December 2., kedd

Így utólag a szülinapom már csak egy illúziónak tűnik, egy buboréknak, ami egy kis időre minden nem szép és jó dologtól elzárt, és amiből azóta vissza kellett térnem a sokkal kevésbé meseszerű valóságba. A mai ugyanis már megint egy olyan nap volt, ami után lelkileg kimerülten és a könnyeimet nyelve aludtam el.

A hangulatomat először is szokás szerint a szüleim alapozták meg, akiknek a fegyverszünete nem tartott tovább egy napnál, és akik egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akik ki fognak békülni és túljutnak ezen az igen nagy házassági válságon. A válóper be lett nyújtva, várnak az első tárgyalásra, addig pedig veszekszenek változatlanul, még azt a lehetőséget is pedzegetik, hogy apu költözzön el tőlünk már most. Megrémít a gondolat, hiszen az apukám életem mind a tizenöt éve alatt a mindennapjaim és az életem szerves része volt, és félek, ez változni fog, ha már nem egy helyen fogunk lakni. De persze ez valószínűleg semmi ahhoz képest, amit Blanka érez. Illetve érezne, ha tudna erről a fejleményről, de egyelőre anyuék nem merték neki felvetni, és nekem sincs hozzá szívem. Megóvom, amíg lehet, bár ezzel nem tudom, hogy valójában jót teszek-e neki.

A suli felé vezető utunk szótlanul telt, mint ahogy mostanában mindig. Kezdek komolyan aggódni Árpi miatt, mert napról napra szomorúbbnak és kifacsartabbnak látszik, és fogalmam sincs miért, illetve mit tehetnék, hogy segíthessek. Elég rossz végignézni, ahogy egyre mélyebbre süllyed valaki, akit kedvelsz.

A borongós idő miatt elég kedvetlen volt rajzon a csapat, de Bíró kivételesen nem volt elnéző velünk, keményen bevasalta a házikat, és beírta az egyest annak, aki nem készítette el a kért rajzot. Ez egyébként egyedül Odettet érintette, aki amúgy született rajztehetség, de elég lazán veszi és csak akkor alkot, amikor kedve van, így a képességeit nem igazán tükrözik vissza a hullámzó jegyei.

A házik megbeszélése után aztán bele is vágtunk egy új projektbe, mivel Bíró felhívta rá a figyelmünket, hogy már december van, ami azt jelenti, hogy a következő hónapban lesz a félévi vizsga, és még bőven van dolgunk. Engem sikeresen megijesztett, mivel az utóbbi időben a magánéletem hullámvölgyei miatt nem mindig nyújtottam a legjobbamat a rajzolásban, úgyhogy a mai duplaórát úgy dolgoztam végig, mint a kisangyal.

A második óra után Zitával együtt kanyarodtam ki a művészeti folyosóról, és amikor rámosolyogtam, ő fáradtan és szomorkásan mosolygott vissza, amiből egyértelmű volt, hogy ő sincs éppen a legjobban.

– Baj van? – simítottam meg a karját, mire lesütötte a szemét.

– Nem, csak... Fáradt vagyok. Meg kimerült. De nem gond, holnapra biztos elmúlik – erőltetett magára derűs arckifejezést

– Gondolom ez az idő is hozzájárul – intettem ki az aula ablakán a szürke égboltra meg a ködre.

– Aha, biztos attól van – hagyta rám. Lopva szemügyre vettem a szemem sarkából, ahogy mellettem sétált. Igazából világos volt, hogy valami más a baja, és az is, hogy nem akar engem terhelni vele. Csakhogy én meg szívesen meghallgattam volna.

– Zita – szólítottam meg a lépcsőn felfelé menet, mire karikás szemeivel rám pillantott. – Barátok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy megbízhatsz bennem, és ha problémád van, azt nyugodtan elmondhatod. Én aztán senkinek nem adom tovább, ha ettől félsz.

