November 17., hétfő

Majdnem megőrültem hétvégén. Az idegességtől nem tudtam tanulni, enni, aludni, zenélni és rendesen gondolkodni sem, ugyanis minden gondolatom ugyanarra kanyarodott, afelé, hogy mikor rezzen már meg végre az a hülye telefonom. De hiába, egyetlen árva üzenetet sem kaptam Árpitól a két nap alatt, még csak nem is volt online egyszer sem.

A koliban maradtam a hétvégére, így egy idő után már nagyon kellett türtőztetnem magam, hogy ne kerekedjek fel és ne menjek el Árpiék házához, hogy megnézzem, mi van már, de végül nem tettem, mert azzal határozottan sok mindent elszúrtam volna, ha beállítok hozzájuk úgy, hogy valójában minden rendben van, és mondjuk pont az apja nyit ajtót.

Talán nincs semmi baj, csak Árpinak lemerült a telefonja, de ez nem izgatja annyira, hogy feltöltse. Kinézem belőle, és nagyon igyekeztem ebben reménykedni, de akkor sem lehetett azt mondani az aggódásomra, hogy alaptalan. Elengedtem a szerelmemet az oroszlán barlangjába, aztán semmi életjelet nem kaptam róla napokig. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mit akart tőle az apja, ami miatt hazahívta, de egyik lehetőség borzalmasabb volt, mint a másik, így inkább igyekeztem nem gondolkodni rajta, de természetesen nem jártam sikerrel. Csak az nyugtatott meg, hogy emlékeztem rá, Árpi egyszer azt mondta, az apja mindig csak lelki dolgokkal tartotta sakkban, és sosem emelt rá kezet. Viszont ez nem jelentette azt, hogy nem történt valami nagy baj. Éreztem, hogy történt.

A vasárnap és hétfő közti éjszaka már tényleg egy percet sem aludtam, de sajnos így sem tudtam siettetni az időt, és egyébként is csak reménykedni tudtam abban, hogy Árpi legalább az iskolában megjelenik. Elhatároztam, hogy ha nem, akkor tényleg én fogok elmenni hozzájuk.

Erre végül nem került sor, ugyanis Árpi jött suliba, bár ez becsengetés után néhány perccel még nem így nézett ki. Éppen síkideg állapotban nézegettem a mellettem lévő üres helyet, amikor nyílt a teremajtó, bejött Árpi, alig hallhatóan elnézést kért a tanártól, és lehajtott fejjel a helyére ült. Majdnem kiestem a padból, annyira igyekeztem elkapni a tekintetét, de ő mintha észre se vett volna. Utólag tudom, hogy igazából csak nem akart észrevenni, de ez akkor elképzelhetetlennek tűnt, azt hittem, ő is annyira várta, hogy beszélhessünk, mint én.

– Árpi – súgtam oda neki, de továbbra is a padra függesztette a tekintetét. – Árpi – próbálkoztam hangosabban, mire kelletlenül felém fordult. Nem tetszett a nézése, túl komoly, túl megtört volt. – Egész hétvégén kerestelek. Mi történt?

Görcsösen megrázta a fejét, és elkezdett írni a német füzetébe.

– Ne most – suttogta, amitől végleg elképedtem. Ne most? Két napja erre a pillanatra várok, hogy végre megtudjam, mi történt vele, ő pedig azzal hárít, hogy „ne most"?

– De Árpi, borzasztóan aggódtam, egyszerűen eltűntél, és fogalmam sem volt, hogy...

– Mondom ne most – szakított félbe ingerülten, és a kelleténél hangosabban, így amellett, hogy a tanárnő odaszólt nekünk, több szempár is ránk tapadt. Árpi elvörösödve lejjebb csúszott a székén, én pedig a tanár kérését teljesítve lassan előre fordultam, de közben teljesen össze voltam zavarodva. Tanácstalanul álltam a helyzet előtt, mert csak még elképzelhetetlenebbé vált, hogy mi történhetett. Nem tudom, mire számítottam, de arra biztosan nem, hogy Árpi ilyen hidegen fogad majd, és egyszerűen hárítja a beszélgetésünket. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem figyeltem túlzottan azon az órán.

