Szeptember 19., péntek

Péntek! Péntek van. A tanítási hét utolsó napja, ami azt jelenti, hogy jön a hétvége. Ráadásul még az idő is csodaszép, pedig szeptember második felébe léptünk. Álmaim sulijába járhatok, művészetet tanulhatok, és van egy új, irtó kedves legjobb barátnőm.

Megállás nélkül mantráztam magamnak ezeket a mondatokat miután kinyomtam a telefonom ébresztőjét, de mielőtt még kómásan visszaroskadhattam volna az ágyamra. Összecsaptak a fejemben a kedvetlen és a mesterségesen pozitív gondolatok, és addig ügyeskedtem, míg végül a pozitivitás nyert, és mosoly ült ki az arcomra. Igazán szükségem volt már egy optimista hozzáállással megkezdett, felhőtlen napra, mert az utóbbi napokban kezdtem borúsabb hangulatba süppedni, ami pedig igazán nem jellemző rám.

De hát nem tehetek róla. Itthon állandó jelleggel fagyos a hangulat, a szüleim újonnan egymáshoz sem szólnak, és a pszichológusos incidens óta anyuval is nagyon távolságtartóan viselkedünk egymással. Nem vagyok egy lázadozó típus, talán még sosem kiabáltam vele ezelőtt, de pont ez mutatja, hogy most tényleg szükség volt rá, és nem is fogok miatta bocsánatot kérni. Ha rajta múlik, a húgom és én kilométereket kóvályoghattunk volna a hideg, sötét és esős budapesti utcákon.

De nem tagadhatom, hogy más is hozzájárult a rosszkedvemhez. Ha valaki kérés nélkül, önként kisegít a bajból valaki mást, ráadásul egyértelműen úgy viselkedik, mintha mi sem lenne ennél természetesebb, és mintha érdekelné annak a valakinek a sorsa, akkor az számomra annak a jele, hogy elsőszámú valaki kedveli másodikszámú valakit. De mint kiderült, nem mindenki vallja ezeket a nézeteket.

Azután a nap után, hogy Dani elképesztő rendes módon megvette nekünk a buszjegyet, nagyon izgatottan mentem suliba, teljesen arra számítottam, hogy a történtek után végre megtörik a kettőnk közti fura, távolságtartó hangulat, hogy Dani talán majd úgy fog viselkedni velem, mint mindenki mással, és nem úgy, mintha csak piszok lennék az új ruháján, de... Nem így lett. Nagyon nem. Ha lehetséges, csak még rosszabb lett a helyzet.

Mikor beléptem a terembe, visszafojtott lélegzettel néztem rá, de ő fel sem pillantott. Ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, lehet, hogy egyszerűen csak nem vett észre, így nagy levegőt vettem, és mosolyogva fordultam hátra hozzá.

– Szia! – köszöntöttem, ő pedig pont úgy, mintha hatalmas szívességet tenne, lassan felnézett a telefonjából.

– Helló.

– Ami tegnap történt... – kezdtem zavartan, aztán úgy döntöttem, elvetek minden előre megfogalmazott verziót, és csak mondom, ami eszembe jut. – Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél. Segítettél, pedig egyáltalán nem lettél volna köteles, éppen ezért szeretném neked visszaadni a két buszjegy árát...

– Megmondtam, hogy hagyd a francba. – szakított félbe meglepően durván, pedig szívesen mondtam volna még egy-két dolgot. Megilletődve hallgattam el, és hirtelen nyomát sem láttam a szemében annak a kedves fiúnak, aki tegnap nem hagyta, hogy sötétedés után a zuhogó esőben sétálgassak a húgommal.

– Én pedig megmondtam, hogy megadom – próbálkoztam tovább finoman, és elkezdtem előkeresni a táskámból a pénztárcám. – Ez tényleg fontos nekem, és...

– Nem kell a pénzed – fojtotta belém újra a szót, és jelezve, hogy lezárta a beszélgetést, visszamélyedt a telefonjába. Szinte leforrázva néztem végig, ahogy még a hangerejét is feltolta annak, amit éppen hallgatott.

