December 24., szerda

Reggel a telefonom keltett, amin igencsak meglepődtem, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán már el is illant a téli szünet, és újból iskolába kell mennem. Aztán szép lassan leesett, hogy ez nem az ébresztőm hangja, hanem Taylor Swifttől az Enchanted, ami csak egyet jelenthetett, mégpedig azt, hogy Lelle hív.

– Szia! – kaptam föl a telefont, egyből felébredve a gondolattól, hogy talán valami baj van.

– Aludtál? – érzett rá egyből.

– Nem, dehogy, mondd csak.

– Tudom, hogy aludtál, hallom, hogy selypítesz az éjszakai fogszabályzódtól – nevetett ki. – Tudsz róla, hogy mindjárt tizenegy óra?

– Jó, na, szünet van – morogtam mosolyogva. – De tényleg, miért hívtál?

– Azért, mert azokhoz, akik nem ilyen álomszuszékok, már megérkezett a Jézuska. Úristen! – kiáltott fel hirtelen, mire újból megijedtem, de hamar kiderült, hogy ezúttal sincs gond, egyszerűen így vezette be az élménybeszámolóját a karácsonyi ajándékokat illetően. Lelle repkedett, ugyanis kapott egy csomó rajzcuccot, én pedig repkedtem vele, mert alig vártam, hogy láthassam a mesterműveit, amiket velük készít. Miután kiörömködtük magunkat, a lelkemre kötötte, hogy én is számoljak be mindenről, ha én is kaptam ajándékot. Persze az egy kicsit még odébb volt, nálunk viszonylag kései Jézuska szokott lenni.

A hívás befejeztével elém tárultak a telefonom egyéb értesítései is, amik között egyből kiszúrtam Zita üzenetet, aki egy csomó emoji kíséretében kívánt boldog karácsonyt. Mosolyogva visszaírtam, hogy neki is, és ugyanannyi hangulatjelet mellékeltem hozzá. Imádom ilyen jókedvűnek látni őt azok után, hogy hónapokig mennyire magába volt zuhanva. A pálfordulás elsősorban Somának köszönhető, akivel hihetetlenül tökéletes, aranyos és összeillő párost alkotnak, és akiknek Lellével kibékülve immár teljes szívvel tudok örülni.

És ez a sok közül csak az egyik pozitív hozománya annak, hogy kibékültem Lellével. Amíg az embernek nincsen legjobb barátnője, nem értheti igazán, hogy miért értékeli mindenki ilyen nagyra ezt a kapcsolatot, viszont amint lesz neki, hirtelen nehezen tud mit kezdeni magával a saját legjobb barátnője nélkül. Ez az a bizonytalan, természetellenes és fájó állapot, amit mindketten átéltünk egy végtelennek tűnő két hét alatt, és aminek szerencsére vége. Nem egyszer átbeszéltük azóta a történteket, biztosak akarunk lenni benne, hogy egyikünkben sem marad tüske. Bennem nincsen, az biztos, én szimplán csak boldog vagyok, hogy minden a régi, és úgy tűnik Lellében sincs. Erős lány, és talán a legjóindulatúbb, akit ismerek, így megpróbálva maga mögött hagyni a Soma iránti zavaros érzéseit, igyekszik ő is őszintén örülni Zita boldogságának.

Ők ketten az elmúlt napokban elmondhatatlanul sokat tettek értem, és mindketten igazi barátként viselkedtek. Beszéltettek, amikor kellett, hallgattak, amikor kellett, vigasztaltak, amikor kellett, elcibáltak magukkal vásárolgatni, amikor arra volt szükségem, és nem utolsó sorban folyamatosan próbálták elterelni a figyelmem. Mert hogy volt miről, és ez a pár nap egyáltalán nem csak napfény és szivárvány volt. Nem, szerepelt benne egy csomó tagadás, dühkitörés, összezuhanás és bőgés, magyarul szépen meneteltem végig a gyász szakaszain annak hatására, hogy összetörték a szívem; a baj csak az, hogy az elfogadás fázisáig még egyáltalán nem sikerült elérnem. Még nem tudom azt mondani, hogy nem fáj, sem azt, hogy legalább egy kicsit tompábban fáj. Még mindig túlságosan elevenen érzem a bőrömön annak a decemberi estének a hidegét, a fülemben vannak az utca zajai, túlságosan jól emlékszem arra a pillanatra, amikor majdnem elhittem, és Dani kegyetlenül őszinte szavaira, amik széttépték a szeptember óta építgetett vágyaimat.

