November 25., kedd

Olyat bántani, akit szeretsz, ezerszer rosszabb, mintha magadnak okoznál fájdalmat. Ez egyszerűen ellene van a dolgok természetének. És ha mégis megteszed, akkor a dolgok kibillenek a természetes állapotukból, és felborul az egyensúly. És ha felborul az egyensúly, akkor végeláthatatlan csata fog kezdődni a lelkedben, és egyre erősödni fog benned az érzés, hogy elfelejtetted, ki vagy, elhagytad magad valahol útközben, amikor megbolygattad a dolgok rendjét. És semmi nem érződik jónak, amíg vissza nem állítod, minden porcikád azért kiált, hogy állítsd vissza. Csakhogy nem teheted. Mert nem önszántadból rúgtad fel az egyensúlyt. Nem volt más választásod, és most te szenvedsz emiatt, meg az, akit szeretsz. Ez pedig a legpokolibb érzés a világon.

Ezekre a dolgokra mind akkor jöttem rá, amikor az éjszaka közepén éberen feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam, de mégsem azt láttam magam előtt, hanem Tibi fájdalomtól eltorzult, könnycsíkozta arcát abban a pillanatban, amikor szakítottam vele. Ha örökké élnék, akkor sem tudnám elfelejteni ezt a képet. Ha végül más mellett találnám meg a boldogságot, akkor sem fájna kevésbé, hogy összetörtem aznap Tibi szívét. Azé a Tibiét, akit egy erős, derűlátó és törtető fiúnak ismertem meg, és akiből napok óta más sem sugárzik, csak a bánat és fájdalom. És ez az én hibám, én tettem ilyenné, még ha ez az utolsó dolog volt is, amit akartam.

Számtalanszor elgondolkodtam azóta, hogy visszacsinálom az egészet, megmondom neki, hogy borzasztóan sajnálom, és könyörgök neki, hogy legyen minden a régi. Az ujjam néha már a hívás gomb fölött volt, amikor az eszembe villantak Tibi szavai, mikor azt mesélte, hogy mindenki csak nevetett az álmán, hogy egyszer híres zenész lesz, de ő hitt magában, nem adta fel, és bejutott az iskolába, ahol segíthetnek neki valósággá alakítani a kívánságát. Már akkor is világos volt, hogy neki mennyire fontos ez, hogy ez a legfőbb célja az életben. És hogyan akarhatnék én lenni az akadálya, hogy elérje?

Úgyhogy minden ilyen alkalommal lehanyatlott a kezem a telefonnal együtt, és nem hívtam fel őt.

Az iskolában úgy ülünk egymás mellett, mint két idegen. Nincs köztünk semmilyen interakció, még akkor sem szólunk egymáshoz, ha történetesen páros munka lenne. Az első nap még vetett rám egy-két vágyakozó, szenvedő pillantást, de úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, így nem tehetett mást, feladta. Azóta semmi. Éljük tovább az egymás nélküli életünket, bár sejtem, hogy ez számára is csak annyira nevezhető életnek, mint számomra.

Az nem élet, hogy reggel felkelek, elvonszolom magam az iskolába, ahol végigülök néhány órát, amiből rendszerint semmi nem marad meg, aztán általában egy különórát is Mezeinével, ami közben többször jut eszembe, hogy kútba ugorjak, mint tizenöt életévem alatt összesen, majd hazamegyek, de csak azért, hogy ott újra zongorához ülhessek, és az apám kibírhatatlan jelenlétében órákon át játsszak, végül a gyűlölettől szinte már fulladozva lefeküdjek a nap végén, pontosan tudva, hogy egész éjjel csak hánykolódni fogok.

Az egyetlen menedékem a rajzolás. Még nekem is meglepetést okozott, hogy ebben nem vesztettem el az érdeklődésem, pedig hát nem vesztettem el, az a napom fénypontja, hogy lefekvés előtt egy órát titokban dolgozhatok meglehetősen csúnya, az érzéseimet tükröző rajzokon. Ez az egy módja maradt annak, hogy valahogyan kiereszthessem a gőzt, és kiadhassam a sok keserűséget, ami nap közben felhalmozódott bennem. Persze már megint ostoba vagyok, mert ha ez kitudódik, akkor a helyzetem még rosszabbra fordulhat, mint amilyen most, de nem tudom rávenni magam, hogy ezt az egyetlen parányi reményforrást is elvegyem magamtól.

A mai nap az iskolában ugyanolyan volt, mint az ezt megelőzőek. Megpróbáltam odafigyelni a tanárokra, de mindig azon kaptam magam, hogy elvesztettem a fonalat és csak azon jár az agyam, hogy Tibi ott ül mellettem összetörten, és bármennyire szeretném, nem foghatom meg a kezét a pad alatt.

