Október 31., péntek

Hiba volt várni az őszi szünetet. Most már szinte azt várom, hogy mikor mehetek vissza az iskolába. Mert ez az a most már több mint egy hét, amit konkrétan összezárva töltöttem a családommal, kezd egy kicsit sok lenni. Blankának és nekem ugyebár nincs suli, és mivel anyu tanár, ezért neki is szünet van, csak apu jár dolgozni, de neki meg alapból nem olyan feszített a munkarendje, így ő is sokat van itthon. Ami azt jelenti, hogy állandóan vita van a házban. Legtöbbször anyu veszekszik apuval, de van, hogy mi is marjuk egymást Blankával, vagy éppen én anyuval. De a legjellemzőbb azért az, hogy a szüleim egymást.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy vita nélkül már egy helyiségben sem tudnak megmaradni, ami többek között rengeteg káoszba fulladt étkezést eredményez. Egyszerűen képtelenek megérteni egymást, és van, hogy éjszakába nyúlóan kiabálnak, vagy éppen korán reggel, vagy akár az utcán, vagy a boltban. Nem tudok tőlük aludni, tanulni, rajzolni, de még gondolkodni se.

Már az is megfordult a fejemben, hogy ennél talán még az is jobb lenne, ha elválnának. Aztán jobban belegondoltam – hogy mivel járna, hogy hogy viselném, hogy a húgom hogy viselné, hogy valamelyik szülőmnek el kéne költöznie, hogy egyáltalán melyikükkel maradnánk, és milyen gyakran látnánk a másikat –, és persze egyből visszaszívtam volna ezt a kívánságot, azonban ez a pillanat volt az, amikor realizáltam, hogy tényleg nagy gáz van, ha már ilyenek jutnak eszembe megoldásként.

Próbáltam sokat rajzolni, és a dühöt meg a fájdalmat a művészettel levezetni, de mint már mondtam, nem voltak hozzá igazán megfelelőek a körülmények, így csak egy-két művet tudtam elkészíteni, azok is inkább dacos firkálásnak látszottak. Ezenkívül sokat beszéltem Lellével, két napot itt is töltött nálam, aminek nagyon örültem, mert egy kis időre legalább elviselhetővé tette az itthonlétet. (Bár nem mintha a szüleim addig felfüggesztették volna a veszekedést, ameddig Lelle itt volt...) Beszélgettem még pár osztálytárssal, például Árpira is ráírtam, hogy mi újság, de nem igazán volt kommunikatív, és csak egy nap után válaszolt az üzeneteimre, de nem vettem a szívemre, elvégre neki ez mondhatni hozzátartozik az egyéniségéhez.

A leírtakon kívül nem csináltam sok mindent, unaloműzésként filmeket bámultam, és amikor már nagyon elegem volt, akkor leléptem otthonról egy-két órás sétákra, hogy kiszellőztessem a fejem, illetve nyugodtan kibőghessem magam.

Ma pedig, pont egy ilyen alkalom során, váratlan, de kellemes meglepetés ért, ami végre egy kicsit megtörte az őszi szünet eddigi borús hangulatát.

Szokás szerint állt a bál otthon, anyuék éppen arról ordítoztak egymással, hogy milyen kibírhatatlan a másik, és hogy ők már nem bírják tovább a másik mellett, a húgom a fülét befogva bőgött a szobájában, én meg azon dilemmáztam, hogy bemenjek-e hozzá vigasztalni, vagy a szüleimhez menjek, hogy megkérjem őket, halkítsanak egy kicsit, kitéve ezzel magam a haragjuknak, vagy esetleg inkább az egész házat elhagyjam, hogy így este nyolc környékén bejárjam a kerületet. Végül a középső lehetőséget választottam, így a kiabálás által kísérve, magam is a sírással küszködve ballagtam le a lépcsőn a nappaliba, ahol anyuék veszekedtek. Mögöttük megállva már éppen nyitottam a számat, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, amikor a nekem háttal lévő anyu valami olyat kiáltott, ami apuba is, és belém is belefojtotta a szót:

– Válni akarok! Most rögtön!

Hát mégis reális volt a sejtésem.

