Szeptember 5., péntek

Még csak világosodott az ég alja, amikor felébredtem, de amikor végül kikeltem az ágyból, már hétágra sütött a nap. Órákig csak feküdtem az ágyamban a kezeimet a tarkóm alatt nyugtatva, egyszerre gondolkodtam mindenen, és közben nem gondoltam semmire. Megpróbáltam felkészülni arra, hogy az életem egy olyan irányba induljon el, amibe soha nem akartam, hogy haladjon. De így fog történni, és nem tudok vele mit csinálni azon kívül, hogy beletörődöm.

Lementem a konyhába, ahol összetalálkoztam anyámmal. Azt kívántam, bár ne venne észre, de ahogy leértem, rögtön szünetet tartott a mosogatógép bepakolásában, és sugárzó mosollyal felém fordult.

– Jó reggelt, drágám. Jól aludtál? – Bólintottam, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez mekkora hazugság, és leültem az asztalhoz. Volt rajta tojásrántotta, bacon, paradicsom, bundáskenyér, zsemle és még egy csomó minden. Anyám az a tökéletes háziasszony, aki hajnalok hajnalán felkel és tökéletes reggelit készít, de ennek ellenére tökéletesen üde és mosolygós, mire a többi családtag felébred. – Nagy nap ez a mai, ugye? – kérdezgetett tovább derűsen. Befeszültem, majd újra biccentettem, bár ez sokkal ingerültebbre sikerült, mint az előző. Biztos vagyok benne, hogy a végtelenségig is folytatta volna az üres társalgást, azonban ekkor megjelent a lépcső tetején az apám, és miközben anya üdvözölte és reggelivel kínálta, nekem görcsbe rándult a gyomrom. Ugyanis az apám szinte nem is törődött vele, a tekintete egyből megtalált engem, és végig rám nézve jött le a lépcsőn, tisztán látszott rajta, hogy nagymonológra készül. Megállt mellettem, és mivel én ültem, ő pedig állt, látványosan lenézett rám, amit a fogamat összeszorítva tűrtem, de nem tettem ellene semmit.

– Szeretném, ha nem okoznál csalódást. – Bumm. Nem teketóriázott, azonnal kimondta, amit közölni akart, bár tőle nem is kellett volna mást várnom. Tudtam, hogy itt még nem fejezte be, így némán vártam a folytatást. – Ez az iskola színvonalas, minden tanulójának nap mint nap bizonyítania kell, hogy odavaló, de ez rád fokozottan igaz. Te nem vagy közönséges. Te jobb vagy. A legjobb vagy. – A mondat tartalmával ellentétben ebben semmi dicséret nem volt, az apám arca mozdulatlan volt, mint egy szoboré, a tekintete hideg, mint a jég. – És ha ezt nem mutatod meg, azzal nem csak magadra hozol szégyent, hanem az egész családra, magára a Váradi névre. Szívből remélem, hogy felnőttél végre, és buta ábrándok helyett már hajlandó vagy az igazán lényeges dolgokra koncentrálni, mert ez itt, fiam, igazán lényeges. Ez itt a jövőd, és ha továbbra is tiltakozni akarsz ellene, akkor tudd, nem ellenem harcolsz, hanem a saját érdekeid ellen, és azért, hogy az egyetlen lehetőségedet az életben megsemmisítsd. – Az egyetlen lehetőségem. Az apám szerint egyetlen dolog van, amiben jó vagyok, azonkívül semmi nem lehet belőlem. – Szeretném, ha ennek fényében kezdenéd meg ma a tanulmányaidat abban az iskolában. Nem fog problémát okozni, ugye?

Az asztal alatt ökölbe szorítottam mindkét kezem, de úgy, hogy az ujjperceim beleroppantak. Nem bírtam az apámra nézni, és nem bírtam megszólalni sem. Rám tört a hányinger. De végül mégiscsak felemeltem a fejem, és biccentettem egyet. Sokáig nézett vasszigorral a szemembe, aztán ő is biccentett. Megnyugodott. Nem értem, hogy miért voltak kétségei, elvégre hosszú hónapok óta nem állok ellen neki és nem harcolok vele, hanem csak beletörődni próbálok.