A lépteit figyelve tette meg a lépcsőfokokat, és láthatóan visszahúzódott egy kicsit a csigaházába. De mint kiderült, azért, mert azon gondolkodott, amit mondtam.

– Oké – sóhajtott egy hatalmasat. – Elmondom neked, mert félek, hogy megőrülök, ha nem beszélek róla valakinek.

– Szuper – mosolyogtam rá őszintén, aztán mivel sejtettem, hogy nem szeretné, ha más is fültanúja lenne, behúztam magammal a lánymosdóba. Szerencsénk volt, egy felsőbb éves lány éppen akkor mosott kezet, és miután kiment, kiürült a helyiség. – Hallgatlak – dőltem neki a csempének, és biztatóan néztem rá.

– Jó, szóval... – kezdte, aztán sóhajtott egy újabbat, és idegesen elkezdett járkálni a helyiségben. – Somáról van szó – bökte ki, aztán egyszerűen áradni kezdett belőle a szó. – Nem tudom, te mennyit tudsz kettőnkről, a mi kapcsolatunkról, de azt tudom, hogy sokan azt szokták gondolni, hogy együtt vagyunk, mert annyira közel állunk egymáshoz. Pedig nem vagyunk. Sose volt köztünk semmi. Soma az én árnyékom, a másik felem, olyan lenne nélküle az életem, mintha egy végtagomat veszteném el, ő a legjobb barátom, a lelki társam, néha úgy érzem, mintha nem is két külön személy lennénk, hanem egy, és... Oké, szerintem érted. Egész életemben imádtam őt, de nem úgy, ahogy először gondolnád. Soha nem voltunk egymásba szerelmesek, nekem ilyesmi soha eszembe sem jutott, egészen tegnapig nevetségesnek tartottam volna. – Lélegzetvisszafojtva hallgattam a választ, amire Lellével tanév eleje óta próbálunk rájönni, és már éppen megkönnyebbültem volna, amikor is Zita hitetlenül elnevette magát, és a karját széttárva így folytatta: – Csakhogy Soma tegnap megcsókolt. Megcsókolt. És azóta a perc óta csak ülök, agyalok, gondolkozom, próbálom felfogni mi történt, kerülöm Somát, mert nem tudok a szemébe nézni, és kezdek megkérdőjelezni mindent, amit életem tizenöt éve alatt biztosra véltem kettőnkkel kapcsolatban. Egyre jobban átértékelődnek bennem az emlékek és a dolgok, amiket együtt csináltunk, belelátok olyanokat, amiket akkor nem, és ez megrémít! Össze vagyok zavarodva, és félek, nagyon-nagyon félek, hogy el fogom veszíteni Somát! – fakadt ki, és egyszerre tűnt úgy, mint aki mindjárt elsírja magát, és úgy, mint aki túl feldúlt ahhoz is, hogy sírni tudjon. Ekkor bejött a mosdóba két tizedikes lány, így fel kellett függesztenünk a beszélgetést, ami elképesztően jól jött nekem, ugyanis teljesen lefagytam, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. A jó hír az volt Lelle számára, hogy Zita és Soma sosem voltak együtt. De a rossz az, hogy Lellének mégsincs esélye. Mert Soma nem őt szereti. Hanem Zitát.

A lányok azonban nemsokára végeztek, és újra ketten maradtunk a helyiségben. Zita nem vette észre, hogy ledermedtem, mert teljesen bele volt feledkezve a bajába, de attól még ideje volt, hogy összeszedjem magam.

– Miből gondolod, hogy el fogod veszíteni őt? – kérdeztem halkan.

– Hát... mindenképpen megváltozik ezután a kapcsolatunk. Ez a csók nem fog eltűnni nyom nélkül, szét fogja zilálni azt, ami eddig olyan természetes volt és olyan jól működött, és amit imádtam... És ezt nem akarom! Már most hiányzik nekem Soma, vele akarok lenni, egyetlen napot sem akarok nélküle tölteni.

