November 11., kedd

– Árpi – szólított meg Tibi az ölében tartott gitárt pengetve. Elszakítottam a tekintetem a kezeitől, és az arcára vezettem. – Nagyon örülök, hogy élvezed nézni, ahogy játszom, de még mindig nem találtuk ki, mi legyen a közös produkciónk.

Igaza volt, pedig elvileg csak ezért vonultunk le a zeneterembe az óráink után, és papíron már legalább fél órája ezzel foglalkoztunk. Valójában azonban találtunk ennél érdekesebb témákat is, és az is sokkal lényegesebbnek tűnt, hogy bepótoljunk minden érintést, amire nap közben nem volt alkalmunk. Ehhez képest siralmasnak tűnt a gondolat, hogy valamilyen zenei dologgal foglalkozzak.

– Nekem tényleg mindegy, választhatsz te – vontam vállat. Annyira nem érdekelt a téma, hogy én már lapoztam is gondolatban, és időbe telt, mire észrevettem, hogy rosszallóan, de közben szórakozottan néz rám.

– Hivatalosan is megállapítom, hogy súlyos zeneundorban szenvedsz. Aminek sürgős orvoslásra van szüksége.

Ezt hallva egyből belém költözött egy kis feszültség. Hiába mondtam azt Tibinek, hogy bízom benne, titkon abban reménykedtem, hogy idő közben elfeledkezett a pénteki beszélgetésünkről, amikor a zene iránti ellenérzéseimről volt szó, és ő azt ígérte, hogy megpróbálja majd megoldani. Én azonban nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, ha megpróbálná megoldani. Azt nem mondom, hogy jó nekem a jelenlegi helyzet, de azt sem, hogy változtatni akarok rajta.

– Kitaláltál már valamit? – kérdeztem óvatosan.

– Van egy tervem – bólintott, bennem pedig tudatosult, hogy az ellenkező válaszban reménykedtem.

– Oké, de azt tudnod kell, hogy én tényleg...

– Tudom – szakított félbe szelíden. – Tudom, mit akarsz mondani, tudom, hogy szerinted reménytelen minden próbálkozás. De én akkor is szeretném megpróbálni.

– Micsodát? – sóhajtottam rövid mérlegelés után. Tibi megkönnyebbültnek látszott, amiért zöld utat adtam neki, és matatni kezdett az iskolatáskájában, én pedig homlokráncolva figyeltem. El nem tudtam képzelni, mit fog elővarázsolni, ami szerinte a zene iránti mélyen gyökerező gyűlöletemet szeretetté fogja formálni. Éppen ezért csak még értetlenebb lettem, amikor elővett egy grafitceruzát, meg egy simalapú füzetet. Az ölembe rakta őket, majd bátorító mosollyal nézett rám.

– Rajzolj.

Eltöprengtem azon, hogy vajon jól hallottam-e, de minden jel arra utalt, hogy igen, Tibi nem is helyesbített, nem is visszakozott, nem is tett hozzá semmit. Döbbenten elnevettem magam.

– Mi van?

– Csak rajzolj valamit, bármit, amit látsz, amihez kedved van.

– Mi köze van ennek a zenéhez? – kérdeztem komoran, és éreztem, hogy fokozatosan egyre magasabbra csap bennem az idegesség.

– Most ne foglalkozz ezzel, ne foglalkozz semmivel, csak próbáld meg elengedni magad és rajzolj valamit, amit szeretnél.

– Engedjem el magam? Rajzoljak, amit szeretnék? Te azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? – hüledeztem, és észre se vettem, hogy hirtelen milyen goromba vagyok Tibivel. Az idegességem továbbfejlődött pánikká, ami kezdte átvenni az eszem felett az irányítást. – Tudod, hogy hány hónap telt el, mióta utoljára rajzoltam bármit is? Emlékszel még, miket mondtam el neked? És ezek után... azt kéred, hogy... ilyen egyszerűen, fogjak egy ceruzát, és rajzoljak... valamit, amihez kedvem van? – fakadtam ki, és felpattantam, így a füzet és a ceruza a földre esett. Tibi azonban nem rettent meg, sőt, közelebb lépett hozzám és finoman lefogta remegő kezeimet.

