BOGI
Szeptember 1., hétfő
A telefonom ébresztője pontosan 6 óra 00-kor vágta ketté a szobám csöndjét, én pedig ugyanebben a pillanatban felijedtem az egyáltalán nem mély álmomból. Annyira izgatott voltam egész éjjel, hogy csak egy-egy órára tudtam elaludni, és a tudatalattim akkor is készenlétben állva várta, hogy mikor kell majd felkelnem. Viszont ez egyértelműen jófajta izgatottság volt, alig vártam, hogy reggel legyen, és belevethessem magam az új napba.
Azért vártam egy kicsit a lábaimat átkarolva, nagy levegőt vettem és kifújtam, aztán halvány mosollyal az arcomon kipattantam az ágyból.
Elosontam a húgom szobája előtt és behajtottam az ajtaját, hogy ne ébredjen fel a készülődésemre, aztán tovább osontam a lépcsőn lefelé, a konyhában viszont abbahagytam az osonást, látva, hogy anyu már ébren van, és az asztalnál ülve kávézgat.
– Jó reggelt – mondtam neki félhangosan, de ő csak bólogatott, és továbbolvasta a telefonján a híreket. Gondoltam, akkor ezt is jól megbeszéltük.
A szememet forgatva vettem ki a tejet a hűtőből, és készítettem magamnak egy bögre kakaót, majd megkentem lekvárral egy szelet kenyeret, és letelepedtem anyu mellé. Igazság szerint nagyon szívesen csacsogtam volna az első iskolai napról valakinek, de annyira elfoglaltnak látszott már korán reggel, hogy végül szó nélkül ettem meg melletti a reggelimet. Persze, hogy elfoglaltnak látszott, anyu mindig elfoglalt, legalábbis szeptember elsejétől június tizenötödikéig borzalmasan, és ma éppen szeptember elseje van, ami a tanároknak éppúgy az agyhalál kezdetének időszaka, mint a diákoknak. Ezért úgy döntöttem, a körülményekre való tekintettel ezúttal elnézem neki, hogy észre sem vesz.
Apu bezzeg még aludt, anyuhoz képest szerintem aranyélete van gyógyszerészként, emberbarát a munkaideje, és magas a fizetése. Nem csoda, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb személyiség, és jobban figyel a húgomra meg rám.
Amikor végeztem az evéssel, a mosogatóba raktam a tányért és a bögrét, és visszamentem az emeletre, hogy iskolai külsőt varázsoljak magamnak. Örültem, amikor az osztályfőnökünk pár napja küldött leveléből kiderült, hogy ebben a suliban nem szokás évnyitót tartani, ugyanis így nem kellett bajlódni az ünneplőruhával, amit sok más göncömhöz hasonlóan kinőttem tavaly óta, miután elkezdtem megnyúlni. Így tehát az időjárás-előrejelzésnek megfelelően egy rövid farmernadrágot és egy vékony, rózsaszín pólót vettem fel, meg a reggeli időpontra tekintettel a fehér pulcsimat.
A fürdőben aztán összefutottam a húgommal, akit épp az imént kelthetett fel anyu, mert még a szemét sem tudta rendesen kinyitni az álmosságtól. És elég morcos is volt, ugyanis garantáltan nem örült annak, hogy üdvözlés gyanánt jól összeborzoltam a haját.
– Hagyjál már, Bogiii – nyafogta azon a tipikus blankás módon, ami előcsalt belőlem egy kuncogást. Blanka csúnyán nézett rám, de ez félkómásan nem olyan könnyű feladat, így a végeredmény elég vicces volt.
– Ne duzzogj már, te – nevettem ki, miközben a számba vettem a fogkefémet.
– De vége a szünetnek – panaszkodott, és tényleg úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatná magát.
– Na és? Valószínűleg ez egy nagyon klassz tanév lesz.
– Nagyon idegesítő, hogy mindig ennyire optimista vagy – osztott ki mérgesen, aztán otthagyott. Egyrészt elámultam, hogy negyedikesként olyan szavakat ismer, mint az „optimista", másrészt megbizonyosodtam róla, hogy még mindig elég gyerek, akinek minden második napja hisztinap.
Nem vagyok egy nagy sminkes, így csak szájfényt használtam, meg szempillaspirált, de biztos, hogy mindenki meggyanúsítana, hogy pirosítót is, pedig nem, magától is pirospozsgás az arcom. De úgy állandóan, akkor pedig kész katasztrófa, amikor még zavarba is jövök, olyankor lángol az egész fejem, ez pedig sajnos nem egy ritka jelenség.
A hajammal nem kellett sokat bajlódnom, kevés, egyenes és hosszú, végigmegyek rajta egyszer a fésűvel és már selymes is. Utolsó simításként felvettem a fekete keretes szemüvegem, ami anyu szerint kifejezetten otromba egy ilyen „bájos, szöszi lányon", de szerintem meg pont hogy jó, amiért kicsit feltűnővé teszi az abszolút átlagos arcomat.
