November 10., hétfő

Őszinte leszek, eléggé fáj a suliba való visszatérés. Tudom, egész végig azért szurkoltam, hogy vége legyen az őszi szünetnek, de most, hogy ez megtörtént, valahogy mégsem váltak könnyebbé a dolgok. Attól, hogy nem mindig vagyok fültanúja, a szüleim még ugyanúgy veszekszenek, anyu ugyanúgy válni akar, és a sulival együtt visszajött jó pár stresszforrás, például a tanulás ugyebár, a felelések, a koránkelés, és egy örök dilemma, amit úgy hívnak, hogy Fekete Dániel.

Lehetséges, hogy csak engem lepett meg, ami történt, lehet, hogy bárki más számított volna rá, de én nem számítottam. Naiv vagyok, ezúttal bebizonyosodott, hogy mennyire, és az is, hogy nem mindig jó, ha az ember optimista és a legjobbat reméli mindig, mert akkor túl sokszor fog csalódni.

Miután Danival összefutottunk az utcán, a szünet maradék két napját végigábrándoztam, aztán úgy mentem vissza az iskolába, hogy már kész love story alakult ki a fejemben, és olyan dolgokat is bemeséltem magamnak, amik igazából nem is léteztek. Dani dzsekije ott lapult az iskolatáskámban, és ugyan egy kicsit fájt a szívem, hogy vissza kell adnom, izgatott is voltam az alkalom miatt.

Ekkor ért az első csalódás, ugyanis Dani nem jött suliba. Lelombozódtam, és azon kaptam magam, hogy ez kicsit rosszul esik, legalábbis az, hogy nem tudok róla, miért nem jött. Aztán valamennyire leszálltam a földre, és beláttam, hogy nem várhatom el tőle, hogy megossza velem a magánélete minden részletét csak azért, mert volt egy őszinte beszélgetésünk a szünetben, még ha az áttörően őszinte volt is. Egy kicsit tehát torzult a fejemben a tökéletes szerelmi történetünk, és beletörődtem, hogy a nagy egymásra találásunkig még valószínűleg egy kicsit várni kell, de továbbra is tűkön ülve vártam a találkozást.

Csakhogy Dani egész héten nem jött. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy ez miattam van, amiatt, mert azon a hideg estén odaadta nekem a kabátját, és megfázott, miután perceken keresztül egy szál pólóban volt. Kezdett egyre jobban bűntudatom lenni, pedig nem lehettem biztos benne, hogy ennek egyáltalán köze van hozzám, az is simán elképzelhető volt, hogy csak lóg a suliból. Bár az is aggasztott volna, ha úgy lett volna. Így belegondolva egész múlt héten rajta agyaltam és miatta aggódtam, ami kicsit szánalmas, tekintve, hogy én neki minden bizonnyal még csak eszébe sem jutottam.

Péntek délután végül nem bírtam tovább, ráírtam Danira, hogy mi van vele, és hogy következő héten jönni fog-e, aztán amikor realizáltam, hogy ez így túl árulkodó, hozzátettem, hogy „csak azért, mert visszaadnám a dzsekit". Persze amint elküldtem, megbántam, mert ezúttal meg túl bunkó lett, de Lelle, aki ott aludt nálam a hétvégén, leállított, mielőtt zavaromban elküldtem volna neki egy egész kisregényt.

Utólag aztán kiderült, hogy felesleges volt stresszelnem, ugyanis Dani egyáltalán nem is nézte meg, amit írtam. Pedig elérhető volt, szinte állandóan, de ennek ellenére hétfő reggel még mindig olvasatlanul állt az üzenetem. Ekkor már eléggé fájt a szívem, és kezdtem sejteni, hogy újabb pofára esésben lesz részem.

