Október 15., szerda

Muszáj volt beszélnem Tibivel. Tudtam, hogy már így is elvesztettem a bizalmát, és nem akartam tovább nézni, ahogy őt magát is teljesen elveszítem. Alapból is folyamatosan emésztett a bűntudat az elmúlt hétben, amiért nulla magyarázat nélkül egyszerűen elszigetelődtem tőle, de azután, hogy tegnap kiderült, ő akár szét is verné valaki képét értem, főleg nem éreztem fairnek, amit csinálok. Még ha jó okom is volt rá. Még ha az ő érdekében tettem is. Még ha azért tettem is, hogy megvédjem az apámtól.

Ez mind nem számít, mert egy beszélgetéssel mindenképpen tartoztam neki, muszáj volt tudatnom vele, hogy én sem vagyok hazug, nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy különleges számomra, nem színészkedtem, amikor jól éreztem magam vele, nem színleltem azt, hogy nem vetem meg, mert tényleg nem vetem meg, és egyáltalán nem csinált semmi rosszat, mindössze annyi történt, hogy van egy aljas apám, aki ott nyúl bele az életembe, ahol akar, és muszáj azt tennem, amit mond, még ha ez azt is jelenti, hogy hátat kell fordítanom valakinek, aki örömöt csempészett az életembe. Természetesen féltem ettől a beszélgetéstől, de ezúttal már nem magától a ténytől, hogy beszélnem kell – hiszem Tibiről volt szó –, hanem attól alakult ki bennem paranoia, hogy az apám talán valamilyen módon tudomást szerez róla, és Tibinek már ettől az egyetlen beszélgetéstől is baja esik. Fogalmam sincs, hogy ebben az esetben mit takar pontosan a „baja esik" kifejezés, de ismerem már annyira az apámat és az irreálisan messze elérő hatalmát, hogy legyen okom félni. Semmilyen módon nem akarok bajt okozni Tibinek.

Persze arról fogalmam sem volt, hogyan fogom kivitelezni a beszélgetést, hogyan fogom elé tárni az indokaimat. Még soha senkivel nem közöltem, hogy fontos nekem, sem azt, hogy ennél talán többről is van szó.

De ez nem akadályozott meg abban, hogy már rögtön első órában elé csúsztassak a padon egy kitépett füzetlapot, amelyre a „Beszélnünk kell" szavakat írtam. Tibi egészen addig kapucnival a fején, a padra hasalva hallgatta Mezeiné óráját az ókor zenéjéről, de pont úgy nézett ki, mint aki egy szót sem fog fel belőle, csak bambult maga elé. Nem vette észre, vagy éppen csak nem akarta észrevenni az elé tolt füzetlapomat sem, így kénytelen voltam megbökni a karját. Odapillantott, kifejezéstelen arccal elolvasta, majd anélkül, hogy rám nézett volna, újra előrefordította a fejét és folytatta a bambulást.

„Suli után?" – próbálkoztam tovább, és ismét megböktem Tibit, aki végre bosszúsan rám pillantott, elolvasta az írásom, és kelletlenül tollat vett a kezébe. Lassan írt, mintha direkt próbálná megőrizni az érdektelenségét, de az, hogy mennyire rányomta a tollat a papírra, árulkodott róla, hogy belül talán nem olyan közömbös, mint mutatja.

„Volt idő, amikor akartam beszélni. Ott lett volna az alkalom. Nem jöttél. Most már én nem akarok beszélgetni."

Egy pillanat alatt átfutottam, és újult erővel kezdett mardosni a bűntudat. Kétségbeesetten, és egyből írni kezdtem a választ.

„Tudom, és nagyon sajnálom. Csak szeretném megmagyarázni, hogy miért nem jöttem."

Gyanakodva pillantott rám, én pedig most először reményt láttam arra, hogy meggondolja magát, így nem hagytam abba a puhítást.

„Kérlek. Csak tíz percet kérek."

