December 18., csütörtök

Életem jelenlegi időszaka elsősorban arra tanított meg, hogy meggondolatlanság olyan kijelentéseket tenni, mint az „Ennél rosszabb már úgysem lehet", vagy az „Innen már csak felfelé vezethet az út". Ugyanis mint kiderült, a dolgok mindig fordulhatnak rosszabbra, és az út is bármeddig folytatódhat tovább lefelé. Például azáltal, hogy látom, amint az apám megüti az anyámat, én pedig annyira félek a saját otthonomban, hogy a rendőrség hívását fontolgatom, vagy éppen azáltal, hogy szembesülök vele, mennyire beletiportam az egyetlen emberbe, aki mindig jól bánt velem, és úgy szeretett, ahogy vagyok.

Amikor néhány nappal ezelőtt a szobámban ülve meghallottam a kiabálást, először nem is törődtem vele, mert azt hittem, kintről jön, és hogy a szomszédok balhéznak. Aztán leesett, hogy ez a szüleim hangja, akkor pedig végképp megdöbbentem, amikor megütötte a fülem néhány mondatfoszlány. A szüleim, az a tökéletes kirakatházaspár egymással ordítozott, de ha ez még nem lett volna elég; rajtam. És ha még ez sem lett volna elég; a jövőmön. A jövőmön, ami a kezdetektől fogva el lett döntve ebben a családban, és amit anyámnak soha nem jutott eszébe megkérdőjelezni. Annyi éven át hagyta, hogy apám zenésznevelés címszó alatt azzal kínozzon, amivel akar, annyi éven át egy csepp ellenvetése sem volt, inkább megőrizte a tökéletes feleség címet. Egészen addig a napig. Aznap ugyanis, bár sok évnyi késéssel, bár Tibi nyomására, és bár nem következmény nélkül, de kiállt értem.

Egészen összefolyik az, ami ezután történt, és végig olyan érzésem volt, mintha nem is a valóság, csak egy álom lenne. Ahogy apám lerángatott a lépcsőn és teljesen kiakadva kérdőre vont. Ahogy aztán anyám arcába üvöltött. Ahogy anyám folyó könnyekkel, de visszakiabált neki, és ahogy a döbbeneten át valami hálafélét véltem érezni. Ahogy apám pofon vágta anyámat, ahogy ő a falnak esett, ahogy én jajgattam. Ahogy kimenekültünk a házból, ahogy anyám eltűnt, nekem pedig a szakadó hóesésben csak egy hely jutott eszembe, ahová mehetnék. Ott kaptam meg a nap második gyomrosát.

Az elsővel ellentétben ezt a másodikat viszont csak magamnak köszönhetem. Amikor szakítottam Tibivel, akkor tisztában voltam vele, hogy összetöröm a szívét, és egy ideig ez töltötte ki minden gondolatomat, de aztán ahogy egyre jobban belemerültem a saját életem nyomorúságába, szép lassan el is feledkeztem a tényről, és elkezdtem úgy viselkedni Tibivel, mintha ő bántott volna meg engem és nem fordítva. És ami talán a legfájóbb, hogy ő is végig úgy viselkedett, mintha elfelejtette volna, pedig természetesen nem tudta, csak félretette, hogy továbbra is támogathasson engem.

Hidegzuhany volt szembesülni ezzel. Egyrészt azzal, hogy mennyire önző voltam, másrészt azzal, hogy Tibi mennyire szeret engem, harmadrészt azzal, hogy ennek ellenére mennyire a vég szélére sodródtak köztünk a dolgok. Ez is hatalmas önzőség, de bennem tudat alatt végig az volt, hogy Tibi megvár engem, hisz tud várni, és majd ha elrendeztem a saját dolgaimat, akkor visszatérek hozzá, és akkor folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Ugyanis nem kérdés, hogy még mindig szeretem őt. Az viszont már kérdés, hogy Tibinek nem fogyott-e el minden türelme és reménye velem kapcsolatban. Lehetséges, hogy túl sokáig voltam önző, és lehetséges, hogy ezt már nem lehet helyrehozni. Lehetséges, hogy elvesztettem Tibit.