Reggel suliba menet Árpival mindketten izgatottak voltunk, csak az enyém rosszfajta izgulás volt, tehát inkább idegesség, az övé pedig jófajta, amiatt, hogy nemsokára találkozni fog Tibivel. Persze ezt egy szóval se említette, de így is világos volt, az utóbbi időben egyszerűen megváltozott az egész kisugárzása, sokkal kiegyensúlyozottabb, nem feszeng, nem olyan extrém szűkszavú és többet is mosolyog. Ahhoz pedig, hogy sikerült összejönnie Tibivel, csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy minden alkalommal kisebb fangörcsöt kapok, amikor a párosukra gondolok.

Első óra előtt Anna odajött a padunkhoz, így Lellével őt is kikérdeztük az őszi szünetéről, de miközben beszélgettünk, végig az ajtó felé pillantgattam, azonban hiába, a mögöttem lévő szék üres maradt az első óra kezdetét jelző csengő megszólaltakor is. A tanárnő utasítására sóhajtva kinyitottam a német füzetem, és próbáltam magamban tudatosítani, hogy egy újabb Dani nélkül töltött hét elébe nézek, amikor egyszer csak nyílt az osztályterem ajtaja, és... És kitörő örömet éreztem a belépőt meglátva.

A némettanár fejcsóválva tanácsolta Daninak, hogy legközelebb talán egy kicsit korábban érkezzen, de Dani még csak elnézést sem kért, csak a szokásos hanyagsággal ráhagyta, hogy „oké", aztán ráérősen a helyére sétált, vagyis a mögöttem lévő padhoz. És közben egy pillantást sem vetett rám.

Az idő mintha kétszer olyan lassan telt volna, mint általában, alig bírtam kivárni, hogy vége legyen az órának. Amikor végül vége lett és megkezdődött a szünet, vettem pár mély levegőt, aztán a bátorságomat összeszedve hátrafordultam. Dani éppen a padtársával, Zalánnal röhögött valamin, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki észrevesz, így kénytelen voltam megköszörülni a torkom. Csak annyit értem el vele, hogy Zalán furán rám pillantott, aztán folytatták a dumálást, mintha nem is léteznék.

– Ööö... Dani? – szólítottam meg, mire végre elhallgattak, és a szemöldöküket felvonva felém fordultak. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Beszélhetnénk?

Zalán olyan hangot hallatott, mintha a röhögést próbálná elfojtani, de szerencsére felállt és otthagyott minket, hogy a mellettük lévő padban ülő Barnihoz és Bálinthoz csapódjon.

– Mondd – biccentett felém Dani, de közben már a telefonját nyomkodta.

– Miért nem jöttél múlt héten? – szaladt ki belőlem a kérdés, pedig nem ezzel akartam kezdeni, viszont nem bírtam a kíváncsiságommal. Szinte meg sem lepődtem, amikor olyan magasra szaladt a szemöldöke, hogy a homlokába hulló tincsei takarásába került; mindig ilyen képet vág, amikor hülyének néz vagy éppen szánalmasnak tart. Egyre jobban zavarba jöttem, mivel egyáltalán nem így képzeltem el ezt a beszélgetést. – Persze nem muszáj elmondanod, gondolom nem feltétlenül tartozik rám...

– Hát nem – hagyta helyben, aztán összeröhögött Zalánékkal, akik éppen valami őszi szünetes sztorit elevenítettek fel. Ezen a reakción teljesen lefagytam, csak pislogtam tehetetlenül Danira, akiben a foszlányait sem tudtam felfedezni annak a kedves fiúnak, akivel néhány napja beszélgettem. Akkor úgy beszélt velem, mintha megértene, most pedig úgy, mintha a háta közepére sem kívánna.

– Én... Visszahoztam a dzsekidet – mondtam esetlenül, és leraktam a padjára a ruhadarabot. – Még egyszer nagyon köszönöm, hogy odaadtad.

Csupán egyetlen pillantást vetett a bőrdzsekire, rám pedig annyit se, majd elkezdett a fiúkhoz beszélni.