Sokáig bámulta a lapot, miközben én a döntést várva némán fohászkodtam. Végül felsóhajtott, és megadta a zöld utat.

„Öt percet kapsz. Hetedik óra után."

Csak ennyit írt, a tekintetében azonban sokkal több minden volt, például a fájdalom, amit okoztam neki, és egyfajta fohászkodás, hogy nem szeretné megbánni, hogy ad nekem még egy esélyt. Ettől csak még rosszabb embernek éreztem magam. Mert a mondandóm célja nem az volt, hogy helyreállítsam a viszonyunkat, hanem hogy elmagyarázzam, miért nem tehetem meg, hogy helyreállítom a viszonyunkat. De nem visszakoztam. Talán jobb még egyszer utoljára fájdalmat okozni neki, mintha ezután folyton reménykedésben tartanám.

Zalán egész nap egy pillantást sem vetett rám. Soha egy másodpercig sem gondoltam, hogy azért lebzsel folyton körülöttem, mert a barátjának tart, de az egy kicsit meglepett, hogy mennyire elvágólag és pofátlanul feltűnően szakított meg velem mindenfajta kapcsolatot, miután kibújt a szög a zsákból. Természetesen eszembe sem jut, hogy ezen bánkódjak, sőt amellett, hogy örülök, amiért többé nem kell elviselnem magam körül, egy kicsit még jól is szórakozom rajta. Kitűnő szegénységi bizonyítványt állított arról, hogy milyen ember is ő.

Egész nap azon gondolkodtam, hogy mit és hogyan fogok mondani Tibinek, próbáltam szenvtelenül, majd finoman, majd kedvesen megfogalmazni, de valahogy egyik sem érződött helyesnek. Nem helyes az, hogy egyáltalán meg kell ejtenünk ezt a beszélgetést. Nem helyes az, hogy tönkre kell mennie annak, amit egymásnak jelentünk. Jobban gyűlöltem emiatt az apámat, mint addig valaha.

A megfelelő szavak még akkor sem voltak a fejemben, amikor az utolsó óránk után kiürült az osztályterem, és Tibivel már csak ketten maradtunk a helyiségben. Miközben ő fülessel a fülében ült, én felemeltem a székemet és áthúztam a padunk másik oldalára, hogy szembekerülhessünk. Aztán vártam, hogy hajlandó legyen szóba állni velem.

– Hallgatlak – húzta ki végül a fülhallgatót a füléből – gondolom mikor vége lett egy számnak –, és keményen pillantott fel rám, ami egyszerűen annyira nem illett hozzá, az ő lényéhez, a jóindulatú kíváncsiságához. Világos volt, hogy tényleg nagyon belegázoltam a lelkébe.

És a legrosszabb az volt, hogy hirtelen fogalmam sem volt, mit mondjak. Annyi mindent kellett volna, és annyi mindent szerettem volna, és végre lehetőséget is adott, én mégis csak ültem ott szerencsétlenül, a kezemet tördelve, lesütött szemmel, mert még ahhoz sem volt gerincem, hogy felnézzek az arcába. Undorodtam magamtól.

– Már csak négy és fél perced van – szólt rám mogorván, én pedig úgy éreztem, nem bírom már tovább ezt az őrült nyomást, ami bennem van, és kifakadtam:

– Sajnálom, Tibi! Sajnálom! Annyira sajnálom!

Kissé megütközve nézett rám, hiszen nem érthette, hogy miért sajnálkozom ennyire. Azért sajnálkoztam, mert nem akartam én lenni a következő nagy pofon az életében, valaki, aki elhitette vele, hogy nem számít az, amiért mindenki más megveti őt, és aki ennek ellenére szintén otthagyja. És mégis az leszek.