Azóta pedig eltelt nyolc nap, és Dani viselkedése semmit sem változott. Hiába hittem, hogy ami történt, az talán egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz, utána ha lehetséges, még ellenségesebben viselkedett velem szemben.

És az bizony elég lehangoló tud lenni, ha kedvelsz valakit, aki minden kétséget kizáróan nem kíváncsi rád, és még csak azt sem tudod, hogy mi rosszat tettél ellene. Lelle nagyon jó barátnőként viselkedett és mindig próbált felvidítani, amikor Dani miatt csüggedtem, de már neki is el kellett ismernie, hogy valami nincs rendben az osztálytársunk velem szemben tanúsított viselkedésével, és sajnos ő is ugyanolyan tanácstalan volt az okával kapcsolatban.

De ma elhatároztam, hogy eleget búslakodtam, az én napjaimat ne tegye tönkre semmilyen seggfej. Dudorászva készülődtem reggel, a tőlem megszokott stílushoz képest egy picit rövidebb szoknyát vettem fel, és egészen véletlenül a sminkemet is erősebbre csináltam. Ki lehet nevetni, de határozott célom volt az, hogy akár csak egyetlen pillanatra is gondolkodóba ejtsem Danit arról, hogy mit veszít azzal, ha folyamatosan bunkózik velem. Olyannyira teleszívtam magam magabiztossággal és pozitív energiákkal, hogy reggeli közben képes voltam folyamatosan viccelődni, ezzel pedig sikerült megnevettetnem Blankát is.

Suliba menet Árpinál nem mertem ilyesmivel próbálkozni, pedig határozottan ráfért volna a jókedv, de attól tartottam, hogy a dumálásommal csak feleslegesen idegesíteném, így csendben maradtam, és a néma utunk alatt megpróbáltam csupán a levegőben sugározni neki a pozitív hullámokat.

Köszöntem mindenkinek, ahogy beléptem a termünkbe, és miközben leültem a helyemre... Igen, Dani felnézett a telefonjából, ezt határozottan láttam a szemem sarkából.

Lelle alig bírta visszafojtani a vigyorát, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét.

– Megbámulta a segged – tátogta, mire pipacsvörösre változott az arcom és elnevettem magam.

Mivel péntek volt, egész nap a rajzteremben alkottunk, és Bíró kitalált nekünk egy érdekes csapatfeladatot. Ezelőtt még nem csináltunk ilyesmit, és valószínűleg nem is fogunk sűrűn ezután, mert a képzőművészet nem igazán csoportmunka, de szerintem nagyon jó ötlet volt, itt az első hetekben jól jön minden csapatépítő feladat.

Mindössze annyit kellett tennünk, hogy a padlóra kiterített hatalmas rajzlapot közösen telealkotjuk valami összefüggővel. A kérdés már csak az volt, hogy mit ábrázoljunk és milyen technikával. Körbeültük a lapot, és tanakodni kezdtünk, de hamar rájöttünk, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, ugyanis ahányan voltunk, annyiféle stílussal és elképzeléssel rendelkeztünk.

– Alkossuk meg Tündérországot – javasolta Lelle lelkesen, és bár én már láttam, hogy Lelle milyen elragadó fantáziavilágokat tud alkotni, Bálint és Barni felhorkantott, Odett pedig elfintorodott a „tündérek" szót hallva.

– Én valami horrorisztikusat szeretnék – közölte Odett komolyan. – Démonok, szellemjárta kastély, ilyesmi.

– Valami reálisabbat esetleg? – fogta a fejét Bálint, és mellette Barni is bőszen bólogatott.

Bíró megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rám, az én véleményemre várva.

– Háát, nekem tulajdonképpen mindegy. Inkább az elkészítés módjáról jegyeznék meg annyit, hogy én a grafitos technikákat szeretem.

– Ahogy én is – emelte fel a kezét velem szemben Isti, aztán összenézve ugyanarra a következtetésre jutottunk, és elhúztuk a szánkat. – De nem jó ötlet egy ekkora felületen csak grafittal dolgozni.

