Grandiózus villám szeli keresztül az égboltot, felhasítva az ég duzzadó zsákját, a Gondviselés felgyülemlett könnyei a földre ömlenek. Északi szél támad hátba, vad találkára indul a cikázó istennyilákkal. Út közben megsimogatja az arcom, fellebbenti a hajam, csatározó elektronok kisülésének szagát sodorja alá. Újabb fehér kések villannak a csillagtalan, kék vásznon. A szívem felhevült ütemén számolom, mikor s merre ráng a Föld szíve is bele az eget mindig, mindig megrengető dörgésbe. Víz csorog, mit csorog, zúg végig az ég fölé fordított arcomon, orrom hegyén, arccsontom élén túlvilági fény nyaldos keresztül. Körtáncot járnak körülöttem a megvadult égi elemek, víz, villám és szél alkot törhetetlen elegyet. Egész közel terjeng már a végzet illata, szürke palástot borítva elmémre. A következő villám ereje mellbe vágott – szívem egy csonka negyedet sem dobbant még, mikor az elektronok elásták a csatabárdot énbennem.

*

Egy writing prompt adta ehhez a szöszhöz az ötletet (bocsánat, nem igazán tudnám magyarra fordítani, többnyire írásra ösztönző mondatok/párbeszédek/instrukciókról van szó, de talán ismeritek is az ilyesmit.) Ebben a "feladatban" a vihart kellett megjeleníteni a hallás szerve nélkül, végül van valami kis csattanás is a végén.