Október 22., szerda

Az elmúlt néhány nap... Jó volt. Lehet, hogy túl nagy merészség ilyet kijelenteni, de úgy érzem, végre egyenesbe kerültek a dolgok. És most nem igazán az iskoláról, vagy a zenéről beszélek, sőt egyáltalán nem, hanem Árpiról, mert mindenekelőtt ő határozza meg azt, hogy hogyan alakulnak a napjaim.

Vegyes érzéseim voltak, amikor Árpi beavatott a múltjának legrázósabb perceibe. Először is mérhetetlenül sajnáltam őt; a mély fájdalomról árulkodó szavaiból és testbeszédéből világos volt, hogy egykor mit jelentett számára a rajzolás, és milyen nagy törést okozott benne, amikor az apja egyszerűen elvette ezt tőle. Másodszor tehát jobban utáltam az apját, mint addig bármikor, talán kicsit agresszív természetre vall tőlem, de azóta is viszket a tenyerem, hogy egy jó nagyot behúzzak abba az arrogáns arcába mindazért, amin a fiának keresztül kellett mennie miatta. Harmadszor, amikor megtudtam, hogy Árpi valójában önzetlenségből, és az én védelmem érdekében akar távol maradni tőlem... Akkor mondtam ki először magamnak, hogy szerelmes vagyok ebbe a fiúba.

Azt azonban nem terveztem, hogy e tényt vele is közlöm, egyszerűen csak kicsúszott a számon, ledöbbentve ezzel mindkettőnket. Egy darabig úgy gondoltam, hogy nagyon nagy meggondolatlanságot követtem el, ugyanis Árpi konkrétan elfutott előlem aznap, és inkább kisebb lépésekben kellett volna a tudomására hozni az érzéseimet. De azóta már örülök, hogy kimondtam, ugyanis a közben eltelt egy hét alatt nem történt semmi. Nem adott semmilyen jelet, olyan mintha egyszerűen elfelejtette volna, hogy szerelmet vallottam, nem mozdul a dolog semerre, ami most már kezd egy kicsit frusztrálni.

Persze nincs okom elégedetlenkedni, örülnöm kellene, hogy a furcsa lelépése után egyáltalán szóba áll velem, mi több, nem csak szóba áll, hanem kifejezetten közvetlen, és végre látszik rajta, hogy jól érzi magát velem. Hál'istennek, végül volt olyan önző, hogy a saját akaratának engedelmeskedjen, ne az apjáénak, és beletörődött, hogy én sem fogok lekopni róla.

Tehát egész jól elvoltunk ebben az egy hétben, vagyis igazából nagyon is jól. Azzal nyugtatom magam, hogy a vallomásom pedig csak azért nem került azóta szóba, mert Árpiról beszélünk, arról az Árpiról, aki esetében alig több mint egy hónapja már annak is örültem, ha egyetlen szót hozzám szólt. Ő a legvisszahúzódóbb ember, akit ismerek, de ettől lesz ő önmaga, és ez is csak egy azok közül a dolgok közül, amik miatt még jobban szeretem őt.

Ma elég laza napunk volt a suliban, ugyanis ez volt az őszi szünet előtti utolsó tanítási nap, és annak is elvette az első óráját az előre felvett iskolarádiós, október 23-i megemlékezés. Több zenetagozatos diák is énekelt, a mi osztályunkból Noémi és Anna is jelentkezett a feladatra, de mivel az előbbi erőszakosabb és akaratosabb volt, Mezeiné őt választotta ki. Noémi a szokásos gőggel az arcán hallgatta a saját hangját, és amikor a csoportunk röviden megtapsolta a teljesítményét, látszott rajta, hogy ő is elégedett magával.