– Az apám – böktem ki nagy nehezen. – Az apám őrült, az apám... Sosem értettem őt. Sosem értettem, hogy miért fontosabb neki minden másnál, hogy a fia továbbvigye az ő karrierjét, hogy a fia is akkora zenész legyen, mint ő. Nem értem, Tibi, a mai napig. Talán a szégyen? Mások véleménye? Talán nem bírná elviselni, ha a gyereke nem azt a pályát választaná, amit ő? Talán fél, hogy mit mondanak mások, ha a fiát nem tudná úgy nevelni, hogy elérje azt a sikert, amit ő? Talán a saját kudarcának élné meg, ha nem lenne olyan hírnevem, mint neki? Vagy talán a fejébe szállt a siker, annyira, hogy az egész világot ő akarja irányítani? Talán pszichológiai eset, és azért nem törődik a saját gyereke boldogságával, csak azzal, hogy zenész legyen? Nem tudom. Fogalmam sincs. – Felpattantam, és idegesen kezdtem járkálni a padok között az osztályteremben, szinte még arról is elfeledkeztem, hogy Tibi engem hallgat, miközben hangosan is kimondtam a dolgokat, amiken nap mint nap elgondolkozom. – Talán még ő sem tudná megmagyarázni. Talán ez csak egy belülről jövő, megmagyarázhatatlan vágya. De az biztos, hogy én amióta csak az eszemet tudom, az ő egyetlen célja velem az volt, hogy híres zenészt faragjon belőlem. Mindegy, milyen körülmények között. Mindegy, hogy én mit akarok. Mindegy, hogy az én álmomat tönkreteszi. Mindegy, hogy én rohadtul nem zenélni akarok, hanem rajzolni. Ő komolyzenész, ezért én is az leszek. Ő világhírű, ezért én is az leszek. Így gondolkodik ő. Ellenkezhetek akárhányszor, nem számít. Ő mindig nyer, mindig rákényszerít az akaratára, mert kegyetlen eszközei vannak hozzá, így muszáj azt tennem, amit mond. És most...

– És most érkeztünk el arra a pontra, ahol ráfogod az apádra az egészet, közlöd, hogy nem szeretné, ha velem barátkoznál, majd sarkon fordulsz, ezzel az indokkal elmenekülsz a közelemből, és többet hátra sem nézel – fojtotta belém a szót gúnyosan, mire megilletődve hallgattam el. – Találj ki valami jobbat, Árpi. Ez igazán kiszámítható...

– Te tényleg azt hiszed, hogy csak az alkalomra vártam, hogy otthagyhassalak téged? – kérdeztem őszinte döbbenettel.

– Már nem tudok mást hinni – felelte csöndesen, és egy pillanatra láttam az összetörtséget a szemében, ahogy rám nézett.

– Te nem érted, nem érted ezt az egészet! – csattantam fel. – Azt hiszed, hogy én ezt akarom? Azt hiszed, hogy nekem kellemes ez a szituáció?

– Most pedig az a rész jön, hogy megpróbálod elhitetni mindkettőnkkel, hogy ebben a helyzetben te vagy az áldozat – sóhajtott, amivel végképp sikerült feltüzelnie.