Apu tekintete anyu válla fölött rám siklott, és láttam az ijedtséget a szemében, amiért fültanúja voltam ennek a mondatnak, valószínűleg nem gondolt bele, hogy minden más szavát is tökéletesen hallottam az elmúlt napok vitáinak. De természetesen attól még nem fájt kevésbé a tény, hogy az egyik legnagyobb félelmem valósággá válik.

Anyu is megfordult, és amikor meglátott, az ő arcára is kiült a megbánás. Nem akartam hallani, ahogy magyarázkodik, ahogy bocsánatot kér, ahogy sajnálkozik, hiszen tudtam, hogy attól még nem változik semmi, így mielőtt bármit is szólhatott volna, kiszaladtam az előszobába. Felkaptam egy dzsekit és a cipőfűző megkötésével nem is törődve belebújtam a tornacipőmbe, majd nem figyelmen kívül hagyva, hogy mindkét szülőm a nevemet ismételgetve kérlel, hogy ne menjek, kiléptem a házból és becsaptam magam után az ajtót.

Nem akartam, hogy anyuék utolérjenek, így futni kezdtem, és csak jó pár utcával arrébb lassítottam. Fájt a torkom, ahogy kapkodtam a levegőt, ugyanis nagyon csípős idő volt, a szél is erősen fújt, és sötét is volt már, mégis úgy éreztem, hogy ez a környezet igazi megváltás az otthonihoz képest. Csorgó könnyekkel jártam az utcákat, és próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy a szüleim el fognak válni. De nem igazán ment. Nem értettem, hogy más gyerekek ezt hogyan bírják ki.

Körülbelül negyed óra telhetett el, amikor kiáltást hallottam a hátam mögül. Megesküdtem volna, hogy úgy hangzott, mintha valaki azt mondaná, hogy „Taylor", de aztán elkönyveltem magamban, hogy csak a vágyaimat hallom, és nem fordultam hátra. Sőt, még egy kicsit be is pánikoltam, hogy követnek, netán el is fognak rabolni. Az sem nyugtatott meg, hogy a halk futólépéseket egyre közelebbről hallottam, akkor pedig egyenesen halálra rémültem, amikor valaki megérintette a vállamat. Sikítva pördültem meg, aztán szembetaláltam magam... Danival.

– Csak én vagyok! – kiáltotta feltett kézzel, mutatva, hogy nincs nála fegyver és nem fog bántani.

– Te jó isten! – pihegtem a szívemhez kapva a kezem, és kicsinált idegekkel rárivalltam Danira: – Legközelebb talán szólj, mielőtt rám ugrasz a sötétben!

– De hát kiabáltam – tárta szét a karját, és legnagyobb bosszúságomra láthatóan a röhögést próbálta elfojtani. – Nem hallottad?

– De, halottam valamit, de azt hittem, hogy... Mindegy – legyintettem, majd vettem egy mély levegőt, és kicsit lenyugodva tüzetesebben is szemügyre vettem őt. A hőmérséklethez képest lengén volt öltözve, a szokásos iskolai szerelését viselte, fekete bőrdzsekit, farmert és sportcipőt, viszont a fülese ezúttal nem volt vele. Csodálkozva, és tetszéssel telve állapítottam meg, hogy a haja láthatóan nőtt szeptember eleje óta, és már annyira a szemébe lóg elöl, hogy folyamatosan hátra kell simítania, ha látni szeretne, amely mozdulat pedig meglehetősen jól áll neki. És a szeme... Még abban a gyér, utcai világításban is látszott, hogy milyen eszméletlen kék a színe.

– Szóval? – vonta föl a szemöldökét, mire óvatosan megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a rózsaszín gondolatoktól.

– Tessék?

– Mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte, és hunyorogva közelebb hajolt hozzám, mire először levegőért kaptam, aztán megértve a helyzetet sietve letöröltem a könnyeimet, amik ugyan még az arcomat csíkozták, de idő közben meg is feledkeztem róluk.

– Csak egy kis levegőre vágytam – mondtam ki a féligazságot, ő pedig egy furcsálló bólintással rám hagyta. – És te?