Az ezt követő órán Mezeiné természetesen agyondicsérte, ezenkívül sajnálatát fejezte ki, hogy Árpinak és Zalánnak ezúttal nem jutott lehetőség, hogy énekelhessenek a műsorban. Ugyan, egy kicsit sem volt átlátszó, hogy kik is a kedvencei. Annával és Enikővel váltottunk egy gyors pillantást, és ahogy láttam, szerencsére ők is már csak nevetni tudtak volna ezen a nőn. Szeptember elseje óta egy alkalmat sem mulaszt el, hogy nyilvánvalóvá tegye, kiben lát potenciált, és kit tart reménytelennek, ami először talán még rosszulesett, de már őszintén nem érdekel. Onnantól kezdve nem, hogy Árpi őszintén a szemembe mondta, hogy tehetségesnek tart. Az ő szavához képest egy nagy nullát ér számomra Mezeiné szava.

A mai énekórák ellenben nem voltak rosszak, szünet előtti laza elfoglaltságként mai számokat karaokéztunk. Noémi és Zalán persze ebből is versenyt csinált, de hagytuk, hogy kedvükre versengjenek, és mi négyen többiek egész jól szórakoztunk. Bár nem tudom, hogy Árpi mennyire képes jól szórakozni bármilyen tevékenység során, aminek köze van a zenéhez. Mindenesetre sokat mosolygott, amiért a kedvéért elhülyültem az egészet, és nem törődve a tanárnő felháborodásával, folyton elváltoztattam a hangomat.

Ellentétben a tegnapi, dolgozatokkal teli nappal, ma a többi óra is könnyen eltelt, míg végül azon kaptuk magunkat, hogy a nyolcadik óráról is kicsengettek és megkezdődött az őszi szünet. Mindenki egy emberként pattant fel a padokból és özönlött kifelé, hogy minél hamarabb indulhasson haza, vagy éppen előtte a kollégiumba a bőröndjéért. Mindenki, kivéve Árpi és én. Nekünk nem volt sietős.

Nem tudom, hogy ő is így volt-e vele, de én nem igazán akartam hazamenni, bármennyire is hiányzott a családom. Az őszi szünet azt jelentette ugyanis, hogy több mint egy hétig nem fogom látni Árpit.

Ráérősen pakolásztunk az iskolatáskánkba, majd amikor már nem tudtam tovább mit matatni, felálltam a helyemről, és ő is felállt, hogy kiengedjen.

– Mennem kéne a koliba, hogy összepakoljam a holmim – közöltem vele, igazából nem tudom, hogy miért. Megfejthetetlen arckifejezéssel bólintott.

– Oké. – Egy darabig hallgattunk, majd félszegen rám nézett, láttam rajta, hogy el akar búcsúzni. – Akkor...

– Nem jönnél velem? – szaladt ki belőlem gondolkodás nélkül, mire elképedt az arca.

– Hova? Haza?

Alig bírtam elfojtani a mosolyomat.

– Nem rossz ötlet, de a kollégiumra gondoltam.

Árpi persze egyből elvörösödött a naiv feltételezése miatt, de nekem csak jól jött, hogy zavarba jött, mert olyankor nem mindig tudja, hogy mit beszél, így elfogadta az ajánlatomat.

– Oké, elkísérhetlek – bólogatott, amit határtalan boldogsággal vettem tudomásul. Nagy lelkesedésemben végigbeszéltem a kollégiumig vezető utat, majd ott is folytattam a szövegelést, felcsaptam idegenvezetőnek, és mindenről elmondtam, hogy mi micsoda és hol található az épületben. Oké, egy kicsit izgatott voltam. Eléggé feldobott a gondolat, hogy még ha csak a kollégiumit is, de megmutathatom Árpinak a szobámat.

– Általában egyébként sokkal jobb itt a hangulat, szinte mindig szól a zene meg az ének mindenhol, csak most mindenki siet haza – mondtam éppen, amikor a szobákhoz vezető lépcső tetején jártunk.

– Azért így is elég nagy a nyüzsgés – jegyezte meg Árpi kissé szorongón pillantva körbe, egy végzős lány ugyanis majdnem elsodorta, miközben utazótáskával a vállán rohant le a lépcsőn, és a kiáltozás meg a hangos búcsúzkodás is állandó volt.