Bíró, és mindenki más egyetértően bólintott. Tehát az már megvolt, hogy mit nem fogunk csinálni, ezenkívül szemben álltak egymással a tündérek és a halálfejek, más pedig inkább valami reálisabbra vágyott volna. Tanácstalanul bámultunk egymásra.

– Tisztában vagyok vele, hogy ez a feladat nehéz – ragadta magához a szót Bíró –, mivel a tánccal és a zenéléssel ellentétben a képzőművészet szinte mindig egyéni munka. Minden döntés a tied, a lapon lévő összes vonás a te fejedből származik, és úgy valósul meg, hogy az rád jellemző legyen. Most az a cél, hogy egy kicsit feszegessük a határainkat, az alkalmazkodóképességünket. Alkossatok olyat, ami nem jellemző a ti stílusotokra, vagy éppen találjátok meg, hogyan lehet a ti stílusotokat kibontakoztatni egy idegen stílusban. A végeredmény pedig hordozzon magában mindenkiből egy kicsit.

Egy ideig csendben emésztgettük a szavait, aztán Barni megadóan vállat vont, és így szólt:

– Felőlem lehet Tündérország.

Bálint, Isti és én is jóváhagytuk, így már csak Odettre vártunk, aki látszólag nagyon erősen próbált megbarátkozni a tündérek gondolatával.

– Oké – bökte ki végül. – De csak akkor, ha gonosz tündérek is lesznek. Sötét ruhában, vörös szemekkel és ördögi vonásokkal – egyezkedett, Lelle pedig mosolyogva bólintott.

– Ez tök jól hangzik.

Bíró elégedetten nézett végig rajtunk, aztán szólt, hogy akár munkához is láthatunk, mert az első órának már mindjárt vége.

Megindult a tervezés, a vázlatolás, Lelle vezérletéve kitaláltuk, hogy hova mi kerüljön, majd a második óra végére sikerült felosztanunk, hogy ki melyik részt kezdje el kidolgozni. Én a kis ligettel foglalkoztam, mellettem Isti a vízeséssel és a folyóval, és egész jót beszélgettünk vele rajzolás közben. Közben néha csodálattal és kicsit irigykedve az elmélyült Lellére és Odettre pillantottam, akik csodálatos figurákat alkottak a legapróbb részleteket is megjelenítve. Nagyon mások, de mindketten őstehetségek, és én csak álmodni tudok róla, hogy egyszer olyan jó legyek, mint ők.

– Bármi is jár a fejedben, száz százalékosan átérzem – mondta Isti együttérzőn, amikor látta, hogy Lellééket nézem. Nekünk kettőnknek nem csak hasonló a stílusunk, hanem az adottságok tekintetében is ugyanazon a szinten állhatunk.

– Mi maradunk a grafitnál, ugye? – válaszoltam szomorkásan elmosolyodva.

– Jah, mi nem akarunk felvágni a tehetségünkkel – közölte Isti komolyan, mire elnevettem magam, de persze mindketten tudjuk, hogy Lelle és Odett semmi ilyesmit nem csinálnak.

Miután kész lettem a virágzó fák színezésével, Lelle hívott, hogy segítsek neki az ország szíve, a kastély díszítésében, és Odett is szólt, hogy jól jönne neki a segítség a mocsaras vidékkel, ahol a gonosz tündérek tanyáznak. Dilemmázva kapkodtam köztük a fejem, próbáltam eldönteni, hol lennék nagyobb segítség, melyik esik inkább a komfortzónámba, de nem tudtam dönteni. Végül Odettnek Bálint és Barni is felajánlotta a segítségét, hiszen a műnek mégis csak az a része a legkevésbé lányos, így én mentem Lellének besegíteni a kastéllyal. Dolgoztunk egy darabig, aztán amikor Lelle első óra óta először hajlandó volt félbeszakítani az alkotás folyamatát és kiment a mosdóba, én is tartottam egy kis szünetet, mert a barátnőm útmutatása nélkül inkább nem akartam belenyúlni a készülő csodába. Sóhajtva néztem a csodálatos, részletgazdag ábrákat, és észre sem vettem Bírót, csak amikor megszólított.