Azt mondják, hogy az első szerelem mindenkinek nagyon különleges, és talán ezért van az, hogy még nem állok készen az elengedésére. Annyi figyelmeztetést kaptam már az élettől, hogy szálljak le a földre, ne az álmaimban éljek, hanem a valóságban, az elmúlt hónapokban mégis az ellenkezőjét tettem, így magamra vethetek, amiért most nem tudom elfogadni az igazságot. Pontosan tudom, de attól még nem fáj kevésbé.

Éppen ezért jópofizni sem voltam képes Danival. Világosan látszott rajta, hogy bántja, ami köztünk történt, hogy rosszul érzi magát, amiért bántott, és hogy meg akarná beszélni, több kísérletet is tett rá. De én még nem állok készen egy beszélgetésre vele, és nem segít az sem, hogy látom, mennyire bűntudata van miattam, és mennyire jó ember valójában. Úgyhogy hidegen hárítottam minden közeledését, és egész egyszerűen megpróbáltam nem is venni róla tudomást. Már amennyire ez lehetséges volt... Viszont nem tehettem mást, ugyanis van az az ember, akit teljes egészében akarsz, és ha úgy nem kaphatod meg, akkor inkább sehogyan sem szeretnéd.

Így karácsony előtt, a félévi vizsgától három hétre a történtek ellenére sem tehettem meg, hogy magamba zuhanjak, és ennek elkerülésére az egyik legjobb megoldás a lányok társasága mellett a rajzolás volt. Tulajdonképpen minden szabad percemben ezzel foglalkoztam, a tanulásnál is előrébb való volt, egyrészt azért, mert immár sokadszorra döbbentem rá, hogy mennyire imádom ezt csinálni, másrészt pedig mert be kellett hoznom a lemaradásomat a félévi vizsgát illetően. És be is hoztam, mint kiderült, egyáltalán nem életveszélyes a dolog, ha az ember prioritást ad neki, rendesen odateszi magát és rászánja az időt. Egy hét alatt kitaláltam, és nagyjából el is készítettem a vizsgára hiányzó két művemet, közben élveztem a művészet hihetetlen, gyógyító hatását, és még Bíróval is kibékültem. Az utolsó tanítási napon, amit a Művészetek Palotájában töltöttünk, félrehívtam néhány szóra, és bocsánatot kértem a korábbi viselkedésemért és hozzáállásomért, illetve kicsit félve megmutattam neki a két alkotásom közül az egyiket. Bíró pedig Bíró volt. Nem tudom, kell-e ennél többet mondanom. Természetesen azonnal fátylat borított a múltra, felajánlotta, hogy ezután bármikor forduljak hozzá, ha hullámvölgyem van, és úgy megdicsérte a festményemet, hogy majdnem sikerült megríkatnia. Nem véletlenül a kedvenc tanárom, és lesz az mindig is.