– Á, ez semmi. Egyszer majd egy átlagos hétköznap délután is nézd meg – intéztem felé egy újabb meghívást, és ugyan nem mondott semmit, halvány mosoly futott át az arcán. Közben a fiúk folyosójának végéhez értünk. – Ééés, itt lenne a szoba, amiben lakom – léptem oda a szóban forgó helyiséghez, amiből éppen akkor lépett ki Soma, és kezet fogva velünk elköszönt az őszi szünetre. Rá is fért a pihenés, ugyanis elég nyúzottnak látszott, mint aki nem sokat aludt az elmúlt időben.

Udvariasan előre akartam engedni Árpit az ajtóban, amikor azonban megláttam, hogy a harmadik szobatárs a helyiségben tartózkodik, és éppen úgy néz ránk, mintha meg akarna ölni, inkább úgy döntöttem, hogy én megyek be először. És egyrészt azért, mert feltámadt bennem a védelmező ösztön, másrészt azért, hogy Zalánt idegesítsem, Árpi csuklójára kulcsoltam a kezem, és úgy húztam be őt magam után.

Egyikünk se szólt egy szót se, Zalán a párosunkat bámulta undorodva, mi pedig őt. Kíváncsi voltam, hogy ezúttal lesz-e képe és mersze belénk kötni, és tudtam, hogy ha igen, akkor ezúttal sem fogom szó nélkül hagyni. De nem volt, végül összeszorított fogakkal elfordította a fejét, kapkodva befejezte a pakolást az utazótáskájába, és a hátára véve azt elindult kifelé. Rendkívül gyáva módon már az ajtóban állt, amikor azonban mégis visszafordult egy pillanatra, és gyűlölködve odavetette nekünk, hogy „mocskos buzik".

A testem automatikusan mozdult, és kész voltam Zalán után vetni magam, aki közben eltűnt a folyosón, a kezemet megfogó hűvös kéz azonban megállított.

– Hagyd, Tibi – szólt rám Árpi meglepően nyugodtan. – Az ilyenekre nem érdemes időt és energiát pazarolni.

– De nem tudom eltűrni, hogy kedvére fröcsögje az undorító dolgait – mérgelődtem.

– Pedig ezzel csak magát járatja le – vonta meg a vállát. – Mégis ki búcsúzik úgy másik emberektől, hogy „mocskos buzik"? Csak olyan valaki, akinek mind érzelmileg, mind agykapacitást tekintve hatalmas lemaradása van. Egy ilyenen nem segít sem az erőszak, sem a szép szó, és ha nem törődsz vele, akkor akár hiszed, akár nem, de a saját életét sokkal jobban megkeseríti ezzel a sok gyűlölettel, amit magában hordoz, mint a tiedet.

Csendben gondolkodtam Árpi szavain, többször is elismételtem őket magamnak, míg végül a racionalitásuknak sikerült teljesen lehűtenie.

– Bárcsak velem lettél volna az elmúlt tíz év során is – nevettem el magam félig őszintén, félig keserűen. – Lényegesen kevesebb bajba keveredtem volna, ha valaki ilyen józan gondolatokkal észhez térít.

– Hát, most már itt vagyok – válaszolta halkan, aztán lepillantva egyszerre fedeztük fel, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Természetesen ő volt az, aki elengedte az enyémet, és a torkát köszörülve hátrébb lépett. Miközben nézelődni kezdett a – nem sok látnivalót kínáló – szobában, én leültem az ágyamra.

– Egyébként utánajártam, hogy nem mehetnék-e át esetleg egy másik szobába, hiszen azzal mind a saját életemet, mind Zalánét megkönnyíteném, de azt mondták, hogy csak a félév végén lehetséges a szobacsere – fűztem még hozzá a Zalán-témához. – Nem tudom, hogy addig hogyan fogjuk tudni kibírni egymást...

– Csak próbálj meg nem partner lenni a játszmáiban, egyszerűen pergess le magadról mindent, amit mond. Így simán kibírod félévzárásig, akkor pedig új szobatársakat kaphatsz – mondta, én pedig reménykedve bólintottam, aztán szöget ütött a fejembe egy gondolat.

