November 3., hétfő

Az őszi szünetem az egyik szempontból pont ugyanolyan borzalmas volt, mint gondoltam.

Apám kihasználva, hogy iskolai szünetem van, elcipelt magával egy újabb hangversenyre, bár természetesen az sem érdekelte volna, ha ehhez ki kell vennie a suliból. Ezúttal szerencsére Magyarországon maradtunk, és csak két napig tartott, de ez is bőven elég volt, sőt sok is. Egy idő után már alig bírtam ki, hogy ne fogjam be a fülem, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a sok hangszert, és az udvariaskodástól is elment a kedvem, mikor apám már az ezredik komolyzenésznek mutatott be, és dicsekedett el velem, mintha én lennék az ő büszkesége. Azt persze mindig elfelejtette megemlíteni, hogy valójában utál engem, és hogy én még ennél is jobban utálom a zenét, és soha az életben nem foglalkoznék vele, ha nem lennék kényszerítve.

Mint az ilyen alkalmakkor mindig, most is másodpercenként fordult meg a fejemben, hogy kiugrok az ablakon, de végül csak kibírtam, és hazaérve bezárkóztam a szobámba az őszi szünet további részére.

De mégsem tudom azt mondani, hogy utáltam ezt az egy hetet, mert a másik szempontból olyan csodálatos volt, amire igazán nem számítottam.

Szinte elröpültek a nappalok és az éjszakák, amik alatt Tibivel beszélgettem. Először csak írogattunk, de szinte állandóan, le sem tettem a telefonom egy percre sem, aztán megengedtem neki, hogy felhívjon, habár utálok telefonálni. Legalábbis eddig azt hittem, hogy utálok. Azonban Tibivel ez is annyira gördülékeny és kellemes volt, hogy teljesen el is feledkeztem az idő múlásáról, és annyit nevettem, amennyit már nagyon régen nem. Megállás nélkül kapcsolatban voltunk, éjjel az utolsó, reggel pedig az első dolgunk volt, hogy üzentünk egymásnak; egyszerre beszélgettünk semmiről és mindenről.

Tehát ilyen, amikor az embernek van egy kapcsolata. Sosem gondoltam volna magamról, hogy képes vagyok ennyi időt eltölteni valakivel, de egyelőre ez a dolog Tibivel boldogabbá tesz, mint bármi azóta, hogy az apám elégette minden rajzcuccomat.

Alig vártam a mai napot, hogy végre személyesen is találkozhassunk, de közben egy kicsit tartottam is tőle, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek, hogyan viselkednek az emberek általában egy kapcsolatban, és hogyan egy azonos neműek közti kapcsolatban. Nem tudtam, hogy titkolnunk kéne-e, vagy egyáltalán akarom-e titkolni, ugyanakkor azt sem, hogy fel merem-e vállalni.

Egyszerre idegesen és izgatottan várakoztam Bogira a házuk előtt, mindenesetre nagyon szerettem volna már indulni, így megkönnyebbültem, amikor végre kilépett a kapun.

– Szia! – üdvözölt őszinte örömmel, és attól tartottam, hogy meg akar ölelni, azonban az utolsó pillanatban leengedte maga mellé a karjait, és simán csak elindultunk a suliba. – Mesélj, mi van veled? Egy szót sem hallottam felőled egész szünetben!

– Ez azért túlzás – sütöttem le a szemem zavartan, pedig tényleg nem voltam vele bőbeszédű. Éppen Tibivel beszélgettem, amikor írt, ezért úgy voltam vele, hogy majd később válaszolok neki rendesen, de... Később is Tibivel beszélgettem. – Ne haragudj, csak... Elfoglalt voltam.

– Ó, értem – bólintott, és láttam rajta, hogy igyekszik nem a szívére venni, de azért egy kicsit rosszulesik neki. Egy darabig csendben sétáltunk, aztán felsóhajtottam. Nem terveztem, hogy beavatom a részletekbe, de Bogi az a fajta kedves ember, akit lehetetlen bűntudat nélkül megbántani.

– Nem akármivel voltam elfoglalva – köszörültem meg a torkom, mire egyből érdeklődve nézett rám. – Tibivel beszélgettem... Egész szünetben.

Ahogy sejtettem, ezt hallva egyből felélénkült.

– Komolyan? Egész szünetben? Hát megmondtam én, hogy viszonozza az érzéseidet, muszáj összejönnötök, annyira jó lenne – lelkendezett, én pedig szigorúan a földre szegezett tekintettel biccentettem.

– Aha.

– Miért nem szólsz rám, hogy ne merjek rendezkedni? – fogott gyanút szinte egyből.

