Október 14., kedd

Menj el innen, és holnapig nem akarok hallani felőled!

Ez az a mondat, ami a fejemben visszhangozva immár egy hete minden nap kirángat az álmomból reggelente. Ugyan, minek nekem ébresztőóra? Csupán meg kéne kérnem Árpit, hogy sűrűbben zavarjon el úgy, mint egy kutyát, és máris meg van oldva, hogy minden nap hajnalban ébredjek és ne is tudjak visszaaludni.

Nem tudtam, hogy egy egyszerű mondat így tud fájni. Persze mit tudok én az érzelmekről, a családomon kívül senki más nem szeretett egész életemben. Mindenki úgy kezelt, mint egy sárfoltot a cipőtalpán. Pont úgy, ahogy Árpi aznap.

Talán sokkal kevésbé fájna, ha tudnám, hogy miért van ez az egész. Bárcsak tudnám, hogy miért viselkedett olyan furcsán a nap elejétől fogva, miért nem akart hozzám szólni, miért kerülte a tekintetem azok után, hogy előtte egy nappal szerintem élete leghosszabb beszélgetését folytatta le velem. Kértem, hogy mondja el, szépen kértem, nem voltam erőszakos, próbáltam éreztetni, hogy ez nekem mennyire fontos. Ő pedig mit csinált? Egyre ingerültebb lett, aztán a végén lökött egyet rajtam, és konkrétan közölte, hogy kotródjak a házuk környékéről.

A múltkori nézeteltérésünk során is csalódtam benne, akkor is azt hittem, hogy félreismertem, viszont akkor kiderült, hogy tévedtem, mindössze félreértettük egymást. De most? Ennyire csak nem lehet félreérteni egymást. Semmi félreérteni való nincs azon, ha valaki rád rivall, hogy hagyd már békén, mert egyáltalán nem kíváncsi rád. Csak tudnám, hogy miért visel ez meg ennyire. Árpi csak egy fiú. Egy fiú, akihez valamilyen érthetetlen okból elkezdtem kötődni. De tudhattam volna, egyszerűen tudnom kellett volna, hogy nem éri meg, már az előző konfliktusunknak is elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy szépen azt mondjam, végeztem az abban való reménykedéssel, hogy valaki elfogad, ahogy vagyok, már akkor meg kellett volna fordulnom és elmennem. Csak még rosszabbat tettem magamnak azzal, hogy maradtam és még nagyobb ábrándokba ringattam magam.

Most aztán megnézhetem magam. Egy idegen városban vagyok, távol a szerető családomtól, barátok nélkül, és anélkül a valami nélkül, ami a barátoknál is értékesebb, és amit Árpi nyújthatott volna. Egyedül a zene van itt nekem. De azt megbecsülöm. Jobban megbecsülöm, mint életemben bármikor, az elmúlt hétben nagyon ráfeküdtem a zenélésre, rengeteget játszottam és énekeltem a koli zenetermében – az se érdekelt, ha volt bent más –, néha még a suliban is bennmaradtam a zeneteremben, hogy gyakoroljak, a kottaírást is folyton nyomattam, hogy tökéletesen menjen, ezenkívül minden szabad percemben zenét hallgattam. Elképesztő dolog a zene. Továbblendít akkor, amikor azt hinnéd, hogy lehetetlen továbbmenni. Na meg persze jól is jött a sok gyakorlás, ha mégsem lesz partnerem a félévi vizsgán, akkor nem számíthatok másra, csak a saját halovány tehetségemre.

Persze nem fair, hogy csak a zenének legyek hálás, a bátyáim is mellettem álltak az elmúlt időben, csak sajnos nem fizikai értelemben, csupán telefonhívásokon keresztül. De azok mindenesetre nagyon jólestek. Bár sok mindent nem tudtak tenni, de felváltva hallgatták meg türelmesen, ahogy Árpi miatt és a saját naivitásom miatt bosszankodom és szomorkodom, és mindketten nagyon igyekeztek, hogy jobb kedvre derítsenek. Nagyon örülök, hogy olyan testvéreim vannak, akikkel mindenről beszélhetek, akikkel nem ciki az érzésekről beszélni, nagyon örülök, hogy ők a testvéreim.