A kötelező órák után az életkedvem aztán még jobban a béka segge alá süllyedt, ahogy a zeneterem felé tartottam a Mezeinével való különórámra. Szerintem mindketten szenvedünk ezen alkalmakkor, én szimplán azért, mert a zenéről szól az egész, és mert nem kedvelem őt, ő pedig azért, mert kellemetlen neki, hogy nem igazán tud újat tanítani nekem. De mindkettőnknek meg lett mondva, hogy ezt kell tennünk, és egyikünk sem mert ellenkezni, így csináljuk, bármilyen keservesen lassan is telik le az a negyvenöt perc.

Hazaérve sem volt kegyelem, az apám szokás szerint abban a pillanatban lecsapott rám, ahogy meghallotta, hogy belépek a házba.

– Meg is volt a különóra? – tudakolta annak ellenére, hogy tudtam, úgyis meg fogja kérdezni Mezeinét is. Közömbösen biccentettem egyet. – Remek. Vedd le a kabátod, aztán irány a zeneterem – utasított, majd választ sem várva elindult az említett helyiség irányába. Igen, van külön zeneterem a házunkban, az apám régebben is, és újonnan is ott szokott kínozni gyakorlás címén, de az ő dolgozószobájában is van egy pár hangszer, illetve azt is megparancsolta még régen, hogy az enyémben is legyenek. Magyarul alig lehet olyan helyet találni ebben a hatalmas házban, ahol nincsen hangszer, annyira tele van velük.

Gépies mozdulatokkal tettem, amit mondott, levettem a kabátom, a cipőm, majd lassan követtem az apámat a zeneterembe.

Leültem a zongorához, ő pedig megállt közvetlenül mellettem, majd kezdetét vette egy, a Mezeiné által tartottnál sokkal keményebb és izzasztóbb zeneóra.

Ma átlagosnak mondható ideig, két órán keresztül kínzott, de annak minden perce szörnyű volt, talán ma szenvedtem eddig a legjobban, mivel napról napra egyre jobban közelítek a tűréshatáromhoz. Éppen ezért nem is ment jól, az apám körülöttem járkálva figyelte, hogy mit csinálok, és megszámlálhatatlanul sokszor förmedt rám, hogy nem volt jó, kezdjem újra. Az természetesen nem érdekelte, hogy ilyen nehéz darabokat az iskolában legfeljebb végzős korunkban játszanánk, nem, szerinte nekem ezt már kilencedikesként kötelező hibátlanul megcsinálnom. Egy idő után már lüktetett a fejem a sok kiabálás hallgatásától, képtelen voltam koncentrálni, és hiába igyekeztem, az ujjaim időről időre lecsúsztak a megfelelő billentyűkről. Persze apám azt hitte, hogy direkt csinálom, és egyre dühösebb lett.

– Nem tudok már koncentrálni, túl fáradt vagyok – szólaltam meg a két óra során először, miután ezredszer is rám kiáltott, hogy „Újra!". – Folytassuk holnap, kérlek.

Megalázó volt bármit is kérni tőle, de már tényleg nem bírtam tovább. Megvetően elnevette magát.

– Azt mondod, holnap? Hát legyen, folytassuk holnap. Úgysem tudom már tovább hallgatni ezt a zenének csúfolt valamit, amit produkálsz. Belőlem aztán nem csinálsz hülyét – utalt arra, hogy szerinte direkt bénázok. Nem vitatkoztam vele, megkaptam az engedélyt a távozásra, és én csak ennyit akartam. Felálltam a zongorától és kifelé indultam, de még nem jutottam el az ajtóig, amikor utánam szólt.

– Tudok rólad és a roma fiúról. – Megfordult velem a szoba. Nem tudtam, hogy most hallucináltam-e, vagy tényleg elhangzottak a szájából ezek a szavak, de imádkoztam, hogy az előbbiről legyen szó. Lefagyva álltam neki háttal, és rettegve vártam, hogy mi fog történni. – Nem örülök, mert világosan megmondtam a múltkor, hogy nem akarlak annak a gyereknek a közelében látni, nem vet rád jó fényt, de te a szöges ellentétét tetted annak, amit mondtam. – Most már biztos volt, hogy nem csak képzelődöm, és pánikba estem attól, hogy a hangja jól hallhatóan dühös volt.

– Honnan... honnan tudod? – hebegtem még mindig neki háttal.

– Rájöttem, hogy nem bízhatok benned, így beszéltem egy olyan osztálytársaddal, akiben viszont igen, és megtudakoltam tőle pár dolgot.

– Zalán? – kérdeztem rögtön.

– Nem lényeg – felelte, de ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „Igen". – A lényeg az, hogy megint semmibe vettél valamit, amire megkértelek.

– Ez nem igaz – fordultam felé végre a fejemet rázva. – Vagyis eleinte igen, de már megszakítottam vele a kapcsolatot, pont azért, mert azt kérted...

– Tényleg azt várod, hogy ezt elhiggyem? – nevetett fel. – Zalán elég egyértelmű volt a viszonyotokat illetően.

– Igen, mert elég friss dolog a... öö, a szakításunk, de attól még megtörtént, esküszöm! – bizonygattam egyre kétségbeesettebben, de ő csak a fejét ingatta.

