December 19., péntek

Hosszú-hosszú idő óta először ma nem úgy ébredtem, hogy azt kívántam, bár ugyanitt feküdnék már, csak úgy tizenhat órával később, elalvásra várva. Nem, melegséggel a szívemben ébredtem a tegnapi nap hatásától, és várakozással az előttem álló napnak köszönhetően. Hatalmas kihagyás után újra azzal a tudattal ébredtem, hogy Tibi a barátom.

Aztán persze körülnéztem, és megállapítottam, hogy még mindig nem vagyok otthon, még mindig anyám egyik barátnőjénél húzzuk meg magunkat, az apám még mindig egy seggfej, és az életem korántsem jött rendbe, de leállítottam magam, még mielőtt ezek a gondolatok visszataszíthattak volna a kedvetlenségbe. Mert már tudom, hogy külön kell egymástól választanom a két dolgot, Tibit és a szüleimmel való konfliktusomat. Nem hagyhatom, hogy az egyik hatással legyen a másikra, hogy az utóbbi tönkretegye az előbbi örömét. Ezt nagyon nagy áron tanultam meg, és többet nem szándékozom elfelejteni.

Így a régi szokásunkhoz híven írtam Tibinek egy jó reggelt-üzenetet, megmosolyogtam, amikor szinte azonnal visszaküldte, miközben elkészültem az iskolába, megpróbáltam nem tudomást venni az anyám és köztem lévő feszült légkörről, válaszoltam Boginak, hogy mehetünk együtt, és végül sikerült még mindig viszonylag jókedvűen kilépnem a lakásból, annak ellenére, hogy kint fogvacogtató hideg uralkodott, és valami havaseső féle szitált.

Mire odaértem Bogihoz, már nagyjából felkelt a nap, így közös utunkat világosban kezdtük meg. Bogi természetesen pörgött ezerrel, ugrált a boldogságtól, hogy újra rendben vagyunk Tibivel, és követelte, hogy sokkal több részlettel lássam el, mint amennyit tegnap este sebtében megírtam neki. Eleinte kicsit kelletlenül, aztán egyre felszabadultabban kezdtem beszélni, végül azon kaptam magam, hogy éppen azt tárgyalom ki Bogival, Tibi pontosan mennyire is csókol jól... Nincs mese, ez a lány elvitt a rossz irányba, és jelentős szerepe van abban a nem is kicsi változásban, ami tanév eleje óta végbement a kommunikációs képességeimet illetően.

Ha már engem ennyire kitárgyaltunk, eszembe jutott, hogy rákérdezzek az ő szerelmi életére is, ugyanis az utóbbi időben néhányszor feltűnt, hogy egyre inkább összemelegedik az osztályunk nagymenőjével, Danival, akiről egyébként nem vagyok a legjobb véleménnyel, már a kezdetek óta. Bogi csillogó tekintete túlságosan gyorsan vált szomorúvá, és egy nagy sóhajtást követően elmesélte, hogy annak a dolognak már vége, pontosabban el sem kezdődött, mivel Dani nem akar elköteleződni, nem akar barátnőt, és egy közeli barátnál többet nem érez Bogi iránt. Hümmögve hallgattam, és nem igazán tudtam, mit illene reagálnom, így kimondtam az őszinte véleményem: Hogy eddig is tudtam, hogy Dani egy idióta, de ezek szerint még annál is idiótább, mint gondoltam. Úgy tűnt, Boginak valami ilyesmire volt szüksége, mert elnevette magát, és a hálás pillantásából éreztem, hogy ez jólesett neki.

Ezután nemsokára elérkezett a pillanat, amikor a naptári évben utoljára, karácsonyi daloktól kísérve, és mézeskalács illat közepette léptünk be az osztálytermünkbe. De persze nem ezek a tények voltak azok, amik miatt olyan jelentős volt számomra a belépés, sőt, mindegyiket elfelejtettem egy másodperc alatt, ahogy megláttam Tibit. Le se tagadhatta volna, hogy ő is izgatottan várt rám, mert az érkezésünkre egyből felpillantott, és boldogság öntötte el az arcát, miután találkozott a tekintetünk. Annyira hiányzott már ez. Hogy rám nézve ne fájdalmat, hanem örömöt lássak rajta.

- Szia - köszöntöttem mosolyogva, miközben leültem mellé.