– Valahogy én is így – vont vállat. Aztán hallgattunk. Azon kaptam magam, hogy annyira szeretném, ha kérdezősködne. Azt akartam, hogy kérdezze meg, miért sírtam, kérdezze meg, miért vagyok ilyenkor az utcán, annyira jólesett volna megosztani vele a szüleim ügyét, és annyira jólesett volna, ha érdekelte volna. Hirtelen borzalmasan vágytam rá, hogy törődjön velem.

De Dani nem szólt semmit, hiszen ő Dani. Sosem fog érdeklődni irántam, és sosem fog olyasmit érezni, amit én érzek.

– Akkor... Én megyek is – mondtam tanácstalanul, és nem tudtam elrejteni a hangomból a csalódottságot. – Szia.

– Taylor – szólított meg, mire reménykedve fordultam vissza. – Nem foglak kifaggatni – szögezte le szórakozott mosollyal, én pedig természetesen egyből elszégyelltem magam, amiért ilyen nyilvánvaló volt, mit szeretnék. – De ha van valami, amit mondani akarsz, akkor itt vagyok, hallgatom.

Ezzel az egy, valójában hanyag, de mégis extrém rendes mondattal elérte, hogy még az addiginál jobban is szerelmes legyek belé.

– Hát... Tudod, a szüleim... Szóval ők... – mondtam akadozva, ugyanis nem akartam rázúdítani az egészet, és kelletlenül vettem észre, hogy amint anyuékról kezdtem beszélni, a hangom újra remegni kezdett.

– Balhéznak? – segített ki, mivel egyszer már elárultam neki ezt.

– Igen, nagyon sokat veszekednek – bólintottam, aztán szaggatottan felsóhajtottam, a kilélegzett levegő fehér pamacsként kavargott előttem. – És most, hogy szünet van... És én állandóan itthon vagyok... Semmi másra nem tudok gondolni, még egyáltalán gondolkodni sem tudok, mert állandóan marják egymást, és... Anyu most este kimondta, hogy válni akar... – Elcsuklott a hangom, de még ellen tudtam állni a sírásnak, és felnéztem Dani komoly arcára. – És csak azért mondom ezt el neked, mert említetted, hogy a te szüleid elváltak, és csak tudni akarom, hogy esetleg nem tudnál-e javasolni valamit, amitől könnyebb lesz, mert... Egyelőre úgy érzem, hogy én ezt nem tudom végigcsinálni. – Kész, vége, újból elsírtam magam. Elég kellemetlen volt, ahogy én ott szipogtam, csuklottam és kapkodtam a levegőt, Dani meg csendben állt mellettem. Nem akartam őt ilyen helyzetbe hozni, de egyszerűen nem tudtam tartani magam, az elmúlt egy hét meghaladta a tűrőképességem határát.

Aztán egyszer csak arra eszméltem fel, hogy két erős kar fog át és simítja a hátamat, a fejem pedig egy kemény mellkason nyugszik. Először teljesen lefagytam, és döbbenetemben a bőgést is abbahagytam, aztán amint felfogtam a helyzetet, még jobban kezdett rázni a sírás. Dani pedig türelmesen ölelt, megvárta, amíg lecsillapszom és addig egy tapodtat sem mozdult.

Végül én voltam az, aki elléptem tőle.

– Annyira sajnálom – kezdtem mentegetőzni, mert nagyon hülyén éreztem magam. – Nem akartam így kiakadni, és neked nem kell...

– Ugyan – legyintett, mintha az egész semmiség lenne. – Nem tettél semmi rosszat, természetes, hogy ki vagy készülve. Talán valaki, aki nem tapasztalta meg, milyen amikor elválnak a szülei, furcsállná, de én már voltam a te helyzetedben.

– Téged is megviselt? – pillantottam rá a szememet törölgetve.

– Persze – bólintott, én pedig nagyon nagyra értékeltem, hogy őszinte, és nem keménykedik. Ez egy annyira más Dani volt, mint az, akit megszoktam az iskolában. – Egyébként jó a viszonyod a szüleiddel? – kérdezte váratlanul.

– Igen – feleltem rövid gondolkodás után. – Apuval mindig is jól megértettük egymást, mert laza, és ugyan anyuval néha összekapunk, de tudom, hogy ő is igazán szeret.