– Nézz rám, Árpi – szólt komolyan, én pedig igyekeztem megtenni, amit kért, de közben az ő barna szemei helyett folyamatosan a kandallónkban égő műveimet láttam. Sokkal nagyobb hatással volt rám az, hogy újra ilyen közel kerültem a rajzoláshoz, mint gondoltam volna. – Rám nézz, hallod? Itt vagyok, nyugalom. – Mintha egyre távolabbról hallottam volna a hangját, ahogy egyre jobban megrohantak a pánik hullámai. Aztán egyszer csak magamhoz tértem. Magamhoz tértem, mert a szája az enyémnek nyomódott, szenvedélyesebben és keményebben csókolt, mint eddig valaha, én pedig döbbenetemben a nevemet is elfelejtettem, nem hogy azt, mit csinált az apám hónapokkal ezelőtt. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már nem a kandallónkat láttam, hanem Tibi tüzes tekintetét néhány centire az arcomtól. – Nem vette el tőled, érted? A művészetet senkitől sem lehet elvenni, így az apád sem vehette el tőled. Még mindig a tiéd, még mindig van értelme, és még mindig szereted. Nem változott semmi, Árpi. A rajzolás csak rád vár, és hidd el, te is csak rá vársz. – A tekintetébe kapaszkodva próbáltam tudatosítani magamban a szavait, minden erőmmel megpróbáltam hinni abban, amit mond, és igyekeztem átértékelni mindent, amit az elmúlt hónapokban gondoltam ezzel kapcsolatban. Tibi arcára ekkor halvány mosoly kúszott. – Az előbbiért pedig ne haragudj. Muszáj volt valahogy magadhoz térítenem – utalt a váratlan csókra, én pedig éreztem, hogy elpirulok. Haragudni viszont egyáltalán nem haragudtam. Nem, eszemben sem volt.

– Örülök, hogy ööö... észhez térítettél – préseltem ki magamból a szavakat. – Viszont még mindig nem értem, hogy mi a terved lényege.

– Oké. Van egy elméletem – adta meg magát, és végre elkezdett beavatni a részletekbe. – Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne újra megszerettetni veled a zenét, aztán rájöttem, hogy előbb azzal kell foglalkozni, miért utálod annyira. Persze, ha folyamatosan rákényszerítenek valakire valamit, akkor eleve kicsi az esély, hogy ez a valaki élvezni fogja, de szerintem te főként azért utálod ennyire, mert a zene arra emlékeztet, amit elvesztettél. A képzőművészetre. Gyűlölöd a zenét, mert rá vagy kárhoztatva ahelyett, hogy rajzolnál. Tehát valójában nem is a zenét gyűlölöd, hanem azt, hogy nem rajzolhatsz. És hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Úgy, hogy újra elkezdesz rajzolni. Így többé nem lesz okod rá, hogy a zenét hibáztasd, amiért elvette tőled a szenvedélyed, hiszen visszakapod azt. Na, mit gondolsz? – tudakolta engem fürkészve. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Első hallásra elég valószínűtlennek tűnt, amit mond, jobban belegondolva azonban...

– Talán, de csak talán, igazad lehet – mondtam vonakodva. – Tényleg erősebb lett a gyűlöletem azután, hogy az apám elvette tőlem az álmomat, de... Sosem próbáltam fejtegetni az utálat okát. Az csak úgy van, én csak dühös vagyok a zenére, mert...

– Mert ezt kell csinálnod ahelyett, amit igazán szeretsz – fejezte be helyettem a gondolatot.

– Talán – hagytam rá. – Annak viszont elég csekély a valószínűsége, hogy a módszered működni fog. Hiába kezdek újra rajzolni, ez még nem változtat azon, hogy nem lehet ez a jövőm.

– És régen csak ezért csináltad?

– Nem, hanem mert szerettem, de...

– Hát akkor? – vágott közbe jókedvűen. – Egyébként is, csak úgy tudjuk meg, hogy működik-e, ha kipróbáljuk.