- Szia - visszhangozta boldogan, és felemelte a kezét, aztán valószínűleg rájött, hogy ő sem tudja, mit szeretne csinálni, és megállt a mozdulat közben. Rövid dilemmázást követően a padra fektettem a kezemet, tenyérrel felfelé, és bár egy szót sem szóltam, Tibi értette a gesztusaimból, hogy mit akarok ezzel. Csodálkozva megemelte a szemöldökét, aztán elvigyorodott, odanyújt, és összefűzte az ujjainkat a padon. Így maradtunk egészen az első óra kezdetéig, nem törődve azzal - és igazából észre sem véve -, hogy ki megy el előttünk vagy mellettünk. Azáltal, hogy majdnem elvesztettem Tibit, úgy érzem, megtanultam igazán értékelni őt, és azt, hogy nem természetes, hogy velem van. Ezért ha velem van, akkor ezentúl senki más véleménye nem fog érdekelni.

Ma volt a téli szünet előtti utolsó tanítási nap, de már egy óra sem volt megtartva, az osztályfőnökünkkel voltunk végig és karácsonyozhattunk, annak megfelelően, hogy ez melyik osztály esetében mit jelentett. Mi úgy döntöttünk, hogy idén még nem húzunk neveket és nem ajándékozunk, mert ez csak az első év, néhány hónap alatt nem ismertük meg egymást eléggé, hogy tudjuk, ki minek örülne. Én is egyetértek ezzel a döntéssel, és eléggé megkönnyebbültem, hogy így alakult, mert nem mondhatni, hogy nyitott lettem volna az osztálytársaim felé tanév eleje óta. Így a napunk körülbelül fele szabadfoglalkozással, sütievéssel - egy csomóan hoztak be -, és a háttérből szóló karácsonyi zenék hallgatásával telt, a másik fele pedig filmnézéssel. A végén Nemes egy kis figyelmet kért, mondott néhány dolgot a hétfői „bónusznapról", amire a suli rendkívüli programokat szervez külön-külön a táncosoknak, a zenéseknek és a képzősöknek, végül a maga kimért stílusában kellemes ünnepeket kívánt, és elköszönt a következő évi viszontlátásig.

Természetesen mindenki rohant haza, kivéve Tibi és én. Mi már korábban megbeszéltük, hogy ezt a régi szokást is előhívva lemegyünk az üresen kongó zeneterembe, egyrészt, hogy gyakoroljunk a vészesen közeledő félévi vizsgára, másrészt pedig, hogy kettesben tudjunk tölteni egy kis időt.

Valószínűleg nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy nagyon fájdalmas volt rávennem magam, hogy Tibi helyett elkezdjek a zongorázással foglalkozni. Ebben az egy hónapban apám még az addiginál is jobban megutáltatta velem a zenét, és ha rajtam múlna, ha nem kéne Tibi miatt odatennem magam a vizsgán, akkor soha többet nem érintenék meg egy hangszert sem.

- Tudom, hogy nehéz - szólalt meg Tibi halkan, valószínűleg elkapta egy, a zongorára vetett fájdalmas pillantásomat. - És ha nem akarod, nem kell ezt csinálnunk. Neked úgysincs már szükséged gyakorlásra, mindent tudsz.

- Ez egy páros darab, csak ketten tudjuk gyakorolni - világítottam rá.

- Akkor sem muszáj.

- Tudom - bólintottam. - De neked ez fontos. Fontos, hogy jól szerepelj, így nekem is az.

Komolyan beszéltem, és ezt ő is tudta. Végtelenül hálás pillantást vetett rám, pedig ennek a dolognak alapnak kéne lennie, és csak magamra vethetek, amiért nem az. A jó hír viszont, hogy kaptam érte egy csókot.

A következő egy órát becsületesen gyakorlással töltöttük, én sem panaszkodtam, amiért ezt kell csinálnunk, és Tibi sem, amiért nehéz a darab. Mert a darab valóban nehéz volt, de egyáltalán nem bánom, hogy ezt választottam, mert mint akkor, most is pontosan tudom, hogy Tibinek megvannak hozzá a képességei, és egy ilyen dallal végre meg tudja mutatni, hogy mire képes. Ő pedig bízik abban, hogy én bízom benne, nem akadékoskodik, hanem a szokásos kitartásával sajátítja el egyre jobban, amit tanítok neki.

Egy óra elteltével viszont szavak nélkül is megbeszéltük, hogy elég volt ennyi gyakorlás egy napra. Tibi fáradtan, hangosan sóhajtozva dörzsölgette a halántékát, én pedig mozdulatlanul bambultam egy távoli pontra, és közben egészen indokolatlan dolgok jutottak eszembe.