– Te nem akarsz kolis lenni?

– Miért akarnék? – kérdezte Árpi meglepődve. – Itt lakom tíz percre az iskolától.

– Tudom, de mondtad, hogy mennyire nem szeretsz otthon lakni a szüleid miatt. Ha kolis lennél, akkor alig kéne találkoznod az apáddal. Ráadásul szobatársak is lehetnénk – tettem hozzá, mire halvány pír jelent meg az arca mindkét oldalán.

– Szerintem kizárt, hogy apám fizessen a kollégiumért, ha egyszer nem lenne muszáj.

– Szerintem meg simán megtenné, ha meg tudnád győzni valami olyasmi baromsággal, hogy milyen jót tenne a pályádnak, ha délutánonként is a csoporttársaiddal együtt zenélhetnél – vágtam rá, és láttam Árpin, hogy gondolkodóba esik.

– Lehetséges. Ezt még át kell gondolnom.

– Oké – hagytam jóvá mosolyogva. Természetes, hogy még gondolkodni fog rajta, hiszen Árpiról van szó, ő nem arról híres, hogy hirtelen, nem alaposan megfontolt döntéseket hozna. – Most viszont el kell kezdenem bepakolni, egy óra múlva indul a buszom haza – közöltem, majd látva, hogy Árpi még mindig az ajtó mellett álldogál, vidáman rászóltam. – Te meg ülj már le, légy szíves.

Bizonytalan léptekkel az ágyamhoz sétált és leült a végébe, én pedig a másik végén elkezdtem berakni a cuccom az utazótáskámba. Elég hamar végeztem, hiszen nem sok holmival érkeztem, nemsokára már csak az éjjeliszekrényemen lévő kisebb csecsebecsék hiányoztak a táskából.

– Ide adnád kérlek azokat, amik az éjjeliszekrényen vannak? – intettem Árpi mögé, mivel ő könnyebben hozzáfért. Hátrafordult, és odaadta először a fülhallgatómat, aztán vonakodva a kis ereklyémet, a hurkapálcára rögzített kis szivárványos zászlót.

– Ez mire való? – kérdezte halkan.

– Nem való semmire, ez egy emlék – vontam vállat, és önkéntelenül is melegség költözött a mellkasomba, ahogy arra a fiúra gondoltam, akivel ugyan már régóta nem állok kapcsolatban, de akinek köszönhetően ráébredtem a valódi identitásomra. – Az első szerelmemtől kaptam. Mindenhova magammal viszem, mert emlékeztet arra, hogy ki vagyok.

Látszott Árpin, hogy nem tudja, mit mondjon, zavartan bólintott egyet, aztán lesütötte a szemét. Furán reagált, amit nem tudtam mire vélni, de az biztos, hogy nem nyugtatott meg. Állandóan furán reagál, ha egy kicsit is intim dolog kerül szóba, vagy olyan, aminek köze van a szerelemhez.

– Zavar téged ez? – kérdeztem meg hirtelen, ugyanis tudnom kellett a választ.

– Micsoda? – nézett rám enyhén elkerekedő szemekkel, mint aki sejti, hogy mire célzok.

– Az, hogy a fiúkat szeretem.

Biztos, hogy eddig is tisztában volt már ezzel a ténnyel, de ez volt az első alkalom, hogy nyíltan is kimondtam. Egy másodpercre sem vettem le róla a tekintetem, ugyanis látni akartam az első reakcióját, ennek elég nagy szerepe volt a továbbiakkal kapcsolatban. Most nagyon jól jött, hogy Árpi egy kicsit sem tudja titkolni az érzéseit és minden kiül az arcára; tisztán látszott, hogy még jobban zavarba jön, és az is, hogy elszégyelli magát.

– Nem, Tibi, jézusom. Sosem ítélnék el senkit valami olyanért, amiről nem tehet. Nem vagyok olyan, mint Zalán.

– Tudom, hogy nem vagy olyan, mint Zalán, csak... – Csak mégis furán viselkedett. Árpi várta, hogy befejezzem a mondatot, én azonban ingerülten megráztam a fejem. – Mindegy.

