ami miatt merőben más, mint a többiek. Titkok övezik az egész személyiségét. Miért tűnik úgy, mintha egyáltalán nem akarna itt lenni? Mintha egyenesen taszítaná, hogy itt legyen? A beletörődésen kívül miért nem látszik más az arcán, amikor olyan káprázatosan gyönyörű hangokat csal ki a hangszerekből? Miért nem szólal meg, hacsak meg nem szólítják? Miért fintorodik el minden alkalommal, ha szóba kerül a világhírű édesapja? Miért hagyja hidegen, ha valaki gúnyt űz belőle, és miért hagyja, hogy ugyanez a személy utána körbeugrálja?

Borzasztóan felhúztam magam, amikor Zalán kikezdett vele. Feltámadt bennem egy megmagyarázhatatlan védelmi ösztön, és úgy gondoltam, inkább nekem okozzon kárt, mint annak a szótlan, elcsigázott fiúnak. De ő egyáltalán nem lett dühös, a következő szünetben készségesen fogadta Zalán tiplizését, akinek közben a tudomására jutott, hogy kicsoda a srác apja. Még idegesebb lettem, mert nem hittem el, hogy nem lát át Zalánon és a haverjain. Sőt, biztos voltam benne, hogy átlát a felszínességükön, de akkor meg miért csinálja, amit csinál?

A tény, hogy mennyire mérges voltam, cseppet sem változtatott azon, hogy továbbra is érdeklődéssel figyeltem minden mozdulatát, és bár ő tudomást sem vett rólam, én elhatároztam, hogy meg akarom fejteni őt. Meg akarom fejteni a titkait, amik teljesen körülveszik.

A neve Árpi. Váradi Árpi. És tegnap szembesültem vele, hogy padtársak vagyunk. Azonban egész nap semmi kommunikáció nem történt köztünk azon kívül, hogy én kértem tőle egy tollat, ő adott, én megköszöntem, ő meg azt mondta, hogy szívesen, egyelőre csak figyeltem őt a szemem sarkából. Bármilyen tantárgyról volt szó, az órai feladatokat mindig befejezte, mielőtt én egyáltalán neki tudtam volna állni, vagyis minden oka meglett volna rá, hogy ugyanúgy unatkozzon a tanórákon, ahogy a zeneteremben szokott, de nem tette. Ha az ember figyelt rá, észre lehetett venni, hogy egyértelműen jobban érzi magát az osztályteremben, mint a hangszerek között. Ez újból felvetette bennem a kérdést, hogy hogyan fordulhat ez elő valakivel, aki ennyire őstehetség a zenében, mint ő.

Tegnap tehát ennyi történt, plusz még az, hogy Árpi egy csomószor megérezte, hogy bámulom, így ingerülten meredt rám, én meg lesütöttem a szemem. Ma viszont rászántam magam, hogy rendesen megszólítsam.

Túl voltunk már két ének órán – ahol végre Árpit is hallhattam énekelni, és hiába mondja, hogy nem szeret, ebben is nagyon jó, a hangja tiszta és gyönyörű tenor –, és éppen a gyűlölt matekórára készülődött az osztály a teremben, mindenki összehasonlítgatta a háziját másokkal, akik pedig nem csinálták meg, azok kapkodva másolták le valakiről. Tényleg szinte mindenki ezzel volt elfoglalva, ment a beszélgetés, mindenki nyüzsgött, kivéve... Kivéve a mellettem levő fiút, aki nyugodtan ült a székén, az ujjait összefonta az ölében, és csak nézett maga elé hallgatagon. Előttem ott volt a matekfüzet, de senki nem jött oda hozzám az eredményeimmel kapcsolatban, és őszintén szólva ekkor nem is hiányzott. Lekötött az, hogy figyeljem Árpit. És ekkor valamilyen sugallatra elérkezettnek láttam az időt, hogy tegyek felé egy lépést.

– Megcsináltad a matekházit?

Árpi lassan fordította felém a fejét, mintha az utolsó pillanatig ki akarna várni, hátha valaki más válaszol helyette. A máskor közömbös tekintetéből enyhe meglepettség tükröződött, a szemöldökeit felvonta.

– Igen – válaszolta tömören.

– Mennyi jött ki? – intéztem felé a következő kérdést, közben arra gondoltam, jó biztos lehet magában, ha még elő sem vette a matekfüzetét.

Hosszú pillanatokon keresztül néztünk egymás szemébe, szinte tapintható volt a kétkedése és a zavara. Nem értette, hogy miért beszélgetek vele. Én pedig nem értettem, hogy miért nem érti, egyedül abban voltam biztos, hogy ennek most nincs köze a származásomhoz.

