Október 6., hétfő

- Szeretnék kérdezni valamit - nyögtem ki a mondatot, ami kiejtésére az elmúlt jónéhány perc során próbáltam rávenni magam. Bogi figyelme egyből rám terelődött, és vidáman csillant a szeme attól, hogy megszólítottam.

- Igen? - Lehajtottam a fejem, hátha a lépéseim bámulásából valamiképpen erőt meríthetek, ugyanis rájöttem, hogy megkérdezni magát a kérdést még sokkal nehezebb, mint megkérdezni, hogy kérdezhetek-e valamit. El sem hittem, hogy tényleg meg akarom ezt tudakolni Bogitól. El sem hittem, hogy tényleg ki akarom mondani ezeket a szavakat. El sem hittem, hogy egyáltalán megfogalmazódtak bennem. - Mondd csak - nógatott finoman, valószínűleg látta, hogy viaskodom magammal. Nagy levegőt vettem, azzal a szándékkal, hogy végre kimondom, azonban megint összeszorított szájjal végeztem. - Na mi az, ennyire nagy dolog? - nevette el magát, mire szúrós pillantást vetettem rá. - Bocsi, ezek szerint nagy dolog. Nyugodtan elmondhatod, ígérem, nem nevetlek ki.

Nem igazán győzött meg, de meg kellett tennem, meg kellett tudnom a választ a kérdésre. Nem volt más lehetőségem, ugyanis a helyzetem... kezdett aggasztóvá válni. Sóhajtottam, és elhadartam egy szuszra:

- Honnan tudod, ha szerelmes vagy valakibe?

Éreztem, hogy forróvá válik az arcom, és ökölbe szorítottam a kezem, amíg a lábamat nézve a másodperceket számoltam. Azt hiszem, ötig jutottam el, mikor a szemem sarkából láttam, hogy Bogi felém fordítja a fejét, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, tátva van a szája.

- Jézusom! - sikított fel újabb másodpercek múlva, amivel magunkra vonta egy pár szintén iskolába igyekvő diák figyelmét. Talán sosem akartam még annyira elsüllyedni, mint akkor. - Te...

- Csak válaszolj a kérdésre, kérlek - préseltem ki a szorosan összezárt fogaim között.

- Bocsánat, rendben - szabadkozott egyből, de hallatszott a hangján, hogy még mindig mosolyog. - Háát, ez nehéz kérdés, mert elég halovány a határvonal a kedvelés és a szerelem között. Abban biztos vagy, hogy kedveled őt? - Félve bólintottam, pedig a válaszom egyértelmű igen volt. - Rendben. Én... Nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne a témában - pirult el -, de én mindig éreztem, hogy ez most több, mint kedvelés.

- De én nem érzem - vetettem közbe meglehetősen morcosan.

- Akkor mondjuk képzeld magad elé az illetőt, plusz egy barátodat. - Megpróbáltam, azonban rá kellett jönnöm, hogy nekem valójában nincsenek barátaim. De talán Bogi esik a legközelebb ehhez a státuszhoz, így őt képzeltem el. - Gondolkodj el, hogy ettől az illetőtől, akivel kapcsolatban dilemmázol, csak annyit akarsz, mint attól a barátodtól? Elég neked az, hogy ugyanaz a kapcsolat legyen köztetek, mint a barátoddal? És ha úgy lenne, nem éreznéd úgy, ez így nincs rendben? - Erősen összpontosítottam a szavaira. Bogival mindössze annyiból áll a kapcsolatom, hogy reggelente együtt megyünk iskolába, és újonnan beszélünk néhány szót. De nem avatom be a bizalmas dolgaimba, és ő sem engem az övéibe. Ez pedig határozottan hiányozna a kérdéses személlyel kapcsolatban. Nem, tőle határozottan nem ennyit akarok. - Gondolkodj el, hogy hogy érzed magad a két személy társaságában - folytatta Bogi. - Ha a barátoddal vagy, valószínűleg jól érzed magad, kényelmes vele lenni, de nem érzel semmi extrát, mint például hogy ő az, akire egészen eddig vártál. A másik személynél is el tudod mondani ezt, vagy a szokásosnál jobban megdobogtatja a szíved? Könnyen zavarba jössz a jelenlétében? Ha nem tudsz aludni, rajta gondolkodsz? Indokolatlanul is sokat számít a véleménye? Nem tudsz távol maradni tőle? - Miközben Bogi egyre jobban belelendült és a kérdéseivel bombázott, én kezdtem kétségbeesni. Ugyanis az összes kérdésére tudtam a választ.