És ezután maradt még majdnem negyed órám indulásig. Pedig szinte pattogtam az izgatottságtól, égtem a vágytól, hogy megtapasztalhassam, milyen is egy művészeti suliba járni, milyen az, amikor hozzám hasonló művészbolondok a barátaim, kíváncsi voltam arra a sok képzőművészetis órára, az új tanáraimra, a mindennapi életre egy magániskolában, arra, hogy tényleg annyi rajzos technikát meg fogok-e tanulni, hogy az osztály zenés része mennyi hangszeren tud játszani, hogy a táncosok tényleg tudnak-e például balettozni, hogy lesznek-e olyan lányok, akikkel egyből megtalálom a közös hangot, és természetesen az is érdekelt, hogy a művészlélek fiúk jól néznek-e ki, vagy inkább az a jellemző, hogy magukba zárkózó sznobok. Egyszóval mindenre kíváncsi voltam.
Végignéztem a szobám falára kiragasztott alkotásaimon, eszembe jutott az a rajongás és álmodozás, amivel minden egyes ecset- és ceruzavonást megtettem. És ezentúl ez még szervesebb része lesz az életemnek, nem kell majd dögunalmas hat meg hét órákat végigülni a suliban, mielőtt otthon nekiállhatnék rajzolni, hanem az iskolában is megtehetem, nem is ritkán. Erre aztán megint mosolyognom kellett, nincs mese, igaza van a húgomnak abban, hogy menthetetlenül derűlátó típus vagyok. Néha azon kapom magam, hogy az egész jövőmet megálmodtam már, aztán rendszerint jön valami, ami eléggé belerondít ebbe a képbe. De ezúttal nem lesz, érzem a csontjaimban.
Apával előző nap már megkerestük az iskolám épületét, ezért úgy döntöttem, gyalog megyek. Időm is volt bőven a háromnegyed nyolcas becsengetésig, az idő is szép volt, és közel is volt az épület, éppen ezért nem is kértem kollégiumi férőhelyet a tanévre. Talán ha majd nagyon késésben leszek, akkor esetleg sétálás helyett villamossal megyek, de mindössze két megállóról van szó, annyit futva is gyorsan megtesz az ember.
Mielőtt a földszinten elbúcsúztam volna anyutól, még gyorsan megkérdezte, hogy van-e pénzem kajára. Éppenséggel nem volt, úgyhogy hálás vagyok neki, amiért eszébe jutott.
– Jól van, Bogi, legyen szép napod – adott gyorsan egy puszit az arcomra, miután elraktam a pénztárcám.
– Neked is. És kitartást – mondtam neki, és igazán szüksége lehetett rá, mert közben már azon idegeskedett, hogy Blankával indulniuk kellene, de a húgom még sehol nem tartott.
Sóhajtva léptem ki az utcára, mélyet szippantottam a hűvös reggeli levegőből, ami ilyenkor még nincs tele kipufogógázzal, és elindultam a suliba.
Kicsit kínos volt, mert az egyik keskenyebb járdára pont úgy kanyarodtam rá, hogy egy addig egyenesen haladó sráccal éppen egymás mellé értünk, és ez az a tipikus eset volt, amikor valakivel tök idegenek vagytok egymásnak, így nyilván nem akartok egymás mellett sétálni, de ugyanolyan sebességgel haladtok. Ösztönösen begyorsítottam, de aztán leesett, hogy ő is ugyanezt tette, és hatékonyabban, mint én, ezért esetlenül visszafogtam a tempómat, tisztában léve azzal, hogy milyen hülye hatást kelthetek ezzel. A srác csak egy pillantást vetett rám barna fürtjei alól, de az pont elég volt ahhoz, hogy lesüssem a szemem, és elpiruljak.
Ráadásul egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ugyanoda tartunk, amikor pedig már egyenesen a IX. Kerületi Csontváry Művészeti Magániskola alacsony, de annál szerteágazóbb épülete felé sétált, teljesen megbizonyosodhattam róla, hogy egy suliba járunk. Ott egy kicsit lemaradtam tőle, ugyanis áhítattal néztem az iskolámra, meg a melléképületeire, amik nyilvánvalóan különböző művészetire célokra szolgálnak, közben pedig kisebb csoportokban beszélgetve, vagy egyenként haladtak el mellettem a diákok.
Ráeszméltem, hogy már megint furán nézhetek ki, ezért három lányt követve én is bementem az ajtón, és egy nem túl nagy aulába érkeztem. Az előttem levő lányok nem sok időt töltöttek a mosolygós nőnél, aki a gyerekeket fogadta, nekem azonban gólyaként szükségem volt egy kis eligazításra. Magánsuli révén fel kellett mutatnom a diákigazolványom – a táskámban kotorászva elmormoltam egy fohászt, hogy nálam legyen, és szerencsére így lett –, hogy tényleg én vagyok-e Somogyi Bogi, aztán megtudtam, hogy jobb kéz felől találom az iskola művészeti termeit és részeit, bal kéz felől pedig az osztálytermeket és egyéb helyiségeket, azon belül is pedig a kilencedikesek osztálya, amire nekem van szükségem, az emeleten található a fizikaszertár és egy tanári között. Nem volt ez olyan rengeteg információ, de azért a tájékozódási képességeimet ismerve egy kicsit aggódtam, hogy odatalálok-e.