Abban a pillanatban robbant szét a fejemben élő tökéletes képzelgés kettőnkről. Ugyanaz volt éppen történésben, mint amit Dani a pszichológusos találkozás után csinált, amikor nagyon rendes és közvetlen volt velem, aztán legközelebb ennek a szöges ellentéte. És mint akkor, most sem tudtam ennek az okát.

– Dani – szólítottam meg megsemmisülten, nem is lehettem biztos benne, hogy meghallja a hangom. De meghallotta, és talán érzékelte benne a változást, mert ezúttal végre rám nézett. – Valami gond van? Vagy tettem valami rosszat?

Kifejezéstelen arcvonásai fokozatosan gúnyossá váltak, és a fejét csóválva állt fel a székéről.

– Csak szállj le a földre, és nézz körül úgy is – mondta, aztán otthagyott és a szomszédos padnál lévő fiúkhoz csapódott.

Jó darabig megkövülten meredtem a hűlt helyére, csak akkor fordultam előre, amikor becsengetéskor Lelle visszatért mellém Somáék padjától. Könnyek fojtogatták a torkomat, amit a legjobb barátnőm minden bizonnyal észrevett, mert suttogva megkérdezte, hogy kikéredzkedjünk-e mosdóba. Megráztam a fejem, elborzasztott, hogy beszélnem kelljen arról, mi történt az imént, előbb magamban kellett megemésztenem.

Egész órán sokkos állapotban ültem a helyemen, sőt igazából egész nap, képtelen voltam odafigyelni a tanításra. Csak Danin járt az eszem, de nem tudtam rájönni, hogy mire célzott az utolsó mondatával. És az agyalással azt sem sikerült elérnem, hogy kevésbé fájjon a viselkedése.

Aztán az utolsó órámon, rajzon a fájdalmat váratlanul felváltotta a harag, dühös lettem magamra, amiért ennyire naiv vagyok és amiért egy kicsit sem számítottam rá, hogy meg fog ismétlődni, ami egyszer már a padlóra küldött. De ennél is jobban mérges voltam Danira, amiért nem képes úgy működni, mint a normális emberek, és szinte naponta ugrál a személyiségei között. Na nem. Más lányokkal talán szórakozhat így, magához édesgetheti őket, hogy aztán a bunkó napjain összetörje a szívüket, de velem aztán nem fog játszani. Elhatároztam, hogy odaállok elé és beolvasok neki, világossá teszem a számára, hogy nem viselkedhet így. És szándékomban állt ezt még aznap megtenni, mielőtt hazamegyünk a suliból.

Amikor beavattam Lellét a tervembe, egy pillanatra rémületet láttam a szemében, és csendesen közölte, hogy ha rosszul alakulnának a dolgok, azonnal hívjam fel, de végül nem próbált megállítani, mert látta, hogy mennyire elszánt vagyok.

Tényleg az voltam, és addig szerettem volna elkapni Danit, amíg ez így is volt, ezért kicsengetéskor kirohantam a rajzteremből, és az aulában még pont elcsíptem a kifelé igyekvő fiút.

– Dani! – kiáltottam rá a sok felszabadultan csevegő, hazafelé induló diák zsivaján keresztül, mire hátrafordult, és amikor meglátott, elsötétült az arca. Ez csak még jobban feltüzelt, nem vártam meg, hogy vajon oda óhajt-e jönni hozzám, hanem én mentem oda, és indulatosan megálltam előtte. – Nézd, nekem fogalmam sincs, hogy mi bajod van neked, vagy hogy mi játszódik le a fejedben, mivel sosem könnyíted meg, hogy megértsem, de csak hogy tudd, ez a viselkedés nagyon nem oké! – rivalltam rá szinte kiabálva, ami elképesztően jólesett. – Szeretném, ha most ebben a percben kiböknéd, hogy mit követtem el ellened, amiért ilyen bunkó vagy velem. Vagy hogy miért voltál olyan kedves a szünetben, ha egyszer utálsz. Akármi is a válasz, légy szíves mondd a szemembe. – Felszegtem a fejem és keményen néztem Danira, aki mintha el sem akarta volna hinni, amit hall, és hitetlenül elröhögte magát.