Lellééknek és a rajzolásnak hála a negatívumoktól függetlenül sikerült idén is izgatott hangulatba kerülnöm a kedvenc ünnepem előtt. Valószínűleg még nem éltem meg elég karácsonyt, hogy tudjam, miért jelent ez nyűgöt a legtöbb felnőtt számára, szerintem ugyanis az év leggyönyörűbb időszaka, huszonnegyedike pedig talán a leggyönyörűbb napja. A húgom is hasonlóképpen gondolkodhat, ugyanis teljesen be volt zsongva; mikor találkoztunk lent a konyhában, rögtön dumálni kezdett, elmondta, hogy annyira izgatott az ajándékai miatt, hogy ő velem ellentétben már órák óta fent van, meg hogy mennyire várja már, hogy díszítsük a fát, meg mennyire jó lenne, ha elkezdene esni a hó, és fehér karácsonyunk lenne. Mellesleg én tizenöt életévemből egy fehér karácsonyra sem tudok visszaemlékezni, és úgy nézett ki, hogy idén sem fogom megtapasztalni. Ez annyira tipikus, pont azon az egy napon nem esik soha a hó, amikor mindenki örülne neki.

Nagyon jó volt így repkedni látni Blankát azok után, hogy milyen sokáig el volt kenődve a szüleink válásától. Szerencsére már abból is kezd kilábalni, és ez a saját lélekereje mellett a szüleimnek is köszönhető. Így, hogy külön élve egy kicsit lenyugodtak, végre teljesen felfogták, hogy a gyerekeik számára milyen megrázó lehet a kialakult szituáció, és érezhetően változtattak a viselkedésükön. Anyu egyértelműen türelmesebb lett, próbál kevesebbet dolgozni, és több időt szánni ránk. E kapcsán volt is egy komolyabb beszélgetésünk, amikor őszintén bocsánatot kért azért, amiért Blankával ennyi nehézségen kellett keresztülmennünk miattuk. Nem vagyok egy haragtartó ember, és ezt talán az mutatja legjobban, hogy amikor megbocsátottam neki, annak kettőnk közül talán én még jobban is örültem.

Anyu délelőtt meghozta a fát, amit hármasban fel is díszítettünk, ami elég vicces volt, mert folyamatosan győzködnünk kellett közben Blankát, hogy ne akarjon minden egyes karácsonyi díszt felrakni rá, amit a házban talál, mert akkor egy kicsit túlzsúfolt lesz a fa. Picit még így is az lett, de nekem így is tetszik, és akkor is a mi karácsonyfánk.

Ebéd után is együtt töltöttük az időt, a húgommal segítettünk anyunak sütni-főzni, én inkább a mákos és diós bejgliben, Blanka pedig addig egyedül összedobott egy tálcányi kókuszgolyót. Aztán nekiálltunk a karácsonyi vacsora készítésének is, élén a klasszikus, nálunk is jól bevált halászlével.

Kint már sötét volt, mire végeztünk, apu pedig pont ekkor lépett be az ajtón.

– Apu! – sikkantott fel Blanka, amikor meglátta, és szó szerint becsapódott a mellkasába, apu pedig nevetve átölelte őt. Blanka után én is megölelgettem őt, és boldogan lélegeztem be a belőle áradó apaillatot. Nem arról volt szó, hogy régen láttuk volna, így külön élve is gyakran találkozunk vele, hanem szerintem mindkettőnket az dobott ennyire fel, hogy a történtek ellenére is együtt fog karácsonyozni a család, és hogy a szüleink bevállalják ezt miattunk. Ha belegondolunk az elmúlt hónapok sok-sok veszekedésébe, akkor egy nagyon nagy dolog az, hogy mégis úgy néz ki, viszonylag nyugodt lesz a válás.

Megvacsoráztunk, ezúttal már négyesben, teleettük magunkat süteménnyel, aztán hozzánk is megjött a Jézuska. Mivel Blanka még kicsi, hitelesen játszottuk idén is a dolgot; mint mindig, most is az én feladatom volt, hogy eltereljem a figyelmét, amíg anyuék odapakoltak a fa alá. De nem csak Blankáé, hanem az én állam is leesett, amikor beléptünk a nappaliba, és elsőként egy hordozót pillantottunk meg az ajándékok között, amiben közelebb érve felfedeztünk egy kiscicát. A húgom egyből sipítozni kezdett, én meg a kezemet a szám elé kapva néztem a szüleimre, főként anyura, és csak egy hajszál választott el attól, hogy könnyekig hatódjak. Blankával mindketten szeretjük az állatokat, és mindig is szerettünk volna egy cicát vagy kutyát, de anyu folyton nemet mondott, mert szerinte túl sok gondot okozna, és nincs rá ideje, hogy foglalkozzon vele. De úgy néz ki, ebben is meggondolta magát.

