Ma már határozottan nehezebb volt felkelni, mint az előző két napban, éreztem, hogy a fáradtság nem tudott egy éjszaka alatt kiürülni a testemből. Nem igazán a tanulás szívta le az erőmet, az ugyanis alig történt, sokkal inkább az egész új környezet okozta, a tudat alatt végig bennem lévő stressz, hogy az új emberek hogyan fognak hozzám viszonyulni, el fognak-e fogadni. Az első benyomásom azt hiszem pozitív. Igaz, így direktben senki nem kereste a társaságomat és padtársam sincs, de Zalánon és a pár haverján kívül senkin nem tapasztaltam ellenségességet.

A vasárnapi konfliktusunk óta Zalán nem kötött belém szemtől szemben, de ez nem azt jelenti, hogy más módszerekkel nem fejezi ki időről időre, hogy utál engem. Látom a gúnyos pillantásait, amikor a haverjaival kibeszél, hallom a direkt félhangos megjegyzéseket és a horkantásokat minden alkalommal, amikor megszólalok. Természetesen nem jó érzés, de hozzászoktam már az elmúlt évek alatt, és ennél sokkal rosszabbakat is megtapasztaltam.

És a kedvemet még így sem tudják letörni. Még mindig nagyon boldog vagyok attól, hogy itt lehetek, és mindenért kárpótol ez a művészettel teli atmoszféra. Tegnap, amikor az első énekóránk volt a zeneteremben, minden porcikám bizsergett a sok-sok hangszer láttán, de mivel a tanárnőnk hiányzott a duplaóra első felében, a második órában nem maradt másra időnk, csak az ismerkedésre és beszélgetésre. Sorban elmondta mindenki, hogy milyen múltja van a zenével, milyen hangszereken tud játszani, és milyen mélységben foglalkozott az énekléssel. A sok zongora, hegedű, fuvola, szaxofon, klarinét és más hangszerek mellett egy kicsit haloványnak éreztem az én magányos gitártudásomat, és Zalán a markába is röhögött, amikor itt be is fejeztem az ismertetést, de nem stresszeltem magam, elvégre engem is felvettek, bent voltam a csoportban, és biztos, hogy nem alaptalanul.

Ahogy a tegnapit, a mai napot is az énektanárunkkal, Mezeiné Deák Klárával kezdtük, csak ezúttal az osztályteremben, mivel zenetörténet volt. Kiskoromban megállapítottak rólam, hogy figyelemzavaros vagyok, így többször is azon kaptam magam, hogy már megint elterelte valami a figyelmem a teremben, miközben a tanóra fonala rég tovább haladt, de nagyon igyekeztem odakoncentrálni, még ha nem is a legérdekesebb dolog az, hogy az ember milyen eszközökkel képzett először hangokat az őskorban.

A tanárnőről egyébként eddig nem sok minden derült ki, szigorú, de azért jóval kedvesebb, mint az osztályfőnökünk (Nemes Katalin). Negyvenvalahány, vagy már inkább ötven éves lehet, és megjárta az Operaházat is, ami egy elég durva dolog, de elmondása szerint rájött, hogy a zene tanítása sokkal inkább neki való pálya. Jóindulatúnak tűnik, de talán egy kicsit rá is játszik a dolog, nekem legalábbis ez jött le, amikor azt taglalta, hogy ő még az Operaházat is otthagyta, csak hogy a gyerekekkel lehessen.

Zenetöri után viszont nem váltunk el, ismét mentünk hátra a suli másik szárnyába, a zeneterembe. Amint beléptem, megint elkapott az izgatottság, főleg mivel tudtam, hogy ma már biztosan belekezdünk valami nagyobb dologba is.

Mezeiné körbeültetett minket, aztán kezdésként beénekeltünk. A leendő padtársam hiányzása miatt csak ketten voltunk fiúk Zalánnal, így a lányokénál értelemszerűen mélyebb hangunk jól elkülönült. Vetett rám egy undorodó pillantást, aztán jól hallhatóan felerősítette a hangját, hogy elnyomjon engem, de nem hagytam magam, kiengedtem én is a hangom, ami neki láthatóan nem tetszett. Mezeiné azonban máshogy volt ezzel, a beéneklés végén elégedetten, és kissé meglepetten biccentett, és ezt mondta:

– Nagyon jó. Örülök neki, hogy a fiúknak már ilyen erőteljes, férfias hangszíne van.