– Azért teszem ezt, mert nem akarom, hogy bajod essen! – kiáltottam rá. – Tudod, hogy mit tett az apám nyolcadikos koromban, éppen csak a felvételi időszak előtt, amikor én még naivan dédelgettem az álmaimat arról, hogy egyszer majd képzőművész leszek, és a képeimet egy nap hatalmas kiállításokon látom majd viszont? Nem? Akkor elmesélem neked! Elmesélem, hogy alakult a nap, amikor utoljára megpróbáltam ellenkezni vele. Vészesen közelgett a jelentkezési határidő a középiskolákba, és világos volt, hogy én a Csontváryba fogok menni, ezzel kapcsolatban sosem volt köztünk vita. Azonban a tagozattal kapcsolatban már igen. Nekem régóta az volt az álmom, hogy a képzőművészetin tanuljak, de az apám azt akarta, hogy a zenetagozatra jelentkezzek. Összeszólalkoztunk aznap. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a beszélgetés, hiszen az apám kisgyerekkoromtól más pályát szánt nekem, mint amit én akartam, de... Bolond voltam, és azt reméltem, hogy az utolsó pillanatban engedni fog nekem, hogy végül feltámad benne valami apai szeretet és hagyja, hogy úgy döntsek, ahogy én szeretnék. Nem így történt. Egész délután veszekedünk és kiabáltunk, én egyfolytában azt hangoztattam, hogy követni akarom az álmomat, rajzolni akarok és festeni, ő pedig azt hajtogatta, hogy nekem muszáj komolyzenésznek lennem. Mintha meg se hallotta volna, amit mondtam. Mintha egész gyerekkoromban félrefordította volna a fejét, hogy ne lássa, milyen nagy örömet okoz nekem a rajzolás, és milyen gyötrelmet a zene. Elegem lett, leléptem otthonról, és idegességemben körberohantam a fél kerületet, közben pedig magamban fogalmazgattam, hogy hazaérve milyen érvekkel fogok apám elé állni. Azonban úgy alakult, hogy hazaérve még csak megszólalni sem tudtam, egyszerűen bennem rekedtek a szavak attól, amit láttam. És tudod, mit láttam, Tibi? Tudod, mi az, ami a mai napig bele van égve a retinámba, és amit életem végéig nem fogok tudni elfelejteni? Az, ahogy a kandallónkban ég az összes festő- és rajzcuccom, a rajzlapok, a vásznak, az ecsetek, a grafitok, a festékek, a színesceruzák, szinte az összes kész művem, minden. És az apám... – Muszáj volt szünetet tartanom a beszédben, miközben a lelki szemeim elé vetülő emlékek súlyával viaskodtam. – Az apám csak állt ott, és nézte, ahogy nézem, amint a lángok között végzi a gyerekkori álmom. Mondhatnád, hogy nem számít, hogy tudtam volna új rajzcuccokat venni, de ez nem erről szólt, nem néhány ecset sorsa dőlt el aznap, hanem rajtuk keresztül az én sorsom, ezt tudtam jól. És még csak nem is tudtam megszólalni, sem bőgni, sem kiabálni, pedig mindegyiket akartam. Apám pedig halkan, nyugodtan, szinte már elégedetten közölte velem, hogy soha, soha nem lehet belőlem holmi nevetséges képzőművész. Zenész leszek, és vita lezárva. – Miután elhallgattam, olyan súlyos csend alakult ki az osztályteremben, hogy szinte fülsértőnek hatott a falióra kattogása. Megkockáztattam egy pillantást Tibi felé, és láttam rajta visszatükröződni a saját fájdalmamat és szenvedésemet. Ebből tudtam, hogy megért engem. És ettől csak még fájdalmasabb lett, hogy el kellett mondanom az okot, amiért ezt az egész történetet elmeséltem neki. – Érted már, hogy miről beszélek? Akadt valami, ami a komolyzenei pályám útjába állt, mégpedig a képzőművészet, mire apám fogta magát és tönkretette minden kapcsolatomat a képzőművészettel, de olyan professzionálisan, hogy azóta sem voltam képes ecsetet fogni a kezembe. Tönkretette azt, ami örömet okoz nekem, hogy engedelmességre kényszerítsen. Ez az, ahogy ő irányít engem. Úgy büntet, hogy elveszi az életemből, ami fontos nekem. És ez az oka annak, hogy én nem barátkozhatok veled. Nem feltétlenül azért, mert ő nem akarja, én nem akarom, mégpedig azért, mert ha megneszeli, hogy mennyire fontos vagy nekem, akkor könnyedén hasonló sorsra juthatsz, mint a rajzcuccom. Ezt pedig nem tudnám elviselni, és nem fogom hagyni, hogy megtörténjen.