Tudtam, hogy úgysem fog elmondani olyat, amit nem akar, de ekkor kivételesen zavart, hogy ennyire titokzatos.

Megpróbáltam váltani, lepergetni magamról ezt az idegesítő érzést, és elkezdtem mindenféléről dumálni, hogy oldjam a feszültséget, például a mai iskolarádiós műsorról, Noémi énekléséről, Mezeiné egyre felháborítóbb kivételezéséről vagy az énekórán karaokézott számokról, azonban bárhogy téptem a szám, Árpi nem igazán volt hajlandó bekapcsolódni a beszélgetésbe. Mintha fejben nem is ott járt volna, látszólag jobban lefoglalták a saját gondolatai, mint én. Én pedig egyre idegesebb lettem. Mert én annyit próbálkoztam már. Én annyi jelet adtam már neki. Nem is jelet, konkrétan közöltem, hogy szerelmes vagyok belé, de arra is nulla választ kaptam, és most is nulla választ kapok, és mindig is azt kaptam tőle. Ennél még az is sokkal jobb lenne, ha elárulná, hogy nem viszonozza az érzéseimet, mert akkor legalább mondana valamit, és nem kéne azon törnöm magam, hogy a gondolatait próbálom olvasni vagy utalásokat keresni a ki nem mondott szavaiban.

Éppen arról magyaráztam a hangos gondolatok miatt egyre hevesebben, hogy mit fogok csinálni, ha hazaérek, amikor is történt valami, amire igazán nem számítottam.

– El kell mondanom valamit! – vágott a mondandómba Árpi szinte kiáltva, mire döbbenten hallgattam el. Feltüzelve nézett rám, így vártam a további szavait, de nem érkeztek.

– Oké, hallgatlak.

– Oké, csak... Be kellett jelentenem, hogy mondok valamit, amíg mertem, hogy aztán kénytelen legyek tényleg elmondani, viszont a bátorság most már kezd elszállni...

Ennyi volt, majdnem sikerült elérnie, hogy a fél perccel azelőtti bosszúságomat elfeledve felnevessek.

– Ööö rendben. Én tudok várni. – Úgyhogy vártunk. Arra, hogy Árpi összeszedje a bátorságát, és elmondjon nekem valamit, amivel kapcsolatban sikerült nagyon felcsigáznia a kíváncsiságom. – Elforduljak esetleg? – ajánlottam fel tanácstalanul, amikor már vagy három perce hallgattunk.

– Nem, nem kell – ingatta a fejét. – Mondom már, csak... – Hanyatt vágta magát az ágyamon, és a plafont bámulva felsóhajtott. – Oké, így jó lesz.

– Oké – mondtam én is, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy mennyire fura, hogy a tekintete helyett maximum az ágyon előttem pihenő lábfejét bámulhatom. De elfogadtam, mert Árpi Árpi. Néha az őrületbe kerget, néha szórakoztat, néha eszméletlenül szeretem. Abban a pillanatban talán mindhárom lehetőség teljesült.

– Emlékszel arra, amikor a házunkig kísértél a suliból, mert meg akartad tudni, hogy miért viselkedem furcsán? – kérdezte a plafonra nézve, de valószínűleg nekem címezve.

– Amikor rám ordítottál, hogy hordjam el magam és látni sem akarsz? – kérdeztem vissza derűt csempészve a hangomba. – Nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni.

– Ne haragudj – szabadkozott rögtön, és világos volt, hogy tényleg nagyon bűntudata van. – Nem is tudod, hogy mennyire sajnálom, egyáltalán nem érdemelted meg, hogy így viselkedjek veled. De amikor megláttam, hogy az apám figyel minket a ház ablakából, bepánikoltam, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen következménye lehet annak, ha tudomást szerez arról, milyen fontos vagy nekem.

– Tudom – szóltam békítően, megpróbálva túllendülni azon, hogy milyen jó érzés azt hallani, hogy fontos vagyok neki. – Most már tudom, hogy miért tetted, és bár még mindig nem értek egyet a viselkedéseddel, már nem haragszom érte.