- Oké, értem - szakítottam félbe, mert nem akartam többet hallani.

- Bocsi, elragadtattam magam - pirult rá az előző pirulására, és egy darabig csendben sétáltunk. - De egyébként tudni fogod, ha beleszerettél. Ez biztos. - Komoran bólintottam, hogy felfogtam. Idióta voltam, hogy egyáltalán rákérdeztem, nem tudom, mire számítottam, de határozottan nem éreztem jobban magam így, hogy egy kicsit tisztábban láttam. - Na jó, nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg, nem akarod esetleg elmondani, hogy ki az illető? - törte meg a csendet, mire elképedve néztem a kíváncsi szemeibe.

- Nem.

- Találgathatok?

- Nem érdemes.

- Találgatok - bólintott, mint aki nem is hallott. Megforgattam a szemeimet. - Ez azért nehéz, mert ne érts félre, de nem néztem ki belőled ilyesmit. Eddig még csak Tibivel láttalak beszélgetni, meg hát ugye magammal, ami azt jelenti, hogy... - Mintha elvágták volna a beszédét, és a suli előtti lépcsőn lecövekelt. Én is megálltam, és az elkerekedett szemeit látva belém is mintha villám hasított volna, ugyanis nagyon úgy nézett ki, hogy elsőre kitalálta, kivel kapcsolatban vannak kétes érzéseim. - Árpi - nyögte ki a nevemet. - Én annyira sajnálom, de... Nagyon kedves fiú vagy, de én semmi olyat nem érzek irántad, és nagyon szeretnék a barátod lenni, de én nem gondolok úgy rád... Istenem, ez olyan nehéz, ne haragudj - hadarta bűntudatosan, én pedig annyira megdöbbentem, hogy sokáig tiltakozni sem voltam képes. Bogi most azt hitte, hogy...? Komolyan azt hitte, hogy tőle kérnék tanácsot arra vonatkozóan, hogy vajon szerelmes vagyok-e őbelé?

- Nem! - kiáltottam el magam, mire ijedten nézett rám, én pedig tekintettel arra, hogy más emberek is voltak körülöttünk, lehalkítottam a hangom. - Én egyáltalán nem rád gondoltam. Tényleg nem. Nagyon nem.

- Mi? Ó - esett le neki. - Akkor nincsenek irántam romantikus érzéseid? Biztos nincsenek?

- Biztos - vágtam rá egyből, és mivel nem akartam megbántani, azt nem tettem hozzá, hogy „Isten ments". De Bogi egyáltalán nem látszott megbántottnak, sokkal inkább megkönnyebbültnek. Úgy tűnik, ő is úgy van vele, mint én, szívesen vagyunk egymás társaságában, de hogy több legyen köztünk, mint barátság, az ki van zárva.

- Akkor jó. Legalább ezt megbeszéltük.

- Túl is beszéltük - értettem egyet, és ha nem szólalt volna meg az épületből az első óra kezdetét jelző csengő, valószínűleg kínos csend ereszkedett volna közénk. De megszólalt, így gyorsan beléptünk az ajtón, elnézést kértünk a személyinket ellenőrző ügyeletes tanártól, és elindultunk az osztályunk felé. Már a lépcső tetején jártunk, amikor Bogi újból megtorpant, így vele együtt én is.