– Akkor még egész jól jártál, és nem kell attól félned, hogy bármelyikükkel is megszakad a kapcsolatod. Próbálj ne úgy gondolni a válásra, mintha az lenne a világvége, az egyik szülőd ugyanúgy az életed része marad, ahogy eddig volt, és a másik sem fog lemondani rólad, kéthetente minimum találkozni fogsz vele – mutatott rá bölcsen, és közben mégis lazán, mintha csak ilyen gondolatokkal lenne tele a feje. És hihetetlen, de már ennyitől sokkal jobban éreztem magam.

– És a húgom? – sóhajtottam. – Még csak kilenc éves, nem fogja megérteni, hogy miért van, hogy két felnőtt már nem érti meg egymást, és hogy apunak, vagy éppen anyunak miért kell elköltöznie otthonról. És te is mondtad, hogy az öcséd azóta jár pszichológushoz, hogy a szüleid elváltak, nem akarom, hogy Blankát is összetörje – hajtottam le a fejem, és a szememet újra elfutotta a könny.

– Nézd. Kemény csaj a tesód? – kérdezte, mire elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogy velem ellentétben a húgom kis korában sosem sírt, ha elesett, ha megütötte magát, ha nem kapott meg valamit, vagy ha például oltást kapott. Egyszer még egy fiút is megütött az iskolában, aki piszkálta, és nekem is bármikor beszól, nem törődve azzal, hogy idősebb vagyok.

– Igen – feleltem végül magabiztosan.

– Az én öcsém viszont szuperérzékeny – vont vállat. – Nem minden korukbeli gyereket viseli meg ennyire, sőt őket általában nem is szokta, mert nem hátrány, hanem előny az, hogy még kicsik. – Bólogatva hallgattam Dani fejtegetését, és minden erőmmel hinni akartam abban, amit mond. Észlelhette, hogy lassan kezdem összeszedni magam, mert megveregette a vállam – amitől természetesen a szívroham kerülgetett –, és így szólt: – Fel a fejjel, jó? Ha tényleg válnak, az kemény lesz, de attól még az élet megy tovább. És ha valamikor figyelemelterelésre lenne szükséged, írj rám nyugodtan – ajánlotta fel vállat vonva, én pedig azt hittem, ott halok szörnyet, nem bírja tovább a szívem ezt az eszeveszett tempót. Szerintem az olyan esetekre, mint én, mondják azt, hogy az orráig sem lát a szerelemtől.

– Nem is tudod, hogy mennyit jelent ez nekem – mondtam őszinte hálával. – Nagyon köszönöm, hogy ilyen támogató vagy, és hogy meghallgattál, és hogy segítesz, és biztatsz, és...

– Túlreagálod – szakított félbe szórakozottan csóválva a fejét. – Nincs ezen mit köszöngetni. Tök természetes.

Nem, nem volt az, Danitól az volt a természetes, ha egyszerűen átnézett rajtam. De ezt persze nem tettem szóvá, így csak ennyit mondtam:

– Azért én még hálás vagyok.

Megint megrázta a fejét, hogy hagyjam már, azonban elkaptam a tekintetét, és láttam, hogy mosolyog. Ami azt illeti, bele is feledkeztem egy kicsit.

– És... – köszörültem meg a torkom, nagy nehezen elkapva a pillantásom az arcáról. – Te miért vagy itt, azon kívül, hogy friss levegőre vágysz?

Nem válaszolt rögtön, és nem is úgy nézett ki, mint aki szeretne, csak rugdosta zsebre dugott kézzel a kavicsokat az útról. Már éppen visszakozni akartam, hogy nem kell elmondania, amikor mégis megszólalt.

– Engem is a szüleim készítettek ki. Pontosabban anyám.

– Nektek nem jó a kapcsolatotok? – tettem fel ezúttal én a kérdést.