Amikor kicsengettek, és élet meg zaj költözött a tanterembe, már úgy fordultam oda hozzá, hogy nem tudtam, mire számítsak.

– Most jó lesz? – kérdeztem akaratlanul is éllel a hangomban.

– Nem – mondta Árpi oda se nézve. – Órák után. – Azzal felállt, elhagyta a termet, és a szünet hátralevő részében vissza se jött. Nekem meg egyszerűen nem sikerült túljutnom a döbbenetemen.

Használhatatlan voltam a nap egész további részében. Szinte nem is érzékeltem, hogy mi történik körülöttem, mert folyton csak Árpira pillantgattam, figyeltem a reakcióit, azt, hogy mit csinál, próbáltam kitalálni, mi zajlik a fejében, ha már önként semmit nem osztott meg velem belőle. Ami egyébként őrület, figyelembe véve, hogy mennyi mindenen keresztülmentünk. És mégis mintha visszacsöppentünk volna szeptember elejére, amikor csak egy idegesítő idegen voltam számára, akihez hozzászólni sem volt hajlandó.

A nap végi dupla énekóra már tényleg katasztrófa volt, Mezeiné a végén már ordibálva szólt rám, annyira elege volt abból, hogy nem koncentrálok, de nem igazán hatott meg, csak azért imádkoztam, hogy vége legyen végre. Ugyanakkor kicsit tartottam is attól, hogy mit fogok hallani Árpitól.

Végül eljött az a pillanat, amikor csengetés után szokás szerint ketten maradtunk a teremben, de ez most annyira más volt, mint máskor, mint az ezt megelőző alkalmakkor. Nem öröm és vágyakozás telepedett ránk, hanem feszültség, nem mosolygott rám az ajtó becsukódásának pillanatában, és én sem próbáltam megcsókolni, mert még a szemembe nézni sem volt hajlandó.

– Árpi, mi folyik itt? – kérdeztem halkan, és reméltem, rájön a hangomból, hogy több halasztást nem tűrök, azonnal tudnom kell a választ. Lassan az arcomra vezette a tekintetét, aztán minden rákészülés nélkül megszólalt, mintha csak egy mellékes tényt közölne. Tévedtem, amikor azt hittem, jobban már nem fog megdöbbenteni a mai napon.

– Szakítanunk kell.

Ezt követően vagy fél percig nem hallatszott más, csak a falon lévő óra monoton kattogása. Pislogtam egyet, pislogtam kettőt, aztán hármat, és vártam, hogy Árpi közölje, csak viccelt. Nem tette meg. Döbbentem elnevettem magam.

– Ez a legszarabb vicc, amit életemben hallottam – ingattam a fejem, aztán megint nevettem egyet, mert nem tudtam mi mást csinálhatnék. Borzasztó hülyén éreztem magam. – Mármint egyértelmű, hogy nagyon jól ment minden, ez az egész egy rohadt megtestesült álom, amit élünk és ami csak most vette kezdetét, elég vicces lenne, ha ezek után csak úgy a semmiből szakítani akarnál, tekintve, hogy nyilvánvalóan te is boldog voltál... – Elhallgattam, hátha van valami mondandója, de rezzenetlenül nézett rám, és továbbra sem közölte, hogy viccelne. Nekem pedig szép lassan már nem nevetni, hanem ordibálni volt kedvem. – Mégis mit kezdjek ezzel most, Árpi? Nem mondasz egy büdös szót sem, nem tudok veled mit kezdeni. Honnan jött most ez? A hétvégéhez van köze? Amiről egyébként még mindig nem tudok semmit? – emeltem fel a hangomat. – Mit mondott neked az apád? Őmiatta akarod a szakítást, ugye? Azok után, hogy tisztáztuk, nem állhat az utunkba!