- Írtam dalokat - közöltem váratlanul, mire Tibi lassan felemelte a fejét, és gondolom azt próbálta feldolgozni, amit mondtam.

- Mi? - kérdezte végül egyszerűen.

- Zongorára, gitárra vagy kíséret nélkül. Dalokat írtam - ismételtem. - A szakításunk után, és egy csomót azalatt, hogy az apám kínzott.

- És mégis miért? - érdeklődött, pontosan tudva, hogy számomra a zene mindig is sokkal inkább büntetés volt, mint örömforrás.

- Mert máshogy már nem tudtam kifejezni, ami bennem volt.

Éreztem, hogy Tibi továbbra is engem néz, és éreztem a bizonytalanságát is, tudtam, hogy nagyon szeretne többet hallani, de nem akar tolakodni.

- Ha egyszer el akarod játszani őket... Akkor én ott leszek és szívesen meghallgatom.

- Nem hiszem, hogy valaha is el akarom majd játszani őket - mondtam őszintén, bár azt nem említettem, hogy soha nem is tettem, csak papíron és a fejemben létezik a kész változatuk. - Inkább elfelejteném őket úgy, ahogy vannak. De ha egyszer valamiért mégis eljátszom... Akkor te leszel az első és egyetlen, aki hallani fogja - mondtam halkan.

Valójában nem akartam, hogy tudja, hogyan éreztem magam azokban a napokban, mert tudtam, hogy ő még annál is rosszabbul volt. És őszintén, én sem szerettem volna emlékezni arra, ami akkor bennem uralkodott. De valamiért mégis úgy érzem, hogy tudnia kell. Tudnia kell róla, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire elvesztem nélküle, hogy mennyit jelent nekem, ha már annyira ostoba voltam, hogy nem mondtam neki elégszer. Azok a dalok egy emberre tartoznak rajtam kívül, és az ő. Ezért egy nap meg fogja ismerni őket, akkor, ha már ott tart a történetünk, hogy sokkal boldogabb dalokat lehetne írni róla.

És Tibi ezt mindet megértette, mivel az utóbbi hónapokban a hallgatásomból is megtanult érteni, függetlenül attól, hogy ez pozitív vagy negatív dolog-e.

Az állam alá nyúlt, és a fejemet maga felé fordította, így komoly tekintetünk összekapcsolódott.

- Most már jól leszünk, Árpi.

- Tudom - bólintottam teljes bizonyossággal.

- Már nagyon közel a nap, amikor minden rendben lesz. - Arra az ígéretre utalt, amit a legkilátástalanabb napjaimon többször is tett nekem, és amit én folyamatosan megkérdőjeleztem, egészen mostanáig. Most már hiszek benne.

- Tudom - mondtam újra, majd odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Egyszerre volt bocsánatkérés és vallomás ez a csók, az övé pedig megbocsátás és ígéret.

- Tibi, azt hiszem beszélnem kéne az anyámmal - jelentettem ki, miután az ajkunk elvált egymástól. Ismer már, így annyira nem látszott meglepettnek a váratlan közléstől, sőt, halványan el is mosolyodott.

- Ha érdekel a véleményem, szerintem ez egy nagyon jó döntés. Megkérdezhetem, hogy mi vezetett rá?

- Napok óta kerüljük egymást, nem beszélünk, pedig szerintem kéne, akármilyen ritkán mondok ilyet. Azt hiszem, anyámtól örököltem, hogy nem szeretem megbeszélni a dolgokat, de az utóbbi időben sok minden rávilágított, hogy milyen ereje van a kommunikációnak. Talán most is segítene...

- Biztos vagyok benne - bólogatott, és ahogy rám nézett, sütött a tekintetéből a büszkeség. - Mindkettőtöknek segítene, ha átbeszélnétek, mi történt, és hogyan tovább. Nem kellene tovább bizonytalanságban élned.

- Oké - mondtam bizonytalanul, a szavain töprengve, aztán magabiztosan megismételtem, és felálltam a zongora mögötti székről. - Köszönöm - néztem le Tibire, és még egyszer lehajoltam, hogy megcsókoljam.

- Micsodát? - kérdezte mosolyogva.

- Nem tudom. Csak úgy mindent.

- Árpi! - szólt utánam, miközben kifelé indultam a zeneteremből. - Büszke vagyok rád - mondta őszintén, mire elmosolyodtam. Mert sokat jelentett, nagyon sokat.