Bódító erővel tört rám a megkönnyebbülés. Hatalmas súlyoktól szabadult meg a lelkem az elmúlt percek során, olyan súlyoktól, amiket hosszú hónapok óta cipeltem, miközben senkinek nem beszéltem róla. Soha senkinek nem meséltem még el, hogy miért hagytam abba a rajzolást, senki nem tudja, hogy mi történt azon a borzalmas napon, amikor véglegesen megundorodtam apámtól és elvesztettem önmagam.

És még ha a búcsút is jelentette számunkra ez a beszélgetés, amiatt is végtelenül megkönnyebbültem, hogy végre őszinte lehettem Tibivel, és nem fogja többé azt hinni, hogy azért maradok távol tőle, mert nem kedvelem.

– Nem tudtam róla, hogy szeretsz rajzolni – törte meg a csendet kis idő múlva, és bánatosan nézett rám. Nem számítottam rá, hogy ez lesz az első megjegyzése, azt hittem, inkább az őt érintő dolgokra fog reagálni.

– Pedig szerettem. Nagyon – sóhajtottam azokra az időkre gondolva, amikor folyton festékes kézzel feküdtem le, mert képtelen voltam lesikálni róla egy egész délutánnyi alkotás nyomait.

Tibi bánatosan bólintott, aztán újra hallgatásba merültünk. És ahogy sejtettem, legközelebb már tényleg az apámat hozta fel.

– Őszintén sajnálom, hogy ilyen apa mellett kellett felnőnöd. El sem tudom képzelni, mit érezhettél aznap, amikor tönkretette az álmodat, és mit érzel nap mint nap az ő szorításában. De tudnod kell, hogy arról, hogy mi lesz kettőnkkel, nem dönthetsz egyedül – mondta mélyen a szemembe nézve. – És főleg nem dönthet róla ő. Én nem félek. Nem félek tőle, és vállalom a kockázatot, ha ez azt jelenti, hogy veled lehetek.

Még végig sem mondta, már elkezdtem rázni a fejem. Nem szabadott hagynom magam, pedig túlságosan jólestek a szavai és túlságosan könnyű lett volna elgyengülni.

– Ez nem így működik, nem vagy tisztában azzal, hogy miről beszélsz. Te nem ismered az apámat.

– Elég szépen átjött a személyisége az alapján, amit elmeséltél. De már mondtam: Nem érdekel.

– Én meg már mondtam, hogy nem érted – nevettem el magam kínosan. – Téged mindig az érzelmeid irányítanak, Tibi, nem gondolkodsz. Most simán rávágod, hogy bevállalod, de valójában bele sem gondolsz, hogy ez az egész mivel járhat.

– Akkor mondd el, mégis mit tudna velem csinálni? – kérdezte harciasan, tekintetében elszántság égett.

– Játszi könnyedséggel kirúgathat ebből az iskolában – közöltem könyörtelenül, mire Tibinek végre megvonaglott az arca. De csak egy pillanatig tartott, aztán rendezte a vonásait, és szinte még magabiztosabban, mint előtte, megismételte:

– Vállalom a kockázatot.

– Az problémás lesz, mert én meg nem engedem, hogy vállald a kockázatot – fontam karba a kezeimet állva a pillantását, mire – láthatóan kínjában – elnevette magát.

– Remélem tudsz róla, hogy nevetségesen viselkedsz. Nem egy törékeny kisfiú vagyok, akit védelmezni kell a világ kemény dolgai elől, szállj le a földre. Meg tudom magam védeni, tehát nem kell mártírkodnod az érdekemben, hiszen mindkettőnknek csak szarabb lesz.

– Nem érted, hogy ezt az egész zenei pályád bánhatja? – rivalltam rá, mert nagyon feldühített a nemtörődömségével, és azzal, hogy úgy kezeli a szituációt, mintha én reagálnám túl az egészet. – Jól tudom, hogy mennyire imádod a zenét, Tibi, és nincsen senki, senki, aki nálad jobban megérdemelné, hogy elismerjék benne. De ahhoz, hogy befuss, el kell végezned ezt az iskolát, és garantáltan nem fogod elvégezni, ha feldühíted apámat, ugyanis egy telefonjába kerül, hogy röpülj innen – hadartam mérgesen.