Végtelenül szomorú lettem abban a pillanatban, szomorú Lelle miatt. Ugyanis egyből felismertem, hogy mit látok Zita szemében csillogni, amikor azt mondta, nem akar Soma nélkül élni.

– Megfordult már a fejedben, hogy talán te is szereted őt?

– Nem! – vágta rá ijedten, aztán kis idő múlva sokadszorra sóhajtott fel, és szégyenlősen rám pillantott. – Vagyis... Visszacsókoltam. Aminek kell, hogy legyen valami oka.

És én már tudtam az okot. És bármennyire is sajnáltam Lellét, nem tehettem meg Zitával, hogy egyszerűen hátat fordítok neki. Szüksége volt a támogatásra, az iránymutatásra, és arra, hogy valaki segítsen neki kibogozni az érzéseit.

– Szerintem szükséged van egy kis időre. Össze vagy zavarodva, le kell ülepednie benned a történteknek, át kell gondolnod mindent. Adj magadnak időt, hogy rájöjj, mit akarsz, addig próbálj természetesen viselkedni Somával, de ha nem megy, akkor az sem baj, ha nem közeledsz hozzá, amíg ki nem tisztul a kép. Mert ki fog, hidd el. Számomra már kristálytiszta. Nem sok lehetőség van, ami megmagyarázza, miért akarod Somával leélni az életed, és miért kibírhatatlan a gondolat, hogy nem tehetsz így.

Végre leállt a járkálással, és nagyra tágult szemekkel nézett rám. Láttam rajta, hogy kételkedik, de nem is volt elvárható, hogy egyből higgyen nekem.

– Nem fogod elveszíteni Somát – nyugtattam meg. – Hiszen a tied a döntés, tegyél róla, hogy ne veszítsd el.

– De... Akkor másmilyen lesz a kapcsolatunk, mint eddig – mondta tanácstalanul.

– Attól még nem kell félned tőle. Talán nem is az volt elrendelve, hogy olyan legyen, mint eddig.

Láttam, hogy érti, mire célzok, így enyhe bűntudatot éreztem, amiért ilyet mondok Zitának, miközben Lelle is szerelmes Somába. De attól még így gondoltam. És attól még ez volt az igazság.

– Akkor... még gondolkodom rajta – mondta, és a távolba révedő tekintetéből látszott, hogy már el is kezdte.

– Helyes, gondolkodj. És Zita. Közben fordulj hozzám bármikor, ha úgy érzed – biztosítottam a segítségemről, mire a hála mosolyt varázsolt az arcára.

– Nem is tudod, hogy ez mennyit jelent nekem. Nem igazán fejezem ki jól az érzelmeimet, de hidd el, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok, amiért ilyen kedves vagy velem.

– Jól van, elég lesz – nevettem el magam. – Mondtam már, hogy ez a barátok dolga, és mi azok vagyunk.

Mosolyogva bólintott, nekem pedig egy kicsit összeszorult a szívem, amiért ennyire hálás egy kis kedvességért, és amiért az lenne a számára a természetes, hogy valaki nem jóindulattal fordul hozzá. Abban a pillanatban egyáltalán nem bántam egy szót sem, amivel Somával kapcsolatban biztattam.

Aztán ez egy kicsit megváltozott. Megszólalt a csengő, így Zita visszament az osztályba, és én is csak azért maradtam, mert pisilnem kellett. Azonban amikor ki akartam nyitni az utolsó fülke ajtaját, valaki megelőzött, csak éppen belülről. Emlékszem, kelletlenül vettem tudomásul, hogy egy random felsőbb éves végighallgatta az egész beszélgetésünket, utólag viszont már azt kívánom, bárcsak ennyi lett volna a probléma. Ugyanis nem egy random felsőbb éves volt. A fülkéből Lelle lépett ki, és úgy nézett rám, mintha megpofoztam volna.

– Lelle... – nyögtem ki a nevét halálra váltan, miközben végigpörgettem, hogy mi minden hangzott el köztünk Zitával.