Míg a hétfői napot megelőzően csak lesöpörtem magamról ezt a problémát, és csak a családomon meg a jövőmön problémáztam, azóta szinte csak erre tudok gondolni, annak ellenére, hogy a családi problémáim is felerősödtek. A szüleim balhéja óta anyámmal egy barátnője lakásában élünk és gyáván kerüljük egymás társaságát meg az egymással való beszélgetést, és az apámról sem hallottam azóta egy szót sem. Szóval teljes káosz van, de egyszerűen nem tehetem meg, hogy emiatt újra annyira belemerüljek az önsajnálatba, hogy megfeledkezzem Tibiről. Nem, most vele kell foglalkoznom, mert az ő problémája a legégetőbb, és már régen orvosolnom kellett volna. A gond csak az, hogy még most sem nagyon tudom, hogyan orvosoljam, vagy lehet-e egyáltalán.

Ma tehát immár harmadik reggel anyám barátnőjének a lakásából indultam iskolába, korábban, mint normál esetben, mert jóval messzebb van a sulitól, mint a mi házunk. Félúton járhattam, amikor a nap felkelt, csodálatos színekbe vonva a fővárosi eget. Mint általában, amikor valami szépet látok, most is elkapott az érzés, hogy meg akarom örökíteni, ezúttal talán festékkel mosva egymásba a meleg színeket. Aztán szomorúság töltött el arra gondolva, hogy a házunkban hagytam minden rajzcuccom, és nem tudtam, mikor juthatok újra a birtokukba. Érthetetlennek tűnt, hogyan bírtam ki korábban fél évig alkotás nélkül, most ugyanis nagyon hiányzott. De ez legalább halvány emlékeztető volt arra, hogy nem hiába történik minden rossz jelenleg az életemben, és ha túlleszek ezen, akkor talán azt csinálhatom végre, amit igazán szeretek.

Amikor beléptem a termünkbe, az osztály nagy része már bent volt, köztük Tibi is, aki egyedül ült a padunkban, és zenét hallgatott. Már első pillantásra is látszott, hogy nincs jó kedve, ahogy az elmúlt napok egyikében sem volt, és valószínűleg az egész elmúlt hónapban sem, csak túl vak voltam, hogy észrevegyem ezt.

Odaléptem a székem mögé, megvártam, hogy fölpillantson rám, aztán köszöntem neki. Direkt figyeltem rá, hogy köszönjek, mivel lefogadom, hogy az utóbbi időben ezt is elmulasztottam egy párszor, amit az is igazolt, hogy Tibi arcán enyhe, de jól látható meglepetés suhant át, amikor üdvözöltem. Visszaköszönt, aztán újra elmerült az általa hallgatott zenében, én pedig leültem a helyemre, és az óra kezdetéig mindketten csak bámultunk magunk elé. Néha felé pillantottam, kerestem a jelét, hogy esetleg nyitott lenne egy beszélgetésre, de ezúttal nem könnyítette meg a dolgomat, nem kezdeményezett, mint annyiszor korábban, sőt, tudomást sem vett arról, hogy ott vagyok. Hogy direkt csinálta-e, vagy csupán nem érdekelte, hogy ott vagyok, azt nem tudom, de mindkettő újabb bizonyítéka annak, hogy mennyire elege van már.

Egész töri órán gyűjtöttem a bátorságot, hergeltem magam, hogy ne legyek már ennyire nyápic, és a következő szünetben, miközben mindenki más lázasan készült a legutolsó, szünet előtti matek dolgozatra, én odafordultam Tibihez.

– Helló – kezdtem meglehetősen hülyén, ugyanis nagyjából egy órával korábban már üdvözöltük egymást. Láthatóan nem is tudta mire vélni, fura arckifejezéssel visszhangozta az általam kimondott szót.

– Helló.

Aztán hallgattunk. Továbbra sem könyörült meg rajtam, én pedig továbbra is pocsék vagyok egy beszélgetés kibontakoztatásában.

– Hogy vagy? – próbálkoztam, de csak egyre kellemetlenebbé tettem vele a párbeszédet. Tibi vállat vont, furcsán, értetlenül, idegenkedve, aztán egyenesen a szemembe nézett.

– Elvagyok.

A tekintete természetesen nem erről árulkodott, hanem egy csomó keserűségről és fájdalomról.

– És te?

– Én is elvagyok – ismételtem meg a hazugságot, mire egy kis ideig még az arcomat fürkészte, aztán kurtán bólintott, és visszafordult a matekfüzete felé.