– Nem igazán – felelte újabb hallgatás után. – Mármint törődik velem, de a gond az, hogy túlságosan is. Túlságosan ráteszi a kezét az életemre, azt akarja, hogy tanuljak, hogy diplomát szerezzek, hogy doktor legyek, vagy tudom is én. Sőt, még a tánccal is teljesen ki lenne békülve, ha sikeres lennék vele. Neki ez a legfontosabb, hogy legyek sikeres, érjek el valamit, legyek felelősségteljes, összeszedett, tudjam, hogy mit akarok, de nekem fogalmam sincs, hogy mit akarok, és egyelőre még csak kitalálni sem akarom, én nem akarok megfelelni senkinek, én csak élni akarok. De ő nem hagyja, hogy éljek – tárta szét a karját, és meglepve tapasztaltam, hogy a hangja dühös és elkeseredett. És belegondolva tényleg nem lehet egy kellemes helyzet. – Néha már úgy érzem, hogy megfojt az elvárásaival, és folyton a szememre veti, hogy állandóan csalódást okozok, hogy mindent csak elrontok, de kérdem én, nem tizenöt évesen van az a kor, amikor következmény nélkül lehet hibákat elkövetni? Nem ilyenkor van az az, hogy szarhatok a világra, mert még nem vagyok felnőtt, és nem kell felelősséget vállalnom? Anyám szerint persze nem. Elég sokat kiabálunk egymással, és ma is ez történt.

– És... apukád? – kérdeztem tétován, az elhangzottakat emésztgetve.

– Ő egy fokkal jobb, de csak eggyel. Csak amiatt fog lazábban, mert nem velünk él, így nem tud annyira kontroll alatt tartani. De ha találkozunk, általában ő sem mulasztja el közölni velem, hogy csalódás vagyok.

Belefacsarodott a szívem ebbe a mondatba, és hirtelen elszégyelltem magam, amiért nem elég, hogy Daninak otthon folyton ezt kell hallgatnia, én is sokszor lenéztem őt a hanyagságáért. Hirtelen ráébredtem, hogy ő csak egy kamaszfiú, aki kétségbeesetten próbál lázadni, mert éppen olyan korszakában van, de nem hagyják neki, amitől ez a vágya csak még jobban felerősödik.

– Bocs, nem akartam így belemenni a részletekbe – mondta hirtelen, én pedig megijedtem, hogy vissza fog változni a szokásos, távolságtartó énjévé, így gyorsan megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Neked sem kell mentegetőznöd – szögeztem le –, és nagyon örülök, hogy elmondtad ezeket. Szerintem a szüleid azért viselkednek így, mert tudják, hogy nagyon sokra vagy képes.

– Jó neked, hogy ennyire optimista vagy, de hallottad, amit mondtam? Szerintük csalódás vagyok – nevette el magát keserűen.

– Nem, nem, azért mondják ezt, mert tudják, hogy sokkal több van benned, és mégis azt látják, hogy nem használod ki. Nem örülnek ennek, mert tisztában vannak vele, milyen sokra vihetnéd.

– És ha én nem akarom sokra vinni? – rántotta meg a vállát. – Nem érdekel a tanulás, nem érdekel a tánc, nem érdekel semmi.

– Oké, be kell valljam, hogy nehéz ezt elképzelnem, de... Szerintem normális, hogy így érzel. Bíró, a rajztanárom azt szokta mondani, amikor elbizonytalanodom, hogy nem baj, ha még nem tudom, mit akarok a rajzolással, nem kell most tudnom a válaszokat, van időm kitalálni. És szerintem ez az egész életre érvényes. Mindenki akar valamit, szerintem te is, csak még nem jöttél rá, hogy mi az, és ez tökre rendben van, majd előbb-utóbb megtalálod.

– De ez az, amit a szüleim nem képesek megérteni.

– Ne haragudj, de ordibálással és flegmázással nem is fogod tudni megérttetni velük – közöltem vele őszintén. – Azzal csak az ő álláspontjukat erősíted meg. Ülj le velük, és beszélgessetek el higgadtan, mondd el, mit érzel, mit akarsz, vagyis mit nem akarsz, és hogy milyen érzés az, hogy ők mégis erőltetik. Így idővel meg kell érteniük. És egyébként nem vagy csalódás – tettem hozzá sietve, mire nevetésszerűen felszusszant, és olyan mosolyt vetett rám, amitől elgyengültek a lábaim.

– Köszönöm. És a tanácsodat is.