– Ne kiabálj velem, légy szíves – szólt rám higgadtan, mintha semmilyen hatással nem lettek volna rá a szavaim, sőt nem is hallotta volna őket.

– Akkor ne tegyél tönkre mindent! – kiabáltam továbbra is.

– Nézd – kezdte tárgyilagosan, és ez a hangnem még jobban felidegesített. – Nekem sem könnyű ez, de hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy ez a legjobb döntés mindkettőnk számára...

– Ne várd, hogy bevegyem ezt a baromságot – fojtottam belé a szót. – Mivel vesztegetett meg az apád? Mit kényszerített rád? Mivel tömte tele a fejed? Mi...

– Tibi, nem érted – szakított félbe ezúttal erélyesen. Kék szemeinek fagyos könyörtelenségéből sejtettem, hogy fájni fog, amit mondani készül, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. – Ez nem az apám döntése, ő nem is tud rólunk. Nem ő akarja ezt, hanem én.

A fejemet ráztam. Ezt nem akartam elhinni, nem voltam hajlandó elhinni. Csakhogy minden jel arra mutatott, hogy komolyan beszél. Bár azt mondta, neki sem könnyű ez, nem így látszott, áthatolhatatlan volt a vonásait megkeményítő közömbösség. Nagyon határozott volt, látszott rajta, hogy már döntött, és most csak elém tárja ezt a döntést, amivel én nem tudok mást csinálni, csak elfogadni. De hogyan fogadhatnám el? Hogyan lehet ezt elfogadni?

Próbáltam megnyugodni, de továbbra sem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik.

– Magyarázattal attól még mindig tartozol. Továbbra is tudni akarom, mi történt veled az elmúlt két napban. Jogom van tudni.

Látszott rajta, hogy gondolkodóba esik, frankón gondolkodott, hogy beavasson-e abba, miért szakít velem. Mintha azon töprengene, megérdemlem-e. Mintha nem jelentettünk volna ennél sokkal többet egymásnak.

– Rendben, de előre szólok, hogy nem azt fogod hallani, amit akarsz. A hétvégének nincs köze ahhoz, hogy úgy döntöttem, véget vetek a kapcsolatunknak. Apám azért hívott haza olyan hirtelen, mert beszélt Mezeinével és rájött, hogy valójában nem is veszek tőle külön énekórákat, dühös lett, ordítozott velem, ismét az orrom alá dörgölte, hogy nincs választásom a jövőmet illetően, zenész leszek, és büntetésből olyan mennyiségű zenét kényszerített rám, hogy kapásból azt gondoltam, „inkább a halál" – hadarta, amit tudtam, hogy azért csinál, hogy az érzelmeknek ne legyen alkalmuk a hatalmukba keríteni. Jól ismerem, ezért azt is tudtam, hogy az elmondottak milyen nagy csapással érnek fel a számára, így egyből nagyon megsajnáltam. Azonban világos volt, hogy nem akarta, hogy sajnáljam, mert könyörtelenül folytatta. – Remélem, most elégedett vagy, hogy tudod, de mint mondtam, nem ezek a dolgok vezettek a szakításunkhoz. Csupán rájöttem, hogy még magamat sem ismerem, akkor azt hogyan tudnám, mi a szerelem, és rájöttem, hogy nem akarok kapcsolatot, még egy lánnyal sem, nemhogy egy fiúval. Nekem ez nem való, és nem is hiányzik. Csak besokalltam, jó? – fortyant fel. – Ettől az egésztől, az együtt járástól, a titkunkból, tőled. Nem akarom ezt tovább.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire megbánt minden egyes szavával, még akkor is, ha alig kaptam levegőt a fájdalomtól. Tudtam, hogy szenvedni ráérek később is, most viszont harcba kell szállnom vele, hogy megmentsem azt, ami még menthető.