– Ezért nagyon hálás vagyok. De igazából nem erről akartam beszélni azzal a nappal kapcsolatban. Hanem arról, hogy igazad volt, tényleg furcsán viselkedtem már a suliban is. És akkor inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam ennek az okát, de most úgy érzem, eljött az ideje, hogy megtudd – mondta enyhén remegő hangon, ami egy kis meglepetéssel töltött el.

– Azt hittem, hogy már akkor is az apád miatt zártál be előttem.

– Nem. Arra csak délután döbbentem rá, a házunknál.

– Akkor mi volt az ok?

Nem válaszolt rögtön, jó néhány másodpercig bámult a plafonra némán.

– Az, hogy megijedtem.

– Tőlem? – lepődtem meg.

– Nem. Magamtól. Attól, hogy olyasmit éreztem, amit addig még soha, és fogalmam sem volt, hogyan kezeljem. Én... én még soha életemben nem voltam szerelmes, Tibi – nyögte ki láthatóan küzdve a zavarával, de ezt alig vettem észre, ugyanis elakadt a lélegzetem. – Nekem soha nem tetszett még ezelőtt sem lány, sem fiú, egy percig se gondolkodtam ezen, főleg miután elveszítettem a rajzolást és hirtelen semminek nem láttam értelmét. Ezenkívül tőlem soha nem kérdezték meg, hogy mit akarok, mit szeretek, mi tetszik, ki tetszik; azt tettem, amit apám akart, az volt az életemben, amit és akit ő akart, én pedig elfogadtam, a saját érzéseimről meg szép lassan megtanultam nem tudomást venni, mert tudtam, hogy úgysem számítanak. Igen, ez valószínűleg nem normális. Valószínűleg valami baj van velem, nem tudok olyan jól és gyorsan megbirkózni bizonyos érzésekkel, mint mások, mert én mindig arra kényszerültem, hogy elnyomjam őket. Ezért amikor ott álltam aznap, a hirtelen rám szakadó tudattal, hogy szerelmes vagyok, hogy egy fiúba vagyok szerelmes, hogy olyan szerelmes vagyok, hogy azt képtelen vagyok tovább elnyomni, akkor... Akkor megijedtem. És hátráltam jó pár lépést, hogy egyáltalán feldolgozzam, vagy kitaláljam, hogy ilyenkor mit kell csinálni. De végül nem kellett eldöntenem, mert ismét az apám döntött helyettem, vagyis inkább az, hogy realizáltam, milyen nagy fegyverek lehetnek a kezében az újonnan felfedezett érzéseim. A többit már tudod, távol maradtam tőled, hogy megvédjelek az apámtól. Te persze azt hitted, hogy csináltál valami rosszat, amiért megvetlek és már nem kedvellek, pedig az igazság az, hogy... Egész végig azért viselkedtem úgy, ahogy, mert... Azért, mert szeretlek.

A legutolsó mondat úgy hagyta el a száját, mint egy sóhajtás, mint egy teher, amit időtlen idők óta cipel, és most szinte újjászületett attól, hogy lerakhatta.

Képtelen voltam bármit reagálni, így csak peregtek némán a másodpercek, miközben én ültem, ő feküdt az ágyon, én a falat, ő pedig a plafont bámulta.

– Csak azért mertem elmondani, mert te... Szóval a múltkor te is azt mondtad nekem, hogy szeretsz, de ha... Szóval... Nem baj, hogy elmondtam? – kérdezte akadozva, és még abból a szögből is láttam, hogy tiszta piros az arca.

– Nem.

– Értem. Akkor... Lehet, hogy rosszul értelmeztem valamit, valószínűleg nem kellett volna...

– Árpi – szólítottam meg, ugyanis a vallomása végre kezdett elérni az agyamig.

– Ne haragudj, hogy elmondtam – rázta a fejét tudomást sem véve rólam. – Nem kellett volna elmondanom, igazából nem tudom, hogy mit gondoltam, én csak...