– Mielőtt megkérdeznéd, nem vagyok süket, így mindent hallottam – semmisítette meg az egyetlen és teljesen hiábavaló reményemet. Odalépett az egyik csaphoz, és miközben kezet mosott, kemény tekintettel nézett rám a tükörből. – Tudod, most nem az fáj a legjobban, hogy megtudtam, Soma másba szerelmes.

Ezúttal mintha ő vágott volna pofon engem, csakhogy én totálisan meg is érdemeltem.

– Istenem, ne haragudj, én nem akartam biztatni Zitát, csak annyira elveszettnek nézett ki, olyan kétségbeesettnek, és...

– És nem bírtad ki, hogy ne segíts neki, mivel beléd van programozva, hogy mindenkinek segíteni akarsz. Tudom. Azt eddig is tudtam, hogy kedves vagy, de kétszínűnek attól még nem kell lenned – mondta kíméletlenül, kezét a letépett papírtörlőbe törölve.

– Én nem akartam kétszínű lenni, csak... Jaj, miért kellett hallanod? – fogtam a fejem, és olyan erős bűntudat mardosott, hogy könnybe lábadt tőle a szemem.

– Mert jobb lett volna, ha a hátam mögött történik? Ha nem tudok róla, hogy a te kezed van abban, hogy egymásra találtak? Talán tisztább lenne a lelkiismereted?

Nem adott lehetőséget a válaszolásra, kidobta a papírtörlőt a kukába, és kilépett a mosdóból. Elszoruló torokkal loholtam utána, de a matektanárunk pont akkor akarta becsukni a termünk ajtaját, amikor utolértem Lellét, és leszidott minket a késésért, így nem volt alkalmunk tovább beszélni.

– Ne haragudj – súgtam Lellének, miután leültünk a helyünkre, de ő úgy tett, mintha nem hallotta volna, kifejezéstelen arccal figyelt a dogaosztásra. – Annyira sajnálom – próbálkoztam tovább, de hiába. Sóhajtva előre fordultam, és megpróbáltam valami értékelhetőt írni a lapomra, de a gondolataim mindenfelé jártak, csak nem a függvények körül.

Óra után is az volt az első dolgom, hogy folytassam a bocsánatkérést.

– Tudom, hogy nem akarsz velem szóba állni, és meg is értem, de kérlek Lelle, ezt beszéljük meg, mert...

– Még ne – szakított félbe, aztán sóhajtva erőt vett magán, és rám nézett. – Nem akarok veled veszekedni, és még nem is akarok róla beszélni, oké? Tudom, hogy nem a rosszindulat vezérelt, és hogy nem nekem akartál rosszat, csak Zitának jót, de ettől még ugyanúgy szar, érted? Csak adj egy kis időt. – Azzal már fordult is el tőlem, és tudtam, azért, hogy ne lássam a szemében csillogó könnyeket. Hát, azok az enyémben is ott csillogtak.

– Oké – suttogtam meg megsemmisülten.

A nap további részében nem szóltunk egymáshoz, amibe kis híján beleszakadt a szívem, mert még sosem fordult elő ilyesmi szeptember első napja óta. Még sosem volt köztünk semmilyen ellentét, sose haragudtunk meg egymásra, így duplán rossz volt, hogy most először igen, ráadásul az én hibámból. Lellének teljesen jogosan esett rosszul, amit hallott, ha én hallottam volna, hogy ő mond ilyeneket egy másik lánynak Dani kapcsán, az nekem is fájt volna. Egy részről tehát bármit megadtam volna, hogy visszacsinálhassam azt a beszélgetést, másrészt viszont tudtam, hogy Zita tökéletesen megérdemelte a löketet, amit adtam neki. Viszont így meg attól lett bűntudatom, hogy nem volt bűntudatom, vagyis igazából volt, nagyon is, csak nem úgy, ahogy kellett volna. Rendesen belefáradtam, mire a végére értem az ehhez hasonló gondolatoknak, és mivel egész nap ilyenek jártak a fejemben, rendesen kész voltam az órák végére.