– Elintézted, hogy már semmiben ne tudjak hinni neked. Ha én A-t mondok, te automatikusan B-t csinálsz. De figyelmeztetlek, hogy ez hosszú távon nem lesz kifizetődő számodra, és legközelebb jobban át kéne gondolnod, hogy így játszadozz velem, ahogy az előbb – bökött a zongora felé. – Mert a végén még a te Tibid fogja látni a kárát.

– Ne – szakadt ki belőlem, és nem érdekelt, hogy mennyire megalázó, összekulcsolt kézzel kezdtem könyörögni neki. – Csak őt ne, büntess bármivel, csak őt hagyd békén. Megteszek mindent, bármit, amit szeretnél, csak kérlek, őt hagyd...

– Ez nem rajtam fog múlni – szögezte le higgadtan, semmilyen hatással nem voltak rá a szavaim. – Ha szót fogadsz, és nem próbálsz többet átverni engem, akkor Tibi ugyanolyan zavartalanul végezheti el ezt az iskolát, mint bárki más.

– Szót fogadok és nem próbállak átverni – vágtam rá egyből. – Megígérem.

Mintha csak ezt akarta volna hallani, apám arcára elégedettség kúszott fel.

– Ezt a hozzáállást már szeretem. Most menj, gondold át, ami elhangzott, és holnap újult erővel folytatjuk a gyakorlást.

Nem volt könnyű rávenni a lábaimat, hogy engedelmeskedjenek, de nagy nehezen sikerült, és gépies mozdulatokkal felmentem a szobámba. Automatikusan valami ismerőset, ismerős helyzetet kereshettem, mert azon kaptam magam, hogy az ágyamon fekszem és a plafont bámulom, bár arra nem emlékszem, hogyan kerültem oda. Azt hiszem, sokkot kaphattam, mert hosszú ideig nem voltam képes gondolkodni. Amikor azonban feloldódott az agyamban lévő blokk, akkor mint a megáradt folyó, úgy kezdtek zúdulni rám a gondolatok.

Bekövetkezett a legrosszabb, amitől féltem. Valóra váltam a legnagyobb rémálmom. Az apám tudomást szerzett Tibiről és rólam, és már meg is fenyegetett, hogy keresztbe tesz neki. Mit fogok most csinálni? Hogyan védjem meg? Sajnos túl egyszerű a válasz: Meg kell tennem mindent, amit az apám akar. Hagynom kell, hogy híres zenészt faragjon belőlem. Sőt, buzgón kell segédkeznem benne. Ha eddig lett is volna számomra némi remény, most már tényleg nincs, nem maradt választásom, zenélnem kell egész életemben. És meg is fogom tenni, különben Tibi... Bármit megtennék, hogy megvédjem. Bármit. Szeretem őt, és egy életen át is szenvednék érte.

Ahogy arra gondoltam, mennyire szeretem, váratlan düh öntötte el minden porcikámat. Hát hiába volt minden? Ezért kellett szakítanom vele? Hogy aztán ne érjen semmit, és az apám így is tudomást szerezzen a kapcsolatunkról? Ennyit ért az egész? Ezért törtem össze mindkettőnk szívét, hogy aztán azzal se tudjam megvédeni őt?

Gyűlölöm az apámat, és gyűlölöm Zalánt. Az élet nem fair, annyira nem. Nem fair, hogy két ember számára, akik szeretik egymást, nem létezik közös jövő, mert mások így döntenek helyettük. De attól még, hogy nem fair, még ugyanúgy nem létezhet.

Könnyek fojtogatták a torkomat, ahogy szokás szerint a plafont bámultam. Automatikusan eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne most rajzolni, milyen jó lenne kiadni valahogy a bensőmet kínzó gyötrelmet, de már ezt sem szabadott megtennem. Nem kockáztathattam tovább, elég egy botlás, és Tibinek ugrottak az álmai.

De nem bírtam tovább, nem bírtam elviselni ezt a szétfeszítő érzést, ki kellett jönnie belőlem valahogy. Szinte már zihálva kerestem egy füzetlapot, és kétségbeesetten írni kezdtem, rímbe és dallamba foglaltam a fájdalmam. A legvégső megoldáshoz folyamodtam, amihez csak nagyon ritkán: a dalszövegíráshoz. Bár lehet, hogy inkább csak versírásnak lehet hívni, mert bár kitalálom hozzá a dallamot és a kíséretet is, sosem próbálom ki a gyakorlatban. Nekem ez nem örömforrás, és nem is valami szépet akarok létrehozni, nekem csak annyi kell, hogy megkönnyebbülhessen a lelkem, de ez nem ér meg annyit, hogy a nap folyamán ezredszerre is egy utált hangszerhez nyúljak.

Túl hamar végeztem az első dallal, és még mindig volt mondanivalóm. Elkezdtem hát egy másodikat. Majd egy harmadikat is. Addig akartam írni, amíg azt nem érzem, hogy egy kicsit is tompul a szívemben a sajgás, de hiába vártam, nem jött el ez a pont.