Gondolom, mondanom sem kell, hogy a többi ajándékra – nekem egy új farmer, Blankának kardigán, és mindkettőnknek sok-sok édesség – nem nagyon néztünk rá az este további részében. Macskáztunk egész végig, felváltva, vagy éppen egyszerre dögönyöztük és simogattuk a kicsit megszeppent cicust. Ígéretemhez híven videohívást kezdeményeztem Lellével, így már hárman olvadoztunk az új családtagon, és megpróbáltuk kitalálni, mi legyen a neve.

Elképesztő szép emlék marad nekem ez a délután és este, az egészet átjárta a béke és a szeretet, és azokról szólt, akik igazán fontosak nekem. És izgatottan nézek elébe a szünet további részének is, ugyanis karácsony két napján a szokásos rokoni összejövetelek alkalmával látni fogom például az unokatesóimat, akikkel tök jóban vagyok, aztán huszonnyolcadikán megyek Lelléhez, és ott leszek egészen január elsejéig, ami azt jelenti, együtt tudunk szilveszterezni is. Ki tudtam volna bújni a bőrömből, amikor anyu rábólintott, hogy mehetek, és borzasztóan várom már.

Jóval később azon az estén, amikor már Blanka szobájában ültünk, és ott folytattuk a cicázást, történt valami váratlan. Éppen repeső szívvel néztem, ahogy a kiskedvencünk végre megnyugszik, és lassan álomba merül Blanka ölében, és futólag rápillantottam a telefonomra, aztán elkerekedett a szemem, és durván felgyorsuló szívveréssel alaposabban is megnéztem a kijelzőt.

„Ki tudsz jönni a ház elé?"

Ezt az üzenetet kaptam. Danitól.

Az ünnepi hangulatom szertefoszlott, és mintha egy pillanat alatt visszakerültem volna a rideg valóságba, amelynek szerves részét alkotja a szívtörés, amit néhány napja elszenvedtem. A gondolataim extrém sebességgel kezdtek száguldozni, hogy vajon mit akarhat, és belém költözött a félelem a gondolattól, hogy beszélnem kell vele.

Aztán hirtelen nem maradt bennem más érzés, csak a düh. Dühös voltam Danira, amiért még a karácsonyomba, ebbe a csodás napba is képes lenne belerondítani. Nem veheti el tőlem ezt is. És egyébként is megmondtam már neki nem egyszer, hogy nem akarok beszélgetni.

Dilemmázva néztem Blankára, aki suttogva még mindig a névötleteiről magyarázott és teljes figyelmét a cicának szentelte.

– El kell intéznem valamit – álltam fel az ágyáról, mire csak annyi reakciót kaptam, hogy ne beszéljek hangosan, mert a macska felébred. Bár ha rám figyel, valószínűleg akkor sem gondolta volna, hogy ezt úgy értem, ahogy valójában értettem, vagyis hogy a házat is elhagyom.

Apu ekkor már rég nem volt nálunk, anyu szobájából pedig kiszűrődött a tévé halvány fénye, így úgy kalkuláltam, ha szerencsém van, elintézhetem a dolgot észrevétlenül, és anélkül, hogy magyarázkodnom kelljen. Ugyanis kemény és gyors akartam lenni.