– Mi? Ja, hát... Tudom, hogy nincs értelme, mert nem állíthatlak meg, ha bepörögsz...

– Árpi, elpirultál – közölte velem nyomatékosan, és éreztem, hogy folyamatosan az arcomat fürkészi.

– Na és? Te is szoktál – szóltam rá ingerülten.

– Nem, nem. Árpi, te titkolsz valamit – nevette el magát, és ekkor már tudtam, hogy tudja. – Kérlek, mondd, hogy jóra gondolok!

– Jóra gondolsz.

– Úristen! – sikkantott fel, mint egy izgatott kisgyerek, és nagy lelkesedésében elkezdte rángatni a karomat. – Árpi, ez fantasztikus, annyira örülök nektek! Alig várom, hogy láthassalak titeket együtt. Ugye megengeded, hogy...

– Nem – állítottam le, mielőtt elmondhatta volna, mi jár a fejében. – Bármire is gondolsz, a válaszom nem. Úgy kell tenned, mintha nem tudnál az egészről, ne célozgass a suliban, ne rendezkedj, ne lelkendezz, ne sikongass, és... – Felsóhajtottam. – Nem akarom, hogy mások is tudják... egyelőre. Előbb meg akarom tanulni, hogyan kell kezelni ezt, úgyhogy kérlek, nyugodj le, oké?

– Rendben – bólintott egyből. – Megint elragadtattam magam, sajnálom.

– Én nem haragszom – mondtam őszintén.

– De azért örülsz, ugye? – kérdezte óvatosan rövid hallgatás után. – Az egésznek, annak, hogy összejöttetek.

– Igen – sóhajtottam az átbeszélgetett őszi szünetre gondolva. – Nagyon örülök.

– Akkor jó – vigyorodott el, és megkapva, amit akart, leszállt a témáról.

Az osztályterembe belépve már tényleg nagyon ideges voltam, és míg Bogi köszönt mindenkinek, addig én nem törődtem senkivel, a tekintetemet azonnal az ajtó melletti első padra szegeztem. És Tibi ott volt. És le sem tagadhatta volna, hogy rám várt.

Néhány másodpercnyi mozdulatlan szemkontaktus után óvatosan elmosolyodott, ami egy kicsit olyan érzést keltett bennem, mintha elolvadnának a belső szerveim, és gyorsan lehajtottam a fejem, hogy a saját mosolyomat leplezzem. Hirtelen úgy éreztem, hogy mindenki minket néz, és mindenki tisztában van a titkunkkal.

Beültem mellé, előpakoltam a német cuccom, aztán megköszörültem a torkom, de végül nem mondtam semmit, mert nem tudtam, hogy mit kéne. Éppen azon voltam, hogy újból nekiveselkedjek, azonban Tibi megelőzött.

– Ne gondold túl, oké? – mondta félhangosan, közelebb hajolva hozzám. – Minden rendben, nincs semmi kényszer.

Elképesztően jólesett, hogy ezt mondta, azonban azt nem akadályozta meg, hogy túlgondoljam az egészet.

Megjelent a némettanár, aztán elkezdődött az óra, én azonban nem igazán tudtam odafigyelni, csak az járt az eszemben, hogy Tibi ott ül mellettem.

Nagyjából tíz perc telhetett el a németből, amikor megrezzent a zsebemben a telefonom. Ránéztem a tanárnőre, megállapítottam, hogy nem minket néz, aztán óvatosan kivettem a zsebemből a telefont, és megnyitottam az üzenetet.

Tibi: Hiányoztál

Melegség áradt szét a testemben ezt az egyetlen szót nézve, és ezúttal hagytam, hogy a mosoly szétterüljön az arcomon.

Én: Te is hiányoztál

Szégyenlősen rápillantottam a szemem sarkából, ő pedig cseppet sem szégyenlősen rám vigyorgott.

Elraktam a telefont, és megpróbáltam az órára figyelni, de továbbra sem jártam sikerrel, akkor pedig valósággal lefagytam, amikor megéreztem a térdemen egy érintést. Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, és gyorsan körbenéztem a teremben, hogy nem figyel-e minket senki, de az osztálytársaink láthatóan vagy a tanórával voltak elfoglalva, vagy kulturáltan unatkoztak és titokban a telefonjukat nyomkodták a pad alatt. Előrefordultam, és szigorúan magam elé bámultam, de közben még mindig éreztem Tibi kezét a lábamon. Óvatosan odanyúltam és lassan rátettem a kezem az övére, de nem azért, mert azt akartam, hogy elvigye onnan, hanem egyszerűen... Meg akartam érinteni.