Ezt követően a tanárnő megkért minket, hogy mindenki énekelje el a kedvenc népdalát. Nyilván senki nem akarta elkezdeni, a lányok mindig szégyellősek ebben az éneklősdiben, és furcsamód Zalán is csak lapított, így megvontam a vállam és jeleztem, hogy kezdem én. Úgyis mindenki sorra kerül, és elvégre azért vagyunk itt, hogy énekeljünk.

Törtem egy kicsit a fejem azon, hogy melyik népdalt válasszam, de nem teketóriáztam sokat, klisé vagy nem klisé, belekezdtem az A csitári hegyek alatt-ba. Zalán egy megvető szusszanással adta értésemre, hogy ő nagyon is klisének tartja. Mindenestre nem zökkentett ki vele, szinte lehetetlen megzavarni engem, ha egyszer énekelni kezdek, de a biztonság kedvéért be is hunytam a szemem, így nem létezett más, csak a sötétség, és a dallam, amit éneklek. Kieresztettem a hangomat. Nem érdekelt, hogy tűpontossággal találom-e el a hangokat vagy sem, az sem, hogy a megfelelő kezdőhangot fogtam-e meg, és az első sor után már az sem, hogy ki hallja. Egyszerűen csak énekeltem, és hagytam, hogy a dalom telítődjön a zene iránti szeretettemmel, majd átadja azt, hiszen ez a művészet igazi célja. Az, hogy rajta keresztül átadhassunk valamit másoknak, amit puszta szavakkal hiába is magyaráznánk, nem lehetne elmondani.

Amint az utolsó sor végére értem, kinyitottam a szemem. Anna és Enikő megigézve hallgatott, a harmadik lány, Noémi pedig egy jéghercegnő hidegségével nézett rám, de ezt is pozitívumként éltem meg, mivel ezek szerint vetélytársat látott bennem. Zalántól csak a szokásos gúnyt kaptam, de ezen már nem is akadtam fenn.

– Köszönjük szépen, Tibi – mosolygott rám Mezeiné röviden. – Tagadhatatlan, hogy nagy kincset kaptál az élettől, a véredben van a zene. Nagyon jók az adottságok, különösen tág a hangkészlet. Azonban ez még csak szín tiszta amatőr éneklés, sok további képzésre és finomításra szorul.

Bólintottam, hogy megértettem, és összességében boldogsággal töltött el az értékelés. A családomat leszámítva életemben először kaptam pozitív megerősítést arról, hogy tehetséges vagyok a zenében. És hogy sok további fejlesztésre szorulok? Kit érdekel, hát nem ezért járok ide?

Alig álltam meg, hogy ne mosolyogjak, amíg a többieket hallgattam. Noémiben – aki egyébként kísértetiesen hasonlít külsőleg és stílusban a két plázacica táncos lányra, Kittire és Lizára – feléledt a versenyszellem a dalom után, látszott, hogy ő nem a zene szeretetét akarja átadni, hanem azt bizonyítani, hogy mennyire jó. Ami egyébként sikerült is, nála aztán minden hang katonáson a pontos helyén volt, semmi csúszkálás, rekedtség, megbicsaklás. Én mondjuk egy kis érzelmet es valódiságot hiányoltam az előadásából, de Mezeiné agyba-főbe dicsérte, és teljesen el volt ájulva. Én inkább Annától voltam elájulva, akire szintén jellemzőek voltak a Noéminél felsoroltak, mégsem volt gépies az éneke. Mezeinének is tetszett, de szerinte egy kicsit elizgulta. Az utolsó lány, Enikő érezhetően alacsonyabb szinten van náluk, halk volt és bizonytalan, meg is kapta Mezeinétől azt, amit én, hogy jó sok gyakorlásra lesz szüksége. Zalán pedig, el kell ismernem, hogy jól tud énekelni. Nem annyira jól, mint Noémi vagy Anna, de a jellegzetes basszusa eléggé megfogja az embert.