És nem én voltam az egyetlen, akinek ilyen gondjai akadtak. Alighogy felértem az épület legfelső és egyetlen emeletére, ismét belebotlottam a halványbarna hajú, fekete bőrdzsekis srácba, aki előttem ment suliba. Ő is elég tanácstalannak látszott, így egy kicsit megörültem, hogy legalább már ketten fogunk bolyongani, ezért utólag elég merész módon odasétáltam hozzá, és megszólítottam.
– Szia! Te is kilencedikes vagy? – Lassan fordult felém, és miután megtette, tetőtől talpig végigmért. Természetesen zavarba jöttem, és én nem mertem őt így megbámulni, de azt sikerült levennem, hogy sötét szeme van. Mégpedig kék. Azaz sötétkék, ami azért elég ritka. És egyáltalán nem csúnya.
Már kezdtem azt hinni, hogy nem is fog válaszolni, amikor egy hanyag mozdulattal, kivette a füléből a vezeték nélküli fülhallgatót. Hoppá. Ezt nem vettem észre.
– Tessék? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
– Csak... Én... – Miközben éreztem, hogy melegszik az arcom, erélyesen ráparancsoltam magamra, hogy „Boglárka! Nincs dadogás!". – Csak azt kérdeztem, hogy te is kilencedikes vagy-e.
– Aha – bólintott kicsit értetlenül, fogadok, hogy már ekkor elkönyvelt buzgómócsing, „az összes emberrel szóba elegyedek, akivel találkozok, és már az első nap összehaverkodok mindenkivel" típusú csajnak. És valószínűleg csak megerősítettem ebben a hitében, amikor a zavaromról elfeledkezve felcsillant a szemem, ugyanis megláttam tőlünk pár méterre egy nyitott ajtajú fizikaszertárat.
– Nézd! Ott a szertár! Akkor rögtön mellette az a mi termünk.
Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális, pedig szerintem nem is voltam olyan vészes, rendszerint ennél sokkal nagyobb hülyét csinálok magamból az emberek előtt. Most csupán egy kicsit fel voltam pörögve, amellett pedig rendes akartam lenni, de láthatóan nem értette, miért fárasztom őt. Még csak meg sem köszönte, hogy megtaláltam neki az osztályunkat, csak lassan, a szemöldökét felvonva bólintott egyet, mint aki nagyon hülyének néz, és elment az említett terem irányába.
Én pedig csak álltam ott értetlenül. Most ezzel mi volt a baj? Oké, hogy nem ismerjük egymást, de beszélgetni attól még lehet, nem? Elvégre ezután osztálytársak leszünk. Tök bunkó.
Ezután már kicsit szorongva követtem őt az ajtó felé, és benyitottam. Minden szempár, azaz mind a hat felém fordult, ennyien voltak még csak ott, vagyis az osztály egyharmada, a teljes létszám ugyanis tizennyolc. Hat zenetagozatos, hat tánctagozatos, és hat képzőművészetis. De ránézésre persze nem tudtam megmondani, hogy ki melyik részhez tartozik. Ha a bunkó fiút nem számítjuk, akkor senkivel sem találkoztam még, csak pár szót írogattunk az osztálycsoportba, és egy Lelle nevű lánnyal privátban is, miután megtudtuk, hogy a másik is képzős.
Halkan köszöntem a többieknek, ők pedig ugyanolyan halkan visszaköszöntek, kivéve a bunkó fiút. Dilemmáztam egy kicsit, hogy hová üljek, ugyanis sem az első, sem az utolsó sorba nem akartam ülni, maradt tehát a középső, ott viszont egy pad maradt csak szabadon, az ajtó felőli, az, ami mögött eggyel pont a bőrdzsekis foglalt helyet. Végül mégis azt a helyet választottam, azt gondoltam, jól sülhet el, és sikerül hamar elérnem, hogy kedvesebben viszonyuljon hozzám. Viszont még csak fel sem nézett a telefonjából, amikor leültem elé.
Ahogy teltek a percek, lassanként szállingóztak befelé az emberek, de szinte senki nem beszélgetett, mert senki nem ismert senkit. Bejött egy roma fiú, és helyet foglalt az előttem lévő padban. Aztán egy elég extrém külsejű, lila hajú, feketébe öltözött magas lány, és az ajtó felőli első padba ült le. Aztán egyszerre két srác, akik viszont egész lazának tűntek, és egyből az utolsó sor középső padját vették célba. Gondolom ők lesznek majd az osztály nagymenői. Ezután betoppant két lány, és fogalmam sincs, hogy ismerték-e egymást már korábban is, de az biztos, hogy nagyon egy hullámhosszon voltak, még külsőleg is hasonlítottak egy kicsit a vasalt hajukkal, tagadhatatlanul táncos alakjukkal és műkörmeikkel. Róluk sem mondhatni, hogy meg lettek volna szeppenve, inkább fontoskodónak tűntek, ahogy befoglalták a középső padot legelöl.