Apám ezután elhárította anyám reggelizni hívó szavait, és betért a földszinti fürdőbe, hogy előbb lezuhanyozzon, és azzal egy időben, hogy ő eltűnt, én is felpattantam az asztaltól. Eredetileg reggelizni akartam, de ezek után már üresen is háborgott a gyomrom és teljesen elment az étvágyam.

A szobámba érve felkaptam magamra egy farmert és egy hosszú ujjú pulóvert, a fürdőszobába is csak annyi időre tértem be, amíg megmostam a fogam és csupán kézzel megigazgattam a kócos tincseimet, aztán fel is kaptam az iskolatáskámat, amibe már tegnap bedobáltam a mára szükséges dolgokat, és újból letrappoltam a lépcsőn.

– Indulsz is, bogaram? – csodálkozott az anyám, én pedig mogorván bólintottam. Kapkodva kötöttem a cipőfűzőmet, mert hallottam, hogy a földszinti mosdóban eláll a víz, és le akartam lépni, mielőtt az apám kijön. – Nem akarod, hogy elvigyelek autóval? – Megráztam a fejem, egyáltalán nem volt kedvem szavakat pocsékolni ilyen semmiségekre. – Biztos? De hát nem is tudod, hol van az iskola – akadékoskodott, mire sóhajtva felegyenesedtem.

– Megnéztem térképen. – Idióta pedig nem vagyok, tettem hozzá magamban. Intettem anyának, és már nyitottam is az ajtót, amíg ő utánam kiáltott.

– De még csak nem is reggeliztél!

Válaszul csak becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és tempósan elindultam az iskolába.

Tudom, hogy nem anyámon kellene levezetnem az indulatomat, elvégre ő nem csinált semmit, apám volt minden baj okozója. De talán pont az a bajom vele, hogy nem csinált semmit. Nem szólt egy szót sem, amikor az apám gyerekként nem hagyott a többiekkel játszani, hanem akaratom ellenére zeneiskolába cipelt. Nem tiltakozott, amikor addig nem állhattam fel a zongora mellől, amíg hibátlanul el nem játszottam egy bonyolult darabot. Nem volt ellenvetése, amiért az évek során megszámlálhatatlanul sok napot ki kellett hagynom az iskolából, mivel az apám arra kényszerített, hogy vele menjek és végignézzem minden egyes komolyzenei előadását szerte az országban és a világban, hiába szigetelődtem el emiatt egy idő után teljesen az osztálytársaimtól. És akkor sem mondott semmit, amikor az apám összezúzta az álmomat, és beíratott egy művészeti iskola zenetagozatára.

Végül hiába keltem későn ki az ágyból, a reggeli kihagyása miatt teljesen időben érkeztem meg az iskolához. Nem volt egy nagy feladat, tizenöt perc séta, ha villamosra szállok, akkor még kevesebb idő.

Körülöttem néhány másik diákkal beléptem az iskola aulájába, aztán tanácstalanul megálltam, mert tekintettel arra, hogy életemben először jártam ott, fogalmam sem volt, mi hol van. Így aztán halkan eligazítást kértem a tanártól, akinek a bejáratnál be kellett mutatnunk a diákigazolványunkat, és megtudtam, hogy az onnan jobb kéz felőli szárnyban találom a zenetermet, rögtön balra a folyosón. Ma az egész napomat ott töltöttem, mert a magánsuli egyik specialitása, hogy a héten az egyik napon csakis művészeti órákat tartanak a diákoknak.