A hetedik óra után Lelle elsőként, köszönés nélkül ment ki a teremből. Szomorúan néztem utána, aztán komótosan összepakoltam a cuccomat, felvettem a kabátom, és leszegett fejjel mentem ki a suli épületéből. Örültem volna a társaságnak, de Árpi is eltűnt, valószínűleg külön énekórája volt, így egyedül indultam hazafelé a hideg, szürke időben. Viszont alig pár lépést tettem meg, amikor valaki utánam szólt. Illetve nem valaki. Dani, mert úgy hangzott a szólítás, hogy „Taylor".

Érdekes módon most még ez sem tudott igazán felvillanyozni, de a szívem azért szokás szerint nagyobbat dobbant a szokásosnál, amikor megpillantottam őt. A szülinapom óta nem került szóba az, ami aznap este történt, de most legalább nem olyan, mintha álmodtam volna az egészet, ugyanis előfordul, hogy beszélünk az órák közti szünetekben, vagy suli után Messengeren. Most pedig azt akarta, hogy megvárjam és együtt menjünk haza. Valószínűleg a boldogságtól kifutottam volna a világból egy ilyen eseménytől, ha nem lettem volna annyira szomorú Lelle miatt.

– Szia – mosolyogtam rá fáradtan. Nem köszönt vissza, és már éppen megijedtem volna, hogy már megint itt tartunk, a következő mondatai azonban annyira aranyosan hangzottak, hogy kárpótoltak az elmaradt üdvözlésért.

– Ez már megint nem az a Bogi, akit én megszoktam – fürkészett összehúzott szemekkel. – Mi a baj? És hagyjuk a dumát, hogy nincs semmi.

El kellett fojtanom a mosolyom, mivel hihetetlenül jó érzés volt, hogy ismer már, és hogy törődik velem.

– Ezen aligha tudnál segíteni. Lányos dolog.

– Az tényleg nem az én asztalom – látta be a hajába túrva. Feltűnt, hogy egyes tincsei már annyira megnőttek, hogy lassan az álláig érnek, és az is, hogy a haja növésével együtt mintha ő maga is egyre és egyre helyesebb lenne. – Valamit tehetek azért érted?

Próbáltam nem mutatni kifelé, hogy éppen olvadozik a szívem.

– Még hogy te nem vagy kedves... – Megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rám ezt a hozzáfűzést hallva, így a biztonság kedvéért gyorsan témát váltottam. – Nem hiszem, köszönöm. Már rájöttem, hogy én inkább az a fajta ember vagyok, aki meghallgatni szeret másokat. Szóval inkább mesélj te, mint a múltkor. Azzal legalább megint eltereled a figyelmem.

– Az most nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – mosolyodott el kínosan. – Csak felidegesítenéd magad.

– A múltkor is valami ilyesmit mondtál.

– Tudom, de azóta csak rosszabbak lettek a dolgok. Konkrétan áll a bál az életemben.

– Oké, most már muszáj lesz belekezdened, mert rendesen felcsigáztál. És egy kicsit meg is ijesztettél – mondtam őszintén.

– Ki fogsz akadni – köhintett, és látszott, hogy tényleg kellemetlenül érzi magát.

– Már most ki vagyok akadva, úgyhogy ki vele – szóltam rá ingerülten, mire vetett rám egy „Te akartad" pillantást, és halálos nyugalommal a következőket mondta:

– Lehetséges, hogy ki fognak csapni a suliból.

Lecövekeltem a latyakos járdán, és kerekre tágult szemekkel meredtem rá. Nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg azt mondta-e, amit mondott, vagy csak a lestrapált agyam játszik velem. De sajnos minden jel arra mutatott, hogy az előbbi történt.

– Kifejtenéd kérlek, mit jelent pontosan az a „lehetséges"? – kérdeztem indokolatlanul magas hangon.

– Igazából az a „lehetséges" egyre inkább „valószínűvé" válik...