– Árpi – próbálkoztam újra mosolyogva, de hiába, még a szemét is összeszorította, hogy kizárjon engem.

– Kérlek, ne érzed kellemetlenül magad, amiért te nem érzel ugyanúgy, az lenne a legjobb, ha úgy, ahogy van, elfelejtenénk az elmúlt perceket, és...

Mintha elvágták volna a folyamatos szövegelését, amikor odafeküdtem mellé.

– Árpi – mondtam halkan, ő pedig lassan, nagyon lassan oldalra fordította a fejét, majd az egész testét, így ott feküdtünk egymással szemben, alig pár centire egymástól. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, és láttam benne a zavarát, a rémületét, a vágyakozását és minden mást, amitől hirtelen szebb volt, mint valaha. – Én most meg foglak csókolni – közöltem vele, ugyanis biztos akartam lenni benne, hogy nem éri váratlanul a dolog, és nem fog elfutni zavarában.

– Oké...? – suttogta erősen kérdő hangsúllyal, én pedig kis híján elnevettem magam, és az érzés által maga alá temetve, hogy egész életemben csak erre a pillanatra vártam, a szememet lehunyva megcsókoltam őt.

Bevallom, eleinte olyan volt, mintha egy szoborral csókolóznék, mert teljesen mozdulatlanná volt dermedve, de kivártam, amíg magához tért, és amikor az ajka óvatosan megmozdult az ajkamon, akaratlanul is elmosolyodtam.

– Ne haragudj – szabadkozott rögtön, amikor kinyitottam a szemem.

– Mégis miért? – ingattam a fejem, és képtelen voltam elrejteni a vigyorom, alig bírtam a mellkasomat feszítő boldogsággal.

– Nem tudom. Béna vagyok. Sose csókolóztam még.

– Ahhoz képest elég jól csináltad – dicsértem meg, mire félszegen lesütötte a szemét.

– Akkor most te is szerelmes vagy belém?

– Igen. Mégis mit gondolsz, miért kajtatok utánad azóta, hogy először beültél mellém abba a padba?

– Először eléggé idegesítettél – közölte leplezetlenül őszintén, én pedig elröhögtem magam. Tipikusan az ilyen mondatokkal lehet tönkretenni egy romantikus pillanatot, neki valahogy mégsem sikerült. – Tibi – szólított meg rövid hallgatás után, ami alatt csak néztünk egymás szemébe.

– Tessék.

– Ne haragudj a sok hülye kérdésért, de... Mi most együtt vagyunk?

Ezúttal legyőztem a nevethetnékem, mert nem akartam, hogy nevetségesnek érezze magát. Nem nevetséges volt, hanem imádnivaló és elképesztően ártatlan, nekem pedig nagyon-nagyon tetszett ez a kisfiús oldala, ami annyira elütött a szokásos hidegvérétől, megfontoltságától és diplomatikusságától.

– Ezt mi döntjük el – válaszoltam neki, kisimítva a homlokából egy szőke tincset.

– Te akarod, hogy együtt legyünk?

– Mindennél jobban – feleltem rögtön, és láttam, hogy öröm csillan kék szemeiben. – Ugyanakkor megértem, ha neked időre van szükséged ahhoz, hogy átgondold. Ez egyáltalán nem egyszerű, nem olyan egyszerű, mint egy fiú és egy lány közti kapcsolat, és szíved joga úgy dönteni, hogy ezt te nem akarod bevállalni. Vagy éppen felvállalni.

Hagytam, hadd gondolkodjon egy darabig, közben a tekintetünk végig összekapcsolódott.

– Én is együtt akarok lenni veled – hozta meg a döntését, mire hatalmasat dobbant a szívem. – De az apám sohasem tudhatja meg – kötötte ki, én pedig automatikusan bólintottam, hogy tudom, erre természetesen számítottam. – És... Abba se éld bele magad, hogy mások előtt egyből fel fogom majd vállalni, mert... Én nem vagyok olyan bátor, mint te, talán még egy lány mellett is zavarban lennék mások előtt. Nekem ez az egész új, és...