Szokás szerint ma is nagyon korai időpontban ébredtem föl, kint még teljesen sötét volt, semmi nyoma nem látszott az első napsugaraknak. Hanyatt feküdtem, a plafont bámulva felsóhajtottam, és keserűen vettem tudomásul, hogy már megint, a mai napon is Árpi az első gondolatom.

Sokáig hevertem ott mozdulatlanul, Soma és Zalán szuszogását hallgatva, megint azon töprengve, hogy vajon miért változott meg Árpi viselkedése velem szemben. De választ továbbra sem találtam, így a fülhallgatómat a telefonomhoz csatlakoztatva, és a fülembe bedugva oldalra fordultam, és a halk, megnyugtató dallamok mellett megpróbáltam visszaaludni. Nem jártam sikerrel, így egy idő után feladtam, átöltöztem, és a lehető leghalkabban elhagytam a szobát, hogy lemenjek reggelizni.

Út közben alig találkoztam valakivel, kevesen voltak ébren ebben a korai időpontban, de Zitával pont összefutottam a lépcsőn, és együtt tettük meg az utunkat lefelé. A földszinten aztán elváltunk, mert ő a koli tánctermébe tartott, én pedig az ebédlőbe.

Rajtam kívül még senki nem volt a helyiségben, így magányosan, csupán a fülemben szóló zene társaságában fogyasztottam el a reggelit.

Mire végeztem, már több volt a nyüzsgés az épületben, a szobatársaim is ébren voltak már, de Zalán olyan pillantást vetett rám, ahogy beléptem hozzájuk, hogy inkább úgy döntöttem, nem maradok a koliban az első óra kezdetéig, hanem átmegyek az iskolába, és majd ott várakozom.

Amíg vártam, hasznossá tettem magam, zongoráztam és néha halkan énekeltem is hozzá, az se állított meg, amikor már rajtam kívül ketten is voltak a teremben. Noémi nem vett rólam tudomást, csak unottan nyomkodta a telefonját, Anna pedig valamelyik füzetét lapozgatta, de sokszor azt vettem észre, hogy inkább engem hallgat és mosolyog.

Csak akkor hagytam abba, amikor utolsókként megjelent Zalán és Árpi. Árpi újonnan minden órára utolsóként érkezik, gyakran el is késik, süt róla, hogy mennyire nincs kedve iskolába járni. Viszont azt nem tudom, hogy ez továbbra is a zene utálata miatt van-e, vagy inkább azért, mert az nincs ínyére, hogy engem látnia kelljen.

Keserű mosollyal néztem, ahogy a két fiú leül egymás mellé, közben Zalán végig szóval tartotta Árpit, be nem állt a szája. És ez így maradt végig a dupla énekórán is, Zalán pofázott, röhögcsélt, sztorizgatott, néha haveri stílusban rávert egyet Árpi hátára, tehát undorító mértékben rácsimpaszkodott és körbeugrálta, Mezeiné úgy tett, mintha az egészből semmit nem venne észre és egyszer sem szólt rájuk, Árpi pedig... Legalább ő közömbös volt. Alig reagált pár szóval Zalán nyomuló viselkedésére, és ismerem már annyira, hogy tudjam, legszívesebben felállt volna, és egyszerűen otthagyta volna Zalánt. Legalább ennyi megadatott, de ez mit sem segített azon, hogy legszívesebben behúztam volna egyet Zalán képébe. Persze tudom, hogy az erőszak nem a legjobb megoldás, és ok nélkül sosem alkalmazom, de viszketett a tenyerem rendesen. Meg aztán a nap további részében már okom is volt rá.

Zalán egész nap nagyon rá volt akadva Árpira, az összes szünetet együtt töltötték. Általában úgy kezdődött, hogy Zalán előrejött a mi padunkhoz, azt remélve, hogy ettől le fogok lépni, majd látva, hogy csak azért sem megyek sehová, hátrahívta Árpit az ő helyükre. Árpi pedig kelletlenül bár, de ment. Én meg egyre feszültebb voltam.