Végül elkapta rólam a tekintetét, előszedte a füzetét a táskájából, fellapozta és lerakta elém. Tényleg minden feladata kész volt, egymás után levezetve a gyöngybetűivel. Mellette az én írásom trehánynak és durvának látszott.

Csendben várt, amíg én összehasonlítottam a munkánkat, aztán levontam a következtetést:

– Hát, valamit nagyon elcsesztem.

Meglepetésemre ekkor ő szólalt meg, de határozottan azzal a szándékkal, hogy minél hamarabb lezárhassa a beszélgetést.

– Felőlem lemásolhatod.

– Nem használlak ki – ellenkeztem rögtön. – Nem fogom veled azt csinálni, mint Zalánék, hiába engeded nekik. – Nem bírtam ki, hogy ezt ne említsem meg, kíváncsi voltam, mit fog reagálni. Nem reagált semmit, legalábbis szóban nem, és az arca is megfejthetetlen volt. Beláttam, hogy hiába várok a válaszára, az nem fog jönni, így visszatértem a matekházihoz. – Meg akarom érteni. El tudnád nekem magyarázni, kérlek?

Úgy tűnt, még az eddigieknél is jobban megleptem. Mindenesetre csak egy kicsit hezitált, aztán egy leheletnyit közelebb húzódott hozzám és vonakodva belekezdett a matekpélda ismertetésébe.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy sikerült megértenem. De nem mondhatom, mert a számok helyett a gondolataim teljesen másfelé terelődtek. Arra, hogy milyen jó lenne, ha Árpi többször szólalna meg, ugyanis gyönyörű a beszédhangja. Arra, hogy vajon van-e olyan dolog, amiben nem kiváló, vagy mindenben ennyire tökéletes, mint a zenében és a matematikában. Arra, hogy milyen vékonynak látszik a csuklója, miközben a végeredményre mutat. Arra, hogy legszívesebben kinyújtanám a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, a mindenfelé göndörödő, szőke tincsei olyan puhák-e, mint amilyennek látszanak. Az egész nem lehetett több egy percnél, ugyanis most is a lehető legrövidebben lerendezte a dolgokat, de nekem elég idő volt arra, hogy végiggondoljam mindezt.

– Érted már? – nézett rám komolyan, amikor végzett a magyarázással.

– Igen – vágtam rá feltűnően gyorsan, és zavarba jöttem a fürkésző tekintetétől. Sóhajtott, mint akinek nehezére esik a dolog, majd... Majd újra belekezdett az egészbe. Nem kértem rá, de látta, hogy nem értem, és elmondta még egyszer. Még soha nem hallottam ennyit beszélni egyszerre. És valószínűleg senki más sem az osztályból.

Miután magamra parancsoltam, hogy ezúttal nagyon figyeljek, másodszorra már tényleg világosabbá vált a tananyag, gyorsan ki is javítottam a házimat. De ez azt hiszem nem az én eszemnek, hanem Árpi tanári képességeinek köszönhető.

– Hálásan köszönöm – mondtam neki őszintén, és azt vártam, hogy talán egy apró mosoly megjelenik a szája sarkában, de nem így lett. Kimérten bólintott, aztán becsukta a füzetét, és előrefordulva jelezte, hogy véget ért a párbeszédünk. Nem voltam csalódott, tudtam, hogy ez még több is volt, mint amit várhatok tőle.

Matekon Orosz természetesen engem szólított fel, hogy ismertessem a házi feladat megoldását, az osztály pedig fülét-farkát behúzva várta, hogy a kivéreztetésem kezdetét vegye. Azonban az ezúttal elmaradt, mert nem csak hogy jól csináltam mindent, hanem értettem is az összefüggéseket, így a keresztkérdésekkel sem tudott megfogni. Amikor Orosz láthatóan csalódottan lemondott arról, hogy ma meg tudjon alázni, és belekezdett az órába, akaratlanul is elvigyorodtam, és Árpi felé fordultam. Úgy csinált, mint aki nem veszi észre, de tudtam, hogy örül nekem. Egyszerűen tudtam.

A nap további részében gondjaim akadtak a tanórákra koncentrálással. Állandóan a matekóra és az előtte lévő szünet járt a fejemben. Árpi döbbent, világoskék tekintete, amikor közöltem, hogy nem akarom kihasználni, a kedvessége, ami megmutatkozott azzal, hogy kérés nélkül újra belekezdett a magyarázatba, és a hidegség, a távolságtartás, amivel leplezi.

Biokémián nem bírtam ki, újból megszólítottam, azt tettettem, hogy már megint kifogyott a tollam, és kértem tőle kölcsön egy másikat. Kíváncsi voltam, hogy hozzám szól-e, és ha igen, mit mond. Nem mondott semmit, a kezembe adta, amit kértem, és vetett rám egy „Neked nincs egy normális tollad?", homlokráncolással spékelt pillantást. Nem tudom, miért, de ezen is mosolyognom kellett.