- Én rajtam kívül tényleg csak Tibivel láttalak beszélgetni. És ha nem én vagyok az, akkor... - Ha addig nem lett volna biztos a válaszban, a reakcióm végképp elárult, ugyanis nem hogy tagadni, hanem még a szemébe nézni sem voltam képes, a folyosó padlóját fixíroztam, hátha megnyílik alattam és elnyel. - Úristen! - kezdett visongani még annál is hangosabban, mint mikor pár perce feltettem neki a kérdésem.

- Halkan, rég becsengették - szóltam rá égő fejjel. - Gyere, menjünk órára...

- Ti lennétek a legcukibb, legaranyosabb, legimádnivalóbb, legtökéletesebb páros a világon! - lelkendezett, mire egyszerűen otthagytam, és az osztályunk felé indultam, és ő jött is utánam, de a beszéddel nem állt le. - Ide figyelj, ennek muszáj megvalósulnia! Mit gondolsz, szerinted ő is így érez irántad? Szerintem tuti! Nem akarod megkérdezni? Akarod, hogy megkérdezzem helyetted?

- Nem - pördültem meg. - Nem kérdezhetsz tőle semmit, nem mutathatod ki, hogy tudod, amit tudsz, felejtsd is el az egész beszélgetésünket úgy, ahogy van - förmedtem rá, és már nyúltam az osztálytermünk kilincséért, amikor Bogi a vállamra tette a kezét és megállásra késztetett.

- Nem mondok neki semmit, ha nem akarod, sem senki másnak - mondta finoman. - Megértem, hogy félsz ezzel kapcsolatban, ezért hálás vagyok, hogy elmondtad nekem. Illetve hogy... Hagytad, hogy kiszedjem belőled. Nem lényeg - legyintett. - Ne haragudj, hogy így reagáltam, csak annyira izgatott lettem, iszonyúan örülök neked. Ha engem kérdezel, nagyon jó esélyeid vannak, és elképesztően illetek egymáshoz - mosolygott rám szelíden, amit könnyebb volt jól kezelnem, mint az előbbi sikongatós reakciót. Bár még mindig nagyon zavarban voltam, viszonoztam a mosolyát, és tényleg sokat jelentettek a szavai. Akkor még nem így éreztem, de utólag azt hiszem, nem bánom, hogy megtudta. Bogi néha egy kicsit sok nekem, különösen akkor, amikor túlságosan beleéli magát a dolgokba és csak fecseg egyfolytában, de az egyik legjobb lelkű ember, akivel találkoztam, és nélküle valószínűleg nem csak egyhangúbbak, de rosszabbak is lennének a napjaim.

Az osztályba belépve Bogi többször is elnézést kért a némettanárnőtől a késésért, de ő ennek ellenére beírt minket a naplóba, amit én furcsamód nem bántam különösebben. Végre egy következetes tanár, akit nem zavarja, hogy ki az apám, és csak egy egyszerű tanulót lát bennem, akit ha elkésik, rögzíteni kell a naplóban.

Mivel éppen ezen gondolkoztam, a beszélgetésünkről egy pillanatra elfeledkezve ültem le Tibi mellé, és csak akkor kaptam szívrohamot, amikor a padtársam rám vigyorgott és köszönt. Egyből az eszembe villant Bogi összes kérdése, és úgy éreztem, az arcomra vannak írva a válaszok. Visszaköszöntem, de nem hiszem, hogy meghallotta, és a kérdő pillantását figyelmen kívül hagyva villámgyorsan előre fordultam.