Őszintén örültem a biokémia utáni ebédszünetnek, és nem csak azért, mert dögunalom volt az óra, hanem mert végre egy szünetben nem kellett Árpiék párosát bámulnom. Árpi ott maradt a teremben, Zalán az elsők között elrohant a kollégiumba, én pedig kis lemaradással követtem őt, hogy még véletlenül se egyszerre kelljen sorba állnunk kajáért. Szerencsére amikor én beléptem az ebédlőbe, ő már az asztalok egyikénél ült a haverjaival, többek közt Barnival, Bálinttal és néhány tizedikessel. Még a fülemben szóló zenén keresztül is hallottam, hogy ők az ebédlő legzajosabb társasága, a röhögésüktől zengett az egész helyiség. Kivártam a soromat, aztán amikor megkaptam az ebédem, tálcával a kezemben indultam szabad asztalt keresni magamnak, közben pedig úgy adódott, hogy pont Zalánék asztala mellett mentem el. És még úgy is adódott, hogy ekkor pont vége lett a számnak, amit a telefonomról hallgattam, így néhány másodpercre tökéletesen hallottam mindent a külvilágból. Ebben a néhány másodpercben pedig a következő ütötte meg a fülem:

– Csak azt ne mondd, hogy tényleg kedveled is őt... – mondta valaki, feltehetően Barni.

– Dehogy kedvelem – röhögte el magát egyértelműen Zalán. – Egy vicc az egész gyerek, nevetséges, hogy nem bír megszólalni. Szerintem van valami gebasz az agyában, autista vagy mit tudom én. Ha nem az ország legnagyobb komolyzenésze lenne az apja, fix hogy kilométerekre elkerülném...

És ez volt az a pillanat, ahol elszakadt nálam a cérna. Az egész nap visszafojtott harag most elemi erővel árasztotta el a testemet, elfelhősítette az agyamat, és nem tudtam tisztán gondolkodni. A fülhallgatót kitépve a fülemből megperdültem a tengelyem körül és levágtam a tálcámat Zalánék asztalára, még a leves is kifröccsent a tányéromból. Az összes asztalnál ülő döbbenten nézett fel rám, és nem csak ők, hanem a csörömpölés hatására az egész ebédlő. Leszartam. Nem törődtem senki mással, csak Zalánnal, aki egy pillanatnyi csodálkozás után rendezte az arcvonásait, és gúnyos mosollyal nézett rám.

– Szeretnél valamit, Lakatos?

– Ismételd meg, amit az előbb mondtál – szóltam rá fenyegetően, indulattól remegő hangon. Zalán felállt a székéről, mint aki sejti, hogy mi készül, de a vigyor nem tűnt el az arcáról.

– Micsodát? Azt, amit a kis gyogyós barátodról mondtam? – tárta szét a karját, mire ökölbe szorított kézzel közelebb léptem hozzá. – Mit akarsz hallani? Azt, hogy nem normális? Hogy bajok vannak az agyával? Vagy azt, hogy csak az apja miatt viselem el? – kérdezgette önelégülten, és bár pontosan tudtam, hogy direkt akar provokálni, nem tudtam fékezni magam, annyira dühös voltam, mint talán még soha életemben. Engem megalázhat, ahányszor csak akar, de azt nem tűröm, hogy Árpival tegye ezt a háta mögött, ráadásul úgy, hogy közben szembe nyalizik neki. Lassan lépkedtem közelebb hozzá, ő pedig ugyanolyan lassan hátrafelé lépkedett, hogy ezzel is provokáljon. – Vagy beszéljek inkább arról, hogy milyen undorító, ami köztetek folyik? Hogy milyen jól megtalálta egymást a két kis buzi? Ó, ne, úgy látom, ez érzékeny téma – kapta a szája elé a kezét gúnyosan, aztán hirtelen elkomolyodott és undorodva nézett rám. – Hánynom kell tőletek, komolyan, ti mocskos kis...