Komótosan sétáltam a megadott irányba, valójában nem bántam volna, ha eltévedek, és ezért nem sikerül odaérnem énekórára. De ahogy anyámnak is szerettem volna mondani, nem vagyok idióta, így nagyjából húsz másodpercen belül megtaláltam az adott termet. Bár még tíz perc vissza volt becsengetésig, rajtam kívül már mind az öt csoporttársam bent volt, a helyiség közepén körbe rendezett székeken ültek, az érkezésemre felkapták a fejüket, és természetesen úgy néztek rám, mintha marslakó lennék. Magamban ezért is köszönetet mondtam apámnak. Hiába új iskola, nem engedte meg, hogy kihagyjam miatta az aktuális fellépését, így szeptember első napjait Ausztriában töltöttem egy puccos hotelben, ahonnan csak egyszer kellett kitennem a lábam, amikor a hangversenyterembe mentem. Így tehát nem csoda, hogy az osztálytársaim hirtelen nem tudtak mit kezdeni velem, amikor a hét utolsó napjára egyszer csak beestem.

Viszont felvilágosítani sem volt kedvem őket, biccentettem nekik, és szó nélkül leültem a maradék két szék egyikére. Aztán csak bámultam magam elé. Láttam a szemem sarkából a sok hangszert körülöttünk és a kottatartókat, de nem volt lelkierőm rájuk nézni.

Csengetés előtt egy-két perccel lehetett, amikor az egyik fiú felállt, és mivel szóltak neki, odament az ajtóban álló két barátjához. Nem fordultam hátra, de hallottam, ahogy harsányan üdvözlik egymást, aztán dumálni kezdenek, összevissza röhögnek és jól érzik magukat. Nagyobb kontrasztban nem is állhatott volna a lelkiállapotuk az enyémmel.

– Amúgy ki az isten ez? – hallottam meg egyszer csak a hátam mögül, és bármelyikük is kérdezte, láthatóan nem izgatta, hogy hangosra sikeredett.

– Lövésem sincs. Lazán besétált, kukán leült, aztán azóta is kukán néz maga elé. Biztos van valami defektje. Ennek a három közül az előbb felállt fiúnak kellett lennie – aki a csoporttársam –, ha látta, hogy bejöttem. Unottan hallgattam a fejtegetésüket.

– De zenetagozatos egyáltalán? – szólalt meg a harmadik is. – Vagy kérdezek jobbat. Ebbe a suliba jár egyáltalán? – A másik kettő felröhögött. – Vagy csak pont erre járt, bekukkantott, de nem tudott továbbmenni, mert éppen transzba esett? – poénkodtak tovább rendkívül szellemesen, továbbra sem halknak nevezhető hangerővel.

– Hé! – Ez a zenés gyerek hangja volt, és így akár egy kutyához is szólhatott volna, így nem reagáltam rá, hiába esett le egyből, hogy engem szólított. – Hé, néma gyerek ott a sarokban! – A másik kettő megint felröhögött, én pedig nagyot sóhajtva lassan, kifejezéstelen arccal felé fordultam. – Igen, te. Nem tévedtél el véletlenül? Ha? Tudsz beszélni, néma?

Nem állt szándékomban válaszolni neki, a szemöldökömet felvonva néztem rá, miközben a teremben lévő maradék egy fiú felállt a székéről.

– Hagyjátok békén – lépett dühösen az ajtóban álló hármas felé. A nagydarab arca, aki az előbb megszólított, egyből elkomorult, és kiült rá egyfajta veszélyes nyugalom.

– Hogy mondod, Lakatos? – kérdezte halkan és fenyegetően, mögötte a haverjai lesajnálva néztek végig a srácon, aki a védelmemre kelt, és akinek most a keze ökölbe szorult.

– Azt mondtam – kezdte nyugalmat erőltetve magára –, hogy rohadtul hagyd békén.

A néma szempárbaj tagadhatatlanul verekedést ígért, ami teljességgel lényegtelen volt, mert engem, aki miatt a konfliktus kibontakozott, tökéletesen hidegen hagyott, hogy ők ketten mit keménykednek egymással. Azonban mielőtt bármit tehettek volna, behallatszott a folyosóról egy közeledő női hang.