– Bogi, te... – Láthatóan kereste a szavakat, majd megint egy kínos röhögés következett. – Te annyira naiv és... képzelgő és... tapadós vagy – bökte ki, mire egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Miért drámázol ennyire? Két beszélgetés után nem várhatod el az emberektől, hogy a magánéletüknek minden részletét megosszák veled, ez nem így működik, nem is ismersz.

– Hát hagyd, hogy megismerjelek! – kiabáltam rá. – Tessék, itt vagyok, mesélj, meghallgatlak bármikor, nem értem, hogy miért...

– Azért, mert nem bízom benned – vágott közbe élesen. – Nem tudom, te hol élsz, de a bizalom nem itt kezdődik, a barátság nem itt kezdődik, és nem is ott, hogy megpróbálod ráerőltetni magad valakire.

– Ez még mindig nem válasz arra, hogy miért vagy bunkó – mondtam halkan, alig tudva eltitkolni, hogy mennyire mellbe vágtak a szavai.

– De hiszen elmondtam, én ilyen vagyok – tárta szét a karját gúnyosan. – Talán soha senkivel nem voltam még olyan őszinte, mint veled, amikor elmondtam, hogy engem mennyire nem érdekel semmi és senki. Nem tudom, miért gondoltad ezek után, hogy te kivétel vagy.

A lábaim majdnem feladták a szolgálatot, miután ezt a képembe vágta.

– Hihetetlen vagy – suttogtam, mivel éreztem, hogy hangosabb beszédre nem vagyok képes. Egyáltalán nem a jó értelemben mondtam ezt, ami számára is világos volt, ez kiderült a válaszából.

– Nem, te vagy hihetetlen – csóválta a fejét, és láttam rajta, hogy tényleg nem tud hova rakni. – Rohadtul nem értem, hogy miért vagy így rám akadva. Szállj le rólam végre – vetette még oda, aztán kilökte az épület ajtaját, és választ sem várva elhagyta a sulit. Bár ha várt volna válaszra, akkor sem tudtam volna megszólalni.

Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, megmerevedett végtagokkal, és végre engedtem, hogy elöntsék a könnyek a szemeimet. Dani olyan szinten belegázolt az érzéseimbe, hogy fizikailag is éreztem, hogy fáj a szívem.

Bőgve mentem haza, és közben bőgve hívtam fel Lellét, hogy fulladozva nagyjából elmeséljem neki, mi történt, ő pedig egyből felajánlotta, hogy átjön hozzám a koliból, de nemet mondtam, mert tudtam, hogy valószínűleg Somával van, újonnan sok időt töltenek együtt a kollégiumban is. Persze nem ezt hoztam fel indokként, mert azt biztos, hogy nem fogadta volna el, hanem azt mondtam, hogy most egy kis magányra vágyom, hogy feldolgozhassam a dolgokat. Lelle vagy tízszer megkérdezte, hogy biztos ne jöjjön-e, és megígértette velem, hogy azonnal felhívom, ha mégis szükségem van rá, csak utána engedte lerakni a telefont.

A barátnőm kedvessége egy kis időre enyhítette a szívfájdalmam, de csak egy kis időre, és amikor hazaérve az ajtónyitás pillanatában megcsapta a fülem az ordítozás, újult erővel tört rám a sírás. A konyhában vitatkozó szüleim észre sem vettek, amikor elrohantam mellettük, és arra sem figyeltek fel, hogy bevágom magam után a szobaajtómat.