Elég esetlenül éreztem magam, ahogy ott üldögéltem egyedül, és csak néztem a többieket, így gondoltam rá, hogy újra megpróbálok szóba elegyedni a mögöttem ülő fiúval, de amikor hátrafordultam, olyan kőkemény tekintettel nézett rám, hogy inkább nem kockáztattam meg, még a végén élve megesz reggelire. Ráadásul egyáltalán nem értettem, hogy miért ilyen velem, mert amikor egy nagydarab, vöröses hajú, sunyi képű fiú beült mellé, hallottam, hogy vele egyből elkezdtek ismerkedni.
Attól is elkezdtem félni, hogy nem lesz padtársam, ugyanis már kevesebb mint tíz perc volt becsengetésig, de ekkor megérkezett egy vékonyka, vörös hajú lány pöttyös szoknyában, és miután szétnézett a teremben, céltudatosan felém indult meg.
– Szia – köszöntött kedves mosollyal. – Ha jól sejtem, akkor te vagy Bogi.
Tartott pár másodpercig, mire leesett, hogy honnan tudja a nevem, de végül rájöttem, hogy a profilképemről ismert fel, mivel ő az a lány, akivel privátban is beszéltem Messengeren.
– Te vagy Lelle? – örültem meg neki, ő pedig vidáman bólintott. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
– Én szintén. Szabad ez a hely? – kérdezte reménykedőn. Nem tudom, melyikünk volt boldogabb, amikor leült mellém. Sokkal nyugodtabb voltam, mindjárt más úgy kezdeni a tanévet, hogy máris van valaki, akivel jól kijössz. Ezért is nem értem a bőrdzsekis srác hozzáállását.
Lelle felém fordult, hogy mondjon valamit, de az már nem derült ki, hogy mit szeretett volna, mert mindkettőnk figyelmét magára vonta az ajtón belépő nő, aki jelenlétére az a meglévő halk duruzsolás is elhalt. Szerintem szakasztott mása volt McGalagony professzornak a Harry Potterből, legalábbis ő is fel volt szerelve egy olyan szigorúnak ható szemüveggel és szoros konttyal. De köpeny persze nem volt rajta, így a testfelépítéséből meg tudtam állapítani, hogy valószínűleg ő is a művészet táncos vonalát erősíti. És azt is, hogy nagyon nem szeretném megtapasztalni, milyen, amikor dühös rám.
– Jó reggelt kívánok! – köszönt határozottan, miközben hangosan kopogó cipővel a tanári asztalhoz sétált. Az osztály bizonytalanul visszaköszönt. Azonban mielőtt a leendő osztályfőnökünk bármi mást is mondhatott volna, újból nyílt az ajtó, és egy fiú meg egy lány dugta be a fejét, félve nézve a nőre. Csak intett nekik, hogy üljenek le, még nem csengettek, ők pedig egy „ez meleg volt" pillantást váltva, boldogan masíroztak a szabadon maradt ablak felőli utolsó pad felé. Náluk száz százalékig biztos voltam benne, hogy ismerik egymást, egyszerűen látszott az összemosolygásaikból, az egymás felé tett gesztusaikból. – Mielőtt bármibe is belekezdenék – köszörülte meg a torkát a tanárnő –, először hallgassuk meg az iskolarádióból az igazgatónő évnyitó beszédét.
Mintha csak erre várt volna, megszólalt az ajtó fölötti hangszóróból egy női hang.