– Hát ti meg miért nem vagytok a rajzteremben? Mit csináltok még itt? – Erre a két ezek szerint képzős fiú eltűnt az ajtóból, és helyettük belépett az énektanárunk. – Jó napot kívánok, megkérnék mindenkit, hogy üljön a helyére – mondta, és leült ő is a hetedik székre a körben. A két verekedésre készülő srác egy hosszú pillanatig még farkasszemet nézett, aztán a Lakatos vezetéknevet viselő volt az, aki a száját erősen összeszorítva először elfordult és helyet foglalt. Szántam rá egy töredéknyi időt, hogy megvizsgáljam, sötét a haja, a bőre és a szeme, egyértelműen roma származású. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de utána egyből a tanárnőhöz fordultam. Ő is engem figyelt, és közben mosolygott, én pedig ebből, ebből az egyetlen nyájas mosolyból rájöttem, hogy pontosan tudja, ki az apám. – Gyerekek, nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy a csoportunk létszáma teljessé vált Váradi Árpád becsatlakozásával. Bizonyára tudjátok, hogy Árpi apukája, Miklós országunk egyik komolyzenei büszkesége, amellett, hogy kiváló zongorista, zeneszerző és karmester is, így érezzétek magatokat nagyon kiváltságosnak, amiért egy osztályba járhatták a fiával, aki minden bizonnyal az apjához hasonlóan őstehetség – szónokolt, én pedig faarccal tűrtem, annak ellenére, hogy legszívesebben felálltam és kisétáltam volna a teremből. Egyből megtörtént mindkét dolog, amit el akartam kerülni, nem csak hogy külön felhívták a csoporttársaim figyelmét az apám személyére, hanem konkrétan fel is szólították őket, hogy emiatt bánjanak velem kivételezettként. Sejthető, hogy emiatt milyen irigység és utálat fog övezni. De a többiek egyelőre nem jutottak el eddig, csak a szájukat tátva bámultak rám, még annál is döbbentebbek voltak, mint amikor beléptem. Annak a fiúnak, aki az előbb beszólt, az arca legalább egy hangyányi örömöt okozott, az elkerekedett szemeit, sápadt színét látva biztosan a szavakon gondolkozott, amiket nekem mondott, és azon, hogy ezt talán nem kellett volna. A tanárnő ezután bemutatkozott – a neve Mezeiné Deák Klára –, és tovább beszélt hozzám. – Árpi, a többieket már a múlt órán meghallgattam, de időt szorítunk rá, hogy most te is előadhass egy népdalt – mondta, majd rövid gondolkozás után hozzátette: – Ha nincs ellenedre.

– Valójában... Ellenemre van – közöltem nyugodtan, mire az összes szempár még jobban kikerekedett, és hirtelen a megszeppent Mezeinének sem jutott erre eszébe kellően nyájaskodó válasz. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy apám őrjöng, de elhessegettem a képet. – Nem szeretek énekelni – magyaráztam meg röviden, és itt végleg elvesztette mindenki a fonalat. „Akkor miért vagy itt?" Ott lógott a levegőben a kérdés.

– Nos... Ez elég... érdekes – kereste a szavakat Mezeiné szétesve. – De rendben. Akkor esetleg kiváltanád az éneklést egy kis hangszerjátékkal, kérlek?

Csak azért egyeztem végül bele, mert konkrétan láttam a könyörgést a szemében, és nem akartam ennél kellemetlenebb helyzetbe hozni.

– Melyik? – böktem a sarokban álló rengeteg hangszer felé, mire kaptam egy sor értetlen tekintetet, aztán még lejjebb estek az állak, ahogy rájöttek, azt szeretném, hogy a tanárnő válassza ki, melyik hangszeren játsszak.