A testem még azelőtt mozdult, hogy befejezhette volna ezt a gyűlölettel teli mondatot, és a következő, amit érzékeltem az öklöm csattanása volt Zalán arcán. Olyan erő volt az ütésemben, és olyan hirtelen vittem véghez, hogy Zalán láthatóan nem számított rá, megtántorodott tőle, és nekiesett a mögötte levő asztalnak. A döbbent arckifejezése láttán akár elégtételt is érezhettem volna, de nem éreztem. Mert még nem végeztem. Mert több hétnyi elfojtott sérelem munkált bennem és akart végre előretörni.

A környezetemből még mindig semmit nem érzékeltem, csak ezt a rosszindulattal teli, taszító, homofób srácot néztem, aki szeptember eleje óta megkeseríti az életem, és aki élete hibáját követte el azzal, hogy ezúttal Árpiba is belekötött.

Ösztönösen mozdultam, hogy még egy ütést bevigyek, de Zalán addigra visszanyerte az egyensúlyát, és dühtől eltorzult arccal kitért a kezem elől, hogy aztán hatalmas lendülettel letaroljon, és ezúttal ő lökjön a mögöttem lévő asztalnak. A hátam az asztal szélének csapódott, a farmeromra forró leves loccsant, és az ott ülők közül többen ijedten felsikoltottak, de ez mind mintha nem is ért volna el az agyamig. Újból támadásba lendültem, és ezúttal én voltam a gyorsabb, Zalán nem tudott kitérni az ütésem elől, újból megtántorodott és ezúttal el is esett. Megpróbált felkelni, de addigra már ott voltam és tovább ütöttem, a színtiszta harag elnyomta minden józan gondolatomat. Csak az munkált bennem, hogy megkeserülje az, aki bántotta Árpit.

Aztán a következő pillanatban lerángattak Zalánról, és bár nem volt könnyű dolguk, lefogták a karjaimat. Olyan volt, mintha ekkor átkapcsoltak volna valamit az agyamban, újból képes voltam érzékelni a külvilágot. Az egész ebédlő talpon volt, a többség a szája elé szorított kézzel bámult, többen videóztak, olyan is volt, aki olyan jól szórakozott, mintha moziban lenne. A karjaimat az egyik férfi tánctanár és a biokémia tanárunk fogták le, Zalán pedig a földön ült, vérző orral, felrepedt szájjal, és még mindig gyűlölettel a szemében. Még ha nem is tettem benne nagy kárt, világos volt, hogy nem fogja elfelejteni egyhamar, ami itt történt, hogy ennyi ember előtt megaláztam.

A karjaimat fogó két férfi kiabálva kirángatott az ebédlőből, de nem kellett volna rángatniuk, jól tudtam, hogy hova megyünk. Nem is remélhettem, hogy ezt megúszom az igazgatói iroda meglátogatása nélkül.

A biokémia tanárunk benézett az igazgatónő irodájába, majd komoran jelentette, hogy nincs bent senki, így a folyosón kellett várakoznom. A két férfi tanár közben egy tapodtat sem mozdult mellőlem, mintha attól tartottak volna, hogy esetleg meglógok, vagy netán megverek még valakit, amíg nem figyelnek rám. Kialakult bennük az a kép rólam, ami általában mindenki véleménye, és amit rengetegszer megkaptam már. De ezen kivételesen nem csodálkozhattam az ebédlői incidens után.

Miközben a felrepedt szemöldökömről törölgettem a szivárgó vért, szembesítettem magam azzal, hogy mit csináltam. Megvertem valakit, ezzel bizonyítva, hogy illik rám a balhés, verekedős roma kamaszokról alkotott sztereotípia. Megütöttem valakit, pedig alaposan megtanultam már, és az egyik alapelvem, hogy az erőszak nem megoldás. Engedtem, hogy eldurranjon az agyam, pedig az elmúlt években rengeteget tettem azért, hogy kontrollálni tudjam az indulataimat. Balhéba keveredtem, pedig megígértem magamnak, hogy ebben az iskolában nem fogok, itt más lesz. Megfogadtam, hogy nem okozok csalódást anyukámnak, most mégis igazgatóit fogok kapni.