– Nem kell köszöngetni, tök természetes – visszhangoztam a szavait vigyorogva, aztán csak... Néztem rá. És ő is nézett rám. És olyan zavarbaejtően kék volt a szeme, hogy a kereszttüzében szép lassan elvörösödtem. De vége, végre nem vonta össze a szemöldökét, mint máskor, amikor némán kérdezi, hogy miért bámulom, hanem ezúttal úgy nézett rám, mintha...

Inkább hagyjuk. Nem tudom, hogy nézett rám.

– Nekem szerintem haza kéne mennem – törtem meg a csendet, pedig egy egész napot is el tudtam volna még tölteni vele beszélgetve, de eszembe jutott, hogy anyu milyen ideges lehet már miattam, amiért sötétedés után két órára eltűntem telefon nélkül.

– Te reszketsz – állapította meg, és bennem is csak akkor tudatosult, hogy mennyire fázom a vékony dzsekiben, amit kifelé menet magamra kaptam. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Dani elkezdett kibújni a saját bőrdzsekijéből.

– Ugyan már, ne csináld. Pár perc alatt otthon vagyok, nem fogok addig...

– Leszarom – közölte lazán, és a kezembe nyomta azt a legendás fekete bőrdzsekit, így rajta csak egy szál póló maradt fölül.

– Őrült vagy – mondtam, ugyanis nekem már attól vacogni kezdett a fogam, hogy az ő csupasz karjaira néztem.

– Meglehet – hagyta rám. – Vidd csak el, majd hétfőn visszaadod.

– Biztos? Mert tényleg nem gond, ha...

– Bogi – szólt rám komolyan, nekem pedig vetett egy bukfencet a gyomrom attól, hogy kimondta a nevem, ugyanis eddig mindig csak Taylornak hívott. – Menj haza.

– Ó, oké – bólintottam, és fogalmam sincs, hogy a zavartól, a hálától, vagy a szerelemtől, de átforrósodott az arcom. – Köszönök mindent. A dzsekit, a tanácsot, a kedvességet.

– Én szintén – mosolyodott el halványan, de őszintén. – Szia, Taylor.

Még akkor is fülig ért a szám, amikor benyitottam a házunkba, és szembetaláltam magam a zabos anyuval, és az aggódó apuval. Leszidtak, de nem vészesen, szerintem még mindig bűntudatuk volt, hogy meghallottam anyu szavait. El lett intézve néhány „Hogy képzeled?", „Tudod, mennyire aggódtunk?" és „Soha többet ne csinálj ilyet" mondattal, én pedig teljesen máshol járó gondolatokkal megígértem, hogy nem fogok, aztán mehettem a szobámba.

Ledobtam Dani dzsekijét az ágyamra, de előtte persze az orromhoz emeltem, és kisebb fangörcsöt kaptam az illatától, aztán mentem a fürdőbe, hogy az átfagyott tagjaimat életre keltsem egy kis forró vízzel, és felhívtam Lellét, hogy fél óráig a kádban ülve szóról szóra elmeséljek neki mindent.

A szobámba visszaérve aztán ólmos fáradtság tört rám, és a szemeim is égtek az aznapi sírástól, így már készülődtem a lefekvéshez, amikor pittyent egyet a telefonom. A Messenger-értesítést meglátva automatikusan elmosolyodtam, és az ágyban fekve egyből megnyitottam.

Dani: Minden rendben arrafelé?

Én: Egy kicsit leszidtak, amiért leléptem. De nem veszekszenek már

Én: És arrafelé? – érdeklődtem én is.

Dani: Itt is oké

Ábrándozva néztem erre a három szóra, majd nagyot dobbant a szívem a következő üzenet láttán.

Dani: Jó éjt, Taylor

Talán úgy tűnhet, hogy semmi extra nincs ebben a rövid mondatban, de szerintem titkon minden lány vágyik egy olyan fiúra, aki esténként jó éjszakát kíván neki. Visszaírtam, majd gyorsan küldtem egy képernyőfotót Lellének a beszélgetésről, és kikapcsoltam a telefonom. Lefeküdtem, betakaróztam, aztán félálomban még odanyúltam a fekete bőrdzsekiért, hogy megszagolhassam, így mosolyogva, és Dani illatával az orromban merültem álomba.