Cikázó gondolatokkal sétáltam az utcán; először majdnem a mi házunk felé indultam el, annyira befelé figyeltem, illetve az előttem álló feladatra. Beszélni az anyámmal... Mi nem szoktunk beszélni, ha jobban belegondolok, sosem tettük, annyira haragudtam rá mindig is, amiért mindig az apám mellé állt velem szemben.

Az immár ismerős lakásba lépve először a tulajdonosával futottam össze, vagyis anyám barátnőjével, akivel azóta kínos a viszonyom, hogy megjelentünk itt nála. De ez talán nem csoda, olyannal egy fedél alatt élni, akit egyáltalán nem ismersz, lehetetlen, hogy kellemes legyen. Most is csak annyit kommunikáltunk, hogy köszöntünk, én megkérdeztem, hogy az anyám megjött-e már a munkából, ő pedig elárulta, hogy a konyhában van.

Valóban a konyhában találtam, valami piskótát sütött, aminek az okaként egyedül arra tudok tippelni, hogy az elmúlt években túlságosan beleragadt a tökéletes háziasszony szerepébe.

- Beszélnünk kell - jelentettem ki köszönés helyett, mire leplezetlen döbbenettel nézett rám.

- Ilyen sürgős? - nézett végig a kabátos öltözékemen, arra utalva, hogy még azt sem vettem le magamról előtte.

- Igen. Már így is éveket késtünk - mondtam egyszerűen és leültem a konyhaasztalhoz. Az anyám lefagyva nézett rám egy darabig, és láttam rajta, hogy érzi, miről szeretnék tárgyalni. Így aztán lekapcsolta a sütőt, és lassan leereszkedett a velem szemben lévő székre. Ott ültünk hát, készen arra, hogy megbeszéljük mindazt, amit születésem óta elmulasztottunk.

Az izgatottságtól enyhén elkerekedő szemekkel nézett rám, és bevallom, én is ideges voltam, de az elhatározásom nagyobb volt, tudtam, hogy ennek most meg kell történnie.

- Szerintem tisztáznunk kéne, hogy mi történt néhány nappal ezelőtt - törtem meg a csendet, mire anyám leszegte a fejét, előreejtette a vállait, magyarul az egész testbeszéde arról árulkodott, hogy milyen kelletlenül hallja ezt.

- Igazad van - mondta mégis halkan, de aztán újból nem szólt semmit; hiába vártam, némán peregtek a másodpercek. Végül úgy döntöttem, most az egyszer, rám nem jellemző módon magamhoz ragadom az irányítást.

- Miért döntöttél úgy, hogy annyi év után most először teszel valamit?

Tudtam, hogy ezzel a kérdéssel az elevenébe találtam, pedig nem az volt a célom, hogy szemrehányást tegyek, csupán az, hogy felszínre hozzak benne dolgokat, és elkezdjen végre beszélni.

- Azt hiszem, két dolgot szerettél volna megtudni azáltal, hogy feltetted ezt a kérdést. Gondolom az egyik, hogy miért most döntöttem így, a másik pedig, hogy eddig miért nem. Az utóbbira sokkal összetettebb és bonyolultabb a válasz, így inkább az elsővel kezdeném. Hogy mi vett rá éppen most, hogy cselekedjek? Ez egyértelmű, a barátod. - Meglepetésemre anyám arcán a feszültséget egy pillanat alatt enyhítette a halvány mosoly, ahogy szóba hozta Tibit, és azon kaptam magam, hogy legszívesebben én is vele együtt mosolyognék, mert Tibi egyszerűen ezt váltja ki az emberekből. - Nagyon bátor és karakán fiú, és minden elismerés megilleti azért, ahogyan aznap a kezébe vette az irányítást. Ne neheztelj rá emiatt, azért tette, mert igazán nagyon szeret. - Lesütöttem a szemem, ugyanis teljesen zavarba jöttem attól, amit anyám mondott, és hogy így átlát mindkettőnkön. De azt sem tudtam volna letagadni, és nem is akartam, hogy másrészt viszont jólesett ezt hallanom tőle. - A meggyőzőképessége pedig igazán kivételes, ugyanis sikerült rávennie valamire, amire nekem már évek óta nem sikerült magamat, és amit már évek óta meg kellett volna tennem. - A beszélgetés ismét feszültté vált, és ezen a ponton elérkeztünk oda, ami az egésznek a lényege volt. A kimondott szavak ott vibráltak a súlyos csendben, és adta volna magát, hogy reagáljak valamit, talán meg kellett volna cáfolnom, talán rá kellett volna kérdeznem, mire utal, talán igazat kellett volna adnom és kiakadnom, és láttam az anyámon, hogy nagyon szeretné, ha az egyiket megtenném, valószínűleg akármelyiket jobban tudta volna kezelni, mint a hallgatást. És mégis hallgattam. Talán szívtelen vagyok, de azt akartam, hogy ezt most egyedül, külső segítség nélkül mondja ki és magyarázza el. - Ne haragudj, hogy nem korábban tettem, Árpi! - fakadt ki hirtelen, én pedig igyekeztem palástolni a döbbenetem a bocsánatkérés hallatán. - Nem vagyok vak, láttam, hogy mit művelt veled az évek alatt, és láttam, hogy te mást akarsz, de mindig meggyőztem magam, hogy még tartható a dolog, nem olyan súlyos, hogy közbe kelljen lépnem, hiszen a zenéléstől még soha senkinek nem lett baja. Pedig egyértelmű volt, hogy ez valójában többről szólt, hogy mennyire boldogtalan voltál, de egyszerűbb volt homokba dugni a fejem és figyelmen kívül hagyni, egyszerűbb volt gyávának lenni, mert...