Ekkor körbenéztem a teremben, mert éreztem, hogy valaki figyel, és nem tévedtem, Zalán Bogi és Lelle között olyan undorral nézett rám, mint talán még soha. Valószínűleg ezentúl így fog reagálni, bármilyen fiúval elegyedek is szóba, és felcímkéz minket mocskos buziknak, de nem tudtam eldönteni, hogy ekkor ez volt-e a baja, vagy az, hogy pont Árpival beszéltem, az ő kis kedvencével. Kinézem belőle, hogy parázik, hogy Árpi nem csak az ő nevét fogja otthon említeni annak a híres-neves apjának. Én azonban száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Árpi egyikünk nevét sem említi az apjának, egész egyszerűen azért, mert tökéletesen hidegen hagyják az ilyen dolgok.

De Zalán mégis berágott rám, legalábbis láthatóan még az addigiaknál is jobban utált, mert amikor ebédszünetben a koli ebédlőjében álltunk sorba, úgy előzött meg, hogy a vállával erőteljesen meglökte az enyémet, és még csak vissza sem nézett, hogy világossá tegye, direkt csinálta. Erre én is felhúztam magam, de mögöttem megszólalt Zita, hogy „Mekkora kretén. Ne törődj vele", és igazat kellett adnom neki, megtanultam már az évek során, hogy az csak ront a helyzeten, ha visszabalhézok, mikor valaki balhézik velem.

Mindenesetre a maradék két órán már nem szóltam Árpihoz, nehogy Zalán túlságosan rászálljon, másrészt én sem akartam nagyon rászállni, egy napra bőven elég lehetett neki az a két húzásom.

Délután lementem a közösségi helyiségbe leckét írni, aztán kölcsönvettem egy gitárt a koli kis zeneterméből, és a holnapi énekórára is gyakoroltam. Gondoltam, a közösségi helyiségben úgyis olyan nagy a zaj, hogy senkinek nem fog feltűnni a bénázásom, de tévedtem, mert az osztályunk zenései közül Anna egy idő után helyet foglalt mellettem a kanapén, és megkönyörülve rajtam megmutatta, hogyan kell lejátszani az órán tanult dallamot. Aztán állt is fel és ment tovább, tényleg csak egy kedves kisegítés volt, mivel látta, hogy küszködök, nekem mégis eléggé feldobta a kedvem. Újabb és újabb kedves embereket fedezek fel az osztályomban, így pedig már sokkal elviselhetőbbnek tűnik annak a pár rosszindulatúnak a jelenléte.

Vacsora után a családommal is beszéltem telefonon. Igaz, hogy voltam otthon hétvégén és találkoztam velük, de valahogy nyugodtabb vagyok, ha maximum kétnaponta hallhatok a szüleim felől, és tudom, hogy ők is nagyon szeretnék, ha gyakran jelentkeznék. Büszkék rám, és jobban nem is örülhetnének, hogy bekerültem az iskolába, amibe szerettem volna, de a kapcsolatunk mindig is nagyon szoros volt, és tudom, hogy hiányzom nekik. Az az igazság, hogy ők is nekem, úgyhogy amíg a sok buszozás költsége nem válik megterhelővé, minden hétvégén haza fogok menni hozzájuk.

Persze a bátyáimmal is nagyon közel állunk egymáshoz, de rajtuk sokkal kevésbé látszik a csüggedtség, szinte mindig harsányak és jókedvet sugároznak felém. Az azért rossz volt, hogy a hétvégén Szilárddal nem tudtam találkozni, ő ugyanis nem anyáékkal lakik, hanem a barátnőjével, és dolgoznia kellett, így nem tudott hazajönni. Krisztián viszont jól kifaggatott. Az első kérdése az volt, hogy van-e valaki, aki rosszul bánt velem a héten, a második pedig az, hogy találtam-e cuki fiút az osztályomban. Ez azért ciki, mert mindössze két dolog volt, amiről még nem akartam beszélni neki, az egyik Zalán és a néha rejtett, néha nyílt bunkózásai, a másik pedig Árpi. Nem mondtam neki semmit. Idővel úgyis meg fogja tudni mindkettőt, de eszemben sincs elárulni, hogy az új suliban már a legelső héten szembesültem a származásom hátrányaival. Árpi pedig... Azt akarom, hogy ő egy kis ideig még csak az én titkom lehessen. Egy titok, amit minden vágyam, hogy megfejthessek, egy titok, ami egész nap a fejemben jár, egy titok, ami miatt mosolyogva alszom el.