És mégis, annyira jó érzés volt megütni Zalánt. Hiába szakadt rám a következmények súlya, mégsem volt elég, hogy teljesen megbánjam a tettem. Sőt, újra megtenném, ha még egyszer megpróbálná nyilvánosan megalázni Árpit.

Azt az Árpit, aki egyébként beletaposott az érzéseimbe, és aki nem érdemli meg, hogy ilyesmiket kockáztassak érte, hiszen ő ügyet sem vet rám. Csak az a baj, hogy ezt tudva ő még nem lesz kevésbé fontos nekem. Ettől még bármikor ugranék, ha veszélyben érezném. Attól, hogy ő egy pillanat alatt elfelejtett engem, én még bármit megtennék őérte.

A gondolataimból a folyosón felénk haladó igazgatónő léptei szakítottak ki. A férfi tánctanár odalépett mellőlem Császár Anikóhoz – aki egyébként az operettszínházi tevékenysége miatt elég nagy név a hazai művészi körökben, és a suli minden diákja ismeri őt –, és fojtott hangon elmondta neki, hogy mi történt az ebédlőben. Az igazgatónő aztán olyan metsző pillantást vetett rám, amit fiatal kora és mosolygós természete miatt ki sem néztem volna belőle, és intett, hogy kövessem az irodájába. Tettem, amit mondott, és helyet foglaltam az íróasztalával szembeni széken.

– Szeretném, ha elmondanád, mi történt az imént az ebédlőben – szólalt meg Császár, és az állát összefűzött ujjaira támasztva komolyan nézett rám. Ezen egy kicsit meglepődtem, általában nem szoktak megkérni, hogy magyarázzam el, miért verekedtem, pedig nem jellemző rám, hogy ok nélkül nekiesek valakinek. És most sem ez történt, így elmeséltem, hogy pontosan mi. Hogy meghallottam, ahogy Zalán a háta mögött kiröhögtette az egyik osztálytársamat, hogy emiatt szembeszálltam vele, hogy Zalán ezután rosszindulatúan provokálni kezdett, és hogy én emiatt megütöttem. Nem próbáltam rákenni az egészet, egyszerűen elmeséltem mindent úgy, ahogy történt, és azt is beismertem, hogy hibáztam. Közben az osztályfőnököm, Nemes is megjelent, és miután ő is vetett rám egy „Megöllek" pillantást, beszállt a beszámolóm hallgatásába.

– Előfordult korábban is, hogy Zalán ilyesmiket mondott az osztálytársadról? – kérdezte aztán Császár olyan arccal, amiről nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol.

– Nem – válaszoltam. – Most először hallottam, hogy róla ilyeneket mond.

– És rólad?

Váratlanul ért a kérdés, és feszengve néztem fel az igazgatónő vizsgálódó szemeibe. Sosem szerettem bevallani, ha valaki bántott. Egyenesen utálok árulkodni, mert nem tartom fairnek, hogy konkrétan mástól kérem, oldja meg a problémámat. Nem szeretem, ha gyengének tűnök. Azonban rájöttem már, hogy néha az a legbátrabb dolog, ha ezt mindet beismerem.

– Velem szemben már többször tanúsított ellenszenvet – fogalmaztam meg finoman, szerintem Bodrogi, a magyartanárunk nagyon büszke lett volna rám, hogy ilyen szépen becsomagoltam Zalán folyamatos homofób és rasszista sértegetéseit.

– Rendben – biccentett az igazgató, és őszintén örültem, hogy nem kérdezősködött tovább. – A következményekről majd az osztályfőnököd informál, most mehetsz vissza órára. Én pedig szeretnék Zalánnal beszélni.

Nemes velem együtt hagyta el az igazgatói irodát, hogy szóljon Zalánnak, és egy darabig csak kopogó léptei visszhangoztak a folyosón.

– Mélységesen szégyellem magam, amiért megint az én osztályomból került sor rendbontásra – szólalt meg mérgesen, a „megint" szóval valószínűleg Zita és Soma esetére utalva.