Összehúzott szemmel méregettem őt, ő pedig kérlelve engem, így végül felsóhajtottam, és lassú, küzdelmes mozdulatokkal lehajoltam, hogy felvegyem a földről a füzetet és a ceruzát. A kezemben velük leültem egy székre, és újabbat sóhajtottam.

– Ez csak egy ceruza. Az pedig csak egy füzetlap – mondtam ki hangosan a gondolataimat, aztán Tibire néztem. – Mit rajzoljak?

– Kezdésnek talán megteszi egy... kutya.

– Egy kutya – ismételtem, kis híján elmosolyodva.

– Jól van, akkor valami más, csak mondtam valamit – vont vállat visszatartott nevetéssel.

– Nem, jó lesz a kutya – hagytam jóvá, és a sokadikat sóhajtva a papírhoz érintettem a ceruza végét. Megkönnyebbültem, mert nem éreztem semmi különöset, mintha csak írni készültem volna. Aztán apró mozdulatokkal elkezdtem rajzolni a kutya fejét. Két halvány vonalig jutottam, aztán összeszorított szájjal néztem a lapra. – Kérek egy radírt.

– Nem kapsz – közölte Tibi halál komolyan. – Engedd el magad, senkit nem érdekel, ha hibázol.

– Könnyű azt mondani – morogtam, aztán megpróbáltam valami használhatót kihozni a félrement vonásokból. Nagyon furán éreztem magam, és nem tudtam eldönteni, hogy rossz vagy jó értelemben, azonban meg is feledkeztem erről, ahogy haladtam előre az alkotásban. És amikor néhány perc múlva végeztem, a megkönnyebbülésen kívül... elégedettséget is éreztem. Mármint olyan értelemben, hogy „igen, ez jólesett, ez tetszett". Még ha egy első osztályosnak való feladatot teljesítettem is.

Tibi, aki egészen addig egy szót sem szólt, hogy ne zavarjon meg, most közelebb hajolt a füzethez, és jókedvűen elnevette magát.

– Te aztán tényleg tudsz! Esküszöm, olyan, mintha mindjárt elkezdene ugatni, annyira élethű lett.

– Ugyan már, egy óvodás is tud ilyet rajzolni – sütöttem le a szemem, pedig belül boldogsággal töltöttek el a szavai.

– Hát te bolond vagy – nevetett, és a szájához húzva megpuszilta a ceruzát tartó kezemet. – Na, mehet a következő?

– Nagyon kegyetlen tanár lennél, remélem tudod – méltatlankodtam, amiért ilyen kevés pihenőt ad. Egy nagyon kis részem azonban egyetértett vele, egy nagyon kis részem csinálni és csinálni akarta, azt, ami olyan sokáig kimaradt az életemből, és hirtelen arra vágyott, hogy bepótolja.

– Csak olyat kérek, amiben biztos vagyok, hogy teljesíteni tudod – simította meg a hüvelykujjával a kézfejemet, amivel majdnem sikerült teljesen megnyugtatnia, de csak majdnem, mert a következő mondatától megint kisebb sokkot kaptam. – Most rajzolj le engem.

– Nem – ráztam a fejem azonnal. – Biztosan nem.

– Miért nem? – kérdezte kíváncsian.

– Azért, mert... Tudod, hogy mikor rajzoltam utoljára embert?

– Akkor, amikor kutyát – tárta szét a karját.

– De egy kutyát meg egy embert össze se lehet hasonlítani nehézség szempontjából, embert rajzolni bonyolult, és ráadásul pont te... – túrtam a hajamba aggodalmasan, mire felvonta a szemöldökét.

– Szóval az én személyemmel van baj?

– Nem – feleltem gyorsan, mert nem akartam, hogy félreértse. – Semmi baj nincs veled, de számomra téged nehezebb megörökíteni, mint bárki mást, mert különlegesebbnek és... tökéletesebbnek látlak, mint bárki mást. Ez túl nagy kihívás, nem akarom, hogy rosszul sikerüljön.

Szeretetteljesen elmosolyodott, ami gondolom a rejtett bókomnak volt betudható, de nem tette szóvá, csak ennyit kérdezett:

– És ha nem nézem majd meg? – Eltöprengtem ezen a lehetőségen. – Kérlek, csak próbáld meg, a kedvemért.

