Október 20., hétfő

„– Elegem van belőled! A füled botját sem mozdítod ezért a családért, miközben én minden nap végkimerülésig hajtom magam!"

„– A fülem botját sem mozdítom? Csak emlékeztetlek, hogy én vagyok ebben a családban az, aki a pénz jelentős részét megkeresi!"

Szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire csodálatos reggel egy ilyen párbeszédre ébredni.

Ez irónia volt. Méghozzá hatalmas.

A fejemet a párnámba fúrva próbáltam meg kizárni a szüleim kiabálását, aztán észbe kaptam és rohantam becsukni Blanka szobaajtaját, hogy ha valamilyen csoda folytán még nem ébredt volna fel, akkor maradjon is ki ebből az újabb csetepatéból, de persze nem történt csoda, a húgom álomittas szemekkel, bánatosan ült az ágya szélén, és látszott rajta, hogy anyuék veszekedését hallva alig valami választja el attól, hogy sírni kezdjen. Teljesen megértettem, én is hasonló lelkiállapotban voltam, így tettem egy kísérletet arra, hogy megvigasztaljam, azonban rajtam csapódott le a hangulata, sipítva közölte, hogy húzzak a szobájából. Az én hangulatom meg rajta csapódott le, hozzávágtam, hogy mennyire egy kibírhatatlan hisztérika, és becsaptam magam után az ajtót.

Tehát egyszerűen fantasztikusan kezdődött a napom, a szüleimnek sikerült bearanyoznia. És én még azt hittem, megtanulták diszkrétebben kezelni a viselt dolgaikat, hogy megkíméljenek engem és Blankát, de nem, ez hosszútávon túl nagy feladatnak bizonyult számukra.

A reggeli készülődésem alatt egy pillanatra sem maradt abba a földszinten az ordítozás, így fogmosás közben már eleredtek a könnyeim, borzasztóan elkeseredtem, hogy miután azt hittem, talán kezdenek jóra fordulni a szüleim között a dolgok, kiderült, hogy még mindig ugyanott tartunk, mint az elmúlt hónapok folyamán állandóan.

Bár sosem szoktuk Árpival előzetesen egyeztetni a suliba menés időpontját, most kivételesen ráírtam, hogy ma nem jönne-e egy kicsit korábban velem iskolába, mondjuk úgy most rögtön, és ő legnagyobb meglepetésemre azonnal belement, nem is kérdezett semmit, csak megírta, hogy „Oké".

Más emberek talán szeretnek begubózni, ha kivannak lelkileg, de nálam fordítva van, ilyenkor csak még jobban vágyom a társaságra, és nem akarok egyedül maradni, így őszintén örültem neki, hogy Árpi velem jön.

A házunk előtt várakozva, és az őszi hűvösben fagyoskodva még mindig a sírással küzdöttem, az érkező Árpi azonban nem tette szóvá, hogy észrevette volna, csak köszönt, aztán a szokásos csendben elindultunk a suli felé. Már ez az ismerős, biztonságos szituáció is elég volt ahhoz, hogy egy egész kicsit megnyugodjak.

– Ne haragudj, hogy elutasítóan reagáltam a festményedre – törte meg hirtelen a csendet, én pedig annyira máshol jártam, hogy először fogalmam sem volt, miről beszél. De aztán rájöttem, hogy arról, amikor körülbelül két hete megmutattam neki az olajfestményemet, és elkezdtem lelkendezni róla, ő pedig rejtélyesen viselkedve végig sem hallgatott, hanem berohant a suliba.

– Semmiség – vontam vállat őszintén, hiszen kis híján már el is felejtettem az incidenst.

– Nem is akarod tudni az okát? – pillantott rám Árpi félig meglepődve, félig szórakozottan.

– Ennyire kíváncsi embernek ismersz?

– Igen, egyértelműen – válaszolta egyből, mire halványan elmosolyodtam.

– Oké, akarom tudni az okát – feleltem rövid gondolkodás után. – Na és te szeretnéd elmondani?

Most rajta volt a sor, hogy gondolkodjon, és fel voltam rá készülve, hogy végül nemet mond, de ismét meglepetést okozott.