– Rosszabb dolgok is vannak annál, mint hogy nem lesz belőlem világhírű zenész – ingatta a fejét.

– Nem, nem! Nem akarok én lenni az oka annak, hogy a te álmaid is ugrottak!

– Áruld már el, miért erőlködsz ennyire, hogy megszabadulj tőlem? – kérdezte hirtelen.

– Azért, mert nagyon fontos vagy! – vágtam rá, oda sem figyelve, hogy mit mondok. – És te miért veszekedsz velem ilyen kitartóan, mikor tudod, hogy igazam van és jogosak az érveim?

– Azért, mert szeretlek – közölte ugyanolyan természetesen, ahogy az előbb én. Aztán egyszerre fagytunk le a szavaitól. Az arcára volt írva, hogy ő sem hiszi el, mi csúszott ki a száján, és én sem voltam kevésbé lesokkolódva. Mi az, hogy szeret? Hogyan szeret? Miért? Ezernyi kérdés tolongott az agyamban, de túl gyáva és megdöbbent voltam, hogy akár csak egyet is feltegyek. Így csak teltek némán a másodpercek egymás után, mindketten próbáltuk megemészteni azt, ami elhangzott.

– Na és... Miért nem rajzolsz már? – nyögte ki nagy nehezen, teljesen egyértelműen abból a célból, hogy görcsösen témát válthasson. Megköszörültem a torkom és megpróbáltam összeszedni magam, de olyan volt, mintha hirtelen elfelejtettem volna, hogyan kell beszélni. És kivételesen ő is alig mert a szemembe nézni.

– De hát... Mondtam. Mondtam, hogy az apám tönkretette minden rajzcuccom.

– Igen, azt tudom – bólintott. – Borzasztó lehetett végignézni, és ez lehet, hogy érzéketlenül fog hangzani, de... Az egy dolog, hogy a karriered sorsa eldőlt aznap, ezért utána már nem tartottad érdemesnek, hogy új rajzeszközöket vegyél, de miért nem tartottad meg hobbinak? Hiszen annyira szeretted.

– Meg sem próbáltam – ráztam meg a fejem még mindig zavartan, ugyanis én nem tudtam olyan hamar megfeledkezni a néhány perce elhangzott dologról, mint ő. – Az apám... Egyszerűen összezúzta ennek az egésznek az örömét. Most már csak fájdalmat érzek, ha a rajzolásra gondolok, nem boldogságot, és nem tudom kiverni a fejemből azt a képet, ahogy égnek a festményeim a kandallónkban. Minek csináljak újabbakat? Simán végezhetik ugyanígy.

– De simán lehet, hogy nem. Az apádnak nem kell tudnia róluk.

– Nem tudom megcsinálni – nyeltem nagyot rövid gondolkodás után. Viszont ha csak egy pillanatra is, most először tényleg belegondoltam a rajzolás újrakezdésébe. – Számomra ennek már vége.

– Amióta csak ismerlek, menekülsz a múlt elől – közölte velem. – Gyűlölöd azt a napot, amikor elillantak az álmaid és megváltozott az életet, ugyanis az a nap téged is megváltoztatott. De a változás nem mindig jelenti valaminek a végét, Árpi. Te úgy kezeled, hogy aznap vége lett mindennek, vége lett a világnak, azóta nem forog tovább a Föld, pedig igen. Senki nem mondta, hogy nem rajzolhatsz már többet. Rendben, talán eldőlt, hogy nem lehet ez a hivatásod, amit borzasztóan sajnálok, de ezen kívül semmit nem pecsételt meg az a nap. Ne menekülj már a rajzolás elől, hiszen imádod, világos, hogy még mindig. És ha nem kereshetsz pénzt vele? Hát aztán? Attól még ne foszd meg magad a hobbidtól, egy hatalmas örömforrástól egyetlen rossz emlék miatt.