Maradt még negyed óra az órából, amit egy kis könnyűzenei gyakorlattal töltöttünk ki, a tanárnő berakott egy olyan mai dalt, amit mindegyikünk ismert – történetesen James Arthurtól az Impossible –, és az énekelt a számmal együtt, akire a tanárnő éppen rámutatott. Imádtam az egész feladatot, ahogy a dalt is imádom.

A második órában inkább a hangszerekkel foglalkoztunk, mindenkinek be kellett mutatnia a hangszertudását. Itt már nem voltam olyan vállalkozószellemű, és elég kényelmetlenül éreztem magam, amikor a rövid kis gitározgatásom után Mezeiné értékelés helyett csak kínosan biccentett egyet. Persze elviekben lehetséges, hogy azért nem mondott semmit, mert az előadásomban nem akadt semmilyen kijavítandó hiba, de én inkább arra tippelek, hogy nem akart összevissza kritizálni egy diákot már így az első alkalommal. Nem volt kedvem Zalánra pillantani, megalázva éreztem magam anélkül is. Mindezt azért, mert én a többiekkel ellentétben nem onnan jövök, ahol az embernek lehetősége van tízféle hangszeren megtanulni játszani. De még előzetesen elhatároztam, hogy bármikor is ütközzön ki itt a hátrányom a származásom miatt, azért nem fogom magamat okolni és napokig rágódni rajta, így inkább csodálattal figyeltem, ahogy a többiek zenélnek.

A csúcstartó nem meglepő módon Noémi a maga hat hangszerével, de a többiek sem sokkal maradnak el mögötte, bár Enikő „csak" gitározni és basszusgitározni tud, azaz darabszámra csak egy hangszerrel van előttem.

Persze volt bennem egy kis irigység, ahogy néztem őket, de teljesen ámulatba ejtett a sokféle hangzás és az, hogy mennyire gyakorlottan áll a kezük a hangszereken. Még az élmény hatása alatt voltam, amikor visszamentünk a suli másik szárnyába, az osztálytermünkbe, és elkezdődött a földrajz óra. A tanár urat már ismertük a tegnapi biokémiáról, így nem vitte el az időt a bemutatkozás, elkezdtünk jegyzetelni a füzetbe, de halálunalmas volt, a földrajz talán még a biológiánál és a kémiánál is rosszabb, bár ezt a tegnapi duplaórán egész máshogy gondoltam. A lényeg, hogy az osztály többségéhez hasonlóan engem is egészen hidegen hagynak a természettudományi tárgyak.

Sok duplaóra szerepel az órarendünkben, ezután is egy ilyen következett, mégpedig irodalomból, és itt viszont erőlködnöm sem kellett, hogy odafigyeljek. Bodrogi Antal tanár úr idős, bölcs, csupa kedvesség, és láthatóan azon van, hogy megszerettesse a diákokkal az irodalmat. Elmondta, hogy sokat fogunk majd elemezni, felesleges információmagolás nem lesz, viszont olvasnunk azt kell majd, de nem egészen azokat a mai fiatalok számára már érthetetlen kötelező olvasmányokat, amiket a hagyományos iskolákban kérnek. Szerinte nem lesz nehéz dolga velünk, elvégre a költészet és az írás is művészet, ahhoz pedig nekünk minden bizonnyal nagy érzékünk van. Hallottam, hogy szünetben mögöttem az egyik rajzos lány, Lelle a padtársához, Bogihoz fordulva ellágyulva mondja, hogy ő ilyen aranyos bácsit még életében nem látott. Mosolyogtam rajta, de határozottan van benne igazság.

Az utána következő matekóra ennek a szöges ellentéte volt, ott kedvesség és törődés helyett lekezelést és türelmetlenséget kaptunk Orosztól. Már ki is javította a tegnap teljesen váratlanul íratott dolgozatainkat, amiből én szinte egy kérdésre sem tudtam válaszolni, és senki más sem ért el jó jegyet, ezért ha habzó szájjal is, és azzal fenyegetőzve, hogy ez volt az utolsó ilyen, Orosz nem osztályozta le a dogákat. Ja, és a személyében megtaláltam azt, ami csak a szerencsés diákoknak jut ki: A tanárt, aki az egész osztályból őket szemeli ki, és onnantól fogva rájuk pikkel. Nem igazán lepődtem meg, a beszűkült látásmódú, utálattal és előítélettel teli matektanárunktól valahogy nem vártam mást.