– Azt hiszem, igen – bólintott lassan, mire végre kezdett visszatérni a szokásos életkedvem, ami anyuéknak hála addig elkerült aznap. – Van egy traumám ezzel kapcsolatban – bökte ki, én pedig megálltam, hogy ne kezdjek kérdezősködni, hanem megvártam, hogy magától kifejtse. – Igazából rossz tagozaton vagyok, sosem a zene volt az én világom, hanem a rajzolás, régebben éjjel-nappal ezzel foglalkoztam, és ez volt az életem, egészen addig, amíg... – Láttam, hogy a mondandójában ide érve megkeményednek az arcvonásai. – Amíg az apám egy pillanat alatt tönkre nem tett mindent. Azóta nem fogtam a kezembe ecsetet, és egy vonalat sem húztam rajzlapra, nem láttam érdemesnek, hogy tovább alkossak, és... Féltem is tőle, mert... – akadt meg, és zavarában a hajába túrt. – Régen annyira szerettem, de most már... Szóval fáj, mert elvették tőlem az örömöt – mondta ki egy szuszra, nagyjából úgy, mintha a bőréről tépne le egy ragtapaszt. Döbbenten hallgattam, és mint már olyan sokszor, ezúttal is realizáltam, hogy mennyire keveset tudok Árpiról, és mennyi olyan titkot őrizget magában, amit sosem gondoltam volna.

– Ha jól értem... Apukád nem akarta, hogy ezzel foglalkozz, ő inkább azt szerette volna, hogy a zenével – értelmeztem a hallottakat.

– Tényleg kíváncsi ember vagy. De igen, jól átláttad a helyzetet. Ez történt, bár igen finom a megfogalmazás.

– Ez borzasztó! – fakadtam ki. – Hogy tehet ilyet a saját gyerekével? Hogyan veheti el tőle azt, ami örömet okoz neki, hogy aztán valami mást ráerőltessen?

Árpi keserűen vállat vont, és belesajdult a szívem a tekintetében megcsillanó szomorúságba.

– Ez az ő módszere.

– Sajnálom, nem is tudod mennyire – mondtam őszintén. Szinte elképzelni sem tudom a kínt, ami azzal járna, hogy a szüleim, vagy bárki más egyik napról a másikra kitörölje az életemből a rajzolást. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem rajzolhatnék, valószínűleg úgy érezném, céltalanná vált az egész életem. Az ember művészettel való kapcsolata egy olyan bensőséges kötődés, amit soha, soha nem szabadna kívülről, erővel eltépni valami más érdekében.

– Szóval igen – törte meg Árpi a kialakult csendet, amit igazából észre sem vettem, annyira lekötöttek a hitetlenkedő gondolataim. – Azóta nem csak nem rajzoltam, de a képzőművészet minden egyes megnyilvánulását is próbáltam elkerülni, ezért érintett olyan rosszul, amikor te elkezdtél arról beszélni, hogy mennyire szereted ezt az egészet. De bunkó voltam, szóval bocsánat.

– Ne viccelj, inkább én kérek bocsánatot – ráztam a fejem. – Hogy nyomtam azt a lelkes szöveget, és meg sem fordult a fejemben, hogy te közben mit érezhetsz...

– Nem tudhattad. És egyébként is, néhány napja ööö... valaki rávilágított, hogy valójában talán vágyom a rajzolásra. És hogy talán szépen lassan el kellene kezdenem újra megbarátkozni vele.

– Úristen, igen, az annyira jó lenne! – vidultam fel egyből. – Segítek benne, ahogy csak akarod, beszélhetünk erről bármikor, rajzolhatunk, elmondhatom, hogy mi van a rajzórákon, és az kicsit olyan lenne, mintha te is oda járhatnál...

– Kérlek, lassíts kicsit – mosolyodott el kínosan. – Nem is tudod, milyen nehéz egyáltalán beszélni erről...

– Ó, hát persze, ne haragudj. Könnyen elszalad velem a ló – szabadkoztam.

– Örülök, hogy legalább jobb kedved van – vont vállat, én pedig meglepődve vettem tudomásul, hogy ez tényleg így van, másrészt pedig azt, hogy észrevette, hogy rossz kedvem volt. Lehetséges, hogy már nem csak én játszom azt a játékot, hogy reggelente kérdezősködés nélkül megpróbálom megállapítani, hogy éppen milyen hangulatban van. – Azért köszönöm, hogy felajánlottad a segítséget. Lehet, hogy majd igénybe veszem – mondta bizonytalanul.