A kezemet tördelve ültem a széken, és gombóccal a torkomban hallgattam Tibi fejtegetését. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Olyan fejvesztetten akartam rohanni a múlt elől, hogy ilyen könnyedén hagytam volna kicsúszni a kezeim közül az egyik legjobb dolgot az életemben? Miközben még mindig rajzolhatnék? Abbahagytam, mert többé nem láttam értelmét, de talán tévedtem volna?

– Félek, hogy fájdalmat okozna, ha újra elkezdeném – suttogtam szemlesütve.

– Nem tudhatod, amíg nem próbáltad – mutatott rá bölcsen, aztán valami olyannal rukkolt elő, amire nem számítottam. – Mesélj nekem a rajzolásról. Egyáltalán rajzolni szeretsz jobban vagy festeni? Mik a kedvenc technikáid? Hogyan vált ez a hobbiddá?

Egy egészen rövid ideig hezitáltam. Aztán megengedtem, hogy a válaszok kezdjenek megszületni a fejemben, végül pedig elkezdtem beszélni. Olyan emlékeket hívtam elő, amikre hónapok óta kényszerítem magam, hogy ne gondoljak, mert rettegtem, hogy túlságosan fájnának, miután értelmüket vesztették. A képzőművészet olyan szerepet játszott az életemben, amit a legtöbb ember képtelen lenne megérteni. Ez volt a menedékem, az örömforrásom, a vigaszom, itt tudtam kifejezni magam, amikor a jellememből kifolyólag oly sokszor cserben hagytak a szavak. És igen, éppen ezért ma is féltem ezeket az emlékeket felidézni. De sokkal kevésbé fájtak, mint amire számítottam, mert abban a tudatban tettem, hogy talán nem voltak hiába. Hogy talán nem kell még temetnem őket. Hogy talán lehet még folytatásuk. És természetesen azért is tűnt mindez kevésbé félelmetesnek, mert ott volt velem Tibi. Ott volt, és csillogó szemmel hallgatott, néha közbekérdezett, érdeklődve nézegette a műveim fotóit, amiket legnagyobb megdöbbenésemre megtaláltam a telefonomban, és megállás nélkül sugározta felém a mosolyával, hogy bátor vagyok és minden rendben lesz.

Amikor végül kifogytam a mondandóból, olyan könnyűnek éreztem a mellkasomat, mint az elmúlt hónapok során egyszer sem. Furcsamód fáradt is voltam, leginkább lelkileg, de bőven kárpótolt érte az a különös békesség, ami rám telepedett. Aztán a szemem a faliórára siklott, és ijedten rezzentem össze.

– Negyed öt? Hogy lehet már ennyi idő? Haza kell mennem, az apám már így is kérdezősködni fog, és ki kell találnom, mit mondjak – pattantam fel a székről, ahová mesélés közben ismét letelepedtem. Tibi is felállt, és mielőtt egy lépést is tehettem volna, finoman a csuklómra kulcsolta a kezét.

– Előbb tisztáznunk kell valamit – nézett mélyen a szemembe, és csak ekkor jöttem rá, hogy nagyon messzire elkanyarodtunk az eredeti beszélgetéstől, és nem állapodtunk meg abban, hogy ezután mi lesz kettőnkkel. Tibi gyorsan folytatta, mint aki fél, hogy most azonnal elküldöm magamtól. – Nem fogok távol maradni tőled – közölte ellentmondást nem tűrően, amit bár elleneznem kellett volna, mégis furcsamód megdobogtatta a szívemet. – Ne is próbálj meggyőzni, te is tudod, hogy nem fog menni. Érted kelek fel reggelente, Árpi, azért, hogy lássalak, ez így volt akkor is, amikor azt hittem, hogy utáltál, és így lesz mindig. És erről nagyon, de nagyon nem akarok lemondani, nem is tudnék, és nem is fogok. Veled akarok lenni, nem érdekel, hogy ki mit mond, hogy kinek nem tetszik, hogy mik a következmények. Nem érdekel, mert ez mind nem fontos ahhoz képest, amit jelentesz nekem.