A mostani hétvége volt hosszú idő óta a legkellemesebb hétvégém, ráadásul egyetlen vasárnap délután tette azzá. Amíg Tibivel beszélgettem, nem gondoltam arra, hogy az apám vajon mikor állít be a szobámba, hogy a kitalált külön énekóráimról faggasson, sem arra, hogy mikor kiabál fel értem az anyám, hogy kész a vacsora, és nekem a fagyos hangulatú asztalnál ételt kell majd magamba erőszakolnom. Nem gondoltam arra sem, hogy milyen rossz lesz egy újabb hetet megkezdeni a művészeti iskolában, hanem még vártam is Tibi miatt. Amíg beszélgettünk, csak úgy röpültek az órák, semmi másra nem figyeltem, csak rá, és többször kaptam magam mosolygáson, mint amit normálisnak találtam volna. És amikor abbahagytuk az egymásnak való írkálást, egyfolytában Tibi felé kanyarodtak a gondolataim, hiába próbáltam tudatosan mást csinálni. Akkor kezdtem igazán aggódni, amikor már alvás helyett is rajta járt az eszem, azon, amiket mesélt a családjáról, hogy hogy aggódott a jegyeim miatt, amikor megkértem, hogy együtt szerepeljünk a félévi vizsgán, hogy milyen figyelemmel és megértéssel fordult minden szavam felé. Rájöttem, hogy szeretek vele lenni, nagyon szeretek. Aztán elgondolkoztam, hogy talán többről is lehet szó.

Soha életemben nem gondolkodtam még a szexuális beállítottságomon. Nem volt rá szükség, mert eddig még soha nem kísértett meg a szerelem gondolata. De most tagadhatatlanul megkísértett, így úgy döntöttem, megkérdezem az egyetlen embert, akit erről megkérdezhettem, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Azért tettem, mert azt reméltem, a Bogi által elmondottak majd olyan másnak fognak hangzani, mint amit én érzek, hogy megnyugodhatok, ez megint csak egy furcsa agymenésem volt, és semmi olyanról nincs itt szó, amit gondoltam. Azonban a hallottak csak megerősítettek a gyanúmban.

Így tehát ott ültem október első hétfőjén az iskolában, a padtársam mellett, akibe nagy valószínűséggel beleszerettem, és akire emiatt ránézni sem mertem, nem ismertem magamra, és egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Nem tudom, mit kell tenni egy ilyen helyzetben. Még sosem voltam ilyen helyzetben, és nem vagyok boldog, hogy most belekerültem. Én nem vagyok jó az érzelmek felismerésében, kimutatásában, de leginkább a kezelésükben. Egy pszichológus ezeket a tulajdonságokat biztosan vissza tudná vezetni az apámhoz, ahhoz, hogy egész eddigi életemben valami olyat kellett csinálnom, amit nem szerettem, és nem törődtek vele, hogy hogyan érzek vele kapcsolatban, így aztán egy idő után én sem törődtem vele, egész egyszerűen elnyomtam. Még egy dolog, amit apám sikeresen elszúrt bennem.

Az egész nap furán telt, mert bár igyekeztem természetesen viselkedni, én is tudtam, hogy kudarcot vallottam, hiszen két másodpercnél tovább még csak a szemébe sem tudtam nézni Tibinek, nem hogy olyan zavartalanul válaszolgatni neki, mint hétvégén. Egyszer, a negyedik óránk után meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e velem, így nem reménykedhettem abban, hogy nem tűnt fel neki a fura viselkedésem. Az utolsó két énekórán már ő sem próbálkozott a beszélgetéssel, viszont éreztem, hogy szinte folyton bámul, és éreztem az értetlenségét is. Nem hibáztattam, ugyanis a viselkedésemnek hála gyökeresen megváltozott a kettőnk közt hétvégén kialakult bizalmas és kellemes hangulat, és még csak nem is tudott semmit az okáról.

Amikor a hetedik órának is vége lett, és kiléptünk a zeneterem ajtaján, Tibi tett még egy próbálkozást, és megkérdezte, biztos nincs-e semmi bajom. Ezúttal is csak a fejemet ráztam, majd elindultam hazafelé, de ő nem maradt le, mellém zárkózott. Együtt léptünk ki a suliból, közben egyikünk se szólt egy szót se. Akkor lepődtem meg igazán, amikor az épület előtt sem vált le tőlem, hogy a kollégium felé induljon, ráadásul úgy viselkedett, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy folytatja velem az utat hazafelé.

- Mit csinálsz?

- Sétálok - adta az egyértelmű választ.

- De miért erre?

- Nem fogok elbúcsúzni tőled, amíg nem tudom meg, hogy mi bajod van - közölte, mire egy pillanat alatt leizzadtam.