– Nem hiszek neked – léptem közel hozzá harciasan. – Szerintem nagyon is köze van ennek a hétvégéhez, és csak összehordtál egy halom hülyeséget, hogy elriassz. – Még közelebb léptem, így már alig egy fejnyi távolság volt köztünk. És ő nem lépett hátrébb. Nem lehettem biztos abban, amit mondtam, de azt határozottan pozitív jelként ítéltem meg, hogy láthatóan viaskodni kezdett magával. Le-lehullott róla a közömbösség álarca, az állkapcsát fájdalmasan megfeszítette. – Még csak nem is logikus, amiket mondasz. Szerintem hazudsz.

– Szerintem meg tévedsz, mert ez az igazság – szűrte a fogai között. Megcsóváltam a fejem.

– Akkor mondd a szemembe, hogy nem szeretsz. Mondd ki. – Nagy vakmerőség volt ez a részemről, mivel az ellenkezőjét még csak egyszer mondta, de abban a helyzetben minden kockázatot vállalnom kellett. Megrebbentek a szempillái, és esküszöm, rémületet láttam a tekintetében. – Gyerünk, mondd ki, és elfogadom – biztattam. – Mondd ki, és...

– Nem mondom ki, mert nem igaz! – csattant fel. – Szeretlek, és soha akarnék szakítani veled, ha az apám nem... – Hirtelen elakadt a szava, valószínűleg ekkor jött rá, hogy elszólta magát, aztán leroskadt egy székre és a tenyerébe temette az arcát. – A fenébe veled...

Sokféle érzelem munkált bennem. Megkönnyebbült és boldog voltam, amiért vaklárma volt minden, amit összehordott, de attól még mindig fájt, és dühös is voltam, amiért a beleegyezésem nélkül már megint eldöntött valami fontosat a hülye apja miatt.

– Ha az apád nem mi? – kérdeztem rá a félbehagyott mondatra, és leguggoltam elé. – Most már az igazi történetet is szeretném hallani.

– A fenébe veled – morogta, aztán elhúzta a kezét az arcától, és emelt hangon is megismételte: – A fenébe veled! A fenébe, hogy ennyire ragaszkodó vagy, hogy ennyire ismersz! Én úgy terveztem, hogy ha bunkózok, akkor megbántalak annyira, hogy el tudjalak lökni magamtól, de nem, te megnehezíted, te nem engeded meg, hogy szakítsak veled, te százszor nehezebbé teszed. Hát rohadj meg!

Még sosem hallottam őt így beszélni, és nem az volt minden vágyam, hogy nekem célozva halljam, de tudtam, hogy azért csinálja, mert szenved, mert nem akar szakítani velem, de úgy érzi, rá van kényszerülve.

Megfogtam a kezét és nem engedtem, hogy elrántsa.

– Erről szól a szeretni valakit, Árpi. Nem mondani le az illetőről még akkor sem, ha önként kéri.

– Szerintem meg pont arról, hogy le kell mondani róla, ha az az érdeke – mondta halkan, és könnyek gyöngyöztek a szemében. Ekkor ijedtem meg igazán. Mert bár bevallotta, hogy nem akar elhagyni, továbbra is úgy nézett ki, mint aki már meghozta a döntését.

– Miért? Mondd meg, miért most – parancsoltam rá ingerülten.

– Mert most jöttem rá, hogy nem akarok azzal a tudattal együttélni, hogy bármelyik pillanatban bajod eshet miattam. Egyszer meggyőztél, hogy mégis ezt csináljam, de többször nem fogsz.

– Miért? – hajtogattam egyre kétségbeesettebben.

– Tibi, mennyire szereted te a zenét? – kérdezte gyengéden.

– De hiszen tudod... Nem tudnék nélküle élni.

– Én ugyanígy éreztem régen a rajzolás iránt. És az apám elvette tőlem az ezzel kapcsolatos jövőmet. Nem hagyom, hogy veled is ezt tegye az én engedetlenségem miatt. Megszakítjuk a kapcsolatunkat, így nem is fogja tudni, hogy létezel, szépen nyugalomban elvégzed ezt az iskolát, és egy napon befutsz, mint zenész. Ennek így kell történnie.