- Miért? - szóltam közbe mégis. Évek óta keresem a választ erre a kérdésre, és ekkor úgy éreztem, nem tudok tovább várni. - Miért volt egyszerűbb gyávának lenni?

Az anyám visszapislogta a könnyeit, behunyta a szemét, sóhajtva összeszedte magát, és csak azután fogott neki a válaszadásnak.

- Sosem meséltem még ezekről a dolgokról, de... Amikor összeházasodtunk apáddal, még nem ismertem őt rendesen. Azért mentem hozzá, mert fiatal voltam, bolond és szerelmes, ő pedig jóképű, híres és gazdag. Csak a házasság után kezdtem rájönni, hogy valójában milyen ember, amikor elkezdett fokozatosan rám kényszeríteni egy olyan szerepet, ami illett az ő karrierjéhez, és amit én egyértelműen nem éreztem magaménak. Új munkát kellett szereznem, mert a régit nem találta elég jónak, olyan nőkkel kellett barátkoznom, akikkel semmi közös nem volt bennünk, folyamatosan utaznom kellett vele mindenhová, hiába nem akartam, elvárta, hogy állandóan jól nézzek ki, legyek kedves és érdeklődő. Egy darabig, ameddig még tartott a szerelem, addig tűrtem, de egy idő után kezdett elegem lenni, egyre többször ellenkeztem vele, egyre többször veszekedtünk, míg egyszer odáig fajult, hogy... - Elhalt a hangja, én pedig feszülten kérdeztem közbe, hiába tudtam, mi következik.

- Hogy?

- Hogy kezet emelt rám. Akkor először történt meg, de nem utoljára, többször megismétlődött, amikor ellent mondtam neki. De egyre kevesebbszer mondtam ellent neki, mert egyre jobban féltem. Féltem, rettegtem a saját házamban, a saját férjemtől, és egy idő már jobbnak láttam engedelmesen belesimulni a szerepbe, amit nekem szánt, az ugyanis nem kevesebb, de legalább másfajta fájdalommal járt. Csakhogy közben megszülettél te - nézett rám ismét könnybe lábadó szemekkel. - És legnagyobb rémületemre elkezdte veled ugyanazt tenni, amit velem tett, rád erőltetett egy olyan szerepet, ami az ő érdekeinek megfelelt, és nem törődött vele, hogy utálod ezt. És bár a rettegés nagy úr, és sok mindent felül tud írni, szégyellem, nagyon szégyellem, hogy még ez sem, a saját fiam szenvedése sem tudott kihúzni belőle. Ennyire elkeserítően egyszerű a magyarázat. Azért hallgattam, mert nem mertem megszólalni. Azért ültem tétlenül, mert nem mertem felállni. Azért hagytam, mert nem mertem nem megakadályozni.

Kiszipolyozottan ültem a széken, anyám könnyes arcára meredtem, és próbáltam feldolgozni, hogy megkaptam a választ, ami egész életemben foglalkoztatott, de valamiért mégis úgy éreztem, mintha nem kaptam volna semmit. Nem voltam dühös, egyszerűen ürességet éreztem.

- Nem kérem, Árpi, hogy bocsáss meg, mert ezért nem lehet, és nem is érdemlek bocsánatot. Sajnos nem tudom visszacsinálni, nem tudom megváltoztatni a múltat, de amit meg tudok ígérni, az az, hogy ezután másképp lesz. Elhagyom az apádat.