Éppen ezért otthoni papucsban és vékony cicagatyában léptem ki az utcára, csak a téli kabátomat vettem fel előtte hangtalanul, na meg harciasan meghúztam a copfomat. Persze kicsit lesokkolódtam a kinti farkasordító hidegtől, de nagyobb gondom is volt annál, mint hogy konkrétan fáj belélegezni a mínusz öt fokos levegőt. Mégpedig az, hogy ott állt a kapunk előtt életem szerelme, jobban nézett ki, mint valaha, a tekintetéből sütött a bűntudat, és csak rám várt.

– Na jó – kezdtem indulatosan, mikor még oda sem értem hozzá. – Mégis mit nem tudsz megérteni azon, hogy nem, ismétlem, nem szeretnék veled beszélgetni?

– Tudom, hogy dühös vagy, és minden jogod megvan rá – tette fel a kezét csitító stílusban. – De egyszer muszáj beszélnünk, Bogi, és én nem tudom tovább húzni.

– Kedves, hogy engem is megkérdeztél róla – mosolyogtam erőltetetten. – Szerintem a múltkor elmondtál mindent, ami lényeges, többet nem igazán akarok tudni.

– Nem, nem, ez most más...

– Dani – szakítottam félbe erélyesen. – Nem tettél semmi rosszat, oké? Fair voltál, nem használtál ki, nem játszottál velem, nem ez az, ami miatt nem akarok beszélni veled. Egyszerűen még nem állok rá készen, mert még nem vagyok túl rajta, mert még fáj, és borzasztóan leköteleznél, ha ezt képes lennél tiszteletben tartani. Úgyhogy most megyek is, mert egész eddig meglepően békés karácsonyom volt, és nagyon örülnék, ha ez ezután sem változna meg – hadartam, aztán választ sem várva megfordultam, hogy otthagyjam.

– Meggondoltam magam – szólt utánam hirtelen, nekem pedig abban a pillanatban földbe gyökerezett a lábam. Az a buta, buta, buta remény egyből feléledt a szívemben, pedig megtanulhattam volna már, hogy ez az érzés mennyi kárt tud okozni.

– Mivel kapcsolatban? – kérdeztem mégis vékony hangon.

– Egyszerűbb, ha azt mondom, mindennel. Az elveimmel kapcsolatban.

– Nem értem, hogy miről beszélsz – vágtam rá idegesen, mire egy kis idő múlva megéreztem a kabátujjamon a kezét, és tehetetlenül hagytam, hogy maga felé forgasson. Komoly szemei csak úgy ragyogtak az esti fényekben, és világos volt, hogy a nyugodt karácsonyomról már ekkor lemondhatok, mert amit mondani fog, az mindent megváltoztat majd. A kérdés csak az volt, hogy pozitív vagy negatív irányba.

– Arról beszélek, hogy megváltoztattad bennem azt, amiben mindig biztos voltam. Arról beszélek, hogy a legutóbbi beszélgetésünk óta nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mennyire megbántottalak. Hogy nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez nincs jól. Hogy mennyire zavar, hogy bántottalak. Megmondtam, hogy számomra kevés ember igazán fontos az életben, ahogy azt is, hogy te közéjük tartozol, és bármit hisz rólam az emberek többsége, ennek a néhány személynek sosem akarnék fájdalmat okozni. De veled megtettem. És ezen nem csak te nem tudsz túllépni, hanem én sem. Mert ennek nem így kellene lennie, nem akarlak így látni, ez így nem helyes, nincs jól, hogy nem dumálunk, nem írogatunk, nem tanulunk, nem sétálunk, nem mekizünk együtt. És addig agyaltam, amíg végül rájöttem, mi az oka annak, hogy így érzek. Az, hogy már én sem érzem igaznak azt, amivel elküldtelek, vagyis hogy nem akarok elköteleződni, nem akarok barátnőt, nem akarok kötődni, mivel már van, ami ennél fontosabb, van, ami ezt felülírja. Méghozzá te, Taylor. Az, hogy hiányzol. Az, hogy rájöttem...