- Már mondtam, hogy nincsen semmi bajom - erősködtem, mire vetett rám egy „Ezt te se gondoltad komolyan" pillantást.

- Hallgatom - mondta figyelmen kívül hagyva, amit mondtam. Mivel ő nem siettetett tovább, én pedig nem adtam be a derekam, jó pár percig csendben és sebesen sétáltunk, és nagyon hihetetlennek tűnt, hogy az iskolán kívül együtt megyek valahová Tibivel, ami éppenséggel... A mi házunk volt.

Egy pillanatra eszembe jutott, hogy tényleg megoszthatnám vele a kétes érzéseimet, de amint elgondolkodtam rajta, elrettentett az egész.

- Nem! - fakadtam ki. - Nem tartozom magyarázattal. Nem kell semmit mondanom. Jogom van ahhoz, hogy egyedül próbáljak megbirkózni vele.

- Szóval mégis van valami, amivel meg kell birkóznod - csapott le a szavaimra, mire automatikusan összeszorítottam a számat. - Figyelj, ha elmondanád, segítenék. Utálom, amikor hirtelen minden ok nélkül elkezdesz hallgatni és egy szót sem lehet kiszedni belőled.

- Az baj, mert én ilyen vagyok - vágtam rá a kelleténél durvábban, és mivel közben a házunk elé értünk, határozottan megindultam a magas kapunk felé. Csakhogy Tibi pedig még határozottabban az utamat állta. - Haza szeretnék menni. És neked nem kéne itt lenned - pillantottam szorongva a hatalmas házunk földszinti dolgozószobája felé.

- Nézz már rám - szólt rám gyengédebben, mint az a mondatából következett. Összeszorított fogakkal engedelmeskedtem, és ahogy a tekintetem rátalált az ő sötét, meleg színű tekintetére, az idegességen kívül valami más is összerántotta a gyomromat. - Nagyon jól éreztem magam hétvégén, miközben beszélgettünk, és úgy vettem észre, hogy te is. Nem voltál velem szűkszavú, és főleg nem olyan rideg, mint most. Valami megváltozott, és tudni szeretném, hogy én tehetek-e róla. Sőt, akkor is tudni szeretném, ha nem, mert mindenféleképpen kapcsolódik hozzám. Túl sokat jelentett a hétvége, hogy hagyjam, hogy semmissé tedd.

Mielőtt kitalálhattam volna, hogy mit kezdjek ezekkel a szavakkal, a tekintetem újra a házunk felé rebbent, és kis híján megállt a szívem, amikor a dolgozószoba ablakában apámat láttam állni. Minket nézett, és akkor sem tett másképp, amikor észrevettem, hogy néz. Ilyen távolságból nem tudtam megállapítani, hogy mit üzen a tekintete, mégis olyannyira magamhoz térített, mintha villám vágott volna belém.

Hirtelen belém hasított a tudat, hogy mi lenne, ha apám találkozna Tibivel. Mi lenne, ha megneszelné, hogy mégiscsak van még valami, ami fontos számomra. Mi lenne, ha arról is tudomást szerezne, hogy valójában nem veszek különórákat Mezeinétől. Mi lenne, ha ezért meg akarna majd büntetni. Mi lenne, ha a szokásos módszeréhez folyamodna, és tönkre tenné, ami számomra értékes...

Nem! Tibi nem találkozhat apámmal, soha de soha.

Magamat is meglepve erőset taszítottam Tibi mellkasán.

- Menj innen! - parancsoltam rá, és azt hiszem hihetően álcáztam a pánikomat dühnek. - Menj el innen, és holnapig nem akarok hallani felőled!

Elkerekedett szemeiben valódi fájdalom villant, én pedig gyűlöltem magam, amiért ennek a fájdalomnak én vagyok az okozója, de nem volt más választásom. El kellett üldöznöm olyan messzire az apámtól, amennyire csak lehetett.