A szerda az egyetlen napom, amikor nyolc óra szerepel az órarendemben, így még ki kellett bírni egy osztályfőnökit, ami elég unalmas volt, ugyanis csupa szervezési dologgal ment el.

Órák után a koliban neki is álltam a matekházinak, hogy letudhassam, számolgattam, törtem a fejem egy csomó ideig, talán még az agykerekeim kattogása is hallható volt, de egy idő után be kellett látnom, hogy nekem ez nem fog menni. Sóhajtva felálltam, kinyújtóztattam a tagjaim, megdörzsöltem a halántékom, majd visszaültem az ágyamra, hogy még egyszer nekigyürkőzzek. De hiába, a számok szinte nevettek rám a papírról, amiért nem boldogulok velük. Azt hiszem ekkorra fogyhatott ki belőlem az addig egész jól fenntartott türelem és tűrés, ingerülten levágtam magam mellé a füzetemet és a tollamat. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok egy IQ-bajnok, mindenki örököl jót is, rosszat is a szüleitől, én például zenei tehetséget azt kaptam, ellenben jó logikát nem, ekkor valamiért mégis nagyon dühített, hogy még erre sem vagyok képes, egy egyszerű matekházit megoldani. Segítséget sem tudtam volna kérni, teljesen egyedül voltam a szobában, ugyanis Zalán vasárnap óta csak az alvás idejére tette be ide a lábát, hogy csak ennyi időre kelljen egy levegőt szívnia velem – és még ha meg is kértem volna, akkor sem lett volna hajlandó segíteni nekem –, és Soma is valahol máshol volt.

Végül csak vacsora után került elő, a barátnőjével – vagy csak jó barátjával? –, Zitával együtt jött be a szobába, és ahogy tegnap, most is megkérdezték, hogy nem zavar-e, ha itt lesznek. Nem tudom, hogy pontosan miért is zavarna, de azért rendes tőlük, hogy mindig megkérdezik.

Leültek egymás mellé Soma ágyára, aztán Zita váratlanul rám nézett.

– Sorozatozunk. Nem szeretnéd velünk nézni?

– Ja, igen! Bocs, én meg sem kérdeztem – húzta el a száját Soma. Már éppen nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de már nem emlékszem, hogy mit akartam mondani, mert ekkor rádöbbentem valamire. Ez volt ma a legelső felém tett közeledő gesztus. Hiába kutattam az emlékezetemben, csak Zalán megvető megnyilvánulásait találtam, Mezeiné fintorgó arckifejezését a gitározásom után, Orosz gúnyos szavait, amikkel a dolgozatomat nyíltan alázta, a matekházit, amit nem voltam képes megoldani. Mind-mind megerősítés arra, hogy kevés vagyok. Hogy nem vagyok elég. Hogy egyenesen hitvány vagyok. Egyetlen osztálytársam sem szólított meg a nap folyamán. Nem kereste a társaságomat senki. Miért, miért gondoltam azt, hogy itt majd másképp lesz? Hiába költöztem Budapestre, hiába járok egy elit iskolába, hiába énekelhetek, attól én még ugyanaz a szegény romafiú maradtam. Miért hittem, hogy ide nem fog követni az utálat?

Nem tudom. Nem tudom, hogy miért, de ezt hittem. És jelentősen megtépázta a lelkemet a felismerés, hogy tévedtem.

Valószínűleg több másodpercig nem válaszolhattam, mert Soma és Zita tanácstalanul összenézett egymással.

– Ööö. Nem, köszönöm – mondtam végül. – Nézzétek csak ketten.

Nem akartam nyűg lenni a nyakukon. Hiszen nyilván csak udvariasságból hívtak, és mindenki máshoz hasonlóan szerintük is csak az vagyok, csak nyűg.

Ahogy a vasárnapi megingásomnál, ezúttal is a zenéhez fordultam vigaszt keresve, hiába volt még korán, lehunyt szemmel, fülhallgatóval a fülemben feküdtem az ágyamon. Igaz, hogy a gyönyörű dallamok ezúttal is megtették gyógyító hatásukat, de ehhez most az a nyomasztó gondolat is társult, hogy nekem már csak ez az egy út maradt a boldogsághoz.