– Én örülnék neki – mosolyogtam rá.

Elértük a suli épületét, és bemutattuk a diákigazolványunkat az ügyeletes tanárnak. Már a lépcsőn mentünk felfelé, amikor eszembe jutott valami.

– Az a rejtélyes valaki, akit említettél... Aki rávilágított nálad ezekre a dolgokra... – Már ekkor tudtam a választ a kérdésre, amit még fel sem tettem, ugyanis Árpi arca halványan pirosasra színeződött. – ...ő véletlenül nem Tibi volt?

– De Tibi volt, és akkor mi van – motyogta a padlóra nézve, ez pedig valamiért nevetést váltott ki belőlem.

– Semmi nincsen. Csak örülök, hogy már minden rendben köztetek.

Árpi morgott valamit az orra alatt, aztán belépett az osztályterembe, én pedig mosolyogva követtem.

Hát ezért szeretek társaságban lenni, amikor el vagyok kenődve. Elég egy őszinte, baráti beszélgetés, és máris jobb a kedvem.

Mivel a maival együtt három tanítási nap van vissza az őszi szünetig, nem mondhatni, hogy hiányt szenvednénk a dolgozatokból. Ma fizikából és angolból írtunk, a csúcs pedig holnap lesz, három tantárgyból lesz számonkérés, közte egy témazáró. Én személy szerint már nagyon el vagyok fáradva, megerőltető volt ez a majd' két hónap az új iskolában, és nagyon jó lesz pihenni egy hetet otthon. Azt gondolná az ember, hogy egy olyan iskolában, ahol a művészet van előtérben, laza a többi tárgy, és nem kell olyan sokat tanulni, de ez nincs így, egyáltalán nem engedik, hogy elhanyagoljuk a tanulást. Az az elvárás, hogy a fő tárgyunkat a tanulás mellett kell tudnunk magas szinten művelni, ugyanis nincs garancia rá, sőt tulajdonképpen lehetetlen, hogy közülünk mindenki művészként tudjon elhelyezkedni. Szomorú belegondolni, de így van. Ugyanakkor nekem sosem voltak kétségeim afelől, hogy én a szerencsés kisebbségbe fogok tartozni, megálmodtam óvodás koromban, és azóta száz százalékosan hiszek benne. Az mellékes, hogy ebben az iskolában mindenki más is így gondolkodik.

Az angol doga utáni szünetben Lellével szokás szerint egymással beszélgettünk, én pedig éppen körülnéztem az osztályban, amikor a tekintetem az ablak felőli padsor utolsó padjában ülő párosra tévedt. Zita a fejét az ablakkeretnek döntve, bedugott fülekkel bámult valamit a telefonján, Soma pedig láthatóan unatkozva ült mellette, nem szóltak egymáshoz, nem röhögtek együtt, kivételesen egymáshoz se értek, ami tőlük több, mint szokatlannak számít.

– Szerinted... – kezdtem Lelléhez fordulva, és fel akartam hívni a figyelmét Somáékra, de addigra már ő is őket nézte megfejthetetlen arckifejezéssel.

– Hogy szakítottak-e? Fogalmam sincs, de fura.

– Tulajdonképpen még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán együtt voltak-e – mutattam rá, ami megmosolyogtatta Lellét.

– Ez azért elég valószínű. De az utóbbi időben mintha megváltozott volna köztük valami. Még mindig beszélnek, de... Nem olyan közvetlenek.

Hát persze, nem is tudom, miért gondoltam azt, hogy én előbb vettem észre ezt a jelenséget, mint Lelle, aki ezek szerint napok óta szemmel tartja őket.

– Az biztos, hogy mindenképpen történt valami, valószínűleg lehetett egy veszekedésük – állapítottam meg, a barátnőm pedig hümmögve fejezte ki az egyetértését. – Oké, szerintem oda kéne menned hozzá – néztem hirtelen Lellére, akinek azonnal rémület költözött a tekintetébe.

– Mi van? Somához?

– Persze, hogy Somához, most nézz rá, tök magányos, ez hihetetlen jó lehetőség. Menj oda hozzá beszélgetni!

– De hát ott van mellette a barátnője! – sziszegte, hogy más meg ne hallja.