Pár másodpercig még nem mozdult, csak nézett rám, talán abban reménykedett, hogy visszaszívom, amit mondtam, de hatalmas önuralmat gyakoroltam, és nem tettem. Így Tibi lassan megfordult és elment.

Örülnöm kellett volna. De csak keserűséget éreztem és gyűlöletet magam iránt, és az apám iránt.

Megint a ház felé fordultam, de már nem állt az ablakban. Ettől függetlenül tudtam, hogy nem válik meg nem történtté, hogy ott állt, és nemsokára be is bizonyosodott, hogy ebben mennyire igazam van.

Alighogy átvágtam a termetes udvarunkon és becsuktam magam után a ház bejárati ajtaját, szembekerültem az apámmal, aki még csak a köszönéssel sem fáradt, szigorú hangon egyből a lényegre tért.

- Ki volt ez?

- Csak egy osztálytárs - feleltem lehajtott fejjel, olyan könnyed stílusban, ahogy csak tudtam. Csak egy osztálytárs, semmi több, nem is ismerem.

- Zenetagozatos?

- Igen.

- Tehetséges?

Automatikusan ökölbe szorult a kezem, ahogy végre felemeltem a fejem és a szemébe nézve válaszoltam.

- Igen, nagyon is.

- Jól láttam, hogy roma származású?

- Miért számít ez? - csattantam fel hosszú, hosszú idő óta először az apámmal szemben. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ez a két információ érdekelte elsősorban egy idegennel kapcsolatban. Hogy tehetséges-e a zenében, és roma-e. Nagyon dühös voltam, de amint egy pillanatra láttam a csodálkozást átsuhanni kemény vonásain, egyből megbántam, hogy felemeltem a hangom. Sikeresen elárultam vele, hogy mégsem vagyok száz százalékig érdektelen ezzel az osztálytársammal kapcsolatban. - Igen, Tibi roma.

- Tibi - ismételte lassan, töprengve, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Azon kívül, hogy a neve Tibi, és hogy roma, semmit nem tudott róla, de látszott, hogy már is elkönyvelte magában, hogy nem elég jó. Nem elég elit. Nem ér fel ahhoz, hogy Váradi Miklós fiával barátkozzon. Ez egyszerűen látszott az arcán, és a következő mondatával hangot is adott neki. - Nem örülök neki, hogy vele töltöd az idődet. A saját érdekedben jobban tennéd, ha mással barátkoznál, vannak nála érdemesebbek is abban a csoportban. Például Zalán. - Fogalmam sem volt róla, hogy honnan tudja, ki Zalán, és különösebben nem is szerettem volna megtudni, de ez őt látszólag nem érdekelte. - A szülei igazán derék emberek. - Ez gondolom azt jelentette, hogy gazdagok. Vagy hogy a fiukhoz hasonlóan szeretnek a „nagy embereknek" pitizni. Hirtelen nagyon erős hányinger tört rám, amin az sem segített, hogy az apám a vállamra tette a kezét. - Ez a te érdeked - hangsúlyozta még egyszer a szemembe nézve, aztán megfordult, és visszament a dolgozószobájába.

Én jó darabig álltam még ott a földszinten, és akaratlanul is arra gondoltam, hogy a jövőre nézve mit jelent az, amit most megbeszéltünk. Az apám egyértelművé tette, hogy nem akarja Tibit a közelemben látni. És az én életemben mindennek úgy kell történnie, ahogy apám akarja, mert addig nem fog nyugodni, amíg el nem éri a célját, mindegy, hogy milyen messzire kell ehhez mennie.

Végül aztán felrohantam az emeletre, berontottam a fürdőbe és a vécé fölé hajolva elhánytam magam. Nem kerülgetett semmilyen betegség, nem volt semmi bajom, ha azt nem vesszük figyelembe, hogy minden addiginál jobban fojtogatott az érzés, hogy csupán bábu vagyok a saját életemben. Tűrnöm kell, hogy egy zsinóron rángatnak, és nem állhatok ellen, mert akkor a szokásosnál nagyobbat ránt a zsinór.