– Nem, nem, nem! Már megmondtam, Árpi, ezt nem döntheted el helyettem. Az én dolgom, hogy mérlegeljem a jövőmet, és aszerint hozzam a döntéseimet. Ez nem a te választásod! – ismételtem, közben pedig már valódi félelem szorította össze a torkom, a mellkasom, mindenem.

– Ahhoz viszont jogom van, hogy úgy döntsek, nem akarok már veled lenni – mondta csendesen. Tehetetlenül a hajamba túrtam.

– De ez hazugság. Te mondtad, hogy szeretsz, és én is sze...

– Nem hazugság. Tényleg nem akarok veled lenni, így nem. Ilyen áron nem – suttogta, és tisztán láttam a szemeiben, hogy szenved. Úgy éreztem, eltörik bennem valami. Ennek nem így kellett volna alakulnia, nem így kellene véget érnie, ez így nem jó.

– Azt hiszed, hogy nekem fontosabb a zene, mint te? – fakadtam ki keserűen. – Hogy jobban ragaszkodom a zenész jövőmhöz, mint hozzád? Hát képzeld, nem, még a zenéről is lemondanék, hogy téged megtarthassalak, mert semmi és senki nem tesz olyan boldoggá, mint te. A francba, Árpi, senki nem kérte, hogy hősködj! Már megint nem hagytál nekem választást, eldöntötted kettőnk helyett, és ez így nagyon nincs rendben, nem viselkedhetsz így, nem teheted tönkre egyik napról a másikra, nem hagyhatsz itt csak úgy...

– Tibi, nem érted, hogy csak nehezebbé teszed? – szakított félbe elgyötört arckifejezéssel, és ahogy lesütötte a szemét, egy könnycsepp gördült le az arcán. – Azzal, hogy megpróbálod elérni, hogy meggondoljam magam, csak magadat bántod, mert nem fogom meggondolni magam. Utálj nyugodtan, megérdemlem, csak kérlek, tartsd tiszteletben a döntésem.

– Nem – ráztam a fejem folyamatosan, de mást nem tudtam mondani. – Nem, nem, nem. Nem.

– De igen. – Felállt a székről, és engem is felhúzott a földről. Lábujjhegyre állt, és az ajkát a homlokomra nyomta, majd ott tartotta néhány másodpercig, miközben én kétségbeesetten kapaszkodtam a karjába. Elvált tőlem, megtört tekintetét az enyémbe fúrta, és kimondta a végszót. – Köztünk vége. Sajnálom.

Emlékszem, hogy továbbra is ráztam a fejemet. Emlékszem, hogy nem akartam elengedni a karját, neki kellett lefejtenie róla az ujjaimat. Emlékszem, hogy a nevét mondogattam, mikor ő hátat fordított nekem, és rázkódó vállal elindult kifelé a teremből. Emlékszem, hogy térdre estem, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

De arra nem emlékszem, hogy mi történt ezután. Mintha minden megszűnt volna létezni, mintha a Föld is megállt volna forogni, mintha minden értelmét vesztette volna. Nem értettem, hogy mi történt, csak azt éreztem, hogy fáj, ott belül a mellkasomban, nagyon mélyen. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Még azt is elfelejtettem, mi az az idő, hiszen körülöttem és bennem minden egy helyben állt, nem mozdult.

Amikor legközelebb feleszméltem, már teljesen sötét volt kint az utcán. Még mindig a zeneterem padlóján térdeltem; kezemet az arcomhoz érintettem, és láttam, hogy nedves. Remegve feltápászkodtam, és tettem az egyetlen dolgot, amit akkor tehettem. Leültem a zongorához. Nem érdekelt, hogy mennyi az idő, hogy hamarosan vissza kellene érnem a kollégiumba, hogy az eltűnésem előbb-utóbb feltűnik valakinek. Csak elkezdtem zongorázni, mert abban a végtelen pillanatban a zene volt az egyetlen biztos pont.