– Szeretettel üdvözlök mindenkit, Császár Anikó vagyok, a IX. Kerületi Csontváry Művészeti Magániskola igazgatónője – mutatkozott be, pedig nem igazán volt rá szükség, ugyanis szerintem az intézményben tanuló diákok kilencven százaléka tisztában van vele, hogy ki ő. Az Operettszínház egyik legelismertebb háttérmunkása, aki felváltva lát el zeneszerzői-dalszövegírói és koreográfusi feladatokat, azaz otthonosan mozog a zenében és a táncban is. Géniusz egy nő, művészi körökben elég nagy híre van, főleg azután, hogy néhány éve a férjével saját, művészeket nevelő magángimnáziumot alapítottak tehetséges fiatalok számára. A férje sem kispályás, Császár Béla, az egyik leghíresebb magyar festőművész és gyerekkönyvillusztrátora manapság, az ő jóvoltából került rá az iskola palettájára a képzőművészet. Az igazgatónő nem tud órákat vállalni a munkája mellett, de a férje egész állásban tanár itt a Csontváry-ban. Ez utóbbi mondat kivételével minden információ elhangzott Császár Anikó évnyitó beszédében, aztán rátért arra, hogy milyen képzés is folyik pontosan a suli falain belül. Ennek lényege, hogy az oktatás középpontjában egyértelműen a művészet áll, mindhárom tagozatnak napi szinten vannak művészeti órái, emiatt néhány egyéb óra, mint a természettudományi tárgyak, nem kapnak olyan nagy hangsúlyt, viszont ez nem jelenti azt, hogy a gimnázium nem készít az érettségire. Miután leérettségizünk itt tizenkettedikben, nem a profi művészi karrier lesz az egyetlen lehetőség előttünk, hanem érettségivel rendelkező fiatal felnőttként bármi lehet még belőlünk. De természetesen a cél, hogy minél többen helyezkedjenek el ezután a tánc, a zene és a képzőművészet területén. Azt hiszem, hogy ha valahol, akkor itt igazán jó lehetőségeket kapunk rá. – Bízom benne, hogy ezúttal is eredményes, sikerekben gazdag tanévet fogunk együtt produkálni – fejezte be a beszédét az igazgatónő, mire a tanteremre csend borult. Valószínűleg mindenkinek emésztgetnie kellett a hallottakat, azt, hogy ez most már tényleg komoly, olyan környezetben vagyunk, amilyet mindig is akartunk magunk köré, olyan jövő áll előttünk, amilyet mindig is szerettünk volna. Már csak meg kell valósítanunk.
– Nos, akkor... – Törte meg a csendet az osztályfőnökünk, és felállt a tanári asztaltól. – Én is szeretném megnyitni a tanévünket, először is egy bemutatkozással. Nemes Katalin vagyok, az iskola alapításától kezdve itt tanítok, és az osztály tánctanára leszek. És természetesen az osztályfőnöke – tette hozzá szigorúan, és egyelőre erősen kételkedtem benne, hogy ezzel jól jártunk-e. Nemes Katalin első ránézésre elég karótnyeltnek néz ki, akinek csak a munkája van, és se kutyája, se macskája. Illetve macskája talán van egy-kettő. – Szeretném, ha most ti is bemutatkoznátok, illetve azt is elmondanátok, hogy melyik tagozatra vettek fel titeket.
A sort az előttem ülő roma fiú kezdte, akinek a neve Tibi, és akinek nem volt padtársa, mert már rögtön az első nap akadt egy hiányzónk. Tibi egyébként zenetagozatos. Észrevettem, hogy amint elmondta magáról a tudnivalókat, mögülem megvető ciccegés hangzott fel. Hátra akartam fordulni, hátha rájövök, hogy a kettő közül melyik sráctól származott, de nem tettem, mert rajtam volt a bemutatkozás sora. És ezután végre megtudtam azt is, hogy a bőrdzsekis fiút Fekete Dánielnek hívják és táncos, a mellette lévő vöröshajút pedig Zalánnak, és zenés. A középen legelöl helyet foglaló két magabiztos lánnyal kapcsolatban nem tévedtem, tényleg táncosok, ahogy a késve érkező pár is, bár a nevükre sajnos nem emlékszem. Megmaradt viszont Odett neve, a lilahajú, kissé elvarázsolt lányé, aki képzős, mint mi Lellével, és mint a középső, utolsó padban ülő két menőfiú, Barni és Bálint. Ők ketten egyébként elég hamar megtalálták a közös hangot Danival és Zalánnal. Az osztály hatodik rajzosa pedig egy Isti nevű, elég halkszavúnak tűnő fiú.
A bemutatkozás végeztével Nemes Katalin közölte, hogy szeretné felolvasni a házirendet. És nem viccelt, ha ki is hagyott valamennyit, maximum csak egy-két pontot, azonkívül ledarálta az egészet, mégpedig olyan szigorú arccal, hogy közben még a mögöttem ülő fiúk sem mertek beszélgetni. Egyébként semmi különös nincs a házirendben. Háromnegyed nyolckor kezdés, tíz perces szünetek, kivéve a fél órás ebédszünetet, amikor a kollégisták elszaladhatnak a koliba enni. Órán tilos telefonozni, enni és inni, természetesen tilos a dohányzás is a suli területén, szó volt még az igazolatlan órákról és a különböző figyelmeztetésekről meg intőkről, amik teljesen úgy működnek itt is, mint az átlagos iskolákban.
Egy dolog viszont volt, ami nem mondható átlagosnak, mégpedig az osztályzást illetően a művészeti tárgyakból. A tanév során kétszer, félévkor és év végén lesz egy vizsga minden diák számára, ahol az adott fél év alatt elsajátított készségeit kell bemutatnia, a zenéseknek és táncosoknak nyilván előadás formájában, a képzősöknek pedig előre elkészített műveit értékelik akkor. És ez az egész nem kevesebb, mint öt jegyet ér. Tehát konkrétan a végső osztályzatunk felét teszi ki, ha valaki ezt elszúrja, akkor kis túlzással az egész jegyét elszúrja. Nagyot nyeltem erre a gondolatra, és szívesen hallottam volna még arról, hogy a rajzosoknak pontosan milyen műveket kell majd elkészíteniük, de a tanárnő azt mondta, hogy további információt majd az első művészeti óráinkon fogunk kapni. És egyébként is kicsengettek, így leeresztette a házirend lapjait, és szigorúan végignézett az osztályon.