– Nem, nem, nem – szakítottam félbe a fejemet rázva, és önkéntelenül is hátráltam pár lépést. Nem akartam, hogy ez történjen, nem akartam újra elhinni, aztán csalódni. – Világos, hogy ezt csak a bűntudat mondatja veled, azért csinálod ezt az egészet, mert sajnálsz. Mióta ismerlek, mást sem hallok tőled, csak azt, hogy nem akarsz elköteleződni.

– De érted megpróbálnám – bizonygatta, sőt, szinte már könyörgött. – Érted megpróbálkoznék ezzel az egésszel.

– Hát nem érted, hogy ez nem elég? – kérdeztem erőtlenül, és a könnyeimtől alig láttam őt. – Nekem nem elég az, ha csak megpróbálsz velem lenni, mert nem bírnám utána azt látni, hogy mégsem megy... Dani, mi két külön világ vagyunk...

– Csak voltunk. Csak voltunk, mielőtt te el nem kezdted megváltoztatni az enyémet.

Megrázta a testemet a sírás, ugyanakkor nem tudtam nem mosolyogni. Hogyan képes nekem ilyen szépeket mondani? És miért kell ellenállnom, miért nem adhatom meg magam neki egyszerűen?

– Bogi, miért sírsz? – lépett közelebb hozzám, és két jéghideg hüvelykujjával letörölte a könnyeket az arcomról. – Esküszöm, hogy felelősségteljes leszek, és nem csak megpróbálok veled lenni, hanem tökéletesen fogom csinálni, hiszen nincs is más lehetőség. Tudod, nélküled szar az élet – nevette el magát halkan, és én is így tettem a bőgés közepette.

– Komolyan beszélsz? – hüppögtem.

– A legkomolyabban – bólintott, és újból lesimította az arcomat.

– Nem játszadozol velem?

– Sosem tettem, és ezután sem fogom.

– Hát... oké – suttogtam kicsit tanácstalanul, aztán egyszerre nevettük el magunkat, az általunk kilélegzett levegő fehéren összekeveredett.

– Akkor abbahagyod végre a sírást, és leszel a barátnőm?

Sajnos nem tudtam teljesíteni a kérését, legalábbis ami az első felét illeti. Bőgtem, mint egy kisgyerek, így biztosan visszataszító látványt nyújthattam, ő mégis úgy nézett rám, mintha én lennék a legszebb dolog, amit valaha látott. Türelmesen megvárta, amíg kicsit lecsillapszom, aztán csukladozva, nevetve, fel sem fogva, hogy ez a valóság, igent mondtam a kérdésére. Láttam a szemében az örömöt, láttam benne, hogy őszintén gondol mindent, amit mondott, és láttam benne azt is, hogy könyörög a bizalmamért és a szívemért. Én pedig úgy döntöttem, hogy a kezébe helyezem mindkettőt.

Született ábrándozóként titkon mindig is vágytam egy tökéletes első csókra, és ez azon álmaim egyike, ami valóra is vált akkor szenteste. Dani csókjától elgyengültek a lábaim, és egy kicsit tartottam tőle, hogy össze fogok esni, bár olyan szorosan tartott a karjaiban, hogy erre azért kevés esély volt. A boldogságtól szinte szétrobbanó mellkassal húzódtam el tőle, és ahogy láttam, ő sem tudott nem vigyorogni, ahogy egymásra néztünk. Aztán valami hideg hullott az orromra, és ahogy felfelé fordítottuk a fejünket, előbb kósza, majd egyre sűrűsödő hópelyheket pillantottunk meg.

– Hát mégis lesz fehér karácsonyunk – sóhajtottam ábrándosan.

– A karácsony már csak ilyen. Csodák is megtörténhetnek alatta – közölte, mire elnevettem magam.

Pedig karácsonyi csodák valóban léteznek, ezt már biztosan nem tagadhatom. Idén ugyanis egy igazán váratlan, igazán mesebelien szép fajta történt meg velem.

***

Ez az utolsó fejezet az epilógus előtt, jövő héten kikerül az is. Olyan hihetetlen... <3