Lángoló arccal vesztem el a szemeiben, és közben azon gondolkodtam, hogy erre mégis mit kellene mondanom.

– Szóval ez a véleményed – nyögtem ki.

– Nem. Ez a döntésem. Kénytelen leszel elfogadni, hogy nem sikerült megszabadulnod tőlem – nevette el magát.

– Boldog vagyok attól, hogy nem sikerült megszabadulnom tőled – vágtam rá végre határozottan, és bármit, bármit megadtam volna, hogy többször láthassam azt a boldogságot a tekintetében, amit ekkor. Hallgatás telepedett ránk, és hirtelen csak mi ketten léteztünk, a szemkontaktusunk, a lelki kötelékünk, ami elképesztően eleven volt abban a percben. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy szinte már egy levegőt lélegeztünk be. Aztán Tibi megfogta a kezem.

Ennyi is elég volt ahhoz, hogy kizökkenjek a pillanatból és zavarba jöjjek. Remegve léptem hátrébb, lehajtottam a fejem és nem mertem a padlónál feljebb nézni. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért futamodtam meg, egyszerűen ilyen vagyok, így működöm.

– Most már tényleg haza kell mennem – motyogtam, és továbbra is a földet nézve elindultam ki a teremből.

– Minden rendben? – szólt utánam Tibi aggódva.

– Igen. Ne haragudj – fordultam még vissza az ajtóból, és tényleg sajnáltam, mert ő nem ilyen bánásmódot érdemel, ugyanakkor nem tudtam volna még egyet percet ott tölteni. Megijedtem és összezavarodtam.

Szinte nem is emlékszem a hazaútra, és még az is csak homályosan rémlik, hogy apámnak beadtam, hogy külön énekórám volt. Ha tudta volna, hogy valójában hol jártam és mit csináltam...

Zihálva vetettem le magam az ágyamra, és mint már olyan sokszor, amikor zaklatott voltam, a fehér plafont bámulva próbáltam rendszerezni a gondolataimat.

Tibi az előbb majdnem...?

Nem voltam képes befejezni a mondatot, mert már a gondolatába is belepirultam. És ott volt még az is, ami kicsúszott a száján. Az „sz" betűs szó, amit szintén nem bírtam kimondani még a fejemben sem. Sosem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezik. Soha.

Aztán ahogy elmúlt a sokk, azon kaptam magam, hogy nem is érzem rosszul magam. Sőt, inkább furcsának tűnt, hogy azt kellene éreznem, hogy ez nem helyes, ugyanis soha semmi nem tűnt még ilyen helyesnek életem során, soha semmi nem csalt még ilyen könnyen mosolyt az arcomra. Viszont ettől függetlenül megijesztett a dolog, a „cs" betűs szó, ami hajszál híján megtörtént. És megijesztett a gondolat, hogy mibe keveredtem, mibe keveredtünk Tibivel.

Majdnem szívrohamot kaptam, amikor a telefonomra pillantva ott várt vagy öt üzenet tőle, mindegyik aggódó, faggatózó, hogy mi bajom, illetve bocsánatkérő, ha esetleg ő csinált volna valamit. Nem akartam, hogy bűntudata legyen, ugyanis semmi rosszat nem csinált, és azt se akartam, hogy azt higgye, megint egyik napról a másikra el akarok távolodni tőle, így felülkerekedtem a zavaromon, és remegő ujjakkal visszaírtam neki, hogy semmi baj nincs, holnap találkozunk. Hosszas hezitálás után még egy mosolygós fejet is odaraktam, aztán konkrétan elhajítottam a telefonomat, minél messzebb tőlem. Hülyén viselkedtem, tudom. Egyszerre kerülgetett a frász attól, hogy holnap találkozunk, és vártam türelmetlenül. Azt hiszem, valami ilyesmi érzés lehet szerelmesnek lenni.