– Megy? – kérdeztem, hogy újból rám kelljen néznie ahhoz, hogy tudja, mire célzok.

– Esélytelen – válaszolta keserű mosollyal, lapozva egyet a füzetben.

– Szívesen elmagyarázom – ajánlottam fel, és beharapott szájjal, ökölbe szorított kézzel vártam a válaszát.

– Ööö, oké. Jó, köszi – egyezett bele vonakodva, mire egy pillanatra elöntött a megkönnyebbülés. Elkezdtem neki magyarázni, de nem igazán voltam a helyzet magaslatán, kétszer is belekavarodtam, mert közben végig az járt a fejemben, hogy valami ilyesmivel kezdődött minden, azzal, hogy matekot magyaráztam Tibinek. Az azonban egy teljesen más szituáció volt, teljesen mások voltunk mi is, és mintha egy élet is eltelt volna azóta. Minden megváltozott, és én azon kaptam magam, hogy vissza akarok menni oda, ahol még tele voltunk lehetőségekkel. De ezúttal ki akarom őket használni. Jobban akarom csinálni. De hiába, mert ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni.

A mai nap volt az utolsó előtti tanítási nap a téli szünet előtt, de már egyértelműen nem a tanulásról szólt, egyedül Orosz, a kissé eszelős matektanárunk íratta meg velünk azt a témazárót, a többi órán filmeket néztünk, karácsonyi dalokat hallgattunk vagy szabadon elfoglalhattuk magunkat. Az én hangulatom azonban nehezen állhatott volna távolabb az ünnepitől. Igazából ahogy haladt előre a nap, kezdtem egyre jobban kétségbeesni, ahogy egyre inkább felfogtam, hogy mi van, ha Tibivel végleg elromlott köztünk minden. Ugyanis ezúttal ő húzott fel maga köré falakat, és egyáltalán nem akart beengedni mögéjük. Távolságtartón viselkedett egész nap, és az összes közeledési kísérletemet hűvösen hárította.

Az utolsó óra után már valósággal fojtogatta a torkomat a keserűség és a megbánás, és amikor Tibi a csengőt meghallva egyből elhagyta a termet, kapkodva összedobtam a cuccom, és utána rohantam.

– Tibi! – kiáltottam utána a folyosón, de eltűnt a diákok forgatagában, így futhattam tovább lefelé a lépcsőn. Az aulában értem utol, nem sokkal a kijárat előtt, és mikor újból megszólítottam, végre megfordult. – Tibi... A félévi vizsgára... – kezdtem lihegve, ő pedig kifejezéstelen arccal várta, hogy befejezzem. – Nem tudnánk gyakorolni? Most. Tudsz maradni?

Váratlanul elnevette magát, de egyáltalán nem boldogan, és lesajnálóan megrázta a fejét.

– Nem, nem tudok, Árpi.

– Ó, értem. Rendben – feleltem csalódottan, ő pedig már fordult is, hogy kimenjen. – Tibi, várj! – kiáltottam kétségbeesetten, mire megpördült a tengelye körül.

– Fejezd már be! – rivallt rám, ami annyira váratlanul ért, hogy köpni-nyelni nem tudtam. – Nem bírlak már követni, egyik napról a másikra máshogy kezdesz viselkedni velem, de egy büdös szóval nem magyarázod meg, én meg már nem tudom kezelni ezeket a váltásokat! Hiába várod tőlem, én nem tudok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, jó? Nekem ez nem megy – rázta a fejét zaklatottan, aztán esélyt sem hagyva arra, hogy reagáljak, faképnél hagyott és kiviharzott az épületből.

Tudtam, hogy jó páran vannak, akik hallották az incidenst és éppen engem néznek, de nem érdekeltek, én csak Tibi után bámultam földbe gyökerezett lábakkal.

Idióta. Ez az egy szó visszhangzott a fejemben. Idióta vagyok, amiért hagytam idáig fajulni a helyzetet, idióta vagyok, amiért ennyire megbántottam ezt a fiút, idióta vagyok, és ezért elvesztettem Tibit.

Amikor nagy sokára félrefordítottam a pillantásom, a tekintetem egy ismerősével fonódott össze, aki már ki tudja, mióta állhatott ott. Bogi bizonytalan léptekkel jött közelebb hozzám, én pedig közönyösen néztem végig.

– Ne haragudj, de pont hallottam, mi történt – kezdte bocsánatkérően, mintha hibáztathatnám azért, mert az egész aulához hasonlóan fültanúja volt a beszélgetésünknek. – És csak szeretném, hogy tudd, hogy... Ha szeretnél beszélni róla akár most, akár később... Én itt vagyok.

Az utóbbi időben nem csak Tibit vágtam el magamtól, hanem Bogit is. És ő ennek ellenére ott állt előttem, és feltétel nélkül ajánlotta a segítségét, mivel tudta, hogy szükségem van rá. Azt hiszem, abban a pillanatban jobban megértettem a barátság fogalmát, mint egész addigi életemben.

– Bogi – szóltam utána halkan, mivel a hallgatásomat újabb elutasításnak értelmezve lelépni készült. – Szeretnék beszélni róla.

Mosollyal az arcán fordult meg és jött vissza hozzám, mintha számára ez nem is szívesség, hanem ajándék lenne. Odasétáltunk az egyik padhoz, leültünk, ő az egész testével felém fordult, én pedig sóhajtottam egy hatalmasat.

– Fogalmam sincs, hol kezdjem.

– Talán az elején – javasolta kedvesen. – Legalábbis a szakításnál. A legutolsó, amiről én tudok, az az, hogy remekül megvagytok Tibivel.

Ami érzésre elképesztően réginek tűnt, pedig alig több, mint egy hónap telt el azóta, bár az is elég sok, ha azt nézzük, mennyi minden történt alatta. Úgyhogy sóhajtottam még egyet, amolyan rákészülés gyanánt arra, hogy hangosan összegezzem, miként esett szét egyre jobban az életem egy hónap alatt.

Nem csak Tibiről beszéltem, hanem a szüleimről is, az apámról különösen sokat. Onnan kezdtem, hogy hogyan sikerült rábírnia, hogy szakítsak Tibivel, amit én néhány nappal később meg is tettem, és amivel csak rontottam a dolgokon, mert az igazi szenvedés csak utána következett. Összetörtem őt, összetörtem magamat, és tulajdonképpen hiába, mert az apám így is megzsarolt, hogy keresztbe tesz neki, ha nem csinálom, amit mond. Úgyhogy csináltam, amit mondott, zenéltem éjjel nappal és közben egyre boldogtalanabb és halványabb lettem, egyre jobban ellöktem magamtól mindenkit, köztük Tibit is, aki viszont szakadatlanul küzdött értem, még az anyámat is cselekvésre bírta, de én hideg elutasítással reagáltam minden közeledésére, el is feledve, hogy az ő szíve is össze volt törve, ráadásul általam.

– Így aztán Tibi szép lassan belefáradt a próbálkozásba, rájött, hogy így is túl sokat szenvedett miattam, én pedig csinálhatok már bármit, semmi nem változtathat azon, hogy elszúrtam vele kapcsolatban mindent, és végleg elveszítettem – fejeztem be jó pár perccel később. Nem volt könnyű újraélnem az egészet, és elsősorban nem azért, mert nem szeretek beszélni, hanem mert így sokkal jobban szembesültem azzal, amit tettem. Amikor kimondtam az utolsó mondatot, és tudatosult bennem, hogy mit is jelent ez, tehetetlenül tűrtem, hogy a könnyek elhomályosítsák a látásom.

Azt hiszem, arra számítottam, hogy az együttérző, csupa kedvesség Bogi elkezd majd vigasztalni, esetleg a mániájához híven átölel, azonban nem igazán ilyesmi történt. Sajnálkozás helyett erősen megragadta a karomat, arra késztetve ezzel, hogy kemény tekintetébe nézzek.

– Nem – közölte határozottan. – Ennek nem kell így vége lennie, nem törődhetsz bele, hogy elveszítetted.

– Bogi, nem tudok mást tenni – mosolyodtam el szomorúan. – Tibi szóba sem akar állni velem.

– Mert te annyira szívesen beszélgettél vele az elmúlt időben? Nem, figyelemre se méltattad, és ez mégsem jelentette azt, hogy már nem szeretted.

– De... De ez most más... Túlságosan elrontottam, már nincs semmi, amit csinálhatnék.

– Már hogy ne lenne – vágta rá, aztán látva, hogy nem tudom, mire gondol, konkréten rám förmedt. – Küzdjél! Nem adhatod fel ilyen könnyen, hiszen Tibi sem adta fel, amikor rólad volt szó, ő is folyamatosan küzdött, akkor is, amikor úgy tűnt, hogy hiába! Ne mondj le róla ilyen könnyen, szerezd vissza, ha tényleg szereted!

– De nem tudom, túlságosan megbántottam... – motyogtam.

– De ne ezt mondogasd, hanem ha így van, akkor menj és hozd helyre. Árpi, én nagyon kedvellek téged, és teljesen tolerálom, hogy nem szeretsz beszélgetni, de ideje lenne megértened, hogy sok dolgot csak szavakkal lehet helyrehozni. Bocsánatot kértél már Tibitől? Elmondtad neki, amit az imént nekem, hogy mit miért tettél? Elmondtad neki, hogy még mindig szereted?

– Nem – vallottam be megsemmisülten. – Ezek egyikét sem mondtam neki.

Bogi pontosan tudta, hogy ez lesz a válaszom, így nem szólt semmit, hanem hagyta, hogy ránk telepedjen a csend, és én a gondolataimba merüljek.

Valóban igaza lenne? Egyszerűen csak beszélnem kéne Tibihez, és azzal helyrehozhatnám a dolgokat? Jobban belegondolva, ő is mindig azt kérte tőlem, hogy ne zárjak be előtte, mondjam el, mi van a fejemben, mondjam el, mit érzek és mit akarok, erre én a szöges ellentétét csinálom.

Az a tény például elképedéssel töltött el, hogy még egyszer sem kértem bocsánatot tőle azért, amit végigcsináltam vele a szakításunktól kezdve. Igen, borzasztóan érzem magam miatta, igen, számomra világos, hogy mennyire sajnálom, de vele egyszer sem tudattam ezt. Mégis milyen ember vagyok én?

A másik pedig az, hogy szeretem. Lehetséges volna, hogy ő nem tudja, hogy még mindig így van? Simán, hiszen nem mondtam neki, akkor honnan tudná? Pont erről beszélt, hogy már nem tudja, mit akarok tőle, már nem tud követni, mivel nem mondok neki semmit. Kesergek, temetem kettőnket, miközben ő mindig csak küzdött értünk, és továbbra sem szólok egy szót sem, ahelyett, hogy elárulnám neki, még mindig szeretem, és megpróbálnám visszaszerezni.

– Beszélnem kell Tibivel – pattantam fel a padról, olyan tűz és határozottság égett bennem, amilyet már nagyon régen nem éreztem, és ami éles kontrasztban állt az elmúlt egy hónap sivárságával és tehetetlenségével.

– Azt hiszem ezek a szavak a kedvenceim, amiket valaha hallottam tőled – mosolyodott el Bogi szélesen. – Gyerünk, szaladj. Tedd meg, amit meg kell.

Szót fogadtam neki, futólépésben indultam ki az iskolából, és már kiértem az épületből, amikor eszembe jutott valami. Visszafutottam az ajtón és sietve megálltam Bogi előtt.

– Nagyon szépen köszönöm, amit az imént tettél értem. Tudom, hogy néha egy dög vagyok, és nem érzékeltetem, de nagyon hálás vagyok, hogy ilyen barátom van, mint te.

Bogi nem meglepő módon kis híján elérzékenyült, és csak nevetve legyintett, hogy hagyjam már, menjek inkább. Utánam kiáltott még valami olyasmit, hogy este várja az élménybeszámolót, én pedig újból kivetettem magam a farkasordító hidegbe, és a fagyos levegőt nyeldekelve rohanni kezdtem a kollégium felé.

Egyszer már csináltam ilyesmit, méghozzá néhány nappal ezelőtt, és csak reménykedni mertem benne, hogy ezúttal pozitívabb lesz a végkimenetel, mint akkor. Annyira jól azonban nem indult, mert nem találtam Tibit a szobájukban, Zalánt azonban igen, és a fintorgó fejét meglátva inkább köszönés nélkül visszacsuktam az ajtót. Tanácstalanul sétáltam lefelé a lépcsőn, ahol szerencsére szembejött velem egy zenetagozatos osztálytársam, Anna, és elárulta, hogy Tibit a koli zeneterme felé látta menni, illetve azt is, hogy ez a bizonyos helyiség hol található.

Kicsit bizonytalan voltam abban, hogy jó ajtón nyitok-e be, mert semmilyen zaj nem szűrődött ki bentről, azonban pár pillanaton belül kiderült, hogy csak hangszigetelt volt az ajtó. A teremben ugyanis egyáltalán nem volt csend, betöltötte Tibi erőteljes, hátborzongatóan szép hangja, ahogy éppen egy számomra ismeretlen dalt énekelt zenei alappal együtt. Persze abban a pillanatban, hogy meglátott az ajtóban, leállt az énekléssel, az arca pedig zavarodottságot, aztán aggodalmat tükrözött.

– Mi történt? – kérdezte ugyanúgy, mint a múltkor; pattanásig feszülő idegekkel, értem aggódva.

Még mindig képes aggódni értem. Még mindig képes ennyire önzetlen lenni.

Elborítottak az érzelmek, és túlcsordultak a szívemen, felhalmozódott bennem minden, amit az elmúlt időszakban megéltünk, és egyetlen szándékká összpontosultak. A köztünk lévő távolság minden centijét megszüntetve átvágtam a helyiségen, és kezemet Tibi tarkójára téve a számat az ő szájára nyomtam. A kinti fagyos hőmérsékletet átvett ajkaim felmelegedtek az ő forró csókjában, mert bár egy pillanatig hezitált, végül visszacsókolt, én pedig annyira életben éreztem magam abban a percben, mint talán még soha.

– Egyszer azt mondtad, hogy nem csókolhatok meg valakit csak úgy, hogy aztán magyarázat nélkül elrohanjak – mondtam halkan, homlokomat az övének támasztva. Annyira közel álltunk egymáshoz, hogy nem tudtam eldönteni, érzem vagy hallom a szívverését, de azt biztos, hogy pont olyan szapora volt, mint az enyém. – Éppen ezért most nem fogok elrohanni, és magyarázatot fogok adni. – Tibi kétkedve, vonakodva nézett rám, végül azonban nem mondott semmit, nem állított meg, csak bólintott, beleegyezve, hogy meghallgat, és ez volt a legtöbb, amit várhattam. Eljött az én időm. – Kezdhetnénk például ezzel a bizonyos esettel, amikor megcsókoltalak és faképnél hagytalak. Nagyon nehéz napok álltak mögöttem, és egy cseppnyi boldogságot sem éreztem már nagyon régóta, de ez nem mentség arra, hogy téged használtalak, hogy egy pillanatra jobban érezzem magam. Tudtam, hogy nem szabad újra összejönnünk, mégis megcsókoltalak, mert erre vágytam, mert hiányoztál, mert még mindig szerettelek, de közben figyelmen kívül hagytam a te érzéseidet. Ahogy azt egyébként már hetek óta tettem. Te végig kedvességgel és segítséggel fordultál felém, annak ellenére, hogy összetörtem a szívedet, én pedig folyamatosan ellöktelek és kihasználtalak, de neked ez sem számított, nem mondtál le rólam. Csak most, hogy már talán késő, most fogom fel, hogy ez mit is jelent, hogy mennyi mindent tettél értem, hogy jobban szerettél és jobban küzdöttél értem, mint valaha valaki fog, és nincsenek szavak, amik kifejezzék, hogy ezért mennyire hálás vagyok. Sem azt, hogy mennyire sajnálom, amiért olyan önzőn viselkedtem veled szemben... – Lesütöttem a szemem, ahogy egy pillanatra elvakított a bűntudat, aztán amikor újra felnéztem, látszott, hogy Tibi is annyira viaskodik a benne dúló érzelmekkel, mint én. – Bocsánatot kérek, amiért összetörtelek, nem is egyszer. Bocsánatot kérek, hogy csak magammal, az én problémáimmal foglalkoztam. Bocsánatot kérek, hogy kizártalak, hogy nem tudtam beszélni, hogy nem voltam hajlandó. Ne haragudj, hogy mint olyan sokan mások, én is cserben hagytalak. Sajnálom, hogy nem voltam elég jó hozzád. Tudom, hogy ezeket nagyon nem most kellene elmondanom, és tudom, hogy... Hogy valószínűleg már késő... – Nem tudtam kontrollálni, elcsuklott a hangom, Tibi pedig erősen a szájába harapott, hogy elfojtsa a könnyeit. – Tudom, hogy eljátszottam a türelmedet, tudom, hogy túl sok fájdalmat okoztam, tudom, hogy eleged van, de Tibi... Nem akarok nélküled élni! – tört ki belőlem a mellkasomat feszítő gondolat. – Te vagy az, aki újra értelmet adtál az életemnek, a te érdemed, hogy visszataláltam önmagamhoz, veled boldogabb vagyok, mint valaha, te tanítottál meg mindenre, és végre rájöttem, hogy az, amit irántad érzek... Az, hogy szeretlek, többet ér minden másnál, és megér minden szenvedést. Ezért ha... Képes lennél arra, hogy megbocsáss nekem, ha van még benned egy csepp türelem az irányomba... Megígérem, hogy megváltozok. Küzdeni fogok érted, ahogy te értem, nem hagyom, hogy bármi szétszakítson minket, és jöjjön akármi, esküszöm, nem menekülök el, hanem szembenézek vele. A te oldaladon. Veled együtt.

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna folytatni. De nem akartam, mert végre kimondtam, amit ki kellett mondanom, annak a személynek, akinek már nagyon régen kellett volna. Mind a ketten sírtunk, Tibi rázkódó vállal, az arcát eltakarva ereszkedett le a földre, én pedig leültem mellé, átkaroltam, és nem bírtam mást suttogni, csak hogy „Sajnálom". Hosszú percekig ültünk ott a padlón egymást ölelve, míg a remegésünk végre alábbhagyott.

– Jó tudni, hogy még mindig nem felejtettél el beszélni – jegyezte meg rekedten, vörös szemekkel, és bár annyira nem volt vicces, mindketten elnevettük magunkat.

– Tényleg sajnálom – mondtam elkomolyodva. – Nem is tudod, mennyire.

– De, tudom – bólintott. – És nem haragszom.

– Pedig kellene.

– Árpi, nem haragszom – ismételte. – Nem fogok hazudni, fájt, és egy darabig talán még fog is – mondta a szemembe nézve –, de mérges az nem vagyok. És nem is hibáztatlak.

– Mindent meg fogok tenni, hogy feledtessem ezt a fájdalmat – ígértem bűntudatosan, de elszántan.

– Tudom – felelte újból halvány mosollyal az arcán. Ez a mosoly... Sok mindenről árulkodott, és intenzív reményt gyújtott a szívemben.

– Ez azt jelenti, hogy...?

– Na, szerinted mit jelent? – nevette el magát a szemeit megdörzsölve, aztán rám nézve sóhajtott egyet. – Az első találkozásunk óta beléd vagyok esve. Szerinted visszautasítanálak egy ilyen vallomás után?

Nem tudtam megállni, elvigyorodtam, és közelebb hajoltam hozzá.

– Várj – állított meg, mielőtt megcsókolhattam volna, és a tekintete újból komoly volt. – Nem félsz már az apádtól? – hozta fel az okot, ami miatt szakítottam vele, és ami annyi ideig közénk állt. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak, és kissé elhúzódtam tőle.

– De – adtam végül az őszinte válaszom. – De akár együtt vagyunk, akár nem, ő téged fog büntetni a hibáimért. És nem mondhatok le örökké mindenről, csak mert félek tőle. Nem fogja még egyszer elérni, hogy eldobjalak téged miatta.

Valószínűleg valami ilyesmi válaszban reménykedett, mert szép lassan visszatért a mosoly az arcára, és ezúttal ő volt az, aki odahajolt hozzám, és a száját az enyémre tapasztotta. Nincs szó arra a megkönnyebbülésre, amit ekkor éreztem, hiszen újra átélhettem az élményt, amiről reggel még azt hittem, hogy sosem fogom, és ami a legjobb, amit valaha éreztem.

Csókolózásunkat a telefonom csörgése szakította félbe. Bosszúsan előszedtem a zsebemből, és visszatartott röhögéssel vettem tudomásul, hogy Bogi hív. Tibi kérdőn nézett rám, mire nevetve legyintettem, kinyomtam szegény Bogit, aki kénytelen lesz még várni egy kicsit az élménybeszámolóig, és újból megcsókoltam Tibit. Csak mert megtehetem. Mert az enyém, és mert annyi időnk van, amennyit akarunk.