Aztán írnunk kellett a füzetbe, így elvettem a kezem, ellentétben Tibivel, aki ugyan a térdemen nyugvó bal kezével szokott írni, azonban eszében sem volt elmozdítani onnan. Igazából egész órán ott tartotta, én pedig erősen zakatoló szívvel és nem sok sikerrel próbáltam meg figyelni, közben pedig néha szétnéztem a teremben, hogy nem figyelnek-e. Annyira azonban nem izgatott, hogy meg is kérjem Tibit, foglalkozzon inkább a jegyzeteléssel.

A következő németóra ugyanígy telt. Fizikán a kezemet fogta meg. Persze csak óvatosan, éppen a padon pihentettem a kezem, amikor az enyém mellé helyezte az övét, és összefűzte a kisujjainkat. És én, aki sosem rajongtam túlzottan a fizikai érintésért, kicsattanó boldogsággal néztem a fehér bőrű, vékony ujjamra, ami köré egy másik, sötétebb és férfiasabb ujj kulcsolódott.

Az angol órát végigbeszélgettük, persze telefonon, hogy ne keltsünk feltűnést. Először csak azt tárgyaltuk ki, hogy mennyire unatkozunk, és sokkal jobb lenne, ha magasabb szintű lenne az angol oktatás a suliban, aztán elkanyarodtunk az egyik szünetben megkezdett beszélgetésünkhöz. Tibi azt próbálta kiszedni belőlem, hogy milyen zenét szoktam hallgatni, és egyszerűen nem hitte el, hogy semmilyet, majd elkezdett bombázni az ő kedvenc előadóinak nevével, és a kedvenc dalainak címével. A legtöbbről még csak nem is hallottam, egyáltalán nem vagyok otthon a mai könnyűzenében, hiszen éppen elég az a komolyzene, ami apám miatt és a suliban nap, mint nap körbevesz. Éppen ezért kertelés nélkül megmondtam Tibinek, hogy nem fogom meghallgatni őket, de nem adja fel, hihetetlenül fanatikus.

Ebédszünetben is végig a telefonomon lógtam, és a koliban ebédelő Tibivel tartottam a kapcsolatot, bár hogy miről beszéltünk, arra már én sem nagyon emlékszem, csak az volt a lényeg, hogy beszéljünk. De azt hiszem, éppen arról volt szó, hogy Tibi rakott krumplit eszik, és hogy én szeretem-e a rakott krumplit, illetve mi a legjobb része a rakott krumplinak.

Ha a fél évvel ezelőtti önmagam látta volna ezt, biztosan nem hiszi el, hogy ez a Váradi Árpád ugyanaz a Váradi Árpád, mint ő, ő ugyanis csak akkor kommunikált az emberekkel, ha végképp elkerülhetetlen volt, és képtelen lett volna rávenni magát, hogy semmiségekről fecsegjen. A mostani önmagamnak is furcsa, ahogy viselkedem, ugyanakkor azt is érzem, hogy talán sosem voltam még boldogabb.

A nap végi dupla énekórán nem volt alkalmunk sem beszélgetni, sem egymás kezét fogni, ugyanis szokás szerint körben ültünk, így mindenki rálátott mindenkire, az pedig nem igazán hiányzik, hogy például Zalán elkezdjen fújogni ránk.

Ezúttal nem foglalkoztunk semmilyen hangszerrel, hanem végig csak énekeltünk, betanultunk egy kétszólamú művet, ami ugyan még mindig jobb, mintha zenéltünk volna, de attól még nem győztem kivárni, hogy vége legyen a második órának is. Egyrészt azért, hogy abbahagyhassam az éneklést, másrészt pedig természetesen azért, hogy újra beszélgethessek Tibivel. Aki egyébként fantasztikusan énekelt ma is, a mi szólamunk állandóan elveszett az ő erőteljes, tiszta hangja mellett, amitől Noémi szinte minden percben dührohamot kapott, de hiába, nem tudta felvenni Tibivel a versenyt.

Amikor végre kicsöngettek, és utolsóként Mezeiné is elhagyta a termet, abbahagytam a táskámban való pakolászást, és büszke mosollyal léptem oda Tibihez.

– Még mindig elképesztően énekelsz, remélem tudod.

Elmosolyodott, de nem igazán boldogan.

– Mezeiné nem igazán így gondolja. Az előbb idejött, és megkért, hogy legközelebb fogjam vissza magam, mert nem lehet tőlem senkit hallani.