– Nincs ám azzal baj, ha még nem sikerült rátalálni a stílusodra.

– Honnan tudja, hogy ezen gondolkodtam? – néztem fel rá elképedve, mire elmosolyodott és törökülésben leült mellém a földre. Ettől aztán nekem is mosolyognom kellett, mert Bíró annyira nem úgy viselkedett, mint egy átlagos tanár.

– Meglehetősen egyszerű benned olvasni, Bogi – szembesített az igazsággal vidám tekintettel.

– Ó – mondtam. Már többen is mondták nekem ezt, míg én hajlamos vagyok azt hinni, hogy profin titkolom, amit érzek, az emberek többsége számára általában nyitott könyv vagyok. És most a tanár úr is könnyedén kitalálta, min merengek.

– Egyáltalán nem elvárható, hogy valakinek már tizenöt évesen kiforrott stílusa legyen – folytatta Bíró, éreztem, hogy az arcomat fürkészi.

– De neki már van – böktem az előttem lévő kastélyra, ezzel pedig Lellére célozva. – És neki is – intettem Odett felé. – És Bálint vonásai is olyan határozottak, olyan profik, őrá jellemzőek. De nekem fogalmam sincs, mi az, ami rám jellemző. Mármint azon kívül, hogy szeretek grafittal rajzolgatni – mondtam kicsit nevetségesnek érezve magam.

– Úgy látom, számodra nem olyan jól sült el ez a feladat. Semmi olyasmi célom nem volt vele, hogy kiütköztessem a köztetek lévő különbségeket. – Esküszöm, bűntudatot láttam megcsillanni Bíró szemében.

– Szóval akkor ön is belátja, hogy vannak köztünk különbségek? – csaptam le a szavaira.

– Ők valóban magabiztosabbak. Ők valóban megtalálták már azt, amit keresnek a művészetben. Te még nem. Isti sem, és Barni sem. De ezért vagytok itt, Bogi – mondta gyengéden. – Négy teljes évetek lesz rá, hogy megtaláljátok a saját stílusotokat, és rengeteg lehetőségetek lesz, mert rengeteg különböző feladatot kaptok majd. Segíteni fogok nektek, és együtt megtaláljuk. Egyébként ez a normális arány – folytatta. – Minden idekerülő kilencedikes osztályban körülbelül a gyerekek fele tudja már, hogy merre tart, a másik fele pedig még csak keresgél. És nagyon-nagyon igazságtalan lenne összehasonlításokba bonyolódni, amíg mindenki rám nem talál magára. Úgyhogy nem, nem látom be, hogy különbségek lennének köztetek.

Fültől fülig elmosolyodtam, ahogy hallgattam a tanár úr szavait. Én annyira szeretem ezt az embert!

– Maga a világ legjobb tanára, tudta? – kérdeztem, mire hangosan elnevette magát, és felállt mellőlem.

– Dobd el ezt a kétségekkel küzdő, magát másokkal összehasonlítgató lányt, és térj vissza ahhoz a Bogihoz, aki meri beleélni magát az alkotásba. Egyelőre csak ennyi a dolgod, és ezt kitűnően tudod végezni – búcsúzott mosolyogva, aztán továbblépett Istihez.

Minden szava igaz volt. Én egyáltalán nem az az ember vagyok, akit bármi is érdekelné, ha egyszer rajzolhat, ezelőtt sosem támadtak ilyen gondolataim, mert nekem a képzőművészet sosem verseny volt, hanem örömforrás. És az is fog maradni. Mert bár az az idióta Dani valahogy elérte, hogy a miatta való rossz érzések és a csüggedtség a művészetemre is átterjedjenek, én attól még ugyanaz az örök optimista, álmodozó Somogyi Bogi vagyok, mint mielőtt megismertem. Ezt nem fogja tönkretenni, bunkózhat akármennyit.

Úgyhogy újra a kezembe fogtam a színesceruzát, és bár Lelle még nem ért vissza, mosolyogva folytattam a munkát, mert nem féltem, hogy elrontom.