Őszinte leszek, egész délután mást sem csináltam, csak az ágyban ülve sírtam és agyaltam, meg néha írtam egy választ Lelle üzeneteire. Nem emlékszem, hogy valaha is megaláztak volna ennyire, vagy ennyire szemét dolgokat vágtak volna a fejemhez, de végül is csak magamra vethetek, én kerestem a bajt, én akartam, hogy Dani a szemembe mondja a problémáját. Azt nem tudom, hogy azért hibáztathatom-e magam, amiért egy hatalmas seggfejbe szerettem bele, vagy csak balszerencse volt. Mindenesetre idegesítő, hogy annyi más fiút találhattam volna, kedves, udvarias fiúkat, akiknek nincsenek hangulatingadozásaik, de nem, nekem Dani kellett, nekem a veszély kellett, nekem egy rosszfiú kellett. És most megnézhetem magam.

Fürdés közben végre sikerült nagyjából megnyugodnom. A szobámba tartva aztán megakadt a szemem a húgom résnyire nyitott ajtaján, hezitáltam egy darabig, aztán úgy döntöttem, be kéne mennem. Anyuék alig egy órája hagyták abba a kiabálást, így neki sem lehetett könnyű délutánja.

Halkan bekopogtam, aztán benéztem; Blanka pizsamában ült az ágyán, az ölében lévő füzetbe írt valamit, és morcosan nézett fel rám.

– Szia – köszöntem neki halkan.

– Helló – köszönt vissza egy kis daccal a hangjában.

– Bejöhetek? – kérdeztem még mindig az ajtóban állva.

– Most ne, még ma meg kell írnom ezt a fogalmazást. – Azzal visszatemetkezett a füzetbe, és újból írni kezdett.

– Oké, rendben – mondtam csalódottan. – Jó éjszakát.

– Bogi – szólt utánam hirtelen, mire visszafordultam. – Esetleg... Segítenél? – kérdezte szégyenlősen pillantva rám, én pedig automatikusan elmosolyodtam.

– Persze, hogy segítek. – Beléptem a szobába és leültem mellé az ágyra. – Miről is kell fogalmazást írni?

Blanka elmesélte, és együtt alig pár perc alatt összedobtuk azt, amivel gyanítom, hogy a szüleink miatt nem tudott haladni egész addig.

– Köszönöm szépen – mosolygott rám hálásan, amikor végeztünk.

– Nagyon szívesen – mondtam őszintén, aztán elhallgattunk. – Blanka – szólítottam meg elszoruló torokkal.

– Hm?

– Ne haragudj, hogy olyan rondán viselkedtem veled mostanában – tört ki belőlem, és megint eleredtek a könnyeim. – Sajnálom, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam...

– Jesszus, Bogi, semmi baj – pislogott rám nagy szemekkel, látva, hogy mennyire kiakadtam. – Ez ennyire bántott téged? Vagy az, amiket én mondtam? Mert én sem gondoltam komolyan, esküszöm, csak annyira rossz kedvem volt anyuék miatt, és...

– Tudom – vágtam közbe, amikor az ő hangja is remegni kezdett. – Tudom, és én sem haragszom egyáltalán. Gyere ide – nyújtottam ki a karjaimat, mire odabújt hozzám és szorosan átölelt. Fogalmam sem volt, hogy miért sírok, hogy Blanka miatt, vagy a szüleink miatt, vagy Dani miatt, de elképesztően jólesett, és egy idő után éreztem, hogy a húgom is remegni kezd az ölelésemben.

– Szerinted anyu és apu kibékülnek valaha is? – kérdezte szipogva, amit hallva ha lehet, még jobban összefacsarodott a szívem. Nem tudtam, hogy azzal teszek jobbat, ha hazudok neki, vagy azzal, ha őszinte vagyok.

– Nem tudom – mondtam meg végül az igazat. – Ne haragudj, de nem tudom. Viszont bárhogy is lesz, tudnod kell, hogy mindketten nagyon szeretnek téged, én pedig veled maradok, ha törik, ha szakad.

Nem mondott semmit, de árulkodott az érzéseiről az, hogy még szorosabban hozzám préselődött. Lehet, hogy nem mindig vagyunk a legjobb testvérek, lehet, hogy néha egymás idegeire megyünk, de amikor arra van szükségünk, hogy valaki vállán álomba sírjuk magunkat, akkor mindig számíthatunk a másikra.