– Nem tudjuk, hogy a barátnője-e még, vagy egyáltalán valaha is az volt-e. És Zita egyébként is leszarja, úgyhogy menj már – unszoltam.

– Te jó ég, nem hiszem, hogy ez jó ötlet...

– Lelle, csak beszélgetni mész, indulj! – nevettem el magam, és felráncigáltam a barátnőmet a székéről.

– Jó, jó, csak ne rángass, ez piszok feltűnő – vihogott ő is vörös arccal, aztán nagy levegőt véve a szemembe nézett. – Ha ez rosszul sül el, rád kenem. Úgyhogy szurkolj, de veszettül.

– Szurkolok – ígértem meg vigyorogva, aztán önuralmat gyakoroltam, és a feltűnés elkerülése végett nem bámultam, ahogy odamegy Somához. Elővettem a telefonom és úgy csináltam, mint aki beletemetkezik, aztán amikor úgy ítéltem meg, hogy biztonságos idő eltelt, lopva hátrapillantottam Lelléékre. Beszélgettek. Sőt, mosolyogtak. Sőt, még nevettek is. Határtalan öröm lett úrrá rajtam, és alig bírtam kivárni a szünet végét, amikor Lelle kénytelen volt visszaülni a saját helyére.

– Szerelmes vagyok – sóhajtotta maga elé meredve.

– Minden egyes részletet hallani akarok – súgtam oda neki, miközben felálltunk, hogy üdvözöljük a töritanárt.

– Majd suli után. Félek, hogy ha most kezdem el mesélni, nem bírom ki ugrálás nélkül.

– Meg vagy hívva hozzánk délutánra – bólogattam nevetve.

Ez a kis incidens Lelle és Soma között annyira feldobott, mintha a saját szerelmi életemben következett volna be valami történés. A saját szerelmi életem azonban... Nos, arról még beszélni sem nagyon érdemes. Nem érdemes pedzegetni valami olyat, ami nem létezik.

Ugyan egy pillanat elég volt, hogy beleszeressek Fekete Dánielbe, egyre világosabbá válik, hogy ezer év sem lenne elég ahhoz, hogy ki is alakuljon köztünk valami. És nem lehet azt mondani, hogy nem teszek érte, próbáltam én közeledni a múltkor, de eléggé elszúrtam, és sokkal inkább bunkónak és erőszakosnak tüntettem fel magam a szemében, mint vonzónak. Azt nem mondom, hogy egy szót se beszéltünk azóta, elvégre osztálytársak vagyunk, így a „Szia–Szia", „Tessék–Köszi", „Milyen óra lesz?–Nem tudom" párbeszédek elkerülhetetlenek néha, de úgy egyáltalán nem közeledtünk egymáshoz, ahogy én azt szeretném. Pontosan olyan unalmas és közömbös a viszonyunk, mint azoké az embereké, akik alapból soha nem álltak volna szóba egymással, ha nem lesznek osztálytársak. Semmi pluszbeszélgetés, semmi titokzatos segítség, mint anno a buszjeggyel, semmi váratlan kedvesség, semmi közös hazamenetel. És ez rossz. A közömbösség gyakran a legrosszabb opció, néha úgy érzem, ennél még az is jobb lenne, ha utálna, mert akkor legalább érezne irántam valamit, és nem hagynám tökéletesen hidegen.

Mint sok más időpontban is, a töri felelés ideje alatt is ezen töprengtem, és azon kaptam magam, hogy hátranézek Danira. Sajnos gyakran eszmélek arra, hogy őt bámulom, túlságosan is szeretném tudni, hogy mit csinál, hova néz, vagy egyszerűen csak megszemlélni, mert... Na, nem néz ki rondán.

De mivel pontosan az előtte lévő széken ülök, nem kerülte el a figyelmét, hogy hátrafordultam egy száznyolcvan fokot, így a telefonjából felnézve összeakadt a tekintetünk. Az a lélegzetelállító kékség minden egyes alkalommal képes elérni, hogy úgy érezzem, bukfencet vet a gyomrom, és hogy teljesen megfeledkezzem minden másról, ami körülöttem van. Mert látom benne azt, amit nem sűrűn mutat, látom benne a keserű szavakat, amiket mondott nekem, hogy „A tánc az egyetlen dolog, amiben jó vagyok", látom benne a fiút, aki pszichológushoz kísérgeti az öccsét, és azt a fiút is látom benne, aki engem kisegített életem egyik legzűrösebb délutánján. De kezdem úgy érezni, hogy ezt a fiút csak álmodtam, és talán nem is létezett soha. És ha már voltunk olyan szerencsétlenek, hogy egy nem létező emberbe szerettünk bele, akkor azzal tesszük magunknak a legjobbat, hogy minél előbb megpróbálunk kiszeretni belőle.