– Hű, de szép lesz az – huppant le mellém a barátnőm, és csillogó szemmel nézte, mit csinálok.

– Köszi – vigyorogtam.

A maradék két órát Lellével végigbeszélgettük, és bár Daniról egy szót sem akartam ejteni, az ő barátja és kapcsolata igenis érdekelt. De amikor erről kérdeztem, Lelle furán kezdett viselkedni, majd egy kis vetítés után kibökte:

– Szakítottunk.

– Micsoda? – kaptam fel a fejem. – Miért nem szóltál? Támogatnom kellett volna téged! – mondtam bűntudatosan, de hiába kutattam Lelle arcán a szomorúság jeleit, semmit sem találtam.

– Én szakítottam vele – közölte.

– Na jó. Elmondod, mi folyik itt?

Elmondta, én pedig az addiginál is jobban meglepődtem. Azért szakított vele, mert nem érezte fairnek, hogy tovább járjanak, miközben neki más tetszett meg.

– Osztálytárs? – kérdeztem rögtön izgatottan, Lelle pedig beharapta a száját, hogy ne mosolyogjon.

– Nem.

– Szóval igen – vontam le a következtetést. – Képzős? – néztem végig a teremben lévő három fiún.

– Nem.

– De most komolyan nem? – kérdeztem hirtelen sokkal komolyabban. Mert ha tényleg nem, az azt jelenti, hogy akár táncos is lehet az illető.

– Tényleg – bólintott ezúttal komolyan. – Mi a baj?

– Lelle... – kezdtem gombóccal a torkomban. – Tudod, én nagyon megkedveltelek téged, és a helyedben biztos én is félnék bevallani ezt nekem, de tudnod kell, hogy én nem vagyok olyan, aki egy fiú miatt összeveszne a barátnőjével, szóval nyugodtan elmondhatod, ha az a helyzet, hogy...

– Jézusom, te mit kombinálsz? – szakított félbe, majd hangosan elnevette magát. – Nem Dani az, te jó ég!

Éreztem, hogy teljesen elvörösödök, de ugyanakkor mázsás súly gördült le a mellkasomról.

– Huh, okés, rendben.

– Sosem akarnék semmit olyantól, aki bejön neked – simította meg a vállam, és elképesztően jólesett, hogy olyan őszinte és meleg a tekintete. – Soma az – mondta hirtelen, és lehajtotta a fejét. – Csak nem akartam, hogy sajnálj, mert ugye ő láthatóan foglalt.

– Szerinted együtt vannak Zitával? – kérdeztem, a pillantásokra és érintésekre gondolva, amik arról árulkodtak, hogy nagyon bensőséges kapcsolatban vannak. Csókolózni viszont még sosem láttam őket.

– Nem tudom – felelte Lelle. – Valószínűleg. Vagy talán hamarosan összejönnek. A lényeg, hogy nekem nincs esélyem – vont vállat, és próbált vidámnak tűnni, mintha az egész nem számítana.

– Hé – löktem meg a karját. – Tudod, miért szeretek annyira veled lenni? Mert te még nálam is optimistább és derűlátóbb vagy. Úgyhogy légy szíves, szívd vissza, amit mondtál, és inkább kezdjük el kidolgozni a haditervet, amivel megszerezheted őt.

Lelle nevetésben tört ki, és megígérte, hogy úgy lesz, viszont ekkor kicsöngettek az utolsó rajz óráról is, így elhívtam magunkhoz, mert ez a téma még rengeteg megbeszélnivalót kívánt.

Nem tudott sokáig maradni, mert péntek lévén utazott haza a hétvégére, és még a koliban össze is kellett pakolnia a cuccát, de annyit éppen ott volt nálam, hogy az elengedhetetlen nasi és zene mellett alaposan kivesézzük a Soma iránti szerelem kialakulásának minden mozzanatát. Rengeteget vihogtunk, felváltva vörösödtünk el, és vagy öt tábla csokit elfogyasztottunk, és ezek az apró dolgok az új sulinak köszönhető eddigi egyik legszebb emlékemmé tették a mai délutánt.