– Elnézést kérek – feleltem rögtön. Nem vártam, hogy válaszol, de így tett, és alaposan meglepett a tartalmával.

– Pedig őszintén kívántam neked, hogy itt ne kerülj bajba – mondta egy cseppnyi együttérzéssel a hangjában. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a karótnyelt osztályfőnökünknek vannak ilyesmi érzései.

– Sajnálom – mondta újra, és tényleg sajnáltam. Én sem akartam bajba kerülni, de meg kellett tennem. Árpiért.

Elváltak az útjaink, Nemes az orvosi szoba felé ment Zalánért, én pedig az osztályterembe. Mikor benyitottam, már javában folyt az angolóra, és engem meglátva szinte mindenki sugdolózni kezdett, valószínűleg már hallottak a verekedés híréről, meg persze a vérző szemöldököm is árulkodó volt. Nem törődtem senkivel, többek között Soma aggódó szólongatásával a terem másik végéből, Bogi ijedt „Ugye jól vagy?" kérdésével mögülem, vagy éppen Árpi bámulásával; egy szó nélkül leültem a helyemre és magam elé meredtem. Bár az angol óra ezután folytatódott, érzékeltem, hogy Árpi még mindig néz.

– Tibi... – szólított meg aztán erőtlen hangon. – Beszélhe...

– Később – vágtam rá oda sem nézve. Nem tiltakozott, azonban szinte egész órán nem vette le rólam a tekintetét.

Angol után lementünk a zeneterembe az utolsó, zenetöri órára, de alig telt el belőle öt perc, amikor Nemes megjelent és szólt, hogy szeretne elkérni, én pedig kifejezéstelen arccal követtem őt a folyosóra.

– A büntetésed osztályfőnöki figyelmeztetés lesz – közölte velem kertelés nélkül.

– Komolyan? De én azt hittem, hogy erre igazgatói...

– Osztályfőnöki figyelmeztetést kapsz – szakította félbe keményen a hitetlenkedésemet. – De ez volt az utolsó ilyen. Ha még egyszer bajba keveredsz, arra minimum igazgatói figyelmeztetés fog járni. Ez egy színvonalas iskola, ahol a legfontosabb célunk a tehetség gondozása, és nincs kapacitásunk arra, hogy ostoba, erőfitogtató verekedésekkel foglalkozzunk.

Magyarul repülök innen, ha legközelebb ilyesmit csinálok.

– Rendben. Megértettem, és köszönöm – feleltem, Nemes pedig megkapva, amit hallani akart, távozni készült, de én még utána szóltam. – És Zalán?

– Zalán büntetése ugyanaz, mint a tied. Osztályfőnöki figyelmeztetés – válaszolta érzelemmentes arccal, majd ezúttal tényleg otthagyott a folyosón a döbbenetemmel.

Zalán ugyanazt a büntetést kapta, amit én, pedig én kezdtem a verekedést. Zalán ugyanazt a büntetés kapja, pedig én roma vagyok, ő pedig nem. Megdöbbentő volt, hogy életemben talán először igazságos igazságszolgáltatással találkozom.

Kótyagos fejjel fordultam meg, hogy visszamenjek a zeneterembe, azonban azelőtt nyílt az ajtó, hogy én lenyomhattam volna a kilincset. Én is, és a kilépő Árpi is lefagyott, amikor megláttuk a másikat. Itt voltunk hát. Ketten a folyosón, lehetőséget kapva arra, hogy annyi némán töltött nap után végre beszéljünk. Csak az volt a baj, hogy én már belefáradtam. Én már nem akartam beszélni, mert tudtam mindent, hogy mit jelent nekem, hogy ezzel szemben én mit jelentek neki, és nem akartam ezzel a fájdalmas igazsággal szembesülni. Sarkon is fordultam volna, ha nem szólít meg.