– A házirendet ezzel le is zárnám, feltételezem, hogy a szabályok mindenkinek világosak. Még Fekete Dániel úrnak is, aki nyilván tévedésből foglalkozott egész órán a telefonjával. – Az egész osztály egy emberként fordult a mögöttem ülő fiú felé, aki amolyan „Most meg mi van?" flegma tekintettel nézett vissza ránk. Hát ez nem normális! Rögtön a legelső órán kihúzni a gyufát ennél a nőnél? – Nyomatékosan megkérlek, hogy a telefon a második óra kezdetén a tanári asztalon pihenjen, különben kénytelen leszel a nap végén az igazgatónőtől visszakérni. Ebbe az iskolába nem melegedni járunk – tette hozzá fagyos hanghordozással, amitől már én kezdtem szégyellni magam. – Nos, a pár percen belüli viszontlátásra. A második órában az órarenddel fogunk foglalkozni. – Azzal kopogó léptekkel elhagyta a termet.
Egy pár pillanatig döbbent csendben volt az osztály, aztán bizonytalanul elkezdett kialakulni a halk beszélgetés. Lelle szinte tátott szájjal fordult felém.
– Ez egy házisárkány – suttogta elképedve, én pedig elmosolyodtam a megnevezést hallva, holott elég találó volt.
– Az biztos. – Tény, hogy nagy bunkóság volt Danitól már a legelső nap nem oda figyelni, de az ofő is túlreagálta, amikor az „Ide nem melegedni járunk" szöveggel jött, hiszen ma még semmi tananyag nem fog elhangzani.
– Eljössz velem a büfébe? – nézett rám Lelle tágra nyílt szemekkel. A nap folyamán aztán rájöttem, hogy ilyenkor nem is direkt nyitja őket nagyra, alapból hatalmas világoskék szemei vannak, és a fitos orra meg a szeplői még kislányosabbá teszik az arcát. Mindent összevetve elég bájos jelenség.
– Persze.
Mielőtt kiléptünk az osztályból, még lopva visszanéztem Danira. Látszólag egyáltalán nem hatotta meg a tanárnőtől kapott fejmosás, továbbra is unottan nyomkodta a telefonját az utolsó padban.
A földszinti aulában lévő büfénél állt egy kisebb sor, de hamar előre kerültünk, és miután Lelle vett egy fahéjas csigát, visszaindultunk a terembe. Közben elkezdtünk beszélgetni a felvételiről, ahol egy rövid beszélgetés után néhány művünket kellett bemutatni a rajztanárokból álló bizottságnak – köztük Császár Bélának –, és Lelle kikereste nekem a telefonján ezeknek az alkotásoknak a fotóit. Elképesztően ügyes, a stílusa teljesen beleillik a róla eddig alkotott összképbe, vidám színek, elevenség, részletgazdagság, rajzfilmszerű vonások. Nagyon hatásosak a munkái, össze kell majd szednem magam, ha azt a szintet akarom hozni, amit ő.
Nem tudom, miért, de egy kicsit megkönnyebbültem, amikor a termünkbe érve láttam, hogy a tanári asztalon ott pihen egy telefon. Egyből Danira kaptam a tekintetem, aki Zalánnal, Bálinttal és Barnival beszélgetett, de pont akkor ő is felém fordította a fejét. Talán ha egy másodpercre kialakult a szemkontaktus, aztán már el is fordult. Észrevettem, hogy egészen kimelegedtem.
Az ofő pontosan érkezett a kezdésre, és ő is elégedett biccentéssel vette tudomásul, hogy Dani megszabadult a telefonjától, aztán ahogy ígérte, elkezdtük megbeszélni az órarendünket. És hát hú. Elképesztő mennyiségű művészeti óránk van. Kezdjük azzal, hogy péntekenként egész nap csak a művészeti tárgyunkból van óránk. Ezenkívül hétfőn, kedden és szerdán duplaóránk van belőle. Viszont a csütörtök is egy speciális nap, ilyenkor semmilyen tánc, zene és rajz nincsen, csakis érettségi tárgyak, sorban egymás után töri, matek, nyelvtan, irodalom, angol és német. Az iskola felfogása szerint szükséges, hogy legyen egy olyan nap a héten, amikor csak a tanuláson és az érettségire készülésen van a hangsúly, mert ez hajlamos háttérbe szorulni a művészet mellett. Bár ilyenkor csak hat óránk van, gyanítom, hogy sokunk számára ez lesz a legkeményebb nap. A maradék tantárgyaink a biokémia, a fizika és a földrajz, plusz a művészettörténet. (Táncosoknak tánctöri, zenéseknek zenetöri, képzősöknek képzőművtöri.) Értelemszerűen nincsen a többi iskola szerint tanított énekünk, tesink és rajzunk, meg a többi tölteléktárgy, mint az etika és hittan. De ezek nélkül is bőven megvan a normális heti óraszámunk a művészeti tárgyaknak köszönhetően.