– Hát... Mindegyiken, amin tudsz...? – Akaratlanul is kérdés jellege lett Mezeiné mondatának. Bólintottam és odasétáltam a zongorához.

Végül nyolc hangszeren mutattam be a tudásom egy csepp izgulás nélkül, miközben mindenki más síri csendben ült és figyelt. Ahogy lefogtam a levezetésnek szánt gitár húrjait, taps hangzott fel a teremben, mindenki tapsolt, a tanár is, a kötözködős srác is, én pedig kifejezéstelen arccal mentem a helyemre. Nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmi reakciót a zenélés. Mert nem jelent számomra semmit a zene.

Az óra további részében látszott Mezeinén, hogy még mindig az előadásom hatása alatt van, egy kicsit szétszórt volt, miközben a kottaolvasásról magyarázott. A legtöbbünknek ez nagyon unalmas téma volt már, de a roma fiúnak, akit mint kiderült Tibinek hívnak, és egy lánynak, akinek a neve Enikő, szüksége volt a téma átismétlésére. Próbáltam nem elaludni, de szerintem Mezeiné még azért sem szólt volna, legalábbis a felém intézett csodálattal teli pillantásaiból erre következtetek.

Miután az első óráról kicsengettek, a tanárnő kiment és a folyosóról zsibongás szűrődött be, a zeneteremben azonban elég nehezen akart megindulni a beszélgetés, és mindenki engem bámult. Aztán csak-csak feloldódott a kínos hangulat, ami annak volt köszönhető, hogy jópár képzős és táncos megjelent a teremben.

Szótlanul néztem a többieket, figyeltem, ahogy vegyülnek egymással, közben a tekintetem újra összeakadt a velem szemben ülő Tibiével. Ezúttal nem fordítottam el a fejem, amit pozitív jelként értelmezett, és egészen úgy nézett ki, mint aki elhatározza magát valamire, de mielőtt felállhatott volna, foglalttá vált a mellettem lévő üres szék, ugyanis a nagydarab fiú ült le rá, aki háromnegyed órával ezelőtt még a véremet szívta. Zalán.

– Helló – erőltetett magára egy mosolyt, és látszott rajta, hogy ideges. Nem reagáltam semmit. – Bocs azért az előbbi kis incidensért – mutogatott az ajtó felé zavartan, és beletúrt rozsdavörös hajába. – A srácok eléggé szeretnek hülyülni, de persze nem gondoltuk komolyan. – Szóval a srácok azok, akik szeretnek hülyülni. Nekem mondjuk pont úgy rémlik, hogy nem a másik kettő volt, aki végül belém szállt. – Szóval ne haragudj – fejezte be esetlenül, úgy nézett ki, mint aki életében először kér bocsánatot.

– Nem haragszom – hagytam rá, és ez is volt az igazság. Az égvilágon semmilyen nyomot nem hagyott bennem a dolog, azonban véleményt azt alkottam Zalánról és a barátairól. Neki ez látszólag nem is jutott eszébe, mert a szavaimat hallva teljesen megnyugodott, és beszélni kezdett hozzám. Pontosabban kérdezgetni. Az apámról. Következő szünetben pedig már a haverjait is áthívta, és akkor együtt faggattak. Nem üldöztem el őket, mert bár egyszerűen nevetségesnek tartottam, amit csinálnak, tökéletesen nem érdekelt a dolog, unottan válaszolgattam, ezért mielőtt visszamentek az órájukra, mindketten megveregették a vállamat, amolyan „Jól van, haver" stílusban. Sikerült megállnom, hogy lerázzam a kezüket magamról, aztán szórakozottan néztem utánuk, miközben Tibivel újra megtaláltuk egymás szemét. Dühösnek tűnt, méghozzá nem is kicsit, és hevesen megrázta a fejét, mintha azt üzenné, hogy tőlem nem ezt várta, aztán elfordult. Ezt nem igazán tudtam hova tenni, mert egyrészt nem ismer, másrészt valójában egyáltalán nem voltam partner Zalán, Bálint és Barni jópofizásában. De hagytam, hogy higgyen, amit akar, attól még, hogy megvédett, nem lettünk hirtelen barátok, és az ő véleménye is hidegen hagy.