Ismét megfordult velem a világ, és elkerekedett szemekkel néztem anyámra.

- Micsoda? - kérdeztem szinte hangtalanul, mire bólintott egyet, és egy erőteljes mozdulattal letörölte az arcát.

- Az elmúlt napokban többször is beszéltem vele...

- Személyesen? - vágtam közbe akaratlanul is rémülten, és láttam rajta, hogy mennyire jólesett neki.

- Nem. Telefonon. Megmondtam neki, hogy válni akarok, és hogy a válásig sem akarom többet a közelünkben tudni.

- De... Hogyan? Ő ebbe belement? Hogy...? - dadogtam.

- Természetesen nem tetszett neki a dolog, nem akarta hagyni, üvöltözött. Így hát nem volt más választásom, megzsaroltam, hogy ha nem működik együtt, vagy ha megpróbál ártani bármelyikünknek, akkor elterjesztem, hogy milyen ember valójában, és mit tett a saját feleségével és fiával.

- Nem hinnének neked - ráztam a fejem. - Azt mondaná, hogy hazudsz, és neki hinnének.

- Ő is ezt mondta. De vajon számít egyáltalán, hogy kinek hisznek? Még ha nem is hiszik el, amiket mondok, ezek a dolgok bőven elegek ahhoz, hogy rossz fényt vessenek rá, és szétzilálják az ő hibátlan hírnevét és imidzsét, ami neki a minden, a legfontosabb, az élete értelme.

Döbbenten hallgattam egy darabig, aztán kis híján elnevettem magam.

- Okos húzás - ismertem el. - A legrosszabb rémálma válna valóra.

- Pontosan - mosolyodott el az anyám halványan, de ravaszul, és nem tehetek róla, én is így tettem. Ez járt nekünk. Járt nekünk, hogy élvezzük a gondolatot, hogy az apám, az életünket megkeserítő férfi végre elbukik.

- Akkor gondolom nem a közeljövőben fogunk innen kiköltözni - jegyeztem meg körbeintve anyám barátnőjének a lakásában.

- Valószínűleg nem - értett egyet. - Ez így nagyon rossz neked?

- Nem - vontam vállat őszintén. Onnantól kezdve, hogy megszabadulok az apámtól, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy hol alszom éjszaka.

Úgy tűnt, elfogyott a mondandónk, ugyanis egyre hosszabbra nyúlt köztünk a csend, bár igaz, így is százszor annyit beszéltünk meg negyed óra alatt, mint amennyit születésem óta.

- Esetleg van valami, amire kíváncsi vagy, vagy... amit mondani akarsz? - kérdezte óvatosan, megérezve, hogy távoznék.

- Nincs. Időre van szükségem, hogy mindent átgondoljak.

És valóban, a fejemben elég nagy káosz volt, szinte nem is tudtam még örülni annak, hogy megszabadulok az apámtól, mert egyelőre csak a felfogásán dolgoztam. Ráadásul ott voltak anyám dolgai is, a vallomása az elmúlt évekről, a mostani bátor húzása, és az ezekkel kapcsolatos, bennem kavargó legkülönfélébb érzések. Egyszerűen csak időre volt szükségem.

- Ez teljesen érthető - bólintott anyám, és a tekintetébe visszaköltözött a bűntudat. Felálltam az asztaltól és kifelé indultam a konyhából, azonban a küszöbön állva visszafordultam. Valamivel mégiscsak tartoztam.

- Anya... - Idegenül jött a számra a szó, ugyanis visszaemlékezni sem tudok az alkalomra, amikor utoljára kimondtam. - Köszönöm, hogy őszinte voltál.

Nem szólt semmit, csak a száját összeszorítva bólogatott, és erősen úgy nézett ki, mintha mindjárt újra elsírná magát.

Szinte még be sem értem a szobámba, már szedtem ki a zsebemből a telefonom, és hívtam Tibit, aki abból ítélve, hogy első csengésre felkapta, már nagyon várhatta a jelentkezésemet.

- Na, mi történt? - szólt bele szinte kiabálva, én pedig töprengve leültem az ideiglenes ágyamra. - Árpi? Árpi, mi van? - szólongatott idegesen, egészen megható volt, mennyire aggódott értem. Erőt véve magamon kiszakadtam a gondolataimból, majd ki tudja, mióta először teljesen megnyugodva lélegeztem fel, és mesélni kezdtem.