Az órarend kitárgyalása el is vitte az egész második órát, a harmadik és negyedik pedig a tanárok nevének, a tanítási szünetek, a fogadóórák és a tanulmányi kirándulások lediktálásával telt. Ilyen kirándulásból állítólag több is lesz az évben, többek között a tanítás nélküli munkanapokon, meg amolyan jutalomként karácsony és nyári szünet előtt. A tanárnő azt mondta, hogy ilyenkor olyan helyekre szoktak ellátogatni, mint a Művészetek palotája, az Operaház vagy a Táncművészeti Egyetem.
Az órák közti szünetekben többnyire Lellével beszélgettem, és egyre jobban megtaláltuk a közös hangot, például felfedeztük, hogy a zenei ízlésünk is hasonló, így komplett dallistát írtunk a másiknak, amit majd feltétlenül meg kell hallgatnia otthon. Abban is hasonlítunk, hogy mindkettőnknek van egy húga, akit ugyanúgy idegesítőnek találunk, és abban is, hogy mindketten hadilábon állunk a matekkal és a fizikával. Elképesztően örülök, hogy találtam valakit, akivel ilyen jól kijövök, Lelle egy nagyon aranyos lány.
Aztán a negyedik óra előtti szünetben még egy lány odahúzta hozzánk a székét, mégpedig a mellettünk lévő padból, mert a padtársa a két fontoskodó táncoslányhoz csapódott állandóan. Ő is nagyon kedves, Anna a neve és zenetagozatos, és azt hiszem nagyon okos is, mert amikor meghallotta, hogy Lellével a jövendőbeli matekjegyeinken sopánkodunk, egyből felajánlotta, hogy majd korrepetál minket.
Ma csak négy osztályfőnöki órát kellett bent lennünk, és amikor az utolsóról kicsengettek, az ofő így búcsúzott tőlünk:
– Ne felejtsétek, holnap reggel egyből a művészeti tárgyatokkal kezdtek, az augusztusban küldött email-ben írtak alapján már hozzátok rá a megfelelő felszerelést! Remélem, hogy minél hamarabb sikerülni fog a beilleszkedésetek az iskolába, és azt is, hogy szép dolgokat fogunk együtt elérni. – Itt persze leginkább a táncosokra nézett, akiket ő fog tanítani. – Én legalábbis mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Viszontlátásra!
Visszaköszöntünk, aztán mindenki elkezdett pakolászni. Én azonban csak ültem a helyemen, aztán felsóhajtottam.
– Valami baj van? – szólított meg Lelle aggódva.
– Jó lesz itt nekünk, ugye? – kérdeztem tőle félig sóvárogva, félig bizonytalanul. Elvileg még neki sem lehetett volna erről fogalma, mégis hatalmas mosoly terült el az arcán, és nagyot bólintott.
– Hogy a fenébe ne lenne jó? Azt mondtad, imádsz rajzolni. Tudod te, hogy mennyit fogunk itt rajzolni? Te jó ég, rengeteget! – Azzal elkezdte számolgatni, hogy heti hány órát is fogunk alkotással tölteni. Mosolyogva néztem, ha a húgom szerint én idegesítően optimista vagyok, akkor nem tudom, mit mondana újdonsült barátnőmre. Mellesleg osztottam a véleményét. Tényleg jó lesz nekünk itt.
Anna bevárt minket, így mi hárman hagytuk el utoljára a termet, és beszélgetve mentünk ki a suli épületéből, ott pedig elbúcsúztunk egymástól, ugyanis ők ketten a kollégiumba indultak, én pedig haza. Láttam, hogy a sulihoz közel, előttem alig pár méterre álldogál a Dani–Zalán–Bálint–Barni társaság, azonban mielőtt odaérhettem volna melléjük, Dani észrevett, aztán... Aztán azonnal elköszönt a többiektől, és sarkon fordult. Én ezt nem értem. Vannak, akikkel máris olyan jól kijön, az én jelenlétem viszont mintha egyenesen taszítaná. Most is szabályosan elmenekült előlem, és ez nem kicsit esett rosszul.
Legalább az ottmaradt három fiú köszönt. De csak gyanakodva, mintha nem lennének benne biztosak, hogy ki vagyok, és csak azután, hogy én rájuk köszöntem.
Nem volt otthon senki, amikor hazaértem, így magányosan ebédeltem meg, aztán éppen lepihentem volna a szobámban, amikor betoppant anyu, és elküldött vásárolni, mivel neki sürgősen tanmeneteket kellett írnia. Úgyhogy elmentem bevásárlókörútra. Aztán anyu fél négykor szólt, hogy menjek el Blankáért a napközibe. Úgyhogy elmentem Blankáért a napközibe.