Elképesztően hosszú nap kerekedett a maiból, alig bírtam végigülni a hat énekórát, amiken sorban átvettük ától cettig az egész kottaolvasást és -írást, majd a végén, hogy egy kicsit zenéljünk is, belementünk a gitározásba is. Szerencsére ezt a mai nappal be is fejeztük, mert a gitár az az egyedüli hangszer, amin mindegyikünk tud játszani. Mezeiné egyébként majdnem minden órában elnézést kért, amiért ma még csak ilyen könnyű dolgokról van szó, és előre szabadkozott, hogy nagyon sajnálja, de az elkövetkezendő pár hétben is erre a szintre lehet számítani, mert az első hetek mindig az alapozásra szolgálnak. Nagyon egyértelmű volt, hogy ezeket a mondatait nekem címzi. Volt, aki ettől igen kellemetlenül érezte magát, ugyanis Tibinek és Enikőnek láthatóan szüksége volt az alapokra, emiatt Tibi viselkedése néha már-már bocsánatkérőnek tetszett, pedig nekem aztán mindegy volt, hogy mit csinálunk, pontosan tudom, hogy akkor sem élveztem volna jobban az énekórákat, ha Mozart-darabokat tanulunk meg eljátszani.

Az ötödik óra utáni ebédszünetben már szinte fájdalmasan korgott a gyomrom a kihagyott reggeli miatt, így elmentem az aulában látott büféhez, és vettem egy melegszendvicset. Miután elindultam vissza a zeneterem felé, szembejött velem abból az irányból kettő lány, akik felszabadultan beszélgettek és tetőtől talpig festékesek voltak. Utánuk fordultam és néztem, ahogy kimennek a suliból, egészen addig, amíg az épület végében elfordulva el nem tűntek a szemem elől. Az iskola kollégiumába igyekezhettek ilyen sebesen, de nem ez volt az, ami megragadta a figyelmemet rajtuk. Hanem a festék. Éreztem, ahogy szinte fizikailag megfájdul a szívem a vágyakozástól, aztán a fejemet lehajtva visszaballagtam a zeneterembe.

Az utolsó óránk után mindenki fejvesztve rohant haza, illetve a kolisok egy kicsit ráérősebben készülődtek, de én még náluk is lassabb voltam, komótosan hagytam el az iskola épületét, és ugyanilyen komótosan sétáltam hazafelé. De sajnálatos módon még így is húsz perc alatt hazaértem.

Anyám még nem volt otthon, apám dolgozószobája előtt pedig ellopakodtam, és szívből reméltem, hogy nem hallott meg, mert hatalmas jeleneteket szokott rendezni, ha valaki megzavarja komponálás közben, márpedig a helyiségből kiszűrődő zongora hangjából ítélve éppen komponált.

Felértem a szobámba, a biztonság kedvéért még rá is raktam a zárat az ajtóra, aztán tanácstalanul álltam meg, azon tűnődve, hogy most mit csináljak. Elkezdtem olvasni egy könyvet, de csak egy órán keresztül kötött le, így végül egyszerűen lefeküdtem az ágyamra, és mint reggel, most is a tarkóm alá rakott kézzel merültem a gondolataimba. Egyszerűen túl sok minden volt, amin gondolkodhattam. És mégsem volt közte olyan, amin megérte volna.

Már régóta nem tagadok,nem állok ellen, nem harcolok, csak beletörődni próbálok, de nem tudom, hogymégis mennyi időre lesz ehhez szükségem. Még egy hónap, és már helyesnek fogomérezni ezt az egészet? Vagy egy egész év? A fél életem? Akkor már régen későlesz.