– Ezt ne vicceld el, jó? – förmedtem rá, és legszívesebben ordítottam volna az idegességtől. Fel nem tudtam fogni, hogy ő viszont hogyan viselkedhet ennyire lazán, hogyan tálalhatja így, hogyan mosolyoghat, miközben a kirúgásáról beszél. – Mégis mit csináltál?

– Rosszak a jegyeim – vont vállat, amitől csak még jobban felment bennem a pumpa. – Nemes kábé egy hónapja figyelmeztetett, hogy javítanom kell, mert ez egy elit suli, satöbbi, satöbbi, és csak azok maradhatnak bent, akik a tanulásban is jól teljesítenek, nem csak a művészetben. Én pedig egyikben sem muzsikálok túl jól... Úgyhogy tegnap Nemes újból félrehívott, és azt mondta, hogy egy dobásom van, ha két héten belül nem mutatok valami javulást, akkor repülök.

– Mi a... – hápogtam, ugyanis nem igazán találtam a szavakat. – Ez most komoly? Dani, hogy hagyhattad idáig fajulni a helyzetet? – fakadtam ki dühösen.

– Jó, nyugi már, azért ez nem a világ vége. Gyere, menjünk már haza – próbált hárítani, és újra elindult hazafelé, de én megmakacsoltam magam, és egy lépést sem mozdultam.

– Nem! Ezt nem kezelheted ilyen hetykén, ez alól nem bújhatsz ki! Felfogod te egyáltalán, hogy mekkora bajba keverted magad? Vagy érdekel egyáltalán? – osztottam ki, mire hirtelen elsötétedett a tekintete.

– Tudod, anyám is pont így reagált, amikor megtudta. És azóta is folyton ordibál velem, szokás szerint a felelősséggel jön, és állandóan semmirekellőnek nevez. Csakhogy attól még nem fog jobban érdekelni valami, hogy folyamatosan osztotok, és ez az, amit ti nem értetek.

– Nem, ne is próbálj bűntudatot ébreszteni bennem! Megérdemled, amit az anyukádtól kapsz, mert tényleg egy lusta disznó vagy, és össze kell szedned magad, de sürgősen. Ébredj már fel, fogd fel, hogy a jövőd forog kockán, és kezdj el végre tanulni, hidd el, nem fáj annyira...

– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – csattant fel hirtelen. – Azt hittem, hogy megértesz engem, így elkezdtem bízni benned, de úgy látszik, pont ugyanolyan vagy, mint ő. Te meg az anyám mindketten irányításmániások vagytok, minden áron bele akartok nyúlni az életembe, és képtelenek vagytok leakadni rólam!

Megszeppenve hallgattam a kirohanását, és minden igyekezetem ellenére éledezni kezdett bennem a bűntudat.

– Nézd, én nem úgy értettem. Nem akartam, hogy ezt érezd, én csak aggódom, és...

– De ez nem a te életed! Nem a ti életetek, fogjátok már fel! – füstölgött, aztán hátat fordított nekem.

– Dani, várj! – szóltam utána kétségbeesetten, de nem hallgatott rám, sebes léptekkel indult haza. Tudtam, hogy hiába tenném nevetségessé magam azzal, hogy utána futok, nem akar már velem beszélgetni. Mert ezt is szépen elszúrtam. Megint nem a rossz szándék vezérelt, hanem a segíteni akarás, de megint elszúrtam. És megint emésztettem magam, amiért úgy éreztem, mintha nem lenne igazán bűntudatom, pedig volt, csak mellette továbbra is azt akartam, hogy Dani összeszedje magát. Viszont akkor sem kellett volna ezt ilyen erőszakosan közölnöm vele.

Végül még szomorúbban értem haza, mint ahogyelindultam a suliból. Nem is próbáltam tanulni, csak rajzolgattam, és estefeléküldtem Lellének egy üzenetet, de nem nézte meg. Danival már nem ispróbálkoztam. Sikerült egy nap alatt elkergetnem a legjobb barátnőmet, és asrácot, akibe szerelmes vagyok.