Alighogy a húgommal hazaállítottunk, konkrétan a bejárati ajtó nyitódásának pillanatában világossá vált számomra, hogy már apu is itthon van. Blanka amint meghallotta a házat betöltő veszekedést, az addigi lelkes élménybeszámolóját mintha elvágták volna, összeszorította a száját és lehajtotta a fejét. Igaz, nem mesébe illő a kapcsolatom vele, de egyszerűen utálom látni, ahogy minden alkalommal elszomorodik, amikor a szüleink veszekszenek.
– Hé, Blanka – fogtam meg a vállát a lehető leglelkesebb arccal, mire durcásan rám nézett. – Csináljak neked forró csokit? Tejszínhabot is rakhatunk a tetejére, most vettem.
– Harminc fok van, Bogi. Nem kérek – morogta.
– Na jó, de csokit is reszelhetünk a tejszínhabra – erősködtem tovább, hátha felvidítom, de csak a fejét rázta. – Biztos? Csak mert én nagyon...
– Hagyjál már, Bogi! – gurult dühbe, még a kezeit is ökölbe szorította, de láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát, mert vele együtt anyu is felemelte a hangját a nappaliban. – Nem kérek a hülye forró csokidból! – Azzal felcsörtetett a lépcsőn.
Gondterhelten sóhajtottam fel, nem tudtam rá haragudni, amiért rajtam tölti ki az indulatát. Egy ilyen idős gyereknek egyáltalán nem is szabadna ilyeneket éreznie, csak a szüleink miatt van az egész. Már hónapok óta ez megy, veszekszenek ők mindenen, amin lehet, és mintha nem is érdekelné őket, hogy ez milyen hatással van a húgomra. És egyébként rám is, egyre gyakrabban akarok csak úgy lelépni itthonról, de Blanka miatt tartanom kell magam.
Felmentem a szobámba, és gondolkodás nélkül ahhoz az egy módszerhez folyamodtam, ami ilyenkor képes velem elfeledtetni, hogy hol vagyok: A rajzoláshoz. Előtte gyorsan letöltöttem a Lelle által ajánlott dalokat, és közben azokat hallgattam.
A felvételin öt darab alkotásunkat kellett bemutatnunk, ezek közül elő volt írva, hogy kell lennie egy grafitrajznak, egy vízfestékes és egy színesceruzás képnek, a maradék kettő tetszőleges. Az én felvételi anyagom között három darab grafitos rajz volt. Már rájöttem, hogy valószínűleg ez én területem, csodálattal tölt el, hogy egyetlen ceruzával mennyi árnyalatot vagyok képes létrehozni és milyen sokrétű lesz a végeredmény. Ezért természetesen ekkor is grafittal alkottam, és a kissé fagyos hangulatú vacsorára szinte könyékig szürkén érkeztem meg. De legalább kisimult a lelkivilágom, és a művészet hatása egészen lefekvésig kitartott.
Már az ágyban ülve jutott eszembe, hogy azt ígértem, én is megmutatom Lellének a felvételis rajzaimat, így azokat gyorsan elküldtem, aztán természetesen a kezemben maradt a telefon, és egy jó darabig az osztálytársaim oldalait böngésztem. Azt vettem észre, hogy eléggé árulkodik a személyiségről az, hogy valakiről mennyi kép van kint Facebookon, például a két fontoskodó táncoslányról – akiknek a neve Liza és Kitti – szinte végtelen mennyiségben tudtam volna böngészni, míg Istiről vagy Enikőről (Anna csendes padtársa) semmi nem volt fent. Megnéztem a mai hiányzó, Váradi Árpád oldalát is, de sehol semmi, még a profilképén is csak egy szaxofon van.
Azt hiszem, Fekete Dánielnél töltöttem a legtöbb időt. Nem volt olyan sok kép fent róla, ami igen, azon haverokkal volt, ezeken kívül, meg a profilképén kívül pedig csak egy fotója volt, ami gyanítom nyaraláson készült, legalábbis a meztelen felsőtestből és a fürdőnadrágból erre következtettem. Amikor rájöttem, hogy már percek óta bámulom azt a nyomorult képet, felforrósodott az arcom, és gyorsan továbbgörgettem. Aztán még jobban megrémültem magamtól, amikor megszületett bennem az érzés, hogy mennyire rá akarok írni. Nyilván nem nyomulás céljából, egyszerűen megkérdezném, hogy miért viselkedett ma velem olyan furcsán, hiszen annyira bántott a dolog. De miért bántott ennyire? Lehet, hogy csak bemeséltem magamnak, hogy szándékosan bunkózott, viszont az azt jelentené, hogy túl sokat foglalkozok vele.
Na jó, ebből elég – gondoltam, és gyorsan kikapcsoltam a telefonom, majd betakaróztam. Szerencse, hogy a fárasztó első nap után elég nehezek voltak a szempilláim, különben ki tudja, mennyit agyaltam volna még ott a sötétben. Vagy ami még rosszabb, milyen hülyévé tettem volna magam Dani előtt azzal, hogy ráírok.
Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro