December 3., szerda

Zihálva ébredtem fel a nyugtalan alvásból, és lendületből felültem az ágyamban. Rosszat álmodtam, már megint. Minden éjszaka ez történik, valamikor többször is. Kétféle visszatérő álmom van, mindkettő ugyanúgy kezdődik, de az egyik boldogan ér véget, túlságosan boldogan, a másik pedig borzasztóan. Azzal a pillanattal indulnak, amikor a múlt héten megcsókoltam Tibit a zeneteremben, csak az első verzióban sokkal jobban alakul minden, mint valójában történt; szerelmet vallunk egymásnak, ő megbocsát nekem, aztán csak csókoljuk egymást, amíg mosollyal az arcomon fel nem ébredek, és arcul nem csap a tény, hogy a valóság ettől távolabb nem is állhatna. A másik változatban is megcsókolom, de ott borzalomba fordulnak az események, beront az apám, aki nem is az apám igazából, hanem egy szörnyeteg, karmokkal meg mindennel, de engem nem akar bántani, csak Tibit, és nekem ezt tehetetlenül kell végignéznem.

Ma az utóbbi álom kísértett. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy ez a rosszabb, pedig valójában lehetetlen eldönteni. Az az édes boldogság ugyanolyan kínzó tud lenni, miután rájövök, hogy csak illúzió volt.

Szerintem azért mindig azt a napot álmodom újra, mert a lelkiismeretem így szeretne büntetni, és így jelzi nekem újra és újra, hogy mekkora hiba volt, amit akkor tettem. És ami a legrosszabb, hogy ezzel már akkor is tisztában voltam, amikor megcsókoltam Tibit. Pontosan tudtam, hogy nem szabadna, hogy csak hamis reményt ébresztek benne, aztán megint összetöröm a szívét, de nem tudtam ellenállni, nem tudtam tovább tartani magam. Önző és gyenge voltam, és szükségem volt erre az örömforrásra annyi nap szenvedés után. Kihasználtam Tibit, csak hogy nekem egy pillanatra jobb legyen, és ezért elképesztően utálom magam. A szakítás elkerülhetetlen volt, de másodszorra nem kellett volna fájdalmat okoznom neki. És ha egy kicsi tisztesség is lenne bennem, akkor nem tettem volna meg, úgyhogy talán meg is érdemlem ezeket a kibírhatatlan álmokat.

Nyirkos hajamba túrva rápillantottam a telefonom kijelzőjére, és láttam, hogy hajnali négy van. Kint még teljes sötétség uralkodott, és lett volna még két órám az ébresztőm megszólalásáig, de pontosan tudtam, hogy nem fogok tudni visszaaludni, ezek után az álmok után sosem sikerül. Így szokás szerint a plafon bámulásával és önmarcangoló gondolatokkal múlattam az időt, ezenkívül megpróbáltam lélekben felkészülni az előttem álló napra. Persze nem sikerült, hiába reméltem, hogy majd könnyebb lesz, ha hozzászokom az új, zenével teli napirendemhez, ezt a poklot képtelenség megszokni.

Nem is tudom, mi érdemlegeset mondhatnék a mai délelőttömről. Ugyanúgy telt, ahogy a többi. Kínlódtam, zenéltem, bambultam, nem szóltam Tibihez és ő sem hozzám, aztán szokás szerint végigcsináltam egy különórát Mezeinével.

Ellenben a délutánomban ennél több volt a megemlítendő dolog. Először is, a hazaérkezésem pillanatában az apám nem állt ott az előszobában, hogy aztán bezavarjon a házunk zenetermében. Másodszor, később sem jelent meg emiatt a szobámban, hiába vártam görcsösen, hogy mikor jön el a pillanat. Az is megfordult a fejemben, hogy bebújhatnék a szekrényembe vagy az ágyam alá, de erre végül nem volt szükség, mert hiába teltek az órák, az apám nem jött. Nem hittem volna, hogy valaha is megfeledkezik a kínzásomról, de minden jel arra mutatott, hogy most mégis ez történt, és ez egyre nagyobb megkönnyebbüléssel töltött el.

A délután folyamán csak egyszer bújtam ki a szobám rejtekéből, akkor, amikor már majdnem szomjan haltam, az ajtócsengőnk pedig pont azt az egy percet választotta arra, hogy megszólaljon, amikor a konyhában éppen egy pohár vizet töltöttem magamnak. Sebesen elindultam vissza a lépcső felé, nehogy az apám kijöjjön a dolgozószobájából és meglásson, azonban egyik szülőm sem mutatkozott, és nem is hallottam, hogy mozgolódnának. Vártam még egy keveset, aztán amikor a csengetés újból felhangzott, vállat vonva odasétáltam az ajtóhoz, felkészülve rá, hogy valószínűleg egy postást üdvözölhetek majd. Csakhogy a küszöbön egyáltalán nem egy postás állt. Hanem Tibi.

Miután kinyitottam az ajtót, mintha megállt volna forogni a Föld, és csak bámultunk egymásra, pont, mint múlt héten a zeneteremben. Ugyanazt a fájdalmat és vágyakozást láttam sötét íriszeiben, mint akkor, ugyanazt a valamit, ami akkor rávett, hogy megcsókoljam. És a szomorú igazság az, hogy bármennyire is megbántam akkor, most újra a határán jártam annak, hogy megtegyem, pedig még fél percet sem töltöttünk egymás társaságában.

– Mondd, hogy igazából nem vagy itt – suttogtam egy hajszálnyira a kiakadástól. – Mondd, hogy igazából nem vagy olyan idióta, hogy ide gyere.

– Pedig az vagyok. Egy idióta. Egy szerelmes idióta, aki soha nem fog lemondani rólad – nézett mélyen a szemembe, és akkor hirtelen átszakadt a gát, elért hozzám a valóság, felfogtam, hogy az apám ott van mögöttem a házban, és bármelyik pillanatban megjelenhet mellettem. Megragadtam Tibi vállát, hátrébb toltam a küszöbről, kiléptem a házból, és amilyen halkan csak tudtam, becsuktam mögöttünk az ajtót. Megpróbáltam magammal ráncigálni, de egy tapodtat sem volt hajlandó eltávolodni a háztól.

– Mi az istent keresel itt? Mit csinálsz? A francba is, tűnjünk már el innen – szitkozódtam fojtott hangon, mire egy határozott mozdulattal kirántotta a karját a szorításomból.

– Nem megyek sehová. Azért vagyok itt, hogy beszéljek veled. És nem csak veled, az apáddal is.

Azt hittem nem hallottam jól.

– Te megőrültél?

– Igen. Lehet. Be akarok neki mutatkozni, és megkérni, hogy ha úgy tetszik, akár most rögtön tegye tönkre a jövőmet, de én veled fogok maradni. Ezenkívül szándékomban áll közölni vele, hogy nem leszel komolyzenész – sorolta határozottságtól égő tekintettel.

– Mi bajod van neked? Mégis mi nem stimmel veled?! – keltem ki magamból, és már nem tudott megállítani a félelem, hogy az apám meghall minket. – Tibi, te meg vagy huzatva, nem egy rohadt szuperhős vagy, menj már innen!

– Ja, szóval hősködni csak neked szabad? – mosolyodott el gúnyosan. – Csak te hozhatsz fontos döntéseket kettőnk helyett? Csak te mártírkodhatsz? Csak te intézkedhetsz anélkül, hogy engem megkérdeznél? Nem, Árpi, ez nem így működik – rázta a fejét, aztán megpróbált ellépni mellettem, hogy bemenjen a házba.

– Ne legyél hülye, légy szíves – álltam elé, aminek következtében csupán néhány centiről bámultam tüzes szemeibe. – Már megint nem gondolkozol, csak cselekszel, és nagyon nagy hibát készülsz éppen elkövetni...

– Úgysem tudom rosszabbá tenni a helyzetet, mint amilyen már most. Úgyhogy engedj – próbált megint kikerülni, de a vállánál fogva visszatartottam, mire ő is megfogta az én vállamat. – Árpi, nem akarok erőszakot alkalmazni.

– Pedig kénytelen leszel, mert én be nem engedlek azon az ajtón – makacsoltam meg magam, aztán dulakodni kezdtünk. Nem volt könnyű dolgom, mivel Tibi sokkal erősebb nálam, de nem adtam magam könnyen. Vagy fél perce cibáltuk egymást össze-vissza, amikor hallottam, hogy nyílik mögöttem a ház ajtaja, és megállt bennem az ütő. Még mindig fogva Tibit odakaptam a fejem, és egy kis megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amiért nem az apám, hanem az anyám nézett ránk megrökönyödve. De aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, mert az anyám úgy is tovább fogja adni neki.

– Mi folyik itt, drágám? – kérdezte tőlem nagyokat pislogva. – Ő kicsoda?

– Ő senki – vágtam rá gorombán, aztán villámló szemekkel néztem Tibire. – És csak egy baromi nagy tévedés, hogy most itt van. De már megy is.

– Ne mondd meg, mit tegyek vagy ne tegyek – rántotta ki magát újra a szorításomból, és kissé zilált ábrázattal a kezét nyújtotta anyámnak. – Lakatos Tibi vagyok, a fia barátja. Azért jöttem, hogy beszéljek Önnel és a férjével.

A tenyerembe temettem az arcom. Nem. Nem tudtam elhinni. Tibi nem lehetett ennyire ostoba. Ez nem történhet meg. És mégis úgy nézett ki, hogy megtörténik.

– A férjem sajnos nincs itthon – rázta meg anyám Tibi kezét megilletődve, én pedig magyarázatot kaptam arra, hogy miért volt olyan nyugodt és zaklatásmentes a délutánom. – Én pedig... Miről lenne szó pontosan?

– Árpiról. Rólam és Árpiról. A férjéről.

– Tibi, most már tényleg túllősz a célon – szóltam fojtott hangon, de ügyet sem vetett rám.

– Kérem – nézett mélyen az anyám szemébe, és sajnos tudtam, hogy milyen meggyőző tud lenni ilyenkor. – Nagyon fontos.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... – húzta el a száját.

– Biztosan nem jó ötlet...

– Mondja, szereti a fiát vagy nem? – tette fel Tibi a váratlan kérdést, amivel belém fojtotta a tiltakozást, ugyanis magamat is meglepve hallani akartam a választ. Ugyanakkor féltem is tőle, így lesütött szemmel vártam ki azt a végtelennek tűnő néhány másodpercet.

– Persze, hogy szeretem – válaszolta végül az anyám halkan, és nem igazán úgy, mintha hazudna. Nem tudtam, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, sem azt, hogy meglepődtem-e. Soha nem volt jó kapcsolatom vele, de ez nagyrész az apám miatt alakult így, azért, mert az anyám sosem mondott ellent neki velem kapcsolatban, de ha belegondolok, ő maga mindig kedves volt hozzám. Csak éppen sosem állt mellém, így igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy az évek során az összes közeledését hárítottam.

– Akkor kérem, menjünk be a házba, és hallgasson meg – kérte Tibi. És az anyám félreállt a küszöbről.

Hitetlenkedve követtem őket a nappaliba, és próbáltam tudatosítani magamban, hogy ez a valóság, ez tényleg megtörténik, nem csak egy álom. Pedig nagyon szürreálisnak tűnt, hogy Tibi ott ül a kanapénkon, ott van a házunkban, a házban, ahol az apám is lakik. Tudtam, hogy minden másodpercet azzal fogok tölteni, hogy attól rettegek, mikor érkezik vissza.

Anyám az egyik fotelben foglalt helyet, én pedig hezitáltam egy darabig, aztán vonakodva, tisztes távolságban helyet foglaltam Tibi mellett a kanapén. A kezemet tördelve vártam, hogy mi fog történni.

– Árpi és én egy pár vagyunk – törte meg a csendet Tibi határozott hangja. – Együtt járunk és szerelmesek vagyunk egymásba. Van Önnek ellenvetése ezzel kapcsolatban?

Éreztem, hogy lángol a fejem, legszívesebben pofon vágtam volna ezt az idiótát, és nehezemre esett, hogy ne szóljak közbe, azonban mégsem tettem. Mert egy kicsi, egy egészen kicsi részem bízott benne, és abban, hogy van valami terve, amiből esetleg jó is kisülhet, nem csak katasztrófa.

Az anyám állkapcsa jól láthatóan megfeszült, és csak nehezen találta meg a szavakat.

– Úgy tudom, a férjem nem örül annak, hogy... együtt töltitek az időtöket, és ezt ki is fejezte Árpi felé.

– Tudom – bólintott Tibi. – De én arra vagyok kíváncsi, hogy Ön mit gondol.

Az anyám láthatóan még jobban összezavarodott, és hozzám hasonlóan ő is tördelni kezdte a kezeit.

– Én... Elfogadom a férjem akaratát, és... Nem akarok mást mondani, mint amit ő mond.

– Nézze – hajolt előrébb Tibi a nyomaték kedvéért. – Tudom, hogy mi Árpi apjának az álláspontja. Túlságosan is jól vagyok vele tisztában, viszont azt még nem tudom, hogy Ön hogyan vélekedik a helyzetről, ezért csak azt szeretném, hogy válaszoljon a kérdésre, amit felteszek. Zavarja a gondolat, hogy időt töltök a fiával?

Fülsiketítőnek hatott a síri csendben a falon lévő óra kattogása. Aztán felhangzott a válasz, röviden, halkan és szégyenteljesen, de jelentése attól még ugyanaz maradt.

– Nem.

Hevesebben kezdett dobogni a szívem, Tibin azonban nem látszott semmi ilyesmi, mozdulatlan maradt, és higgadtan feltette a következő kérdést.

– Olyan szempontból sem, hogy zenei tudás és származás szempontjából nem érek fel Árpihoz?

– Nem.

– És olyan szempontból sem, hogy Árpi egy fiúval jár?

A szememet meresztgetve fordultam Tibi felé, jelezve, hogy most már igazán leállhatna, mivel ez aligha kapcsolódik a témához. Tibi azonban ilyen. Neki ez fontos.

– Olyan szempontból sem.

– Nagyszerű – nyugtázta Tibi hallható derűvel a hangjában, aztán továbbra sem zavartatva magát folytatta a kérdezősködést. – A következő kérdésem az lenne, hogy mit gondol arról, hogy Árpi komolyzenész legyen?

– Én... – kezdte az anyám ismét tétován, de Tibi még itt félbeszakította, miközben én lélegzetvisszafojtva hallgattam.

– Ne feledje, nem a kedves férje gondolatait szeretném visszahallani, hanem a magáéit.

– Én... Nem is tudom, mit gondoljak...

– Valóban? – kérdezte Tibi kétkedve.

– Valóban! – csattant fel váratlanul az anyám, és az arca teljesen kipirosodott a hirtelen jött hévtől. – Tudom, hogy mit akar a férjem, hogy mennyire fontos neki, ugyanakkor azt is tudom, hogy a fiamat ez mennyire elkeseríti. És nem vagyok boldog ettől. Tessék, ez az, amit gondolok!

Ismét csönd támadt. Sosem gondoltam volna, hogy hallani fogom a szavakat, amik elhangzottak, és valószínűleg az anyám sem, mert egészen rémültnek látszott attól, amit mondott, de közben továbbra is feldúlt volt, szinte lihegett. Tibi hátradőlt a kanapén, ruhája hangosan súrlódott a szöveten, és töprengve nézett az anyámra.

– Akkor már csak azt szeretném megtudni, hogy ha minden így van, ahogy elmondta... Akkor miért nem szállt vitába soha a férjével? Ha sajnálja Árpit, akkor miért hagyta szó nélkül, hogy az apja évekig olyanra kényszerítse, amit ő nem akar? Ha Önnek más a véleménye, akkor miért nem tett semmit? Miért nem tett semmit akkor sem, amikor Árpi el lett tiltva tőlem, miközben Ön ezzel nem is ért egyet? Miért hagyja szenvedni a fiát, ha egyszer szereti őt?

Sosem láttam még szétesni a saját anyámat, ezt a mintafeleséget, ezt a mindig topon lévő háziasszonyt, ezt a mindig elbűvölő nőt. De most remegett, a száját harapdálta, tökéletesen manikűrözött kezeit nyomorgatta, és gyötrődő tekintetét elfutotta a könny, ahogy rám talált. De végül nem roppant össze, vett néhány mély lélegzetet, behunyta a szemét, aztán rekedten megszólalt.

– A férjem... Nehéz ember. Nem túl megértő, és ha a fejébe vesz valamit, akkor azt végre is fogja hajtani, mindegy, ki áll az útjába. De mégiscsak a férjem.

– Na és? – hördül fel Tibi. – Attól még nem hagyhatja, hogy zsarnokoskodjon Árpi felett. Hiszen Árpi meg a fia.

– Igen, valóban az, és valóban szeretem – mondta a szemembe nézve, de én elkaptam a pillantásom. – És igenis volt, hogy az érdekében szembeálltam a férjemmel, de... Mint mondtam, ő igen nehéz ember – nyelt nagyot, nekem pedig szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán olyan dolgok is történtek a családomban, amiről nem tudok, mert bár jogosan, de teljesen elzárkóztam mindkét szülőm elől.

– Ön fél a férjétől – szembesített Tibi mindkettőnket az igazsággal, mire az anyám az addigiaknál is jobban is elvörösödött.

– Lassan kezdesz átlépni egy határt – sziszegte, de Tibi mintha meg se hallotta volna.

– Ez így nincs rendben, remélem érzi ezt. Ha az az ember veszélyezteti a testi vagy a lelki épségét, ahogy azt Árpiéval tagadhatatlanul teszi, akkor a legjobb döntés, amit egyébként már régóta meg kellett volna hoznia, az lenne, hogy...

– Ehhez aztán végképp nincs közöd! – fakadt ki az anyám.

– Elég volt, Tibi, túl messzire mész – szóltam rá én is keményen, és a karját megragadva felhúztam a kanapéról. – Most már tényleg ideje menned.

– Rendben, elmegyek, és bocsánat, amiért túlságosan tolakodó vagyok. De egy valamit szeretnék kérni – mondta, mire az anyám keze ökölbe szorult, hallgatásával azonban zöld utat adott Tibinek. – Tegyen valamit. Nagyon szépen kérem. Tegyen valamit Árpi érdekében, ha nem akar balhét, legalább beszélni próbáljon meg a férjével. Vagy akármi mást, de valamit tegyen.

Sokáig néztek egymás szemébe, és képtelen lettem volna megmondani, hogy az anyám mit gondol, vagy mit érez. És csak a töredékét árulta el az, hogy végül elszántan bólintott.

Kikísértem Tibit, és miután becsuktam magunk mögött az ajtót, sóhajtva álltam meg vele szemben.

– Miért? – kérdeztem aztán a fejemet rázva. – Miért vállalsz ilyen nagy kockázatot? Miért tépsz fel régi sebeket? Miért folysz bele a családom dolgaiba?

– Mert különben senki nem teszi meg. Se az anyád, se te. Az anyád azért nem, mert gyáva, te pedig azért, mert meg van kötve a kezed. És elegem van abból, hogy azt nézzem, ahogy sínylődsz. Elegem van abból, hogy nem lehetsz az enyém. És harcolni fogok azért, hogy ez megváltozzon, mert szeretlek, Árpi – mondta tekintetét az enyémbe fúrva. Úgy éreztem, felrobban a mellkasomban a szívem. Mert igen, én is szeretem őt, nagyon is. De annyira nehéz helyzetben állunk. Annyira nehéz minden, és olyan nagy kockázata van minden döntésnek.

Megint felsóhajtottam, és megmasszíroztam a sajgó halántékomat.

– Csak menj haza, jó? Hálás vagyok azért, amit teszel, mert nem kis dolog, de... Nem tudom, Tibi, én már semmit nem tudok. Csak le akarok feküdni aludni, és amikor felébredek, azt szeretném látni, hogy minden rendben van – szaladt ki belőlem elkeseredetten.

Tibi közelebb lépett hozzám, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy inkább hátralépnék, vagy közelednék én is.

– Ha ez segít, akkor itt és most megígérem neked, hogy eljön az a nap, amikor úgy ébredhetsz fel, hogy minden rendben van. Teszek róla. – Megsimította az arcomat, aztán lassan visszahúzta a kezét és halványan rám mosolygott. Majd megfordult és elindult a kapunk felé, én pedig csak néztem utána, vágyakozva, szomorúan, dühösen, szerelmesen. Meg sem próbáltam kibogozni a káoszt, ami a szívemben uralkodott.