– Ne mentegetőzz, kérlek – szakítottam félbe komolyan. – Természetes az, ahogy érzel, és olyan mértékben fogjuk ezt a dolgot mások elé tárni, ahogy neked kényelmes. Nekem éppen elég a tudat, hogy szeretsz – mondtam őszintén. Megkaptam a szívét, ennél többet nem kérhetek, és talán nem is lehet. Az pedig eleve elképzelhetetlen, hogy valaha is rákényszerítsek bármit.

– Köszönöm – suttogta, és látszott rajta, hogy nagyon jólesett neki a válaszom.

– Le kell szoknod arról, hogy köszönetet mondasz és elnézést kérsz olyan dolgokért, amik természetesek – csóváltam a fejem, és odahajolva hozzá puszit nyomtam a szájára, közben pedig megrészegített a boldogság a tudattól, hogy ezt megtehetem.

Azt hiszem, egész nap ellettem volna úgy, hogy csak fekszem ott mellette és nézek a szemébe, azonban a következő pillanatban betolakodott a fejembe a kettőnkön kívüli világ és a buszom, aminek elvileg haza kéne vinnie Németkérre.

– Mennyi az idő? – ültem föl hirtelen, mire Árpi kivette a zsebéből a telefonját és felém tartotta a kijelzőjét. – Ó, hogy az a... – nyomtam el egy káromkodást, felpattantam és sietve magamra rángattam a dzsekimet.

– Mi az? – kérdezte Árpi tanácstalanul. Nem igazán volt időm az örömködésre, pedig tagadhatatlanul jó érzés volt, hogy ő is elfeledkezett minden másról rajtam kívül.

– Tíz percen belül indul a buszom – szembesítettem vele, mire elkerekedett a szeme.

– Elkísérlek a megállóhoz – jelentette ki, és ő is felkapta a kabátját. Megragadtam a táskámat és kirontottunk a szobából, leszáguldottunk a lépcsőn, és a kollégiumból kiérve rohanni kezdtünk az utcán, a hideg szél az arcunkba vágott.

– Jól vagy? – kérdeztem Árpit, ugyanis egy idő után már nagyon lihegett.

– Persze – legyintett nevetve. – Csak a futás nem az én sportom.

Odanyújtottam neki a kezem, ő pedig egy pillanatig sem hezitálva megfogta, így vigyorogva húzni kezdtem magam után.

Az buszindulás előtt nagyjából egy perccel érkeztünk meg, és a buszom éppen akkor gördült be az állomásra.

– Oké – fordultam sietve Árpihoz. – Most megyek, de majd beszélünk.

– Nem akarom, hogy elmenj – rázta a fejét.

– Én sem akarom. Úgyhogy nagyon ajánlom, hogy írj vissza, ha kereslek – fenyegettem meg félig viccből, félig komolyan.

– Írni fogok – ígérte meg. Hátranézve láttam, hogy a többség már beszállt a buszba, így nagyon ideje lett volna nekem is mennem.

– Megölelhetlek? – kérdeztem Árpitól, ő pedig legnagyobb megkönnyebbülésemre egyből bólintott, így magamhoz húztam és szorosan átöleltem. Fejét a vállamba fúrta, én pedig belélegeztem hajának édes illatát, és azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az időt.

Erőt vettem magamon és hátrébb léptem, a kezét fogva, majd végül elengedve hátráltam tőle.

– Szia – köszönt láthatóan azon tanakodva, hogy mit mondjon, mire a délután folyamán vagy ezredszerre elnevettem magam.

– Szia – mondtam én is, aztán mielőtt a sofőr becsukta volna az ajtót, felpattantam a buszra.

Kerestem egy helyet Árpival egy vonalban, leültem, és amikor a jármű elindult, integetni kezdtem neki az ablakon keresztül. Ő is integetett, egészen addig nem hagytuk abba, amíg a busz ki nem gördült az állomásról, és szem elől nem tévesztettük egymást. Akkor aztán leengedtem a kezem, sóhajtva hátradőltem az ülésen, és mosolyogva lehunytam a szemem.