– Mezeiné továbbra is egy idióta – vágtam rá dühösen. – Nem hiszem el, ezt a nőt tényleg semmi más nem érdekli, csak a pénz?

– Hát, ha így van, akkor jól megszívtam – húzta el a száját, én pedig annyira sajnáltam abban a pillanatban. Pusztán az anyagi helyzete miatt nem kapja meg a neki járó elismerést.

– Ne törődj vele, légy szíves – ráztam a fejem. – Baromság minden szó, amit mond, szakmaiatlanabb már nem is lehetne.

– Jó, annyira azért nem vettem a szívemre – vont vállat, aztán ahogy rám nézett, visszatért az arcára a mosoly, azonban ezúttal az őszinte változata. – De nem Mezeinével akarok foglalkozni, amikor velem vagy.

Éreztem, hogy már megint elpirulok, és lesütöttem a szemem.

– Megölelhetlek? – tette fel a kérdést, amit az elválásunk napján is.

– Aha – feleltem halkan, bár azt nem árultam el neki, hogy én is éppen ezt készültem kérdezni tőle.

Amikor megéreztem magam körül a karjait, és fejemet a vállára hajtottam, akaratlanul is felsóhajtottam, annyira természetes volt ez a pár mozdulat, és annyira jólesett. Mintha helyrebillent volna a világ rendje.

– Jól vagy? – kérdezte közvetlenül a fülem mellől.

– Persze. Miért ne lennék?

– Nem vittem ma túlzásba? – lépett hátra, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem kellett visszakérdeznem, tudtam, miről beszél, ugyanakkor a választ is egyből tudtam.

– Nem. Pont jó volt így.

Elmosolyodott, aztán a kezemet megfogva közelebb húzott magához, és gyengéden megcsókolt. Lehunytam a szemem, és ezúttal engedtem, hogy belefeledkezzek a pillanatban, nem nézegettem folyton körbe, hogy látnak-e mások, habár nem volt nagy esélye, hogy a hetedik óra után más is az üres zeneteremben múlassa az időt rajtunk kívül.

Mi azonban ott maradtunk még egy egész órán keresztül. Egész nap rejtőzködtünk és színleltünk, így elképesztően jólesett, hogy akkor szóltam hozzá, amikor csak akartam, és azt mondhattam neki, amit akartam, megfoghattuk egymás kezét, és odahajolhatott hozzám, hogy megcsókoljon, amikor ahhoz volt kedve.

Egészen más volt ez az óra, mint az átbeszélgetett napok, mert végre itt volt mellettem, ami egyrészt zavarba hozott, mert hirtelen értelmet nyert a tény, hogy egy fiúval járok, másrészt biztonságérzetet keltett bennem, harmadrészt teletöltött boldogsággal, így amikor végül kiléptünk a zeneteremből az üres folyosóra, le sem tudtam volna vakarni az arcomról a mosolyt.

– Hazakísérhetlek? – kérdezte az utcára kiérve. Ettől a mondattól kicsit lejjebb engedett boldogságom buborékja, és görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy az apám újra meglássa Tibit. Azonban leküzdöttem a késztetést, hogy élből elutasítsam az ajánlatát, és gondolkodtam egy kicsit, majd így szóltam:

– Inkább én kísérlek el téged, jó?

Először kicsit értetlenül felvonta a szemöldökét, aztán ahogy végiggondolta, miért mondhatom, mosolyogva bólintott. Igaz, így csak háromperces az út, de mégis együtt tölthetjük.

A kollégium előtt aztán megálltunk a forgalmas pesti utcán, és kivételesen kifogyva a mondandóból szembefordultunk egymással.

– Akkor... Még beszélünk – kezdtem búcsúzkodni.

– Még jó hogy – értett egyet. – Holnap pedig találkozunk.

Bólintottam, aztán tovább ácsorogtam ott, nem tudtam, hogyan kéne elbúcsúznom, és ezúttal Tibi sem látszott határozottabbnak, de mégis előbb cselekedett, mint én. Megsimította a karomat, aztán megszorította a kezem, és hátrébb lépve elköszönt.

– Szia – köszöntem vissza, majd én is megfordultam, hogy elinduljak hazafelé. Nem várt szomorúság telepedett rám, de igyekeztem tudatosítani magamban, hogy ezúttal csak egy fél külön töltött napról van szó, holnap újra fogom látni.

Még egy dolog, amit Tibi megváltoztatott bennem. Nemrég még minden egyes nap kínszenvedés volt, így semmi okom nem volt, hogy várjam az újabbat, ellenben most alig bírok magammal, annyira várom, hogy holnap legyen.