Azonban ahogy Dani kérdőn megemelte a szemöldökét, és így az arca a szokásosnál is helyesebb kifejezést öltött, realizáltam, hogy ez sokkal, de sokkal nehezebb feladat, mint aminek hangzik.

Aztán gyorsan előrefordultam, és elvörösödve a ténytől, hogy sikerült megint hülyét csinálnom magamból, megpróbáltam a felelésre koncentrálni.

Suli után ahogy megbeszéltük, Lellével mentem haza, és bár integettem Árpinak, hogy jöjjön velünk ő is, kissé riadtan nézett a barátnőmre, aki már akkor elkezdett szökdécselve lelkendezni, és udvariasan visszautasította a lehetőséget.

– És akkor, miután ezt elmesélte, ő meg megkérdezte, hogy mi mit szoktunk csinálni rajzórán, és még azt is kérte, hogy mutassam meg neki néhány művemet – mesélte Lelle éppen, amikor hazaérve becsuktam magunk mögött az ajtót, és ezzel kizártam a szeles, őszi időjárást. Egy pár nap leforgása alatt nagyon hűvösre változott az idő, és szinte állandóan esik az eső.

Mivel rajtunk kívül senki nem volt otthon, Lellével ezúttal a nappaliban telepedtünk le, és tévézés közben folytattuk a beszélgetést, ugyanis Lelle még mindig nem ért a végére annak a bizonyos tíz perc elmesélésének, és még én sem hallottam eleget ahhoz, hogy ne legyen több kérdésem.

Aztán négy óra körül megjött apu, szinte egyszerre anyuval, és amint megláttam, hogy milyen fagyosan viselkednek egymással, egyből az arcomra fagyott a széles mosoly. Mintha visszacsöppentem volna a valóságba, tudatosult bennem, hogy a reggeli kiabálás tényleg megtörtént, hiába feledtette el velem nap közben szinte teljesen Árpi és Lelle.

És a húgomnak még ekkora szerencséje sem volt, neki látszólag egész nap anyuék balhéján járt az esze, legalábbis erre következtettem abból, hogy amikor érte mentem a napközibe, még mindig annyira morcos volt, hogy egy szót sem akart hozzám szólni, még azt is összeszorított szájjal tűrte, hogy a szél miatt feltegyem rá a sapkáját. Hazafelé megpróbáltam vele beszélgetni, és annyira megsajnáltam, hogy már éppen bocsánatot akartam kérni tőle, amiért reggel olyan csúnyán beszéltem vele, de ekkor rám förmedt, hogy hallgassak már el, így aztán némán és sértődötten tettük meg az út maradékát.

Azóta elég szarul érzem magam, amiről persze nem a húgom tehet, hanem a szüleim. Nem tudom, hogy mikor lesz már vége a háborúzásuknak, és hogy mi fogja a végét jelenteni, de azt igen, hogy Blankával egyre nehezebben bírjuk, és ez így nem tartható akármeddig.

***

Sziasztok!
Terveim szerint nagyjából most érkeztünk el a történet feléhez. Igen igen, még csak a feléhez, brutál hosszú könyv lesz, minden elismerésem azé, aki végig bírja olvasni az egészet😅
Így félúton, esetleg kérhetek véleményt az egész eddigiekről? Mennyire teljesítette eddig az elvárásaitokat a könyv? Ki a kedvenc szereplőtök, kinek a szála tetszik legjobban? Mi az, ami tetszik a cselekményben, és mire figyeljek jobban ezután?
Rettentő fontosak nekem a visszajelzések, ezért nagyon boldoggá tenne, ha kábé mindenki, aki olvassa, leírná a véleményét, vagy csak a válaszokat a fenti kérdéseimre. Ne tartsatok magatokban semmit🤗
Szép estét/reggelt/napot!❤