Nem akartam emlékeztetni rá, hogy ma már mennyi olyan dolgot megcsináltam a kedvéért, ami kívül áll a komfortzónámon. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem hajlottam egy újabb dolog beleegyezésére, csak hogy boldoggá tegyem.

– Ígéred, hogy nem akarod majd megnézni? – kérdeztem, ő pedig nagyot bólintott. – Jól van. Megpróbálom. De ez hosszabb lesz, mint a kutya, és nem szabad sokat mozognod – figyelmeztettem.

– Nem gond, addig elleszek a gitárral. Tudod, csak hogy a rajzolás mellől a zene se maradjon el. Dupla öröm – vigyorgott. Unottan megforgattam a szemem, de közben rejtélyes módon egy mosoly elnyomásával küzdöttem.

Tibi gitárral az ölében elhelyezkedett a székén, aztán mintha teljesen meg is feledkezett volna rólam, belemerült a pengetésbe, és halkan énekelni kezdett hozzá. Egy darabig még csak őt néztem, próbáltam feltérképezni, hogy mi is lesz a dolgom, és próbáltam nem törődni vele, hogy ezt az energiát, karakterességet és kiegyensúlyozottságot milyen lehetetlen küldetés papírra vinni.

Nagy levegőt vettem, és dolgozni kezdtem.

A kutyánál konkrétan semmi különöset nem éreztem, nem jött vissza semmi, most azonban alig két perce csinálhattam, amikor elkezdtek megrohanni az emlékek. Ahogy Tibi sötét haját, telt ajkait, határozott kezeit, vagy éppen a gitár húrjait rajzoltam, eszembe jutott csomó idő közben elfeledett művem, amiket különböző technikákkal, különböző apropóból, de ugyanolyan szeretettel alkottam meg. És amiket már csak az emlékeim között láthatok, mert a valóságban a tűz martalékává váltak.

Egyre szaporábban vettem a levegőt, amit Tibi is észrevett, mert végre rám nézett. Azon nyomban egy lassabb dallamra váltott, és a szemembe nézve megnyugtató hangon énekelni kezdett. Nem ismertem fel a dalt, és a szövegre sem figyeltem, csak Tibi tiszta hangjára, és amiatt sem szóltam neki, hogy a rajzom szerint lefelé kellene néznie, ugyanis vigasztaló tekintete jelentette a kapaszkodót a bennem dúló viharban.

Soha, soha nem lesz belőled képzőművész.

A művészetet senkitől sem lehet elvenni.

Ez a két mondat, az apám és Tibi sorsfordító mondatai vívtak csatát egymással a fejemben. És az, hogy a második nyert, valószínűleg csak azon múlott, hogy ott ült velem szemben egy csodálatos ember, és csupán a hangjával és a tekintetével tartotta bennem a lelket.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, amikor végül leraktam a ceruzát. Fáradtan dőltem hátra, lelkileg megterhelő perceken voltam túl, ugyanakkor úgy éreztem, évek óta nem volt ilyen tiszta a lelkem, ilyen könnyű a mellkasom.

– Milyen érzés volt? – kérdezte Tibi halkan, és csak ekkor vettem észre, hogy abbahagyta a gitározást.

– Furcsa. Kimerítő. Katartikus. És... jó – tettem hozzá ellágyulva.

– Ez fantasztikus! – lelkendezett felpattanva a székről. – Felfogod, hogy mekkora haladást értünk el már most?

– Azt hiszem, igen – bólintottam, és igyekeztem minden hálámat belesűríteni a tekintetembe. – És ez legalább annyira a te érdemed, mint az enyém. Köszönöm, hogy nem hagytad elhagyni magam. Köszönöm, hogy mindig tudod, mire van szükségem.

Odasétált hozzám, és a kezemet megfogva felhúzott, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön, aztán gyengéden megcsókolt.

Ezzel sikeresen elvonta a figyelmem, így nem vettem észre, hogy min ügyködik a csók közben, csak amikor kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a róla készült művemet tartja a kezében.

– Hé! Arról volt szó, hogy nem nézed meg! – kiáltottam rá és megpróbáltam kikapni a kezéből a füzetet, de elrántotta előlem.