– Verekedtél Zalánnal – mondta szinte suttogva. Bólintottam. – Azt mondják, hogy azért, mert Zalán kigúnyolt valakit, aki az osztálytársad. – Ismét bólintottam. – Azt is mondják, hogy én vagyok ez a valaki. – Ezúttal nem bólintottam, de tudom, hogy a szememből kiolvasta a választ. Én ellenben semmit nem tudtam kiolvasni az ő szeméből, talán csak egy kis zavarodottságot. – Miért?

Annyira dühös lettem ettől az egyszerű kérdéstől. Hát nem egyértelmű, hogy miért? Ő mégis hol járt, amikor én életem legkülönlegesebb, legnagyszerűbb perceit éltem át a társaságában?

– Azért, mert én nem vagyok hazug – mondtam szemrehányón. – Mert én tényleg úgy gondolok mindent, ahogy mondtam.

Végre láttam érzelmet az arcán, mégpedig a fájdalmat, de ezúttal nem volt bűntudatom, amiért én okoztam. Szomorú szemei a szemöldökömre siklottak, és ő is közelebb lépett.

– Megsérültél – mondta, mintha meg se hallotta volna a mondatomat, és hűvös ujjait gyengéden a szemöldökömhöz érintette. Összerezzentem, de nem feltétlenül a fájdalomtól, és azon kaptam magam, hogy egyszerre akarok elmenekülni és örökre ott maradni.

– Előfordul – hagytam rá mogorván, mire Árpi előszedett egy papírzsebkendőt a zsebéből, és óvatosan elkezdte törölgetni a szemöldököm körüli vért. Nagyjából egy percen keresztül ezzel volt elfoglalva, én pedig nem tudtam levenni a tekintetem koncentráló, aggódó vonásairól és szemének csodaszép kékjéről.

– A többi rászáradt – törte meg a csendet. – Érdemes lenne lemosni.

Felocsúdva léptem hátra tőle, nem hittem el, hogy tényleg csak egy vérző szemöldökről képes beszélni velem.

– Nincsen valami mondandód? Nem akarsz megmagyarázni néhány dolgot?

– Hidd el, én is azt szeretném, ha jobb lenne attól, hogy elmagyarázom – sütötte le a szemét, mint aki már előre fél a reakciómtól. – De nem lesz jobb.

– Az csodálatos – szólaltam meg rövid hallgatás után gúnyosan, és lemondóan megráztam a fejem. – Akkor jót beszélgettünk ma is.

Utánam szólt, de nem törődtem vele, kifelé tartottam az iskolából, őt pedig nem érdekeltem annyira, hogy utánam is jöjjön.

A kollégiumi szobánkba érve levetettem magam az ágyamra, és egyből bedugtam a fülhallgatóm a fülembe, hogy aztán órákon keresztül csak feküdjek és a plafont bámulva zenét hallgassak. Soma csak egyszer jött be, de látva, hogy nem vagyok beszédes kedvemben, ment is ki, Zalánnak pedig szerencsére egész délután nyomát sem láttam. Elhatároztam, hogy új szobabeosztást fogok kérni, ugyanis nem hiszem, hogy ezután bármelyikünk is el tudná viselni, hogy egy helyiségben aludjunk.

Egy idő után abbahagytam a zenehallgatást és felhívtam a bátyámat, hogy elmeséljek neki mindent. Aztán felhívtam a másik bátyámat is, hogy neki is elmeséljem. Nem érdekelte őket az osztályfőnökim, sokkal inkább azért voltak dühösek, mert nem mondtam el nekik, hogy Zalán milyen régóta ellenségeskedik velem. Viharos telefonbeszélgetések voltak, mégis sokkal kevésbé éreztem magam elveszettnek, amikor letettük, mert legalább tudtam, hogy vannak, akik törődnek velem.

Éppen ezzel a gondolattal egy időben láttam meg Árpi üzenetét a telefonom kijelzőjén.

„Nagyon sajnálom, Tibi, ne haragudj."

Nem igazán tudtam, hogy ezt most pontosan mire érti, de nem is érdekelt, kiütöttem az értesítést, és még a Wi-Fit is kikapcsoltam, csak azután merültem bele újra a zenehallgatásba.