– Nos, hazudtam – vigyorodott el. Kétségbeesetten újból a rajzért kaptam, ő azonban kihasználta néhány centi magasságbeli fölényét, és a feje fölé tartotta, hogy ne érjem el. Próbálkoztam még egy darabig, de mindig elhúzta előlem, így feladtam, és vörös arccal tűrtem, hogy jobban megnézhesse, mit alkottam. Számomra mindig is zavarbaejtő volt megmutatni másoknak egy művemet, pláne ha arról a személyről van szó, akiről a rajz készült. Ezzel elkerülhetetlenül a tudomásukra hozod, hogy hogyan látod őket, hiszen ők is a te szemeden keresztül fogják látni magukat.

Tibi nem könnyítette meg a helyzetemet, mivel semmit nem lehetett leolvasni az arcáról, ahogy a füzetlapot méregette.

– Elrontottam, igaz? – kérdeztem, amikor már nem bírtam tovább az idegtépő csendet. – Megmondtam, hogy ez túl nagy kihívás, ennyi kihagyás nem téged kellett volna...

– Tökéletes – vágott a szavamba komolyan, és amikor felnézett, látszott rajta, hogy egészen meghatódott. – Nem is tudom, mit mondjak... Kétlem, hogy ilyen lennék valójában is, de az rengeteget jelent, hogy te így látsz engem. Ezt megtartom és kész, vita lezárva.

Nem akartam vele vitázni. Könnyű szívvel odaadtam neki a rajzot, ő pedig egy csókot adott cserébe. Ez fair üzletnek tűnt.

Megmondani sem tudom, hogy utoljára mikor mentem haza mosolyogva az iskolából, de most megtörtént. Még akkor is mosolyogtam és Tibi körül jártak a gondolataim, amikor beléptem a házunk ajtaján, így észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.

– Hol voltál? – hangzott föl mögülem az apám hangja, mire összerezzentem, és az arcvonásaimat rendezve lassan megfordultam. A jó kedvemet mintha a szél fújta volna el.

– Különórám volt Mezeinével – adtam a szokásos választ. Az apám finoman felvonta a szemöldökét.

– Ezúttal jó sokáig tartott.

És valóban, a faliórára pillantva megállapítottam, hogy nemsokára fél öt. Jobban oda kellett volna figyelnünk az időre.

Nagyot nyelve biccentettem.

– És ez már a sokadik különóra az elmúlt napokban – tette hozzá, és szinte fizikailag éreztem a gyanakvását. Tudtam, hogy nem szabadna, de lesütöttem a tekintetem, egyszerűen nem tudtam ránézni, mert féltem, hogy kiolvas belőlem mindent. Vibrált köztünk a feszültség, erősen dübörgő szívvel vártam, hogy vajon ebből mi fog kisülni, majd amikor már azt hittem, hogy sosem fog megszólalni... – Örömmel látom, hogy egyre komolyabban veszed a kötelességed – közölte, és ezúttal muszáj volt felnéznem, hogy tudjam, komolyan beszél. De komolyan beszélt, eltűnt a gyanakvás az arcáról, és csak hűvös elégedettség maradt utána. – Volt idő, amikor igazán aggódtam, hogy ez nem így lesz. – És ha tudná, hogy most valójában mennyire kéne aggódnia... – De szerencsére megkomolyodtál, így van?

– Így – préseltem ki magamból, minden vágyam volt, hogy végre felmehessek a szobámba. És imáim meghallgatásra találtak, az apám végre félreállt, így el tudtam menni mellette a lépcső felé, bár borsózott a hátam attól, hogy közben végig éreztem magamon a tekintetét.

Nagyot sóhajtva dőltem neki a szobaajtómnak, miután becsuktam magam után, és megállapítottam, hogy egészen leizzadtam az iménti beszélgetés alatt. Nagyon nagy szerencse, hogy végül sikerült elaltatnom az apám gyanakvását, de ez egy intő jel volt, hogy a rózsaszín ködön keresztül is ébernek kell maradnom, és emlékeztetett arra, hogy valójában a tűzzel játszunk.